2019. január 25., péntek

Éjfél


A hold túlvilági fénye lágyan csókolta végig az odalent elterülő végtelen, smaragdzöldben játszó parkot. Ezüst csillogását beleszőtte a szökőkút csendesen folyó, hideg vizébe, puhán végigkúszott a hatalmas birtok magas, fekete vaskerítésén, és különös, félelmetes árnyékokat festett a sötét, macskaköves útra. Fényét végighintette a távolban fenségesen magasodó Thindrel birtok ablakain, s ettől úgy tűnt, mintha szikráztak volna.
Catherine Leeyoung azonban pontosan tudta, hogy hiába minden csillogás, odabent a rothadás bűze már megfertőzte az embereket. Csak egyetlen rossz szó, egyetlen rosszul irányzott mosoly, egyetlen túl hangosan elsuttogott szó, és a csillogás tompa, kihűlt romokká változhat egy szempillantás alatt.
A lány határozott, kecses léptekkel suhant végig a kövekkel kirakott, széles úton. Az éj olyan csendes volt, hogy szinte hallani lehetett, ahogy a forró, fülledt párás levegő vízcseppeké válva lefolyik a fák leveleiről. Egyedül a holdfény kísérte útján, fénnyel hintette meg előtte az ösvényt.
A távoli templom tompa harangjai megkondultak. Catherine megtorpant, fejét a hang felé fordította, ajkán lágy, de annál ravaszabb vigyor villant fel.
Odabent, a Thindrel kúria pompás falai között Daniel is meghallotta a harangszót. A testén lágy bizsergés futott végig, enyhe izgalom és idegesség feszített össze a gyomrát. Tekintete a távolba révedt, az ablakon túlra, ahol csak sejthette kései látogatójának apró, kecses alakját.
Éjfél. Az éjszaka tetőpontja, ahol a ma holnapba fordul, ahol a titkokról lehullik a lepel, ahol az érzelmek felforrósodnak.
Catherine megpillantotta az ifjú lordot a fényesre sikált ablak mögött, amint egy puha fotelben ülve, kezében könyvet tartva éppen arra bámult, ahol ő rejtőzött. Krémszínű haja jólfésülten súrolta a vállát, smaragd tekintete tétován fürkészte az éjszakát, s a lány csak mosolygott, hisz tudta, nem látja őt.
A család minden tagja ott ült körülötte, egytől-egyig legszebb ruháikban. Bevett szokásuk volt türelmesen kivárni, míg az elmúlt nap véget ér, és az új felüti a fejét. Catherine már jól ismerte a szokásaikat. Semmi meglepőt nem talált abban, hogy a Thindrel család minden tagja, beleértve a szolgálókat is ébren vannak e kései órán.
Akkor hát a játék indul.
Catherine csendes, lopakodó talpa alatt a park füve pisszeni sem mert. Az árnyékok mintha az ő javára hajlottak volna, beléjük simult, elrejtőzött, együtt mozgott velük, majd kitört belőlük. Mindehhez pedig a legkisebb erőfeszítésre sem volt szüksége.
Daniel csak felszínesen olvasta a könyvet, közben egy magas szájú pohár száján körzött a nyelvével, tekintete valójában más merre figyelt. Szülei elmélyülten társalogtak az aznapi pletykákról, kisöccse pedig duzzogva ült a nevelőnő ölében, és azon ügyeskedett, hogy anélkül csusszanjon ki az asszony erős szorításából, hogy az észrevenné.
Aztán a boltíves, szépen megmunkált, hófehér ajtó mellett megmozdult egy árny.
Danielnek minden erejére szüksége volt, hogy ne rezzenjen össze, ne csapja le a könyvét, és pattanjon fel. Feszülten, de óvatosan arra pillantott. Egy lány apró termetű, karcsú alakja elvált az árnyaktól, és Catherine szemtelenül megállt a boltíves ajtó kellős közepén. Bő, fehér ingének két felső gombja szabadon volt hagyva, felfedve makulátlan, porcelánfehér bőrét. Hosszú csizmáját a legjobb cipész készítette, a talpa puha volt, a sarka a lovaglócsizmáéra emlékeztetett, de ez nem hagyott hangot maga után a kikövezett utakon. A lány éjfekete, göndör tincsei egészen a derekáig omlottak, körbeölelték a kicsi, de erős testet, akár valami csukja. És azok a fekete tekintetek… Most épp csintalanul, a félelem leghalványabb jele nélkül csillogtak rá. Úgy állt ott, mintha nem épp négy másik ember ült volna a fehérben, márványban és aranyban tündöklő hallban. Catherine meglátta a riadalmat megcsillanni a lord smaragdszín szemében, amitől az arcán huncut, hívogató mosoly villant fel. Félrebiccentett fejjel felemelte apró kezét, és ujját kihívóan behajlítva hívogatta az ifjú úrfit. Közelebb lépett a boltív keretéhez, nekitámaszkodott, szemét közben nem le vette Danielről, akinek még a szája is kiszáradt, de volt benne annyi büszkeség, hogy ezt ne kösse a lány orrára.
Megszerezted? – sugallta a kérdést a pillantsa.
Kapjon el, és megtudja! – üzente a lány vadul csillogó, szemtelen tekintete, és a ravasz vigyor az ajkán. Lassan, puhán lépdelt hátrafelé, akár egy hatalmas oroszlán, s ajkán azzal a csodás, de bosszantó mosollyal eltűnt az árnyak között.
Daniel letett a borospoharat, és maga mögé dobta a könyvet.
– Bocsássanak meg – hajolt meg szülei előtt, majd sietős léptekkel távozott. Épp akkor érte el a boltíves ajtót, mikor Catherine a hátsó konyha bejáratát. Hátrapillantott a válla felett, és szent egek! Rákacsintott, s már ott sem volt. Daniel fürgén, a gyomrában ezer pillangóval követte át a hatalmas, fényűző csarnokon.
Catherine úgy ismerte a Thindrel birtokot, akár a tenyerét. Folyosók útvesztője, magas ablakok, csillogó képkeretek, makulátlan márványpadlók és barátságtalan szobrok labirintusa. Mindent, amit csak lehetett arany borított, kezdve a kilincsektől egészen a lépcsőkorlátokig. Fehér és arany, a tisztaság és tisztelet színei.
A lány úgy olvadt bele a ház minden rejtett zugába, úgy mozgott együtt az árnyak minden rezdülésével, mintha maga is az lenne. A második emeletre vezető lépcsőről a lány visszanézett a lordra, aki izzó tekintettel nézett fel rá. A lány ajkán még mindig az a csábos, hívogató mosoly ült, szép arca ragyogott, úgy simította ujjait a korlátra, s lépdelt felfelé, mintha dorombolt volna. Daniel megbabonázva, de izgatottan követte minden lépését.
Kapjon el, és megtudja! – üzente a lány ragyogó tekintete a hallban.
Daniel ajkán ravasz vigyor terült szét.
Csak várd ki – üzente ő is.
Catherine csilingelve, de halkan, akár a nyári szél felnevetett, majd megfordult, haja függönyként lebbent utána, és továbbindult, majd eltűnt a fordulóban. Daniel utána rohant. Ujjait pontosan ott húzta végig, ahol a lány is. Hallotta a halk nevetést nem is olyan távolról. Mikor befordult a sarkon, a lány eltűnt egy másikon. Mikor elért egy lépcső aljára, a lány már indult is a következő felé. Mindig csak a hátát verdeső sötét tincseket látta, mégis, mintha a lány nem sietett volna túlságosan. Azt akarta, hogy a lord elkapja. És Daniel gyomrában ettől mintha egy lávafolyam robbant volna szét. Követte az illatot, azt a friss, üdítő illatot, a tenyere viszketett, hogy elkaphassa. Szolgálók jöttek-mentek a folyosókon, tálcákat, tiszta törülközőket, frissen vasalt ruhákat vittek a kezükbe, tekintetüket leszegték, ha a lord megjelent.
Cathetine úgy suhant el mellettük, mintha ott sem lettek volna. Egy apró árnyék itt, egy széles szobor ott, és úgy olvadt bele a ház falaiba, hogy senki még csak észre sem vette. Akár egy macska, olyan kecsesen, puhán mozgott. Daniel gyorsított, a folyosó végén a lány után kapott. Apró keze kicsusszant az övéből, de a lány megpördülve rávillantotta boldog mosolyát, majd ismét tovább eredt.
Az utolsó lépcsőforduló tetejéről Catherine lepillantott a fiúra, tüzes pillantást és arrogáns mosolyt villantott rá, amitől Danielnek felforrt a vére. Utánaeredt a folyosóra.
Már csak két ajtó… Már csak egy.
Catherine bent is volt, a sötétség jótékonyan borult rá.
Daniel egy pillanattal később követte, s rögtön magukra zárta az ajtót. A sötétség menedékként ölelte körbe őket.
– Itt vagyok – jött a lány vidám hangja valahonnét, és Daniel arra indult.
– A másik irányba, úrfi – hallotta a lány hangját most a másik irányból.
Daniel a fogát csikorgatta, és amikor a másik irányba indult felkattintotta a villanyt.
A fény elöntötte a tágas, de szinte üres szobát. Catherine a zongorán üldögélt, keresztbetett lábát lóbálva, kezén támaszkodva halványmosollyal az arcán fürkészte a lordot.
– Megszerezted? – kérdezte újra a fiú, próbálva nem tudomást venni a lány kigombolt ingéről, mely felfedte selymes, makulátlan nyakát. Lassú, kimért léptekkel elindult a lány felé.
– Itt lennék, ha nem így lenne? – kérdezte ártatlanul, egy kézzel hátravetve a haját. – Őlordsága a fejemet venné, ha üres kézzel térnék vissza.
– Hát ilyennek ismersz engem? – kérdezte halkan a lord. A lány lecsusszant a zongoráról, s egy szempillantás alatt a szoba közepén terpeszkedő, oroszlánlábú asztal mögé került.
– Ilyennek mondják – felelte, s balra indult az asztal mentén. Tekintetével foglyul ejtette a lordét.
– A rossz nyelvek mindenfélét beszélnek rólam – morogta az ifjú, és egy pillanatra sem tudta levenni a szemét a lányról, ahogy ő is balra indult. Teste felforrósodott, s a lány arca is lágyan kipirult. – De te már tudhatnád, mi igaz és mi nem az.
Catherine szeme megvillant, ahogy gyorsított a léptein.
– Semmit sem szabad tudnom Őlordságáról, különben becses atyja veszi a fejem. Elfelejtette tán?
Daniel ajkára is mosoly kúszott, s hirtelen irányt váltott. Catherine azonban fel volt készülve erre, s egy pillanattal később már el is kerülte, hogy a fiú megragadja a csuklóját. A szíve mintha ki akart volna ugrani, úgy lüktetett.
– Mire véljem ezt a macska-egér játszmát?
A lány szende, ártatlan arccal vállat vont.
– Egy lány is vágyhat izgalmakra.
– A te életedben így is túl sok az izgalom – jegyezte meg a lord.
De aztán, mikor a fiú ismét irányt váltott már nem menekült el előle. Hagyta, hogy elkapja a csuklóját, és magához rántsa, majd a vállára tegye a kezét. Tekintetük hosszan olvadt egybe, smaragd a gránáttal, izzó tűz a lágy folyammal.
A lány a táskájába süllyesztette a kezét, és egy méretes csomagot húzott elő.
– Tessék. A király pecsétje. Most már az öné.
Daniel átvette a csomagot, de szemét nem vette le a lányról.
– Az én kis tolvajom. Sosem csalódom benned. –  Jóképű arcán felragyogott egy mosoly. –  Tudod, mit jelent ez, ugye?
– Hogy dupla fizetést kapok, amiért a határidő előtt leszállítottam? – kérdezte behízelgő hangon Catherine, s a pír még mindig nem tűnt el az arcáról.
Daniel lebiggyesztette az ajkát.
– Hát csak ezért jöttél el hozzám ezen a kései órán?
Catherine tekintete fellángolt, most már hagyta, hogy a testét elöntse az az ismerős, kellemes érzés, amit mindig megtagadott, miközben leszállította a lordnak a tárgyakat. Csak akkor engedte, hogy az érzés átvegye a hatalmat felette, ha már teljesítette a feladatát. Így most lábujjhegyre állt, hogy ajka épp csak súrolja az ifjú selymes, puha ajkait.
– Talán van itt más is – vallotta be halkan, lélegzete cirógatta a fiú bőrét, amitől keze megfeszült a vékony vállakon. Catherine szeretett elmerülni a lord világos, smaragdszín szemébe. Azokra a tájakra emlékeztették, ahol született. Ahonnét el kellett jönnie. Ahová visszavágyott. Daniel szíve mindig hevesebben vert, ha a lány így nézett rá. Fekete tekintete olyan volt, akár odakint az éjszaka, akár idebent a forró paplan, vagy a kandallóban lobogó tűz. Veszélyes, hívogató, parázsló. – Azonban… – mondta a lány, és visszaereszkedett a talpára, mire Daniel hirtelen úgy érezte, pofon vágták. – Nem akarja megnézni, nem hazudok-e, vagy nem akarom-e átverni? – intett a csomag felé.
– Feltétlenül bízom benned.
Catherine a szája elé kapta a kezét, szeme kikerekedett, elakadt lélegzettel, tettetett döbbenettel nézett fel a fiúra.
– Ha ezt a Thindrel család megtudja… Kénytelen leszek meggyilkolni mindenkit, hogy mentsem magam.
Daniel halkan felnevetett, kezével a lány haját kezdte simogatni, tekintete ellágyult.
– Olyan becstelen vagy.
– Hát még ön, Őlordsága – vágott vissza Catherine, de a keze már ölelte is a fiú derekát. – Mi lesz, ha becses édesanyja megtudja, hogy a hőn szeretett nyakék, melyet oly büszkén visel, vagy a karperec, mellyel annyit dicsekszik valójában lopott, s magához a királynőhöz tartozik? Mi lesz, ha megtudja, hogy a fia egy tolvajjal cimborál, és fizet neki, hogy meglopja a királyi családot? Mi lesz, ha megtudja, az ajándékot magától kapta, maga aggatta a lopott holmit a nyakába?
– Akkor végre vége lesz ennek a rémálomnak, és elmehetünk innét – felelte szemrebbenés nélkül.
Catherine tekintete ellágyult, kezét elhúzta a fiú derekáról, és végigsimította az arcán. Nem is emlékezett, mikor tehette meg ezt utoljára. A szíve már csak ennyitől hevesebben vert.
– Nem lehetne, hogy ezen az éjszakán ne beszéljünk ezekről? – suttogta a férfi. – Hiányoztál.
Catherine arcára ismét huncut mosoly kúszott, majd óvatosan fejet hajtott.
  Ahogy az úrfi kívánja.
Daniel nem tudott tovább várni. Két keze közé fogta a lány arcát, és megcsókolta. A lánynak sem kellett több, lábujjhegyre állva visszacsókolta az ifjú lordot, szemei lecsukódtak az élvezettől. Ajkaik éhesen tapadtak egymásra, a lányon lágy bizsergés futott végig, ahogy a férfi magához húzta, testük összeolvadt, Daniel keze pedig vad gyengéséggel túrt a lány selymes hajába.
Nem emlékeztek, mikor kerültek az ágyra, vagy Daniel mikor kezdte el lecsókolni a lányról az inget, a lány mikor simogatta le a fiúról a nadrágját, és mikor vesztek el annyira egymásban, hogy megfeledkeztek mindenről, ami körülöttük volt. Pecsétekről, lopott ékszerekről, gazdag, fennkölt családokról, tolvajokról, ifjú lordokról. Már semmi sem számított, csak a lány puha, telt ajkai, a fiú selymes, izmos karjai, forró ölelése, az ajka az övén, a keze a testén, a lélegzete az arcán, és a szíve, ami érte vert.
Mire a nap első arany sugara megjelent a ragyogó kék égbolton, és lecsókolta a hold utolsó sugarát is a smaragdzöld parkról Catherine Leeyoung már messze járt. Helyét átvette a hideg és az üresség, mintha minden csak álom lett volna. Daniel Thindrel mégis mosolygott, örömmel fogadta a nap első sugarait, amint betűzött a csillogó ablakon. Nem azon az éjjelen találkoztak először. És nem is utoljára.

2019. január 22., kedd

K-pop fanfiction kihívás

Sziasztok, drágáim.



Sosem gondoltam volna, hogy egyszer saját kihívást fogok készíteni, és kihívni rá a blogger társaimat, de ez a nap is eljött, és most nagyon izgatott vagyok. Már egy ideje gondolkodtam a kihíváson, de nem voltam biztos benne, hogy sok embert érdekelne, vagy elfogadná a  kihívást. De aztán azt gondoltam, próba szerencse, miért ne? Hátha van az emberekben kalandvágy, és hátha szeretnének megismerni új dolgokat, zenét, kultúrát, stb. Így született meg a K-pop fanfiction kihívás.

Ez pedig pontosan az, aminek a neve mondja. A kihívás lényege, hogy több ember ismerje meg a k-pop világát, illetve ismertesse meg másokkal az írásain keresztül. Hogyan? Nos, ahhoz képest, hogy kis ország vagyunk, elég sok magyar k-popper van. De azt is tudom, hogy a bloggerek és bloggerinák közösségében nem olyan sok. Tehát, én úgy képzeltem el ezt a kihívást, hogy a kihívó, aki jelen esetben most én vagyok (később ti lehettek/lesztek), kijelöli a kihívottjait. Ha a kihívott maga is k-popper, vagy ismer pár bandát, zenét, akkor kiválasztja a kedvenc MV-jét (MV = music video vagyis videóklipp) vagy zenéjét, és ír róla egy fanfictiont. A k-pop MV-k, legalábbis a régebbiek többsége egy rövidke kis történetet mesél el, ami általában összhangban van a szöveggel, vagy kiegészíti azt, esetleg új értelmet ad a szövegnek. Vannak folytatásos MV-k is, ilyenkor a dalok különbözőek, de a videó klipp az előző dal videó klippjének folytatása. Megnézve az MV-ket nem egy fanfiction író kapott már ihletet, és elég sok k-pop fanfiction író vezet blogot is. Így tehát a kihívottak feladata kiválasztani egy kedvenc MV-jét, és vagy a szöveg, vagy a videó klipp alapján írni egy fanfictiont!

Viszont, vannak olyanok is, akik egyáltalán nem ismerik a k-popot. Semmi probléma, rájuk a következőek vonatkoznak: a kihívó, aki ebben az esetben megint én vagyok kiválaszt a kihívottja számára egy MV-t, amiről írnia kell. Ne aggódjatok, a k-pop dalok 99.9%-ához van angol felirat. És nagyon sokhoz van magyar is, tehát a szöveget is érteni fogjátok majd.

A kihívás célja az, hogy több ember ismerje meg a k-popot. Olyan embereknek szól, akik nyitottak az új dolgok és zenék felé, és nem félnek kipróbálni új dolgokat, illetve olyanoknak, akik már ismerik a k-pop világágát, de mondjuk nem ilyen blogot vezetnek, és szeretnék kifejezni a szeretetüket.

Szabályok:
  1. Válaszd ki egy kedvenc MV-det! (Ha nincs, vagy nem ismersz, kérj a kihívódtól!)
  2. Nézd meg a videó klippet, hallgasd meg a dalt felirattal is, és találj ki egy fanfictiont! (A fici lehet one-shot, vagy pár fejezetes történet is, tőled függ.)
  3. Írd meg és posztold ki a blogodra! (Persze mondd el, melyik MV-ről írtál (és miért.))
  4. A blogodban kérlek tüntesd fel a kihívás leírását, a szabályokat, illetve, hogy kitől kaptad a kihívást.
  5. Hívj ki legalább 3 bloggert!
Ha esetleg a kihívó maga is újonc, és nem nagyon ismer MV-ket, de az egyik kihívottjának kellene, akkor nyugodtan vissza lehet hozzám fordulni, én ugyanis vagy ezret tudok ajánlani mindenkinek. Tehát ha kihívó vagy, de te sem ismersz sok dalt, és a kihívottadnak szüksége lenne egyre, nyugodtan fordulj hozzám, vagy olyanhoz, aki jártas a k-popban. De én mindenkinek itt leszek, hogy dalt ajánljak. ^^

Nos, ennyi lenne a kihívás leírása, és nagyon remélem, hogy sokatoknak tetszeni fog! Ha valami nem világos, nyugodtan dobjatok meg egy kommentel! Oh, és azt elfelejtettem említeni, hogy ha valaki nem lett kihívva, de szeretne részt venni benne, az is nyugodtan csinálja meg! Ez egy szabad kihívás, bárki részt vehet benne!

Én pedig már ki is jelölöm a kihívottjaimat! Akiket kihívtam mind olyan bloggerek/bloggerinák, akikhez gyakran benézek (még ha szegények nem is tudják, mert egy lusta bunkó vagyok, aki nem hagy kommentet >_<) és nagyon kíváncsi lennék, ők hogyan csinálnák meg a kihívást. Minden reményem bennetek van, hogy elfogadjátok a kihívásom.

2019. január 21., hétfő

Utolsó lélegzetvétel...


Az égen úszó, komor felhők egymásba kapaszkodva, közös erővel takarták ki a narancsszínben ragyogó napot, sötétségre ítélve az alatta elterülő kopár pusztát. A kukoricamezőt egy hosszú, kanyargós betonút osztotta ketté, ami egy kis falut kötött össze egy nagyvárossal, de az út késő délután néptelen volt. A szél hol végigszaladt a kukoricák között, megzörgetve a leveleit, hol teljesen elhallgatott, mintha nem tudná eldönteni, hogy tovább zargassa-e a kis vidék lakóit, vagy végleg távozzon.
Mielőtt továbbindult volna, még belekapott egy aranyszínű hajzuhatagba, keszekusza táncra hívva a szálakat, melyek beszőtték a szépséges arcot. Egy lány várakozott a kopár út szélén, hosszú szoknyájával játszott még egy utolsót a tavaszi szél, majd fájdalmasan tovaszállt, új utakat keresve. A lány szőke tincsei visszahulltak a vállára, szoknyája megpihent. A kék szemek, akár az óceán tükre, a távolba meredtek, vártak valamire. Kezeit összefonta a melle előtt. Nem fázott, csupán türelmetlen és izgatott volt. Egy varjú hangos károgására fölkapta a fejét, és megborzongott a sötét felhők hömpölygő látványától.
A messzi távolból halk búgás törte meg a csendet. A lány arra kapta a fejét, és boldog mosoly terült szét az arcán; olyasféle mosoly volt ez, amit az angyalok is megirigyeltek volna. De hát irigyelték is, mi másért szabtak volna olyan sorsot a lánynak, amilyen várt rá?
Nemsokára kibontakozott egy koromfekete motor alakja, a rajta ülő motorosával együtt, ahogy a lány felé száguldottak. A lány leengedte a kezét, arca felragyogott, mikor a motor port kavarva megállt mellette.
Utasa egy fiú volt, aki a lánnyal egyidős lehetett. Mézbarna haja a válláig ért, de mindig összekötve hordta, vonásai lágyak és kellemesek, ajkainak teltsége magára vonzotta minden lány tekintetét. Ám az ő zölden örvénylő szemei csakis az aranyhajú lányt látták meg, csakis őrá figyeltek fel. Tekintete mélyén sok minden lapult, de ebben a pillanatban színtiszta szerelem tükröződött bennük, ahogy rápillantott a lányra. Leszállt a motorról, majd mielőtt a lányhoz fordult volna a csomagtartóhoz ment, és felnyitotta. A lány látta az ajkán bujkáló mosolyt, ami oly kedves volt a szívének. A fiú lecsukta a fedelet, majd a háta mögé rejtett kézzel a lány elé lépett. Szeme végigsimogatta a gyönyörű arcot, lecsúszott a lány kecses nyakára és megpihent a válla ívén. Szépsége, kedves mosolya, kék szemeinek tündöklő kéksége megdobbantotta a fiú szívét. Ajkainak vörössége csókra hívogatta, törékeny alakja ölelésért kiáltott. A fiú egész lényével magához akarta húzni a lányt, s látta égő tekintetén, hogy ő is ugyanerre vágyik. A lány szemei lecsúsztak a fiú ajkaira, végigsiklott izmos alakján, majd ismét megállapodott zöld szemein.
A fiú közelebb lépett, a lány barack és vanília illata egy pillanatra elbódította. Felemelte a kezét, megmutatva a benne rejlő kincseket.
– Boldog évfordulót! – súgta lágy hangon, mosolyogva figyelve a lány reakcióját. Az a tenyerében fekvő dobozkára és egy szál rózsára pillantott, szíve hevesen dobogott a mellkasába. A dobozért nyúlt, és felpattintotta a bársonyfedelet. Egy szív alakú medál feküdt benne, elülső fedélkéjén két apró vésettel, mely az ő neveik kezdőbetűje állt. A lány jól látta, hogy a medált ki lehet nyitni. Remegő kezekkel felkattintotta a fedelet. „Az utolsó lélegzetemig…” Ez állt az egyik oldalon. A másikon a fiú mosolygós arca nézett fel rá, olyan boldog mosollyal, ami élő másán is szétterült. A lány könnyekkel a szemében nézett fel a fiúra. Az kiemelte a medált a dobozból, majd a lány mögé lépett. Belefúrta ujjait a selymes szálak tengerébe, majd előrekotorta őket, és levette a lány nyakában lógó láncot. Rátette a medált, majd visszaakasztotta. Keze rásimult a puha, törékeny vállakra, minden érintés édesen visszhangzott a testükben. A lány megérintette a láncot. Melegség áradt szét a testében, egész lényében boldogság áramlott végig. Szembefordult a fiúval, aki mosolyogva figyelte. Majd lehajolt, és ajkait a lányéhoz nyomta. Karjai körbefonták a kis testet, magához húzta, mintha magába akarná olvasztani, úgy csókolta, mintha most csókolhatná utoljára. A lány karjai épp így fonódtak a fiú köré, épp azt a boldog elégedettséget érezték mindketten.
– Most te jössz – súgta a fiú a fülébe. Ajkával megérintette a nyakát, lecsúszott a vállára, a kulcscsontjára, majd visszatért a nyakára. A lány megborzongott a gyönyörtől.
– De neked kell vezetned.
A fiú ragyogó mosollyal válaszolt. Átadott a lánynak egy bukósisakot, majd felült a motorra, és fél kézzel felsegítette maga mögé a lányt. Az szorosan átkarolta a fiú derekát és mellkasát.
– Indulhatunk?
– Csak ne olyan gyorsan – kérlelte a lány. Félt a motoron, de a fiút még jobban féltette. Valahányszor elment, az aggodalom mérges kígyóként tekergett benne, addig nem tudott megnyugodni, míg haza nem ért.
– Semmi bajod nem esik. Ígérem.
Jaj, ha tudta volna…
A fiú beindította a motort, majd a gázra lépett, és sebesen kilőtt. A lány felsikoltott, a hangot elkapta a szél, és vitte, vitte messzire a nyári naplementében. A lány belefúrta arcát a fiú hátába, nedves föld és tavaszi fák illata keveredett az orrában. Lehunyta a szemét, úgy fektette fejét a fiú ingére. A szél elragadta a haját, aranyszín folyóként húzva a lány háta mögött. Belefúrta orrát a fiú hajába, magába szívta az illatát. A fiú a kormányt markolta, szíve ezerszer gyorsabban vert, mint máskor, s ennek nem az adrenalin volt az oka, ami végigáramlott az ereiben. Érezte a lány simogató kezeit a mellkasán, puha arcának érintését a nyakába, barack és vanília illatát az orrában. Tudta, mennyire fél, de azt is, mennyire megbízik benne. A lány belecsókolt a nyakába, tenyere végigkúszott a karján. Rá kellett volna szólnia, hogy ne terelje el a figyelmét a vezetésről, de az édes, kínzó érintéseket jobban vágyta, mintsem véget vessen nekik.
Egyikük sem vette észre, hogy a felhők megadóan utat engedtek a napnak. Vérvörös fény vonta uralma alá a sötétséget, és telepedett rá a kopár pusztára; s a motoron ülő párra. A lány még sosem volt olyan boldog, mint mikor arra gondolt, mit fog szólni a fiú, mikor meglátja az évfordulójukra kapott ajándékát. Izgalom kerítette a hatalmába, alig várta, hogy megérkezzenek. Belecsókolt a fiú nyakába, újra és újra.
A fiú az útra szegezte zölden örvénylő szemét, de teljesen tudatában volt a lány jelenlétével. Ajkai elnyíltak, csókra vágytak, karjai megfeszültek, ölelésre várva, egész testével kívánta a lányt. Kívánta őt, míg csak a szíve dobogott.
Határtalan boldogság töltötte be a levegőt, két lélek sugárzó darabjai játszottak egymással a nyári naplementében. Felhőtlen boldogság, kibontakozó szerelem fonódott össze a borult ég alatt.
A hajtűkanyarban a fiú oldalra döntötte a motort, így akarván bevenni a veszélyes ívet.
Egyikük sem hallhatta a közelben felmorduló teherautó hangját, hisz a szél olyan hangosan süvített a fülükben, hogy saját és egymás szívverésén kívül mindent kizárt. A lány nem is láthatta, nem is hallhatta. De a fiú látta.
Szívbemarkoló, jeges rémület cikázott végig a testén, minden tagját megmerevítette a határtalan félelem. Nem volt már idő lassítani, nem volt idő kiáltani sem.
Egyikük sem hallotta a szél panaszon süvítését, és már egyikük sem érezhette meg az eső hideg szilánkjait. A fiú még utoljára magába szívta a lány illatát, utoljára kiélvezte bőrének selymes, lágy tapintását, a melegséget, ami áradt belőle. Nem mondhatta ki utoljára, mennyire szereti. Azt sem mondhatta már, mennyire sajnálja, hogy csalódást okozott, mennyire sajnálja, hogy a lány hiába bízott meg benne.
Egyikük sem érezte a fájdalom lángoló kínjait, vagy hallották a rettenetes, szívbemarkoló csattanást, mikor a teherautó maga alá gyűrte a motort. A szerelem lángjai csaptak fel utoljára a szívükben, majd aludt ki; örökre.

2018. december 17., hétfő

Új kezdet

Sziasztok, kedveseim!

Valószínűleg észrevettétek, hogy az előző blogom már hetek óta nem található, az új pedig egy jó darabig nem állt készen. Na de mi történt? Az, ami minden bloggert elér egyszer, és amit van, aki évi, fél évi rendszerességgel csinál: a blog elköltözött. De nem drasztikus költözésről van szó, maradtam a blogspotnál, nem váltottam, egyszerűen csak valami újra vágytam. Már elegem volt a régi blogomból. Több mint 5 éve azon tevékenykedtem, az egész bloggerséget ott kezdtem, minden kis hülyeségemet kiposztoltam, és végül odáig jutottam 5 év alatt, hogy a blog tele lett szeméttel. A lényeges bejegyzéseim elvesztek a sok kis hülyeségem mellett, és valahányszor felmentem oda, volt bennem valami rossz érzés, ami miatt már nem is volt kedvem nekiállni blogolni. És ez így ment már legalább 1-1,5 éve. Hogy miért nem voltam mostanában aktív azt mindenki tudja, korábban leírtam, de mégis úgy éreztem, az én kis kuckóm többet érdemel annál, mintsem hogy valami szemétdomb legyen - még akkor is, ha ritkábban aktívkodom, mint régen. 

Emellett pedig nem csak a blog, én is tele voltam szeméttel. Na jó, nagyon sokat használom ma ezt a szót. :D Úgy érzem, túl sok időt pazaroltam arra, hogy olyan írásaimmal foglalkozzam, amiről tudtam, hogy nem lesz belőle semmi, és csak azért írtam, mert ti kértétek. Ne értsétek félre, nagyon sokat jelent nekem, hogy ennyien vártátok a történeteim folytatását, és én mindig próbáltam teljesíteni a kéréseteket, de belül éreztem, hogy valami nem jó, hogy hiába írom, nem ugyanaz az érzés, mint mikor elkezdtem. A történeteim zátonyra futottak. Valahol elrontottam őket, és emiatt az egész továbbiakban hadilábon álltam velük, de újraírni már nem tudtam. Mégis büszke vagyok rájuk, mert az enyémek, és ezzel ismertetek meg engem, de tudom, hogy tudok én ennél jobbat is. A lényeg, hogy tudom, sem a Hellfire, a Beléd Temetkezve meg főleg nem erős történetek, nincsenek azon a szinten, hogy megérje folytatnom. Egy nap biztos előveszem őket, újraírom, de ez a nap nem most van. Azok a történetek a múlté, ahogyan a blog is. Éppen ezért ezek a regényeim ott maradnak a régi blogon, nem hozom őket magammal ide. Ahogy a blog, úgy a történeteim és én is újak vagyunk. Sok mindent másként látok most, és sok mindent másként is csinálnék, mint eddig. De a régi blogom még mindig létezik, csak új url cím alatt: http://bulivivienhivatalos.blogspot.com/ Ide bármikor visszamehettek újraolvasni a két regényt, de folytatás nem lesz. Vannak olyan posztjaim a régi blogon, amiket nem szeretném, ha elvesznének, szintén vannak ilyen novelláim is, azokat ide is fel fogom tölteni.

Úgyhogy most itt vagyok, új bloggal, új tervekkel, új reményekkel, így, 5 év után. Sokan évente váltogatják a blogjaikat, mindig költöznek, de én valahogy 5 évre leragadtam ugyanazon a helyen. És jó volt, én nagyon szerettem. Nehéz lesz újrakezdeni, újra megnyerni titeket az írásaimmal. A kezdet mindig nehéz. De nem akartam csak ezért leragadni, és egy olyan helyen aktív lenni, ahol többé nem érzem jól maga. Ha én nem érzem jól magam, ti sem fogjátok jól érezni magatokat.

Úgyhogy elköltöztem, és most itt vagyok. Ez az új blogom, amelynek dizájnját nagyon szépen köszönöm Nadinnak! Igen, sokkal másabb, mint a korábbi, de én szeretem, pont azért, mert nem olyan, mint a régi.

És hogy mostantól hogy fog történni itt minden? Mostantól főleg novellákat, és rövid, vagyis 5-10 fejezetes történeteket fogtok tudni olvasni nálam. Meg akarom előzni azt, ami olyan nagy probléma volt az előző blogom, és mostantól csak akkor fogom elkezdeni feltölteni a rövid történeteket, ha már az egész készen van, hogy ne kelljen többet várnotok.

Remélem, megértitek a döntésem, és velem maradtok. Köszönöm nektek azt az 5 évet, amit együtt töltöttünk a régi blogom, és remélem, még legalább ennyit itt leszünk. Vagy legalábbis addig, míg az álmom valóra nem válik.  

 Puszi: Vivi