2019. december 10., kedd

Barry Lyga: Gyilkosokra vadászom

Cím: Gyilkosokra vadászom
Műfaj: krimi-thriller
Író: Barry Lyga
Kiadás éve: 2012
Kiadó: Alexandra
Fülszöveg:

Gyönyörű nap volt.
Gyönyörű mező. Leszámítva a holttestet. Jazz a világ leghírhedtebb sorozatgyilkosának gyermekeként nőtt fel, és a Jó Öreg Apu mindent megtett annak érdekében, hogy fiacskája elsajátítsa a szakma minden csínját-bínját. A vérgőzös gyermekévek elmúltával a tizenhét éves Jazz képes arra, amire még a legtapasztaltabb nyomozók sem: szinte zavarba ejtő természetességgel tud egy gyilkos fejével gondolkodni. Egy nap brutális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság híre kavarja fel az álmos kisváros, Lobo's Nod lakosságának mindennapjait. Egyesek úgy vélik, hogy az alma talán nem is esett olyan messze a fájától, és a történtekért a zárkózott, beilleszkedési nehézségekkel küzdő fiú a felelős. Jazz a seriff határozott tiltása ellenére nyomozásba kezd, hogy megakadályozza a további gyilkosságokat, és hogy mindenkinek bebizonyítsa: ő nem olyan, mint az apja. Mert ha sikerülne meggyőznie az embereket, talán végre ő maga is elhinné.

Ahogy láttam, elég megoszlóak a vélemények a könyvvel kapcsolatban. Vannak, akik csupa jót írnak, és vannak, akik nagyon lehúzzák. Azt hiszem, ez utóbbinak az az oka, hogy a könyvet főleg olyanok olvasták, akik már jártas krimi rajongók, és tudják, mi a dörgés, illetve, hogy hogyan is kéne mindennek zajlania, eljutni A-ból B-be, eldugni egy holttestet és megtalálni a tettest. Nyilván nekik ez a történet nem sikeredett olyan jóra. És akkor itt vagyok én, akinek ez a harmadik krimi-thriller sztorija, tehát kispista vagyok az egész műfajban.

Az szögezzük le előre is, hogy bár krimiként van meghirdetve, de ez inkább thriller. Nyilván kapunk gyilkosságot, mindjárt az első oldalon, és nyilván utána is járunk, meg is találjuk a gyilkost, de nem ennyiről van szó. Én úgy éreztem, hogy ez az egész gyilkosságos alapsztori csak körítés Jaspernek, és az ő önmarcangoló vívódásainak.
Azt szeretném előre elmondani, mielőtt belemennék itt a részletekbe, hogy nekem nagyon tetszett a könyv hangulata. Nem tudom, mi volt benne, de az nagyon ott volt, és végig kitartott, megfogott. 

Viszont az érzelmi része cseppet sem olyan hangulatos, mint az egész könyv hatása. Jasper ugyebár egy hírhedt sorozatgyilkos fia, akinek az apját négy éve lecsukták, és most úgy ténfereg a városba, hogy feje felett a kard, ami készül lecsapni. Vannak, akik szerint az apja nyomdokaiba lép, és vannak, akik szerint nem, de a lényeg, hogy az egyetlen, amit mindenki lát benne, az "a gyilkos fia". Nem hiszem, hogy bármi újat mondok azzal, hogy Jazz is így látja magát.

Az egész könyv konkrétan arról szól, hogy mi megy végbe benne: amit érez, amit gondol, ahogy viselkedik, és azok vajon gyilkos ösztönök-e, vagy sem? Miután az apja nevelte fel, és gyilkosnak nevelte, megtanítva neki mindent, amit tudnia kell a "szakmáról", és eléggé vizuális példákon keresztül mutatta be, hogy is kell ezt csinálni, nem csoda, hogy a srác teljesen oda van. Azt gondolnád, hogy simán lehet belőle gyilkos. Én is ezt gondoltam, Jazz is ezt gondolta, és a fél város is ezt gondolta. Jazznak nyilván megvan a pszichopata oldala: manipulatív, eléri, amit akar, és igen, vannak gyilkos , erőszakos gondolatai is. Viszont jó srác. És ez a kettő nem nagyon fér össze. Ő maga sem tudja eldönteni, hogy melyik részére hallgasson; kételkedik önmagában, és minden tettében, gondolatában, reakciójában, érzelmében a gyilkost keresi, és ha nem találja, akkor is meggyőzi magát, hogy ezek egy sorozatgyilkos szociopata érzései. Már-már olyan, mintha, bebeszélné magának, hogy ő bizony olyan, mint az apja még akkor is, ha ez halálra rémíti, és valójában nem akar olyan lenni. Megvallom őszintén: ez a rész baromi jól lett bemutatva. A vívódása, a csalódásai, a belső harcai, a gondolatai, azok az ellentétek, amik lejátszódnak benne, ahogy szeret és gyűlöl, véd és árt, nagyon zseniális. De volt egy pont, ahol már kicsit sok volt. Oké, jó, thriller, de Jazz mindig ugyanazokat a dolgokat ismételgette. Nem jelent meg új érzelem, új felfedezés a lelki világában, hanem az elején már minden adott volt, és utána minden eseménynél, minden tragédiánál ugyanazokat a már ezerszer átgondolt dolgokat ismételgette. De szegényt annyira sajnáltam, hogy elnéztem neki.

És akkor lássuk a krimi részét a dolognak.

Olvastam erről véleményeket, és bizonyos pontig sokkal egyetértek, de sokkal nem. Az én véleményem, hogy kriminek ez nem volt valami erős. Ahogy már írtam, én nagyon kezdő vagyok ebben, nem is nagyon van mihez viszonyítanom (hacsak a Gyilkos elméket nem számítjuk, mert akkor profi vagyok), de én is éreztem, hogy ez annyira nem ütött. Nem azt mondom, hogy rossz volt, csak hogy gyenge. Volt egy gyilkosunk, de a motivációi csak félig derültek ki; tudjuk, hogy szervezett, mániákus, intelligens, aprólékos, de nincs saját stílusa, és egyénisége sem. A motivációja pedig hadi lábon áll. Nem fogok spoilerezni, de ahhoz, hogy valaki gyilkossá váljon, vagy hogy az első gyilkosságát végrehajtsa ennél több kell. Sokkal több. Az pedig, hogy egy ilyen precíz és alapos gyilkost, amilyennek ő be volt állítva olyan egyszerűen el lehessen kapni, mint ahogy ők elkapták, az egyenesen nevetséges. Konkrétan szegény gyilkos összes imidzsét tönkre vágta a szememben.
A másik dolog, ami zavart, az a seriff és az egész nyomozás volt. Merthogy... ez a drága jótét lélek bevonta a mi kis 17 éves főszereplőnket a nyomozásba. Értem én, hogy egy sorozatgyilkossal nőtt fel, és keni-vágja a gyilkosság alapköveit, meg belelát a gyilkosok fejébe, de könyörgöm! Ez 1. törvénytelen, 2. irracionális, 3. teljesen valótlan, és 4. a seriff totális alkalmatlanságára enged következtetni. Ő is egyébként úgy lett beállítva, hogy mekkora egy ász meg zseni, amiért anno elkapta Jazz apját, de közben sehol sem derült ki, hogy hogyan is csinálta (lehet, hogy a további részekben ki fog, ezt nem tudom), és ráadásul szegény pasas nagyon kis szerencsétlenül lett ábrázolva, legyen akármilyen zseni. Szóval a róla (Jazz által) elmondottak, és az, ahogy végül ábrázolva lett totális ellentétben volt.

Ez már a második, hogy arról beszélek, hogy milyennek voltak beállítva a karakterek. Az a helyzet, hogy a narrátor Jazz gondolatain keresztül azt mondta nekünk, hogy xy ilyen és ilyen személyiség, ezt és ezt csinálta, ilyen meg olyan menő. Aztán egyszer csak végre előkerült ez a sokat emlegetett xy és semmi az ég világon nem jön át azokból, amikről az író ódákat zengett. Szerette volna beállítani a karaktereit, hogy nagyon menőek és egyedeik, zsenik meg kis okostojások legyenek, de mikor bizonyíthatta volna, hogy ez tényleg így van, akkor a karakterek elbuktak. Nem tudta bemutatni, hogy ők tényleg olyanok, mint amilyennek leírta.

És ebből következik az is, hogy sorozatgyilkos apunk is elég gagyi lett. Volt egy kép a fejemben róla, amíg csak Jazz gondolatin át olvastam róla, és amikor tényleg képbe került, akkor ez a kép így szép lassan víz alá merült. Nem azt kaptam, amiről azt állították, hogy kapni fogom. Vagyis az írói ígéret nem teljesült, én pedig kissé csalódott voltam.

És akkor hogy erről több szó is essék: ami az egész könyvben végigkísért, az a személytelenség volt. Az egyedüli karakter, akiben volt némi élet, az Howie. Tökéletesen úgy viselkedett, mint egy 17 éves tini, és a humorát is imádtam (talán mert hasonlította az enyémre), aztán ott volt még a nagyi, akinek olyan dumái voltak, hogy lefordultam a székről, de rajtuk kívül mindenki egy személyiség nélküli, arctalan bábu volt, akit az író jobbra-balra rángatott, meg néha kinyírta őket. Az író szakértelmét egy percig sem vonom kétségbe; nagyon vágja, hogyan nyírjuk ki valakit, meg tüntessük el a holttestét, de az élő, lélegző karakterekhez annyira már nem konyít. Ha egy kicsivel több élet lett volna mondjuk Connie-ban, vagy a seriffben, vagy mondjuk Ericksonban, akkor máris sokkal élőbb lett volna a könyv. Úgy gondolom, az írónak van még mit fejlesztenie a karakterábrázolásában.

Viszont mindezek ellenére, megmagyarázhatatlan okokból én mégis élveztem, és ha visszagondolok rá, akkor nem az jut eszembe, hogy ez milyen uncsi vagy rossz volt. Volt egy hangulata, egy kis feszültségvárakozás, és néhol izgalmak is, amik lekötöttek. A feljebb említett dolgok nyilván már akkor is szembetűntek, de nem tudom, valami egyszerűen volt benne, ami miatt mégis jó élmény volt, nem untam meg, nem hagytam abba (egy nap alatt befejeztem). Tök logikátlan, tudom. Azt hiszem, sokkal kritikusabb voltam ebben a bejegyzésben, mint olvasás közben, de így visszagondolva ezek tényleg elég zavaróak voltak.

Annyi biztos, hogy én el fogom olvasnia a követező részeket is, mert kíváncsi vagyok. Ha nem tudjátok eldönteni, hogy elolvassátok-e, én azt javaslom, hogy ha kis kezdők vagy ti is a krimik/thrillerek terén, akkor nyugodtan, veszíteni nem vesztetek vele. Ha már jártasabbak vagytok, akkor pedig csak az olvasói véleményekből kiindulva annyit tudok mondani, hogy ne várjatok sokat tőle, titeket biztos, hogy zavarni fognak a fent leírt dolgok. De nem mondom, hogy ne olvassátok el, mert a hiányosságok és a műfaj ellen vétett hibák ellenére is vannak benne jó dolgok!

Idézetek:
"– Isten töltényét használom! – kiabálta. – Jézus pokoltüzével lyuggatom ki a seggedet! Jézus pokoltüze. Ez új volt."
    "– Ki vagyok én? Megmondom neked! Én vagyok a helyi pszichopata, és ha nem mented meg a legjobb barátom életét, mindenkit levadászok, aki csak számított neked életedben, és végignézetem veled, ahogy olyat csinálok velük, hogy a végén azért könyörögsz majd, hogy öljem meg őket. Ez vagyok én." - Jazz

"Az igaz barát pedig onnan ismerszik meg, hogy veled tart, amikor be kell surrannod egy halottasházba."
"– Ez igen! – Howie diadalmasan emelte levegőbe az öklét, majd észbe kapott, hogy egy sorozatgyilkos keze munkáját ünnepli. – Úgy értem, „ez igen", amiért igazad volt, nem pedig „ez igen", amiért... igazad... volt..."




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése