2017. július 17., hétfő

Utolsó lélegzetvétel (Novella)



A mai napon egy novellával érkeztem, ami számomra is hihetetlen, hisz eddig sosem próbáltam. (Leszámítva persze A fekete sárkányt, de az is egy írásomhoz kapcsolódik, szóval nem nevezném teljes szívvel novellának.) Mivel ez az első próbálkozásom a műfajban, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. Remélem, megosztjátok velem a gondolataitokat!
Íme, itt is van! 

 ~

Az égen úszó, komor felhők egymásba kapaszkodva, közös erővel takarták ki a narancs színben ragyogó napot, sötétségre ítélve az alatta elterülő kopár pusztát. A kukoricamezőt egy hosszú, kanyargós betonút osztotta ketté, ami egy kis falut kötött össze egy nagyvárossal, de az út késő délután néptelen volt. A szél hol végigszaladt a kukoricák között, megzörgetve a leveleit, hol teljesen elhallgatott, mintha nem tudná eldönteni, hogy tovább zargassa-e a kis vidék lakóit, vagy végleg távozzon.
Mielőtt továbbindult volna, még belekapott egy aranyszínű hajzuhatagba, keszekusza táncra hívva a szálakat, melyek beszőtték a szépséges arcot. Egy lány várakozott a kopár út szélén, hosszú szoknyájával játszott még egy utolsót a tavaszi szél, majd fájdalmasan tovaszállt, új utakat keresve. A lány szőke tincsei visszahulltak a vállára, szoknyája megpihent. A kék szemek, akár az óceán tükre, a távolba meredtek, vártak valamire. Kezeit összefonta a melle előtt. Nem fázott, csupán türelmetlen és izgatott volt. Egy varjú hangos károgására fölkapta a fejét, és megborzongott a sötét felhők hömpölygő látványától.
A messzi távolból halk búgás törte meg a csendet. A lány arra kapta a fejét, és boldog mosoly terült szét az arcán; olyasféle mosoly volt ez, amit az angyalok is megirigyeltek volna. De hát irigyelték is, mi másért szabtak volna olyan sorsot a lánynak, amilyen várt rá?
Nemsokára kibontakozott egy koromfekete motor alakja, a rajta ülő motorosával együtt, ahogy a lány felé száguldottak. A lány leengedte a kezét, arca felragyogott, mikor a motor port kavarva megállt mellette.
Utasa egy fiú volt, aki lánnyal lehetett egyidős. Mézbarna haja a válláig ért, de mindig összekötve hordta, vonásai lágyak és kellemesek, ajkainak teltsége magára vonzotta minden lány tekintetét. Ám az zölden örvénylő szemei csakis az aranyhajú lányt látták meg, csakis őrá figyeltek fel. Tekintete mélyén sok minden lapult, de ebben a pillanatban színtiszta szerelem tükröződött bennük, ahogy rápillantott a lányra. Leszállt a motorról, majd mielőtt a lányhoz fordult volna a csomagtartóhoz ment, és felnyitotta. A lány látta az ajkán bujkáló mosolyt, ami oly kedves volt a szívének. A fiú lecsukta a fedelet, majd a háta mögé rejtett kézzel a lány elé lépett. Szeme végigsimogatta a gyönyörű arcot, lecsúszott a lány kecses nyakára és megpihent a válla ívén. Szépsége, kedves mosolya, kék szemeinek tündöklő kéksége megdobbantotta a fiú szívét. Ajkainak vörössége csókra hívogatta, törékeny alakja ölelésért kiáltott. A fiú egész lényével magához akarta húzni a lányt, s látta égő tekintetén, hogy ő ugyanerre vágyik. A lány szemei lecsúsztak a fiú ajkaira, végigsiklott izmos alakján, majd ismét megállapodott zöld szemein.
A fiú közelebb lépett, a lány barack és vanília illata egy pillanatra elbódította. Felemelte a kezét, megmutatva a benne rejlő kincseket.
– Boldog évfordulót! – súgta lágy hangon, mosolyogva figyelve a lány reakcióját. Az a tenyerében fekvő dobozkára és egy szál rózsára pillantott, szíve hevesen dobogott a mellkasába. A dobozért nyúlt, és felpattintotta a bársonyfedelet. Egy szív alakú medál feküdt benne, elülső fedélkéjén két apró vésettel, mely az ő neveik kezdőbetűje volt. A lány jól látta, hogy a medált ki lehet nyitni. Remegő kezekkel felkattintotta a fedelet. „Az utolsó lélegzetemig…” Ez állt az egyik oldalon. A másokon a fiú mosolygós arca nézett fel rá, olyan boldog mosollyal, ami élő másán is szétterült. A lány könnyekkel a szemében nézett fel a fiúra. Az kiemelte a medált a dobozból, majd a lány mögé lépett. Belefúrta ujjait a selymes szálak tengerébe, majd előrekotorta őket, és levette a lány nyakában lógó láncot. Rátette a medált, majd visszaakasztotta. Keze rásimult a puha, törékeny vállakra, minden érintés édesen visszhangzott a testükben. A lány megérintette a láncot. Melegség áradt szét a testében, egész lényében boldogság áramlott végig. Szembefordult a fiúval, aki mosolyogva figyelte. Majd lehajolt, és ajkait a lányéhoz nyomta. Karjai körbefonták a kis testet, magához húzta, mintha magába akarná olvasztani, úgy csókolta, mintha most csókolhatná utoljára. A lány karjai épp így fonódtak a fiú köré, épp azt a boldog elégedettséget érezték mindketten.
– Most te jössz – súgta a fiú a fülébe. Ajkával megérintette a nyakát, lecsúszott a vállára, a kulcscsontjára, majd ismét a nyakára. A lány megborzongott a gyönyörtől.
– De neked kell vezetned.
A fiú ragyogó mosollyal válaszolt. Átadott a lánynak egy bukósisakot, majd felült a motorra, és fél kézzel felsegítette maga mögé a lányt. Az szorosan átkarolta a fiú derekát és mellkasát.
– Indulhatunk?
– Csak ne olyan gyorsan – kérlelte a lány. Félt a motoron, de a fiút még jobban féltette. Valahányszor elment, az aggodalom mérges kígyóként tekergett benne, addig nem tudott megnyugodni, míg haza nem ért.
– Semmi bajod nem esik. Ígérem.
Jaj, ha tudta volna…
A fiú beindította a motort, majd a gázra lépett, és sebesen kilőtt. A lány felsikoltott, a hangot elkapta a szél, és vitte, vitte messzire a nyári naplementében. A lány belefúrta arcát a fiú hátába, nedves föld és tavaszi fák illata keveredett az orrában. Lehunyta a szemét, úgy fektette fejét a fiú ingére. A szél elragadta a haját, aranyszín folyóként húzva a lány háta mögött. Belefúrta orrát a fiú hajába, magába szívta az illatát. A fiú a kormányt markolta, szíve ezerszer gyorsabban vert, mint máskor, s ennek nem az adrenalin volt az oka, ami végigáramlott az ereiben. Érezte a lány simogató kezeit a mellkasán, puha arcának érintését a nyakába, barack és vanília illatát az orrában. Tudta, mennyire fél, de azt is, mennyire megbízik benne. A lány belecsókolt a nyakába, tenyere végigkúszott a karján. Rá kellett volna szólnia, hogy ne terelje el a figyelmét a vezetésről, de az édes, kínzó érintéseket jobban vágyta, mintsem véget vessen nekik.
Egyikük sem vette észre, hogy a felhők megadóan utat engedtek a napnak. Vérvörös fény vonta uralma alá a sötétséget, és telepedett rá a kopár pusztára; s a motorozó párra. A lány még sosem volt olyan boldog, mint mikor arra gondolt, mit fog szólni a fiú, mikor meglátja az évfordulójukra kapott ajándékát. Izgalom kerítette a hatalmába, alig várta, hogy megérkezzenek. Belecsókolt a fiú nyakába, újra és újra.
A fiú az útra szegezte zölden örvénylő szemét, de teljesen tudatában volt a lány jelenlétével. Ajkai elnyíltak, csókra vágytak, karjai megfeszültek, ölelésre várva, egész testével kívánta a lányt. Kívánta őt, míg csak a szíve dobogott.
Határtalan boldogság töltötte be a levegőt, két lélek sugárzó darabjai játszottak egymással a nyári naplementében. Felhőtlen boldogság, kibontakozó szerelem fonódott össze a borult ég alatt.
A hajtűkanyarban a fiú oldalra döntötte a motort, így akarván bevenni a veszélyes ívet.
Egyikük sem hallhatta a közelben felmorduló teherautó hangját, hisz a szél olyan hangosan süvített a fülükben, hogy saját és egymás szívverésén kívül mindent kizárt. A lány nem is láthatta, nem is hallhatta. De a fiú látta.
Szívbemarkoló, jeges rémület cikázott végig a testén, minden tagját megmerevítette a határtalan félelem. Nem volt már idő lassítani, nem volt idő kiáltani sem.
Egyikük sem hallotta a szél panaszon süvítését, és már egyikük sem érezhette meg az eső hideg szilánkjait. A fiú még utoljára magába szívta a lány illatát, utoljára kiélvezte bőrének selymes, lágy tapintását, a melegséget, ami áradt belőle. Nem mondhatta ki utoljára, mennyire szereti. Azt sem mondhatta már, mennyire sajnálja, hogy csalódást okozott, mennyire sajnálja, hogy a lány hiába bízott meg benne.
Egyikük sem érezte a fájdalom lángoló kínjait, vagy hallották a rettenetes, szívbemarkoló csattanást, mikor a teherautó maga alá gyűrte a motort. A szerelem lángjai csaptak fel utoljára a szívükben, majd aludtak ki; örökre.

2 megjegyzés: