2017. június 28., szerda

BT ~ Újabb részlet

Készül a BT 11. fejezete, úgyhogy addig is egy részlettel készültem. :)


Álmomban rohantam. A talpam már zsibbadt a fájdalomtól és a hidegtől, mert cipő nem volt rajtam. Az arcomon izzadság gyöngyözött, de közben minden tagom reszketett a csípős hidegtől. Egy biciklitároló egyre jobban közeledett felém; az utolsó pillanatban kaptam fel a lábam, és lendültem át rajta. A talpam puha, jéghideg hóba taposott. Hallottam magam mögött a kiáltásokat, és a lábak kopogását az úttesten, de ha hátranéztem volna, elveszítettem volna az előnyöm. Továbbrohantam, egy bizonyos sikátort keresve. Az utca sötét volt még, csak a távolban éledezett a hajnali napfény a vastag hófelhők mögött. A kezem egy pántot markolt, és rájöttem, hogy egy nehéz hátizsákot cipelek.
Ekkor a kép hirtelen vibrálni kezdett, majd elhomályosult, és a hangok eltorzultak. Megzavart a változás, és kibillentem az egyensúlyomból. A lábam megcsúszott a jégen, aztán már csak a lüktető fájdalmat éreztem a tarkómon. Forgott körülöttem a világ, amitől hányingerem támadt. A tarkómra szorítottam a kezem, sietve vettem a levegőt, a tüdőmet égette a hideg és a kimerültség. Hangokat hallottam, túl közelről. Vészesen közelről. Oldalra fordultam, a kezemmel biztos pontot kerestem a talajon, hogy fellökhessem magam, és továbbrohanhassak. De épp mikor felállhattam volna éles fájdalom hasított az oldalamba, és a másik irányba gurultam.
– Vegyétek el a hátizsákját! – kiáltotta az egyik nyugati fiú.
A szám telement hóval, a ruháim átáztak, a hideg valósággal marcangolta a tagjaimat. Megszorítottam a táskám pántját, minden erőmmel magamhoz szorítottam. Újabb rúgást éreztem, ezúttal a könyökömnél, és fájdalom végighullámzott a karomon. A fiúk kitépték bénult kezemből a zsákot. Utánakaptam, aztán rögtön össze is görnyedtem: gyors, sorozatos rúgásokat mértek a hasamra. Élesen felhördültem, mire harsány kacagás volt a válasz.
– Megvan a mai reggeli, fiúk, szép munka volt! – kiáltott az egyik.
A szemem akaratlanul lecsukódott, az agyam nem volt képes előállni valami menekülő tervel. A kacagás és a rúgások hamarosan abbamaradtak, én pedig ott maradtam a hideg hóban fekve, egyedül.
A szél hangosan süvített a fülemben, a fogam vacogott, ahogy a vizes ruháim rám tapadtak. Körülöttem minden tompa volt, elsuhanó. Mintha egy autó fordult volna ki valamelyik utcából, de nem voltam benne biztos. Talán egy nő hangját is hallottam a közelből, de lehet, hogy csak a szél süvített… A gyomrom maró éhsége mellett a fájdalom volt az egyetlen, amit érzékeltem.
Nem tudom, meddig fekhettem a hidegben, elveszítettem az időérzékem, de egyszer csak karok tapadtak körém, alám nyúltak és felemeltek. Rá akartam szólni, hogy vigyázzon, mert mindenem fáj, vagy hogy azonnal tegyen le, de a szám nem volt hajlandó kinyílni, én pedig nem akartam annyira, hogy erőlködjek. Hagytam, hogy a karok öleljenek, és vigyenek valamerre, amerre talán melegebb van, mint idekint, a fogvacogtató hidegben.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése