2017. május 1., hétfő

J. L. Armentrout | Oblivion - Feledés ajánló





Fülszöveg:

Amikor Katy Swartz a szomszédomba költözött, rögtön tudtam, hogy baj lesz. Nagy baj.
Bajra pedig igazán nincsen szükségem, hiszen nem vagyok idevalósi. A társaimmal a Luxról érkeztem a földre, egy tizenhárommilliárd fényévre lévő bolygóról. Ráadásul ha valamiben biztos vagyok, az az, hogy az emberekben nem lehet megbízni. Félnek tőlünk. Olyasmikre vagyunk képesek, amikről ők csak álmodnak, és pokolian gyengének tűnnek mellettünk – mert azok is.
Kat azonban olyan közel kerül hozzám, mint még senki más. Akaratlanul is vágyok rá – és szeretném felhasználni a képességeimet, hogy megóvjam. Meggyengít engem, pedig én vagyok a legerősebb luxen, és az én feladatom, hogy védjem a többieket. Ez a hétköznapi lány tehát mindannyiunk végzete lehet. Hiszen a luxeneknek van egy hatalmasabb ellensége is – az arumok – akikkel szembe kell szállnom.
Ha beleszeretek Katyba – egy emberbe – nem csupán őt sodrom veszélybe. Talán mindannyiunk pusztulását okozom… de azt nem hagyhatom.

Hogy őszinte legyek, kicsit tartottam ettől a könyvtől. Azért mégiscsak Daemon Blackről van szó, hogy lehetne megírni egy kötetet úgy az ő szemszögéből, hogy ne tegyünk tönkre vele minden illúziót, amit róla őrizgetünk? Hát srácok, meglehet írni! Magával ragadó volt, humoros és szexi.
Na de ne siessünk ennyire! Azoknak, akiknek fogalmuk sincs, hogy miről beszélek: Jennifer Armentrout „Oblivion – feledés” című könyve az Obszidián történetét írja le Daemon szemszögéből.
Már másodszorra gondoltam úgy, hogy lehetetlen úgy bemutatni egy történetet, hogy kétszer olvashatjuk el, csak éppen két különböző szemszögből. Először a Veszedelmes sorscsapással voltam így, most pedig ezzel. Hát megint tévedtem. Arra már rájöttem, hogy Jennifer Armentrout hihetetlen klassz írónő, de most újra elkápráztatott. Daemon egy hihetetlenül öntelt, arrogáns, bunkó pasi, akinek olyan összetett személyisége van, hogy azt hittem, teljesen tönkreteszik azzal az illúzióimat, ha most az ő szemszögéből kell elolvasnom a történetet. Pedig nem tették. Irtó izgalmas volt ez a változat, hiába olvastam már az Obszidiánt kétszer is, mintha egy teljesen más történetet nyitottam volna ki. És valójában így is volt. Daemon gondolatai, tettei, okai, hogy mit miért csinált, mondott, miért is volt olyan bunkó, és mit érzett ilyenkor egy teljesen új szintre emelték a történetet. Féltem attól is, hogy az írónő – nő lévén – nem fogja tudni olyan valósághűen bemutatni egy férfi érzelmeit, mint amilyenek azok valójában, de megint tévedtem. (Észrevettétek, mostanában mennyit tévedek?) Remek kikapcsolódás volt újraolvasni a könyvet, és végre megtudni, mit is gondol Daemon, mikor aranyos, mikor bunkó, mikor zárkózott, vagy mikor épp halálra idegesíti Katyt. Imádom, ahogy az írónő leírta az érzéseit, nem csak a dühöt, bosszúságot, örömöt, hanem a gyengéd érzelmeket is. Egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy Daemon túl nyálas lenne, túl érzelgős, vagy hogy kifacsart személyisége lenne. Perverz, bunkó, öntelt, imádnivaló az biztos. De kifacsart nem.
„Úgy véltem, meg akar ütni. Úgy véltem, élvezném. És úgy véltem, tényleg szakember segítségére lenne szükségem.”
„Amióta a lány beköltözött, többet mászkáltam félmeztelenül, mint előtte bármikor.”
„Elöntöttek a fantáziaképek, és mindnek Kat volt a főszereplője. A mellékszereplő a vörös bikini volt.”
Tetszett, ahogy az írónő felépítette a karakterét, és az egész érzelmi folyamatot: kezdetben Daemon teljesen átlagosnak gondolta Katyt, és szépen, lassan, fejezetről fejezetre rájött, mennyire félreismerte, mennyire tévedett. Tetszett még az is, hogy nem valami tudathasadásos figura lett belő: nem kezdett el bunkózni vele puszta heccből, hogy aztán rájöjjön, mennyire bele van zúgva Katybe. Nem, ő a húga, és a családja védelme érdekében volt elutasító, és bunkó. Már kezdettől tudtuk, hogy vonzódik Katyhez, ezt nem is tagadta, sok vicces ilyen jelenetet olvashattunk.
Már az Obszidián olvasásának folyamán kíváncsi voltam, miért is viselkedett Daemon úgy Katyvel, ahogy viselkedett. Persze voltak elképzeléseim, de mégiscsak más volt olvasni róla. És most először nem tévedtem Daemon okaiban. Igazán szívszorító volt arról olvasni, mennyire bántotta Daemont valahányszor megbántotta Katy, és hogy hogyan érzett utána.
„Éles szilánk döfött a szívembe, és félre kellett néznem, mert miattam csillogott annyira a szeme. Összeszorítottam a fogamat, és Ash válla felett újra az ostoba kabalára meredtem.”

"Kérlek! Kérlek! Nem veszíthetlek el. Kérlek, nézz rám! Kérlek, ne hagyj itt!"
Teljesen át lehetett érni vele, mit érzett, és mégsem csepegett a nyál a számból, miközben olvastam: mert Daemon nem az a fajta. Teljesen levett a lábamról a könyv, szó szerint faltam a sorokat, ugyanis egyetlen nap alatt kiolvastam. És már most tervezem az újraolvasást (persze csak a vizsgák után).
De hogy valami negatívumot is mondjak: az nem tetszett az egész könyv során, hogy rengeteg felesleges káromkodás volt benne. Volt, hogy jókor jó helyen voltak azok a bizonyos szavak, amitől az ember ismét ráeszmélt, hogy egy férfi szempontjából olvassa a könyvet. De voltak szerintem teljesen felesleges obszcén szavak is, olyan helyzetekben, amikor nem is értettem, mit keres ott.
Ezt a könyvet csak ajánlani tudom: aki már túl van az Obszidián olvasásán, annak ez kötelező olvasmány! Aki pedig nem, az is nyugodtan kezdheti ezzel a kötettel, és el is olvashatja az egész történetet Daemon szemszögéből (mind a három könyv megjelent már az ő szemszögéből), majd utána Katyéből, mert a történet ugyanaz, csak két teljesen más nézőpontból.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése