2017. március 4., szombat

Hellfire 15. fejezet



15. fejezet

A Fox által kiszabott egyhetes pihenő már a második nap végére katasztrófának bizonyult. Senki nem hitt nekem, mikor azt mondtam, jól vagyok, ráadásul elvárták, hogy naphosszat az ágyban feküdjek, mondván „pihennem kell.”
A börtönőr szerepe Alexre hárult, aki lelkesen vállalta a feladatot, mivel továbbra sem volt hajlandó hazamenni az édesanyjához – bár ezért nem is hibáztattam. Mrs. Blackwood az utóbbi időben nem csak velem, de mindenkivel ellenségesen viselkedett, így nem csodáltam, ha Alex inkább megkíméli magát házsártos anyjától, és nálam maradt.
Ám mindketten tudtuk, hogy nem csak ezért hagytam fel Alex unszolásával, miszerint jobb neki otthon; belegondolni is szörnyű volt, mi lenne, ha elmenne. A hatalmas ház folyosói most minduntalan komoran és bajjóslatúan festettek, már nem éreztem magam biztonságban az ősi otthon hideg kőfalai között, és a titkos járatok gondolata sem tudott lelkesíteni. Egyedül Alex jelenléte mentett meg attól, hogy becsavarodjak.
És az őrület már az első este megkezdődött. Rettegtem attól, hogy látnom kell, hogy fest az oldalamon éktelenkedő seb, ami a felébredésem óta szüntelenül lüktetett, de nem halogathattam. Így hát mikor este végre megszabadultam vértől csatakos ruháimtól, és rávettem magam, hogy megszemléljem az oldalam, kis híján hasra estem a saját lábamban.
A megfeketedett, húsig pörkölődött bőr a bal csípőmtől indulva egészen a mellemig húzódott. A seb szélei elfeketedtek, de középen, ahol még mindig szivárgott a vér és a genny a vérvörös hús felhólyagzott és úgy lüktetett, mintha ezernyi késsel szúrkodták volna.
Az első szörnyülködés elmúltával azonban már az aggasztott, vajon elmúlik-e valaha is a seb? Egy olyan erőteljes dolog, mint a Kinyilatkoztatás valószínűleg örök nyomot hagy.
Ahogy maga a halál is.
Sok álmatlan éjszakát okozott az órákig elhúzódó töprengés, ám a legégetőbb kérdéseimre nem kaptam választ. Egy éjjel, mikor az álmatlanságtól kimerülve meredtem a plafonra még az is megfordult a fejemben, hogy az elmúlt napok történései mind csak egy kegyetlen tréfa részei – s valójában nem szabadultam ki a halál karmai közül. A legkönnyebb volt az hinni, hogy valami varázslat folytán mégiscsak sikerült átvernem a halált, és nem szembenézni a ténnyel, hogy valami szörnyű dolog történt. Az igézők állandóan az Egyensúly haragjától féltek, kétszer is meggondolták, mielőtt nehéz döntéseket hoztak meg, mert az Egyensúly nem ad második esélyt.
De akkor nekem miért adott? Miért nem történt még meg a legrosszabb, miért nem sújtotta Hellfiret a legősibb elem, az Egyensúly haragja, amiért ádázul kijátszották, és felborították a természet rendjét? Miért volt minden túl csendes, túl… normális? Itt, ahol a Pokol bejárata tátongott, és ahol az emberek úgy hullottak, mint a legyek… Hol maradt a büntetés, amit megérdemeltünk?
Az nem lehet… hogy végül Michaelnek sikerült kijátszani az Egyensúlyt. Ha csak megpróbálja, már annak is következményei vannak, amit egészen biztos észrevettünk volna. Az Egyensúly volt a legfőbb döntőbíró, irányította a két fajt, hogy azok ne végezhessenek egymással – ha az egyik megszegte a szabályokat, a másiknak is fizetnie kellett, hogy végül egyik se lehessen fölényben. És még csak belegondolni is rémisztő volt, mi történne, ha valaki félreállítaná a bírót – akkor aztán elkezdődne az öldöklés.
A tekintetem a plafont díszítő teliholdra tévedt – mennyivel könnyebbek voltak azok az idők, mikor még csak az árnyak okozta gyötrődés volt minden bajom. Pedig azóta alig pár hét telt el, de mintha egy emberöltővel ezelőtt lett volna. Öntudatlanul megérintettem az elhalt, ősz tincset; először a nektorinok, majd Ian, aztán a hajam… és végül most ez.
Odakint az eső megnyugtatóan kopogott a párkányon. Lerúgtam a takaróm, az ablakhoz léptem, majd kitártam. Kellemes, hűvös esti levegő csapott az arcomba. Az alattam elterülő ültetvényt csak az ezüstös hold fénye világította meg, kísérteties árnyékokat rajzolva a kerítésre és a fák alá. A szél épp csak fújt, s az eső sem kezdett még őrült zuhogásba – csendes éjszaka volt. Egy varjú hangosan károgva leszállt a kerítésre, majd egyenesen felém fordult. Nem láttam a szemét, de biztos voltam benne, hogy engem méreget.
– Hess! – suttogtam egy széles kézmozdulat kíséretében.
A madár kitárta két szárnyát, és felháborodva összeborzolta, de nem tágított.
Halálmadár a kertben, és épp engem szemelt ki magának; ez aztán az irónia – gondoltam epésen. Talán őt küldte az Egyensúly, hogy végezzen velem. Mindjárt felszáll, és kikaparja a szemem.
A mellettem lévő szobából hangos szuszogás hallatszott ki, s Alex alvó hangja némileg megnyugtatott.
A Turner ház a város déli kapujának közelében volt, és mivel nagyobb volt a városban lévő házak jó részénél, a legfelső emeletről tökéletes kilátás nyílt. A párkányra könyököltem, és figyeltem a házak felett elhúzó lusta felhőket, melyek néha eltakarták a holdat, sötétségbe öltöztetve az alvó várost.
Aznap éjjel bárki azt hihette volna, hogy Hellfire a legcsendesebb, legnormálisabb kisváros a környéken. Ahogy a csend belepte a házakat, szinte már hétköznapinak hatott.
Mintha a gondolataimban olvasott volna, a varjú dühös károgásba kezdett, és kitárt szárnyakkal csapkodott felém. Megpróbáltam csúnyán nézni rá, hátha elrepül, de az konokul ült a kerítésen, szinte már önelégülten bámult fel rám.
Katie arca tolakodott a gondolataimba. Keserűen az égre emeltem a fejem, mintha átláthatnék a felhőkön, egészen a Mennyig, ahol Michael trónol. Most egész biztos nincs jókedvében. Meghiúsult a terve, hisz életben maradtam. Valószínűleg ezekben a percekben is odafent tombol, és új terven töri a fejét.
De mind hiába, ha egy közülük nem akarja a halálom. Töprengve figyeltem a hold elől elkúszó felhőt.  Michael egy angyalnak, egy fajtársának köszönheti, hogy még mindig életben vagyok. Nem volt kérdéses, hogy ő akart eltenni láb alól. Olyan tisztán hallottam Michael hangját, mintha közvetlenül mellettem beszélt volna.
Az volt a parancs, hogy végleg végezzetek vele, ne csak félig!
Ha tudná, hogy egy fajtársa hiúsította meg a tervét… Az már nem is volt kérdés, miért akart megölni. Deucalion felvilágosított róla, hogy én vagyok a fegyver, ami elvileg elhozza az angyalok vesztét. Michael ezt elhitte, és ezért akart eltenni láb alól. De hát hogy is végezhetnék én az összes angyallal? Ez már csak azért sem lehetséges, mert akkor az Egyensúly véget vet az Igézőknek is. Michael ennek ellenére is fenyegetést látott bennem, és megpróbált megölni.
Valaki azonban nem akarta, hogy meghaljak. Sőt, azt akarta, hogy teljesítsem be, amire elvileg teremtve lettem.
Keserű epe gyűlt a torkomban a gondolatra. William elkészítette a szerinte tökéletes fegyvert az angyalok elpusztítására, de arra nem gondolt, hogy az Egyensúly keresztülhúzza a számításait. Ennyire bolond lett volna? Vagy tudott valamit, amit mi még nem?
Odalent a varjú még mindig a kerítésen trónolt.
De mi történt Katievel? Mrs. Dark azt mondta, halott, tehát látnia kellett a holtestet. Még temetés is volt. Hacsak Katie nem zombiként tért vissza, esélytelen, hogy kiássa magát a sírból. Ráadásul úgy nézett ki, mint aki sok mindenen ment keresztül rövididő alatt. Valaki tehát tett vele valamit. De hogyan? Hogyan láthatta Mrs. Dark a holtestét és ezzel egy időben, hogy lehetett mégis életben? Mintha valamin átsiklottunk volna, valami lényegesen.
Aztán ott volt Nathaniel… Két hét alatt a második halott a városban, de ez esetben azt is tudtuk, hogy halt meg.
Az én hibámból. Bedőltem Alexis tervének, hagytam, hogy bevonjon a játékba, és bár egy angyalt meg is öltem, vele együtt meghalt Nate is, hisz az Egyensúly rögtön intézkedett.
Aztán Mrs. Dark is meghalt, és elszabadult a pánik a városban. Három halott három héten belül.
A tekintetem visszatért a borzas tollú halálmadárra. A szüleim, a nővérem, Katie, Mrs. Dark, Nathaniel… Egyiküknek sem volt lehetősége arra, amire nekem: visszatérni. Meghaltak, és azok is maradtak, mint ahogy kellett. Nem tértek vissza, pedig nálam mindegyikük fontosabb személy volt. Miért engem mentettek meg, és hagyták őket meghalni? Valamennyien a Patrónus tagjai voltak, ha valaki, hát ők megtudták védeni a várost. De én? Belém vetni a hitet nevetséges ötlet volt. Miért nem a szüleimet hozták vissza? Miért hagyták őket meghalni? Miért érdemeltem én meg jobban az életet, mint ők? Ők miért nem kaptak második esélyt? Az angyal, aki visszahozott, azt hitte, én leállíthatom a háborút – hát tévedett. Fogalmam sem volt, mit kell tennem. Hisz még az árnyaktól sem tudtam megvédeni magam, hogy védhetnék meg egy egész várost? Ha a szüleim itt lettek volna, ők tudták volna, mit kellene tenni. Helyettem őket kellett volna megmenteni.
Sóhajtva kihajoltam az ablakon. Jól esett a frissítő eső, és a szél az arcomon. Most még az oldalam sem lüktetett annyira.
Apropó lüktetés… Blackwell a Kinyilatkoztatással meg akarta ölni Katiet, de helyette engem talált el. Honnan szerzett egyáltalán ilyen gyorsan tudomást a dologról? Az irodája ablaka még csak nem is a suli előtti udvarra néz… Talán utánam jött – gondoltam. Miután kicsörtettem az irodájából valószínűleg utánam eredt. Aztán meglátta a halottnak hitt Katiet, és tett róla, hogy a hírek igazak is legyenek.
Felhorkantottam, mire a varjú érdeklődve forgatta a fejét. Emésztő gyűlölet támadt fel bennem valahányszor Blackwellre gondoltam. Attól a perctől fogva ellenszenves volt, hogy eltusolta a családom halálát. Most pedig úgy viselkedik, mint egy kiskirály, azt hiszi joga van irányítani Hellfiret. Még hogy hadsereg… Mégis mit képzelt, mikor a dákokat akarta besorozni? A város negyedének fogalma sincs arról, mi folyik a városban, hogy magyaráznánk meg nekik, miért van szükségünk a szolgálatukra? Egyáltalán hogy gondola, hogy hajlandó leszek bárkivel aláíratni ezt a halálos szerződést? Egy csapat tizenévesnek esélye sincs az angyalokkal szemben, még ha profi kardvívók lennének sem. Ezek nem válogatnak az eszközökben, ha pusztításról van szó, a kard és a fegyverek itt már nem elegek. Furfangra van szükségünk, tervre, ha nyerni akarunk. De hogy nyerhetnénk meg egy háborút, amiben nem lehet nyertes?
Maradt tehát a fegyver, amit egy angyal megmentett. Egy fellázadt angyal.
De ennek semmi értelme – gondoltam kétségbeesetten.
Miért avatkoznak bele egyáltalán az angyalok a bukottak és igézők háborújába? Az arkangyalokat nem érdekelte a háború, nem érdekelték őket kitaszított fajtársaik, sem a pitiáner háborújúk. Miért avatkozik hát Michael a háborúnkba? Mit akar? És annak, aki fellázadt ellene, mi oka lehet szembefordulni az arkangyalokkal? Michael látszólag eltökélte, hogy elpusztítja Hellfiret, és ezért hajlandó volt még Alexisszel is szövetkezni.
Hacsak…
Hacsak Alexis nem bukott le. Töprengve bámultam a közeli almafa rezgő leveleit. Lehetséges lenne, hogy a bátyja lebukott, de ő nem? Talán ők is egymás ellen fordultak, s míg egyikük az angyalokat szolgálja, a másik az igézőket segíti? Egészen addig úgy tudtam, hogy ha egy valaki vétkezik, az egész családot kitaszítják a vétkessel, hisz a romlott vér másokat is megfertőzhet.
Akkor hát Alexis mégsem Ian húga, és valójában semmi közük egymáshoz? Vajon tudja egyáltalán Ian, hogy egy másik fajtársa is a városban van?
Talán itt lenne az ideje, hogy Ian maga mondja el, mi a fene folyik itt.

* * *

Fox se a házi őrizet első napján, se az azt követőn, de még a hét közepén sem jelentkezett. Se róla, se Mrs. Blackwoodról, se a Patrónus többi tagjáról nem kaptunk hírt. Biztos voltam benne, hogy a házat körülvették, és egy pillanatra sem hagynak minket egyedül, de azért nem bántam volna, ha néha napján valaki felbukkan, hogy legalább nagyvonalakban elárulja, mi folyik odakint. Alex telefonja is néma maradt; holott a Deucalion incidens után az anyja szüntelenül hívogatta. Úgy tűnt, közös megegyezés alapján teljesen kizártak minket a városban folyó ügyekből.
És úgy tűnt Ian is osztozik a véleményükben.
Alex elárulta, hogy az ominózus eset után Ian lelépett, és azóta senki nem látta – persze azt is hozzátette, hogy neki esze ágában sem volt keresni. Én nem hittem, hogy csak úgy felszívódott, hisz a Foxszal kötött megegyezését nem dobhatta félre. Mégis mikor eltöprengtem, hol lehet, valószínűtlennek találtam, hogy épp Michael terveit hallgatja ki. Ha így lett volna, nem tűnik el nyomtalanul, hisz Foxnak be kellett számolnia minden lépéséről. De még ha így is lett volna, akkor sem hittem, hogy alig két perccel a halálom után ő rögtön felkereste a többi bukottat, és kifaggatta őket. Az több mint feltűnő lett volna, és Ian nem volt olyan hülye, hogy a lebukását kockáztassa. Néha eszembe jutott, hogy talán felhívhatnám… vagy írhatnék egy SMS-t amolyan: „Szia, egyébként élek. Ha gondolod, nézz be!” üzenettel. De aztán mindig gyorsan elvetettem, hisz ő sem sietett annyira, hogy felkeressen – bár ennek az is lehet az oka, hogy halottnak hitt.
Valahányszor ő járt az eszembe, vele együtt átjárt az a meleg érintés, és a halk suttogás is, amit az ébredésem előtt hallottam. Arra bíztatott, hogy ne adjam fel, mert még nincs itt az én időm. Ha Alexnek elmondtam volna, egész biztos azt hinné, elment az eszem; de én biztos voltam benne, hogy Ian hangját hallottam. Akkor hát mégsem szívódott fel csak úgy. Előtte még eljött hozzám, és… Valahányszor erre a vágányra vetődtek a gondolataim gyorsan áttereltem őket egy másikra. Csak akkor lehetek biztos benne, ha Ian maga mondja ki, de mivel ő nem volt hajlandó életjelet adni magáról, erre még várnom kellett.
Öt nappal Fox távozása után Alex már kezdett kijönni a béketűrésből.
– Mi a franc van ebben a városban a kommunikációval? Ne mondd nekem, hogy egyiküknél sincs egy francos telefon!
Fáradtan felpillantottam a popcornos tálból.
– Majd hívnak, ha történik valami érdemleges. – Ha öt nap alatt nem mondtam ki ezt a mondatot ezerszer, akkor egyszer sem.
Alex ledobta magát a fotelbe, Démon pedig lelkesen az ölébe ugrott, és nyalogatni kezdte a fülét. Alex gépiesen simogatni kezdte, de látszott, hogy a gondolatai messze járnak.
– Nem értem, mi értelme a Tanács elé vinni az ügyet. Michaelre sem tudtak magyarázatot adni, ahogy Nate halálára sem, Ian ügye pedig egyenesen nevetséges végkifejletet kapott.
– Bízhatnál kicsit jobban a Tanácsban.
– A bizalom érdem, Luna – mondta fanyar mosoly kíséretében. – Most már értem, miért bukott el annyiszor Hellfire.
– Mégis mit akarsz, Alex, mit tegyenek?
– Először is keressenek valaki olyat, aki hasznos információkkal tud szolgálni, ne pedig olyat, aki azt sem tudja értelmesen kinyögni, hogy mi a neve.
– Szóval neked Iannel van bajod, nem a Tanáccsal.
– Iannal és a Tanáccsal – szögezte le.
Míg beszélt, önkéntelenül megérintette a nyakában függő, furcsa alakú medált. Ám mikor elkapta a pillantásom, gyorsan elvette a kezét, és inkább Démont kezdte simogatni. Szomorúan néztem őket, de nem kerülte el a figyelmem, hogy Alex kerüli a pillantásom.
Hát persze, hogy Alex már képtelen megbízni az emberekben. Mióta az édesapja egy árulás miatt meghalt, rajtam kívül Alex senkiben sem bízott, hiába bizonyítottak neki, ő hajthatatlan volt. Kételkedéssel kezelt mindenkit, aki csak ránézett, és már abban sem voltam biztos, hogy képes lesz újra a bizalomra. De nem ítélhettem el őt ezért, hisz ismertem az apja halálának körülményeit.
Odakint ajtókopogtatás szerű dörgés hallatszott. Alex odakapta a fejét, félig felemelkedett a fotelben; de aztán egy hosszú árnyékot vetett a villámok fénye az ablakra, és kiderült, hogy csak egy ág csapódott az ajtónak. Alex csalódottan süppedt vissza a fotelbe.
– Igazából azt sem értem… – kezdte felháborodva, de a mondat végét már nem hallottam.
A tűz lágyan vibrálni kezdett, a lángnyelvek ide-oda csapódtak a kandalló téglafali között, lágy, fehér szín pöttyözte a vörös tüzet. Furcsa csend nehezedett a nappalira, nyomasztóan rátelepedett a tüdőmre, s már csak a vérem dübörgését hallottam a fülemben. A vörös tűz fehér masszává kezdett olvadni, mígnem egy távoli zaj ütötte meg a fülem.
Harangok.
Egyenletes, halkan lüktető harangszó. Túl távoli volt, túl elérhetetlen, de egészen biztosan valódi, hisz úgy lüktetett a fejemben, akár a szűnni nem akaró fejfájás. A vérvörösen lobogó lángokat elnyelte a tejfehér köd, s vele együtt nőtt a harangok egyre erőteljesebb lüktetése.
Majd felhangzott a hátborzongatóan ismerős lágy, gyönyörű hang.
Az angyalok dala.
Alig pár másodperc alatt a lágy harangok dübörgő kongássá erősödtek, s a dallam mielőtt lágyan felzúgott volna, máris sikítássá erősödött, a harangok döngetése a szívem ütemére vertek. A rettegés, ami átitatta a csontjaimat erősebb volt a pusztító zenénél, ami szétrepesztette a dobhártyámat. Megvakított a tejfehér köd, a testem megfeszült a kínzó dallamtól, s hiába volt világos, éreztem, hogy a sötétség maga alá taszít. Nem tudtam, mi történne, ha lerántana magával a mélybe, de nem is akartam megvárni.
Esztelen sikítás robbantotta szét a harangok hatalmát, és szilánkokra zúzta a tejfehér ködöt.
– Luna! – üvöltött egy másik, közelebbi hang, majd valami megragadta a kezem, s már csak annyit éreztem, hogy az a valami felránt.
– Luna! – Erőteljes rázást éreztem a vállamon, s egyidejűleg szúró fájdalom hasított valahol az oldalamba – Luna, héj, mi a baj? Mi történt?
A köd kúszni kezdett kifelé, már láttam a felettem térdelő Alex tanácstalan, riadt arcát. Minden elcsendesedett egy pillanat alatt, mintha az előbbi lárma pusztán álom lett volna.
Az arcomról folyt az izzadság, úgy kapkodtam levegő után, mintha fojtogattak volna, de a legelviselhetetlenebb az oldalamban lángoló fájdalom volt. Odakaptam a kezem, hogy tompítsam a lüktetést, de olyan érzés volt, mintha lángok nyaldosták volna az eleven húst.
– Luna, szólalj már meg! – könyörgött Alex. – Mit csináljak? Luna, mondd, mit csináljak?
A hangjából kicsendülő leplezetlen félelem jobban fájt, mint az oldalam lángolása.
– Ne aggódj értem! – akartam mondani, de egy hang se jött ki a torkomon.
Összeszorítottam a szemem, fájdalmas nyögés szaladt ki a számon, de ülő helyzetbe küzdöttem magam.
– Jól… jól vagyok – nyögtem végül.
– Tényleg?! Nekem nem úgy tűnik! – csattant fel dühtől eltorzult hangon.
Ő is az oldalamhoz emelte a kezét, a bőréből áradó hideg jólesett a lüktető sebnek.
– Mi van itt? – kérdezte. – Mit szorongatsz, Luna?
– Semmit, Alex, csak… – De késő volt; Alex már fel is húzta a pólóm szegélyét. Ha bárki látta volna az arcát, azt gondolhatta volna, Alex a világ leggyötrőbb látványának volt tanúja; a kezdeti dühöt felváltotta a mély megrökönyödés, a döbbenet, majd a leplezetlen félelem. Először kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, majd rögtön be is csukta. Egy pillanatig arra számítottam, kiabálni és dühöngeni fog, de aztán csak halk suttogásra telt neki.
– Nem gondolod, hogy erről nekem is tudnom kellett volna?
Gombóc gyűlt a torkomban.
– Volt elég bajod enélkül is…
– Ez a legszánalmasabb kifogás, amit csak kitalálhatsz!
Lesütöttem a szemem, és inkább lehúztam a pólóm szegélyét, hogy eltakarjam a sebet. Alex megkövülten, kikerekedett szemmel bámult oda, ahol a póló alatt a csúf folt éktelenkedett.
– Az egész tested így nézett ki – mondta halkan, de továbbra se vette le a szemét az oldalamról. – Akkor délután… Azt hittem, elmúlt.
Elszorult a torkom, a szívem fájdalmasan megdobbant.
– Alex…
Nem várta meg, míg befejezem, felpattant, és a konyha felé iramodott. Döbbenten néztem utána, de nem kell sokáig várnom, hogy lássam, hová ment. Néhány perc múlva visszatért, a kezében kötszert és fertőtlenítőt tartott.
– Eszedbe se jusson ellenkezni! – mordult rám, mikor már épp szólni készültem. – Ezt most bekötjük, te pedig nyugton maradsz!
Alex nagyon sok időt töltött kiskorában a kórházban az édesanyjával, és ez most meg is látszott; olyan ügyességgel és gyorsasággal dolgozott, hogy azzal még egy tapasztalt gyógyítót is megszégyenített volna. A fertőtlenítő kíméletlenül csípte a sebet, de meg se mukkantam – nem akartam még több okot adni Alexnek a zsémbeskedésre. Fürgén elfedte a sebet egy hatalmas géztapasszal, aztán szó nélkül visszapakolt a konyhaszekrénybe. Mikor visszatért még mindig mogorva képet vágott, és olyan heves mozdulattal vetette le magát a fotelbe, hogy Démon megriadt, és méltatlankodva morgott egyet.
Mélyen legbelül tudtam, mennyire bántotta, hogy elhallgattam előle dolgokat, de engem még jobban bántott, hogy Alex élete mostanra másból sem állt, csak az én gondjaimból. Jól tudtam, hogy őt hidegen hagynák az igézők háborúi, ha nem lennék én is a céltábla közepén; az pedig egyenesen lehetetlen volt, hogy rávegyem, maradjon ki ebből. Így hát nem tehettem mást, mint igyekeztem annyi mindentől megóvni, amennyitől csak bírtam. Ő már elveszített engem egyszer, de én képtelen voltam erre.
– Alex – sóhajtottam, hogy megtörjem a hosszú, kínos csendet.
– Nem kell magyarázkodnod, Luna – vágott a szavamba, és elvette előlem a popcornos tálat. Nem evett belőle, csak játszott a kukoricaszemekkel. – Miden értek.
Kétkedve néztem, ahogy odadob pár szem popcorn Démonnak, aki szemrehányóan morrant egyet, de azért gyorsan eltűntette a darabokat a földről. Némán fürkésztem az arcát, vártam, hátha megszólal, de ő tüntetően Démont figyelte, ahogy telemorzsázza a perzsaszőnyegem, és biztos voltam benne, hogy ezt megfelelő elégtételnek könyvelte el – Alex tudta, hogy gyűlölöm, ha összekoszolják a szőnyeget, vagy bármelyik bútoromat. A beálló, kínos csendben csak a Démon fogai között ropogó popcorn darabok hallatszottak. Éreztem, hogy megrándult az arcom, mikor Démon egy nyáleső közepette kiköpött egy kukoricát, Alex viszont szórakozottan bámulta a jelenetet.
Megőrjített a hallgatása, és a kétségbeesés egyre jobban elhatalmasodott rajtam. Minden alkalommal, mikor épp nem hallottam Démon rágcsálását visszatértek a harangok visszatarthatatlan dübörgéseik, melyet minduntalan az egyre ellenszenvesebbé váló angyali ének kísért, s a végére legszívesebben a fülemre szorítottam volna a kezem. Alex láthatólag semmit nem vett észre ebből, vagy ha igen, hát igyekezett figyelmen kívül hagyni.
– Mikor kicsi voltam, anya minden este úgy köszönt el tőlem, hogy: A holnap reménye éltessen – szólaltam meg nagy sokára, hogy megtörjem a fullasztó csendet. – Akkoriban ez a mondás olyan gyakori volt, akár a lélegzés. Az emberek így köszöntek el egymástól, így kívántak jó szerencsét. Míg az angyalok újra meg nem jelentek Hellfireben, nem értettem a mondást. A szüleim mindig minden titokban tartottak előttünk – bár Liana azért többet tudott, mint én. A háborúk idejére az egyik titkos folyosóról nyíló szobába zártak minket. Gyakorlatilag ott nőttünk fel. – Az aranylón lobogó tűzbe bámulva felidéztem azokat a napokat, mikor Liana és én bezárva ültünk a sötét, nyirkos falak között, attól félve, hogy a szüleink helyett valaki más jön el értünk. Pedig még csak azt sem tudtuk igazán, mi elől rejtőzködünk.
– Most már értem – mondtam halkan, Alex arcát fürkészve. – Egyikük sem tudhatta, megérik-e a holnapot, van-e egyáltalán új nap, ami vár rájuk. Csak az angyalok rettenetes haragját ismerték, amitől minden áldott nap félniük kellett. Néhányan elkeseredésükben már képtelenek voltak harcolni, hisz mi értelme volt, ha az angyalok úgyis családostul leigázták őket? – Démon időközben az ölembe telepedett, mélabús szemekkel bámult a tűzbe. – Anya azt mondta, a holnapot csak azok érhették meg, akiknek volt miben reménykedniük. Neki és az apámnak volt. Ők azért harcoltak, hogy nekem és a nővéremnek legyen holnapunk. – Elcsuklott a hangom. – A nővérem meghalt, de az áldozatuk révén a városban évekig béke honolt, és ha kitör a háború, több eséllyel vonulunk az angyalok ellen.
Alex végre felnézett, de olyan morcos pillantást vetett rám, hogy majdnem elnevettem magam.
– Én pedig azért harcolok, hogy neked lehessen holnapod, Alex! – mondtam dacosan a szemébe néznem. – A családomért már nem harcolhatok, de érted igen. Nem akarom, hogy bűntudatot érezz, mert mindez az én döntésem. És nagyon megkönnyítenéd a dolgom, ha hagynád, hogy tegyem, amit kell.
– Én sosem kértelek erre.
– Pontosan – tártam szét a karom. – Ennél fogva nincs miért mérgelődnöd.
Olyan pillantást vetett rám, amitől egy nálam bátrabb ember is megfutamodott volna, de azért én dacosan álltam a kék szemek dühös pillantását.
– Mikor kis srác voltam, az apám gyakran mesélt nekem a Megmentőről. – A szemét nem vette le rólam, de az arca láthatóan megváltozott, mikor az apjáról beszélt. – Valahányszor napokra elment, mindig magával vitt egy durva bronzláncot, amin egy csúnya medál függött. Sosem felejtette itthon, és mikor levette, mindig elrejtette, hogy ne találhassam meg. Sokszor kérdeztem tőle, miféle medál az, és miért tartja magánál, de mindig azt felelte, csak akkor mondhatja el, ha itt az ideje. – A tekintete elhomályosult, beleveszett az emlékekbe. – De mesélt nekem a Megmentőről. Egy igézőről, aki elég hatalommal rendelkezik ahhoz, hogy megszabadíthassa Hellfiret az angyaloktól anélkül, hogy felbolygatná az Egyensúlyt.
Apa úgy mondta: "A Megmentő egyben a Kiválasztott, aki önmagát választotta a feladatra. Megtöri az angyalok hatalmát, és Békét hoz a városunkra." – Alex elkeseredetten felciccentett. – De milyen áron? A Megmentő feláldozza legértékesebb kincsét a harc végén, mely a feladat megoldását egyensúlyba hozza a veszteséggel. – Alex kobaltkék szeme tompán csillogott. – A lelkét. Halálában a Megmentő üdvösségre lelhetne, ahogyan érdemli. De az ár, amit a városért fizetnie kell nem éri meg a jutalmat. – Az inge nyakához nyúlt, kigombolta a két felső gombot, és előhúzott alóla egy ósdi, ősrégi láncot. Ujjai között a vastag szemcsék bronzosan csillogtak, s a láncon egy durván megmunkált medál függött. Azonnal felismertem, biztos voltam benne, hogy azelőtt láttam már valahol. A medál egy fejet ábrázolt, de az elnagyolt formák miatt lehetetlen volt kivenni, hogy férfi vagy női arc-e. A szemekből és a szájból egy vékony kígyó tekergett elő, pikkelyes teste bronzosan csillogott, s a fejhez képest ezt igen aprólékosan dolgozták ki. A kígyó körbetekerte a fejet, a hosszú teste úgy lengte körbe az arcot, akár egy csúnya hajkorona. A legkülönlegesebb azonban az állat szemei voltak; a lánctól és a medáltól eltérően a szemek helyén egy-egy apró, mély lila kő csillogott.
Opál.
Talán a kövek csillogása tette, de a szemek mintha életre keltek volna, s áhított figyelemmel figyeltek volna engem.
– A medál a Megmentő jelképe, akit a kígyó, vagyis az Egyensúly fojtogat. A háborút megnyerheti, de a saját lelkét nem tarthatja meg. Az örökre a semmibe vész, s a Megmentő nem kapja meg a jutalmat, amit érdemel. És mindebben az a legrosszabb, hogy ő maga választotta ezt a sorsot.
Sokáig hallgattam, miután befejezte a történetet, mert nem tudtam, mit akart ezzel mondani. Visszadugta a láncot az inge alá, majd komoran rám nézet.
– Nem hagyom, hogy te legyél a Megmentő, Luna! – közölte dacosan. – Tudom, hogy William mit tett – folytatta gyorsan, mert látta, hogy közbe akarok vágni. – De attól még van választásod. Az apám hitt a Megmentőben, és nézd meg, mi lett a sorsa! – A mellkasára csapott, ahol a medál lapult. – Azért hordom ezt a förtelmet, hogy ne vesszen el a talizmán, amiben az apám egész életében hitt.
Némán néztem rá; ez volt a legelső alkalom, hogy Alex az apjáról beszélt.
– De, Luna, ez az ő hite, nem az enyém! Nem a miénk. Én nem hiszem, hogy egyetlen igéző meg tudja menteni a várost. A francba is – fújtatott – ez csak egy város az ég szerelmére. Nem éri meg azt, amit elveszítettünk miatta.
– Nem a városért tesszük, Alex. Sosem azért tettük. Hanem azokért, akik itt laknak. Ez az otthonunk, Alex, mindnyájunk otthona. Elmehetünk innen, de ők mindenhol megtalálnak. És akkor nem csak az Igézők, de az emberek is veszélyben lesznek. Nekik nem mi kellünk. A várost akarják. És amit ők akarnak, azt nekünk mindenképpen meg kell védenünk. Nem csak mi lennénk veszélyben, hanem mindenki. A nektorinok, de még az emberek is. Tehát akármit is akarnak, meg kell akadályoznunk, hogy megtalálják. És az a valami, amit keresnek, itt van a városban. – Elhallgattam, mert hirtelen ingoványos talajra tévedtünk.  – Már sejtettem egy ideje. Mielőtt meghaltam, Katie valami kulcsot említett. A legutóbbi álmomban pedig az apám anyámra bízta a kulcs őrzését, mert valaki nem szerezheti meg azt a valamit, amit a kulcs nyit. Ez nem lehet véletlen. Azt hiszem, az a valaki Michael. Ha pedig így van, akkor az a valami, amit a kulcs nyit, itt van a városban. Tehát az igézők mellett a várost is meg kell védenünk. Bármit is akar Michael, nem engedhetjük, hogy megszerezze.
– De nem neked kell megállítanod Michaelt! Mi másra van a Patrónus meg a Tanács? Ez nem a mi harcunk, Luna. Nem éri meghalni Hellfireért.
– Ez már a mi harcunk is, Alex! – csattantam fel. – Az angyalok megölték a családomat, William engem választott ki a fegyvernek, a te édesapád pedig szintén az angyalok miatt halt meg.
Alex kihúzta magát, villogó szemmel nézett rám.
– Apám a hitéért halt meg, de nekem nem kell követnem őt.
– Akkor te miben hiszel? – kérdeztem.
– Hogy nem éri meg feláldozni magunkat ezért a pokolbéli városért. – Olyan mélyet sóhajtott, mintha valami szörnyen egyszerű dolgot magyarázna, amit nem értek meg. – Nem érdekel, hogy te önként jelentkeztél erre az öngyilkosságra, ahogy az sem, hogy elszántad, félreállítasz engem az útból – összehúzta a szemét. – Idősebb vagyok nálad, kislány. És addig leszek itt, hogy megvédjem a segged, amíg be nem fagy a pokol.
A körülmények ellenére elvigyorodtam, és örültem, hogy véget tért a nyomasztó hangulat közünk.
– Akkor hát, ez a végszavunk, nagyfiú – álltam fel a fotelből. – Gyere, csinálok neked egy duplahúsos szendvicset!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése