2017. február 25., szombat

Hellfire 14. fejezet



14. fejezet

„Ami halott, maradjon is az!”

Alex sejtette, hogy levinni Lunát a hisztérikus anyjához és a magánkívül tomboló Foxhoz nem az évszázad legjobb ötlete – arról már nem is beszélve, mi lesz, ha Luna meglátja a házában dekkoló Blackwellt.
A lány még mindig fogta a kezét, szorítása erős volt, mintha ő is attól rettegne, amitől Alex: hogy a következő pillanatban köddé válik, és minden szertehull.
Alex a lányra pillantott; szemei előtt azonnal felvillant a vörös fény, a fülében még mindig ott csengett a lány utolsó sikolya. Tudta, hogy ezek a képek kísérteni fogják, amíg csak él. A lány összeégett teste örökre beleégette magát az elméjébe, sosem múló bűntudattal és fájdalommal fenyegetve.
– Alex?
Hogy hagyhattad ezt megtörténni?! – rivallt magára. Megígérted neki, hogy vigyázol rá! Magadnak is megígérted!
Alex belebámult a lány tágra nyílt szemeibe.
Hogy lehet ilyen sértetlen? Látta a lány összeégett testét, látta őt meghalni. Nincs az a hatalom, vagy az az Ige, ami visszahozhat egy embert a halálból. Még itt Hellfireben, a Pokol városában sem.
Alex a lány értetlen arcát bámulta. Nem tudta letagadni, amit látott, és ha őszinte akart lenni, egyáltalán nem is akarta. Talán Luna tényleg életben van, talán csodával határos módon visszatért a halálból, talán még a teste is meggyógyult… De Alex sosem fogja elfelejteni azt a látványt, azt a kétségbeesett fájdalmat, amit érzett. Luna az ő karjai között halt meg, ő vitte végig a testét a városon, és ő rakta le a szobájában. Ő volt az, aki üvöltözött Foxszal, hogy ne merészelje elvinni őt a hullaházba. Ő törte el Blackwell orrát, és vágott halálos fenyegetéseket a fejéhez.
Alex volt az, aki majdnem beleroppant.
Soha eszében sem jutott, hogy egyszer elveszítheti a lányt. A szemében Luna maga volt a sziklaszilárd erő, aki mindennel megküzdött, ami az útjába került. Alex képtelen volt elhinni, hogy vége… Lehetetlen, hogy az Ige legyűrje…
– Alex?! – Luna rázta vissza a fiút a valóságba, aki a jelek szerint megtorpant a második emeleti lépcső közepén.
– Jól vagy? – A lány szemeiben aggodalmat és fájdalmat látott. Alex bólintott, és gyorsan továbbindult a folyosón, hogy ne kelljen ismét szembesülnie a ténnyel, ami kardként lógott a levegőben.
Már az első emeleten jártak, mikor ismét hangzavar támadt a nappaliban. Alex ki tudta venni Fox elfojtatlan dühét és az anyja rosszalló sipítozását.
Hát haver, most jól meg fogsz lepődni – gondolta magában Alex.
Luna gyorsított, minél hamarabb véget akart vetni a lent zajló dulakodásnak. Alex követte, de közben már azon járt az esze, mekkora dráma fog kitörni odalent, ha meglátják a halott Lunát.
Alexnek görcsberándult a gyomra attól a kis szótól. Ismét a lányra pillantott, aki most kettesével szedte a lépcsőfokokat türelmetlenségében. Alex abban a pillanatban megesküdött, hogy soha többé nem engedi, hogy bármi történjen Lunával. Soha…
Odalent valami fülsiketítően a falhoz csapódott, egymás után rázkódott meg a ház a robaj alatt, Alexnek meg kellett állnia, hogy ne zuhanjanak le a lépcsőn. Sorra csapódtak ki a vitrinek üvegei, mire Luna arcát elöntötte a pír, és olyan szép belépőt produkált, amit még Alex sem találhatott volna ki neki.
– Hagyják már abba, a francba is, ez az én házam! – üvöltött, mikor egyetlen ugrással a lépcső alján termett, és lángoló tekintettel végignézett a katasztrófa sújtotta nappalin.
Abban a szent pillanatban, hogy Luna elkiabálta magát, és minden szem rászegeződött az egész kóceráj néma csendbe fulladt. A nappaliban dulakodók egy emberként dermedtek meg, mindhármuk szeme egyetlen pontra meredt.
A beálló csendben még egy lehulló porszem is nagy zajt csapott volna. Alex Foxra pillantott, és mikor azt mondta Lunának, az öreg nem bírna ki egy zombi támadást, nem tévedett. Fox szeme először kidülledt, a szája elnyílt, mintha sikítani akart volna. Alex meg tudta volna számolni, hányféle érzelem suhan át a férfi arcán, olyan lassan fogta fel, amit lát. Szinte látta, ahogy a férfi agyán sorra futnak át a magyarázatok, amik közül egy sem állta meg a helyét.
Fox úgy dermedt le, ahogy volt: tenyerét Blackwell arcába nyomta, aki Fox gallérját markolta, a feje vészesen közele volt a kandalló tüzéhez. Alexnek nevethetnékje támadt a jelenet abszurditásán, de aztán meglátta az anyját, aki egy fotel mögül leste a történteket, és rögtön elment a kedve a nevetéstől. Cseppet sem csodálkozott, hogy az anyja arcán csak tömény undort lát, tőle nem várt többet. De Blackwell… Nos, Alexnek fogalma sem volt, mit kezdjen azzal, amit az ő arcán látott. Valami cseppet sem megnyugtató csillogott a szemeiben, az arcán olyasvalami futott át, ami megijesztette Alexet: a leplezetlen elégedettség. A szobában lévők közül ő volt az egyetlen, akit nem döbbentett meg az, amit lát.
– Alex, mit műveltél? – Mikor Fox végre meg tudott szólalni a tekintete Alexre villant, és attól, amit a szemeiben látott a fiúnak olyan érzése támadt, mintha lemaradt volna valami fontosról.
– Mit tettél? – ismételte Fox állatias pillantással. Ellökte magától Blackwellt, aki a kanapénak esett, Fox pedig egy űzött vad tekintetével döngő léptekkel megindult felé. Alex rémülten hátrálni kezdett, kezével valami fegyver után kutatott. Fox feldöngetett a lépcsőn, a szemei villámokat szórtak, az ajka remegett a dühtől. Alex háta a falnak ütközött, Fox pedig előreugrott, és a gallérjánál fogva megragadta a fiút.
– Mit műveltél, te ostoba? – üvöltött a fiú arcába. Alex lábai elemelkedtek a földtől, mikor Fox nekicsapta a falnak. A feje hátrabicsaklott, nagyot koppant az akasztó melletti faburkolaton, majd előrebukott. Könnybe lábadt a szeme az ütéstől, Fox feje helyén csillagokat látott.
– Te ostoba… ostoba gyerek! – fröcsögte a férfi tajtékzó dühvel. – Felborítottad az Egyensúlyt!
Alex elhajolt, próbálta kiszabadítani magát a férfi szorításából, de Fox vasmarokra fogta, vagy öt centire lebegett a földtől.
– Van fogalmad róla, mit tettél, te… Hogy milyen következményei lesznek ennek? Mégis hogy…
– Állj! – sikított fel Luna. Egy ugrással Fox mellett termett és rángatni kezdte a kezét, amitől Alex feje találkozott a ruhaakasztó vasával, és most már vörös pöttyök is lebegtek a szeme előtt, nem csak csillagok. – Nem ő tette! Nem ő hozott vissza!
Fox továbbra sem vette le villámló szemét Alexről, úgy meredt rá, hogy a fiú képtelen volt másfelé nézni, és 99%-ig biztos volt benne, hogy a férfi a lelkéig lát.
– Az Egyensúly… – köpte a szavakat, az arca eltorzult a dühtől. – Tudom, hogy fáj…– A szemei kitágultak, véresek voltak, mintha napok óta nem aludt volna. Alex élesen beszívta a levegőt, amiben a nyaka köré tekeredő gallérja eléggé akadályozta. – Ehhez nem volt jogod!
– Nem én voltam – hörögte Alex, mert a fojtogató kezektől lassan alig kapott levegőt. – Esküszöm.
– Tegye már le! – sikította Luna.
Fox végre ránézett. A szeme Lunáéba mélyedt, az arcán ugyanazok az érzelmek futottak át, mint az előbb Alexén. De az ő szemében valami egészen más is ült, valami, amit Alex nem értett igazán. A férfi továbbra is remegett a dühtől, félő volt, hogy szívrohamot kap, de mikor végre Lunára nézett, mintha mélységes megkönnyebbülés áradt volna szét benne. A szemében meleg, atyai csillogást látott, és kénytelen volt beismerni, hogy Foxot talán épp úgy tönkretette a lány halála, mint Alexet.
A férfi végül elengedte, a fiú a torkához kapott, összegörnyedve kapkodott levegő után.
– Mi vagy te? – kérdezte Fox rezzenéstelen hangon.
Lunát megdöbbentette a kérdés, ahogy Alexet is, aki torkát dörzsölve fintorgott Foxra. Luna egy pillanatig csak bámult a férfire, aztán mintha megértette volna, felszegte az állát.
– A Hold lánya vagyok.
Alex úgy bámult a lányra, mintha három feje nőtt volna. Az anyja lesújtóan felciccentett, Blackwell pedig idegesítően elégedett sóhajt hallatott. Alexet viszont Fox reakciója érdekelte; a férfi arca nem árult el érzelmeket, de a szeme különösen csillogott, ahogy Lunára nézett.
– Tehát tudod – morogta, hogy csak ők hárman hallják.
Luna alig láthatóan bólintott.
Egy pillanatig Luna és Fox egymásra bámulva álltak, mintha privát beszélgetést folytatnának, és Alexet most megnyugtatta a tudat, hogy az Igézők nem tudnak megszólalni egymás gondolataiban.
– Mindenről tudni akarok! – Fox szúrós pillantást vetett Alexre. – Ha nem te csináltál valami ostobaságot – és melegen ajánlom, hogy így legyen –, akkor most rögtön tudni akarok mindenről!
Fox lecsörtetett a lépcsőn, szinte fellökte Blackwellt, aki most megfordult, hogy elégedett vigyorral helyet foglaljon Luna kanapéján. Shelley is leült a kandalló előtti karosszékbe – abba, amiben Démon szokott ülni.
Luna viszont egy tapodtat sem mozdult.
– Egy szót sem vagyok hajlandó mondani, amíg ez itt van!
Egyértelmű volt, hogy kiről beszélt; ha a szemeivel ölni tudott volna, Blackwell már a föld alatt rohadna. Alex óvatosan Luna felé araszolt, mert ha csak feleannyi harag is volt benne Blackwell iránt, mint Alexben, a lány letépi a fejét – és egy ilyen küzdelmet nem Luna nyerne meg.
Luna – kezdte Shelley békítően.
– Nem! – csattant fel a lány, és előrelépett, szemei gyűlölettel telve meredtek Blackwellre. – Ez a féreg megölt engem! Nem akarom itt látni! – A lány ökölbe szorította apró kezeit, melyek alig láthatóan remegtek a haragtól. Alex tudta, hogyha az ő idegei lassan pattanásig feszülnek a fékezhetetlen dühtől, amit a férfi puszta látványa okozott, akkor Luna valószínűleg perceken belül kitöri az összes üveget a házban.
Blackwell elmosolyodott a lány undorodó arca láttán. Mosolygott! Alex legszívesebben újra eltörte volna az orrát. És még pár egyéb testrészét.
– De életben vagy, nem? Ami volt, elmúlt.
Luna gyorsabban cselekedett, mint Alex; a Blackwell mellett álló vitrin üvegablakai kirobbantak, fülsiketítő zaj közepette üvegszilánkok ezrei szóródtak szanaszét; és a legtöbb Blackwell arcában végezte. A férfi felordított fájdalmában, a kezét az arca elé kapta, ujjai között vörös vérpatak folyt.
A következő pillanatban éktelen kutyaugatás vetett véget Blackwell üvöltésének. Démon rontott be a konyhából, vad ugatás közben átugrotta a kanapét, mire az asztalon landolva elrugaszkodott, és olyan erővel ugrott Blackwellnek, hogy az elterült a földön. Két mellső mancsát Blackwell mellkasára tette, fejét a feje fölé emelte, és ádázul ugatott. Szájából csöpögött a nyál, éles fogait kimeresztette, és olyan közel hajolt a férfihoz, hogy szinte összeért az orruk.
Okos kutya – gondolta Alex vigyorogva.
– Hívd vissza az ostoba ebedet! – fröcsögte Blackwell, próbálva eltolni magától Démont, de az nem tágított.
– Ő nem megy, amíg maga sem – mondta Luna halálos nyugalommal.
– Tűnjön innét, különben más is eltörik az orrán kívül – sziszegte Alex.
Blackwell elfordította a fejét, úgy vicsorgott fel rájuk. Alex elégtétellel nyugtázta, hogy végre ők irányítanak, és nem Blackwell.
– Démon! – szólt rá Luna. A szemét nem vette le a vérző arcú férfiról, a tekintete izzott a haragtól. Démon elemelte két mellső mancsát, de mielőtt leugrott volna Blackwellről még utoljára rámorgott. Egy lépést sem távolodott el tőle, támadásra készen állt. A férfi feltápászkodott, leporolta a ruháját, de a vérző sebeket az arcáról nem tudta eltűntetni. Démon dühösen morogva nézett fel a férfire, aki undorodva nézett vissza rá. Lassan közelített a férfi felé, hátrálásra kényszerítve Blackwellt, aki csak akkor torpant meg, mikor az ajtónak ütközött. Kinyitotta, de még visszanézett Lunára.
– Ne feledd el, amit mondtam, Luna! Ez az én városom, az én szabályaimmal!
Démon vicsorogva felugatott, Blackwell pedig becsapta az ajtót.
Abban a pillanatban, hogy az ajtó bezárult, Démon megfordult, nagy szemei pár pillanatig a gazdájára meredtek. Aztán vad ugatás közepette elrugaszkodott és egy hatalmas ugrással Lunára vetette magát. A lány elkapta, nevetve átölelte a mellkasának támaszkodó Démont, aki vadul nyalogatta az arcát. Luna leguggolt, Démon négy lábra ereszkedett – állva szinte magasabb volt, mint Luna –, és össze-vissza nyalogatta a lányt. Luna kitörő nevetéssel fogadta a szőrös puszikat, hagyta, hogy Démon eláztassa az arcát és a ruháját.
– Mikor hazahoztalak, Démon nyüszítve kaparta az ajtót, mintha tudta volna, mi történt. Mióta… meghaltál, nem volt hajlandó sem enni sem inni.
Luna mosolya leolvadt, arcán szomorúság suhant át. Két kezébe fogta Démon fejét, és megpuszilta.
Démon abbahagyta a nyalogatást, és csak bámult Lunára. A lány visszabámult rá, és pár másodpercig csendben nézték egymást. Olyan bensőséges pillanat volt, hogy a szobában hirtelen mindenki betolakodónak érezte magát.
Aztán Démon halkan felnyüszített, még egyszer megnyalta Luna arcát, majd hagyta felállni.
– Mi az, hogy nem ettél, míg én távol voltam? – vonta össze a szemöldökét. Démon lehajtotta a fejét, és halk morgást hallatott. Belefúrta az orrát Luna pulcsijába, és bökdöste a lány köldökét. Luna arcán fájdalom suhant át – Alex tudta, mennyire fontos neki Démon, hogy a fiú mellett ő Luna családja.
– Ne most etesd meg a kutyádat, ha egy mód van rá, nincs túl sok időnk! – dörrent Fox türelmetlenül.
Luna csúnyán nézett rá, és mikor felállt, csípőre tett kézzel fordult Fox felé.
– Démon ki tudja, mióta nem evett! A beszélgetés még várhat! – Azzal a farkát csóváló Démonnal a nyomában kicsörtetett a konyhába.
Kínos csend telepedett a szobára, Alex a padlón heverő üvegcserepeket bámulta, és azon töprengett, hogy két órával ezelőtt még akármit megadott volna, hogy ismét hallja a lányt pörölni valakivel…
Éles késként hasított belé a fájdalom. Elfordította a fejét az üvegcserepekről, és ledobta magát a kanapéra. Luna pár perc múlva visszatért, és leült Alex mellé, az arcán aggodalom látszott, valószínűleg a rá váró megpróbáltatások járt az esze.
– Mindenről tudni szeretnék, attól a perctől kezdve, hogy a Kinyilatkoztatás eltalált! – jelentette ki Fox.
– A kinyi… micsoda? – fintorgott Alex, de Fox csendre intette. Luna látszólag összezavarodott, felváltva nézett hol Foxra, hol Alexre.
– Nem mondtam, hogy bármi is történt volna…
Fox mélyet sóhajtott, lehunyt szemmel dörzsölte az orrnyergét.
– Tudod, Luna, nem te vagy az első Igéző, aki visszatért a halálból. – Kinyitotta a szemét, és jelentőségteljesen nézett a lányra.
– Darius…?
Fox valami bólintással vegyes fejrázást mutatott be.
– Darius volt az első. Mikor a felesége, Aris bebizonyította, hogy a holtakat vissza lehet hozni a Túlvilágról, a nép teljesen megőrült. Reményt láttak arra, hogy ők is visszakapják a halott kedveseiket, vagy szeretteiket. Nem volt nekik elég elrettentés, ami Dariusszal és Arisszal történt, nem érdekelték őket a következmények. Voltak, akik már az Igébe is belehaltak, de mások sikerrel jártak. – Fox elhallgatott egy pillanatra. – Míg a baj be nem következett, az Igézők nem tanultak.
– Mi történt? – kérdezte Alex.
Luna tágra nyílt szemmel figyelte Foxot, szinte itta a szavait.
– Az Egyensúly – sóhajtott újra. – Az életet, amit adott, el is vette, és elvette vele azokét is, akik közbenjártak a holtak feltámasztásában. A fél várost elpusztította. A holtak, akik új esélyt kaptak, már túl sokáig voltak Odaát. Nem olyanok voltak, mint mi, nem találták a helyüket a mi világunkban. Az Egyensúly pedig nem engedhetett meg egy ilyen mértékű változást, így hogy visszaállítsa a rendet, visszaküldte a holtakat a Túlvilágra, és elvette azok életét is, akik feltámasztották őket.
Luna megborzongott, átkarolta felhúzott lábát, mintha az ellen próbálna védekezni, amit Fox elmesélt.
– Akkor én is…
Alexnek mindeddig nem esett le, hogy Luna azokhoz a halottakhoz hasonló, akit Darius idejében visszahoztak. Mintha hideg szél söpört volna végig a szobán, Alex attól rettegett, hogy a lány a következő pillanatban ismét holtan esik össze.
De Fox a fejét rázta.
– Nem tudom. Te pusztán három napot töltöttél Odaát, ami vajmi kevés ahhoz, hogy olyanná változtasson téged, mint azokat a halottakat Darius után. Fogalmam sincs, mit tesz most az Egyensúly. – Ismét csend lett, a szobában szinte megálltak Fox szavai, mintha csak bizonyítani akarták volna, hogy a katasztrófa megint bekövetkezik, és nem csak Luna életét fogja elvenni. A következmények súlyosabbak lehettek, mint Alex gondolta, és már nem csak Lunának kellett megbirkóznia vele.
– Onnan tudom, hogy történ valami Odaát, mert azokkal az emberekkel is történt – folytatta Fox. – Soha senki nem beszélt róla, de nem tagadhatták le. A halálból senki nem tér vissza következmények nélkül.
– De hát az évszázadokkal ezelőtt történt! – ellenkezet Alex. – Mégis honnan…
– A múlt a legkönnyebben felfedhető idősík, fiam – szólalt meg Shelley. – Sokkal könnyebb kifürkészni, mint a jövőt.
Alex nem nézett rá, miközben beszélt, inkább az oroszlán lábú asztal egyik mancsát fixírozta.
– Luna – mondta Fox halkan. – Tudom, hogy amit átéltél, az… megrázó volt. És nem kérnélek erre, ha nem lenne muszáj…
Luna megrázta a fejét, ködös tekintettel meredt a kandalló tüzébe, és Alex látta a szemeiben, hogy ebben a pillanatban is újraéli, ami ott történt.
– Világosban ébredtem – suttogta végül, tekintete a távolba veszett. – Olyan vakító volt, mintha egy elemlámpával világítottak volna a szemembe. Először azt hittem, nincs ott senki. De aztán harangszót hallottam. – Összevonta a szemöldökét, a mellkasa egyeletlenül emelkedett és süllyedt, a szemében visszatükröződtek a kandalló lángjai.  – Olyan volt, mint egy temetési dal. Először csak halk, lassú, és… szép. Aztán teljesen elhalt. – A lány ködös tekintete elárulta, hogy teljesen elveszett az emlékei között. – Volt ott… Volt ott valaki. – A homlokát ráncolta, mint aki semmit sem ért abból, amit mond. – Dühös volt, amiért életben maradtam. Azt mondta, az volt a parancs, hogy végezzenek velem.
– Ki volt az? – hajolt előre Fox. Szemét Lunára függesztette, feszült figyelemmel várta a választ. – Ki volt az, Luna?
A lány a férfire emelte a tekintetét, és abban tisztán kivehetően látszott a düh.
– Michael. Az arkangyal.
A szobára döbbent csend telepedett, senki sem szólt, senki sem mozdult.
– Aztán a harangok újra felkongtak – folytatta Luna, észre sem véve a döbbent csendet. – Egyre gyorsabb és gyorsabb lett. Gyönyörű, angyali ének társult hozzá. És ahogy az angyalok énekeltek, a zene egyre fülsiketítőbb lett… – Luna elkínzottan lehunyta a szemét. – Fájt hallani. Így sikítani kezdtem.
Shelley hisztérikusan felnevetett, az arcára utálkozó fintor ült ki, de Luna oda sem figyelt rá.
– Addig sikítottam, míg a harangok el nem hallgattak.  De mikor csend lett, egy újabb hangot hallottam… Azt mondta: Luna Turner megmenekült.
Alex ahelyett, hogy megértette volna, mi történt, csak még jobban összezavarodott. Fox reakcióját figyelte, de a férfi arca sima volt, mint a tükör, semmi érzelem nem uralkodott rajta.
– Magamban Semminek neveztem – mondta Luna lassan. – Mert a hangokon kívül semmi más nem volt körülöttem. – Lehajtott fejjel a térdén összekulcsolt ujjait bámulta. – Ezután egy ködös… helyen ébredtem.
Alex látta, hogy nehezére esik beszélni, és le szerette volna állítani. Magyarázat ide vagy oda, Luna még nem állt készen erre. Hisz alig fél órája még halott volt, az francba is!
– Mintha be lettem volna zárva egy véget nem érő szürke szobába. Nem volt ott semmi, csak… – Hirtelen elhallgatott, az arcán furcsa érzelem suhant át, és Alex rögtön tudta, hogy valamit a lány elhallgat. – Csak köd.
– Had találjam ki – szakította félbe Fox. Luna megmerevedett, a kezei elfehéredtek, olyan erősen szorította össze őket. – Ezután mintha bezártak volna a saját fejedbe, és csak a körülötted lévő hely zajait hallottad.
Luna teste elernyedt a megkönnyebbüléstől, Alex hallotta, ahogy halkan kifújta a levegőt.
– Igen.
Fox sóhajtott egyet, a szeme Luna arcát pásztázta, mintha ott keresné a válaszokat.
– A Túlvilág, a Tisztítótűz és a megérdemelt hely – morogta. 
Alex kivételével úgy tűnt, mindenki érti, miről hadovált Fox.
– A Menny volt az – suttogta Luna, a szeme tisztán csillogott. – Nem a Túlvilágon voltam először, hanem a Mennyben.
Fox úgy nézett Lunára, mintha kínaiul beszélt volna, de aztán csak kételkedve megrázta a fejét.
– Az lehetetlen. Ne beszélj bu…
– Higgyen nekem! – erősködött Luna. – Láttam. A tisztaság, a harangok, a zene, Michael… A Mennyben voltam!
Shelley felciccentett, és most végre hangot is adott felháborodásának.
– Magunkfajták nem járhatnak a Mennyben. Még holtunkban sem. Az pedig, hogy épp te oda kerülj – megvetően végignézett a lányon – egyenesen sértő lenne.
– Akkor azt ajánlom, Mrs. Blackwood, hogy olvassa át újra a Hellát! – csattant fel Luna. – Tudom, hol voltam!
A Hella Hellfire bibliája volt, egy ezeroldalas könyv, mely a város és a két faj legrégebbi történeteit írta le.
– Luna, mesélj a sikításodról! – szólt közbe Fox, elvágva a kibontakozó vitát.

Alex és Mrs. Blackwood döbbent némaságba süllyedt, és a nappalira mély csend telepedett. Fox fürkésző pillantásában megannyi kérdést láttam, de választ egyet sem. Kétségbe ejtett a gondolat, hogy még egy olyan ember, mint Fox sem képes válaszokkal szolgálni. Talán volt már hasonló eset Hellfireben, talán az Egyensúly el is intézte, de ez nem ugyanaz volt.
– Luna. – Fox arca ellágyult. – Tudom, hogy…
– Egy verseny volt – vágtam közbe. A harang, a vers, az angyalok dala… Egyszerre minden világossá vált. – Mit a sors kiszabott, azzal ne versenyezz… – motyogtam, mintha ezzel megmagyaráznék mindent.
– Ismételd meg! – csattant hirtelen Fox. Felpattant a kanapéról, az arcára izgatott felismerés ült ki. – Mondd el a verset!
– Nem mondtam, hogy egy vers volt… – ráztam a fejem értetlenül.
– Luna, ismételd el az az átkozott verset! – csapott az asztalra.
Nem kellett gondolkodnom, a szavak beleégették magukat az emlékezetembe, fel voltak vésve az agyam egyik falára. Az egész vers ott zümmögött a fejemben, pedig tisztán emlékeztem, hogy csak az utolsó két sor hangzott el.
Tébolyba kerget, mit nem ismerhetsz, / s tébolyulttá tesz a válasz, mit felderítesz. / Összeroppant a kín, ha nem vigyázol, / s belátod majd, ha hibázol. / Mit a Sors kiszabott, azzal ne versenyezz, / légy résen, vagy gyorsan véged lesz.
Mintha csak végszóra várt volna, az utolsó szó elhangzása után a ház padlásáról hangos dörrenés hallatszott. Mintha egy kisebb földrengés rázta volna meg a házat, mert a vitrinben megmaradt üvegek zörögni kezdtek, az üvegpohár pedig majdnem letáncolt az asztalról. Mindez alig tíz másodpercig tartott. A kandalló melletti állóórára pillantottam, ami 11:15-öt mutatott.
– Mi a franc volt ez? – sipítozott Mrs. Blackwood, jobbra-balra kapkodva a fejét, a dübörgés forrását keresve. De sem Alex, sem Fox nem foglalkozott vele. Mi több, Fox jelenleg úgy tűnt, lyukat készül járni a perzsaszőnyegembe, még csak fel sem tűnt neki a dörrenés.
– Ez az angyalok végítélete – morogta maga elé.
– Végítélet? – hajolt előre Alex. – Azt eddig is tudtuk, hogy az angyalok elmebetegek, de ez mi a francot jelent?
– Csak egy halott ember juthat a Mennybe, és az egész folyamatnak még csak köze sincs ahhoz, amit a Bibliájukban írnak. – Fox örömtelenül felnevetett. – Az angyalok elhitetik velük, hogy van esélyük a túlélésre, úgy, hogy egy harangszót hallatnak, és elmondják ezt a verset. Pedig annak, aki meghallja a harangokat…
– Már semmi esélye – fejezetem be. A megvilágosodás úgy csapott fejbe, hogy majdnem leestem a kanapéról. Te jó ég, hisz annyira egyértelmű volt, annyira nyilvánvaló… Az, hogy a Mennyországban voltam, az a fiú a Ködben… Végre minden értelmet nyert.
– Egy angyal volt.
Fox úgy torpant meg, mintha falnak ütközött volna, rám nézett, gondterhelt tekintete fáradtan csillogott, mikor alig láthatóan bólintott.
– Tessék? – grimaszolt értetlenül Alex. – Mi volt egy angyal? Valaki beszélne végre érthetően is?
– Egy angyal hozott vissza. – Hangosan kimondva őrültségnek tűnt, de nem volt más magyarázat. A fiúra gondoltam a Ködben, a figyelmeztetésére, miszerint, csak én állíthatom ezt le a háborút.
Ő volt az – döbbentem rá. Ő hozott vissza. Ismét átjárt az a mindent elsöprő érzés, ami a Ködben is. Vágytam rá, hogy megtaláljam azt a fiút, mert tudtam, hogy ő visszajuttathat ide. Az a fiú egy angyal volt. Egy angyal, aki nem akarta a halálomat, mert bennem látta a népe reménységét. Egy angyal, aki ismert engem…
Megszédültem az újbóli felismeréstől, mikor Ian képe felvillant előttem. Már volt értelme annak a hangnak a fejemben, ami azt mondta, ez még nem az én időm. Az az idióta… az a hülye, idióta angyal! Mégis hogy lehetett ennyi esze? Nála jobban senki nem tudja, mennyire veszélyes felborítani az Egyensúlyt. Egyáltalán mit akart elérni ezzel? Miért kockáztatta ezt az átmeneti békét? Mi a francért tartotta olyan fontosnak, hogy életben maradjak?
Még csak nem is kedvel. Nem vagyunk egy fajból valók. Arról pedig pláne nem tudhat semmit, hogy ki mentheti meg a két népet.
Hacsak…
Borzalmas gyanúm támadt. Nem mondanám, hogy még nem gondoltam erre, vagy hogy ne lett volna nyilvánvaló, de mindezek után ez a lehetőség még ésszerűbb magyarázatnak tűnt, mint eddig… És sajnos még kiábrándítóbbnak is.
Eszembe jutott Ian megtépázott fekete szárnya a templomban, az első tesi óra, mikor a hátára ugrottam, és a fájdalom, amit okoztam neki… Egy angyal szárnyhelye nem fájhat. Ők a legfenségesebb lények a földön, olyanok, akár a márvány. Nem éreznek fájdalmat.
Csak akkor… De nem, ez lehetetlen.
– Egy angyal? – Alex olyan megvetően horkantott fel, hogy szinte én sértődtem meg. – Komolyan, Mr. Fox? Ez a legjobb, ami magától telik?
Fox tekintete égett a haragtól.
– Luna azt mondja, a Mennyben volt, miután meghalt. Igéző még soha nem tette be a lábát oda élve, holtában pedig végképp nem. De ő ott volt, és vissza is jött. És az egyetlen, aki ítéletet hozhat a halottak felett – legyen az Igéző vagy ember – azok az angyalok. Erre nincs más magyarázat. – Fox kifürkészhetetlen pillantással nézett rám, majd Shelley felé fordult.
– Menj a Tanács könyvtárába, és olvasd el újra a Hellát! Minden olyan esetről tudni akarok, amikor egy Igéző akár csak megközelítette a Mennyet.
Shelley arca megnyúlt, és már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de Fox a szavába vágott.
– Szólj a Patrónusnak, és figyeljetek oda minden gyanús jelre, ami az Egyensúly visszavágását jelzi. A városlakók minden lépésről tudni akarok. Riaszd Ethant, hogy hozza el Blackwell aktáját az őrsről, és szólj Mrs. Taylornak, hogy derítsen ki mindent, amit csak lehet Alexisről. Kezdetnek például a vezetéknevét! Elegem van a rejtélyekből, itt az ideje a kezünkbe venni az ügyeket!
Shelley olyan arcot vágott, mint aki citromot nyelt, de egy szót sem szólt. Kénytelen kelletlen felállt, de mielőtt elhagyhatta volna a házat, Fox megállította.
– És Shelley! Nem akarom, hogy bárki is tudjon arról, ami Lunával történt! Még a Tanács sem!
Shelley vágott egy fintort – ami a megszólalásig olyan volt, mint Alexé –, de egy szó nélkül becsapta maga mögött az ajtót. Alex egy megkönnyebbült sóhaj közepette a kanapéba süppedt. Fox ezt egy halvány mosollyal nyugtázta, majd felém fordult.
– Luna, azt hiszem te is tudod, hogy jobb lenne, ha most egy ideig itthon maradnál.
– Mi lesz most? – suttogtam az egész további jövőmre gondolva – ha volt még egyáltalán jövőm. Az oldalam figyelmeztetően lüktetett, emlékeztetve, hogy a napjaim talán meg vannak számlálva. A következmények nem maradnak majd el. Valaki meg fog halni, és ha már így kell lennie, annak a valakinek nekem kell lennem. Nem helyes, ami történt, nem természetes, és nem bírnám elviselni, ha más bűnhődne miattam.
– Majd ezt is megoldjuk – hajolt Alex felém. Megfogta a kezem, ahogy régen is, mikor a szakadék szélén álltam. Ahogy halvány biztatásként rám mosolygott, ismét eszembe jutott, ő mit élhetett át. Azt tudtam, hogy az ő helyében én mit éreztem volna, de még csak belegondolni sem akartam, hogy ő át is élte.
– Nem mehetek vissza a suliba. – A hangom recsegett a pániktól. – Halottnak hisznek.
Fox megrázta a fejét, és most az egyszer biztatóan elmosolyodott.
– Hála az égnek nem. Csak nagyon kevesen voltak, akik láttak valamit a történtekből, a többiek későn értek oda. De a szemtanúkat el tudjuk intézni.
El tudják intézni… Vagyis módosítják a memóriájukat. Fox arcán láttam, hogy ez a megoldás neki sem tetszik, de ettől még voltam jobban oda az ötletért.
– Mr. Fox… – kezdtem bizonytalanul.
Felpillantott.
– Hogyan ölhetett meg Blackwell az Igével? – kérdeztem halkan. – Azt hittem, mi nem vagyunk képesek erre egyedül.
Fox fáradt arcát a kezébe temetve halkan sóhajtott.
– Nem egy szimpla Igét használt, Luna, és nem is volt segítsége. – A professzor arca most fáradtabbnak tűnt, mint valaha, sütött róla, hogy ő maga sem hiszi el, amit mondani készül.
– Az Ige kinyilatkoztatását használta.

Odakint hangosan dörgött az ég, de még ez is halknak hatott Démon dühös ugatása mellett. Csak egyszer hangzott el ez a szó ebben a házban, és arról senkinek nem voltak jó emlékei.
Nyolc éves lehettem, mikor egy éjjel a várost elöntötték a bukottak. Teljesen váratlan támadás volt, amire senki nem volt felkészülve. Aznap éjjel az apám őrködött a Nyugati kapunál, közel a házunkhoz. Éjfél lehetett, mikor dobhártyaszaggató dörgések rázták meg a várost, vörös és smaragdzöld villanásokkal vegyülve, és a bukottak aznap éjjel szinte mindenkit lemészároltak. Az összes igéző az Ige kinyilatkoztatásával szállt harcba, hogy megvédjék a várost. A nagy felfordulásban az egyik ilyen Kinyilatkoztatás súrolta az apámat, aki majdnem belehalt. Az anyám hozta őt haza félholtan és véresen, és ennek a nővérem és én is tanúi voltunk.
Nem tudtam, hogyan működik, vagy hogyan kell előidézni, de azt tudtam, hogy halálos.
– Blackwell meg akarta ölni Katiet? – suttogtam undorodó hangon, és még annál is erősebb gyűlöletet fogott el, mint amit addig éreztem.
Fox kétkedő arccal, hunyorogva nézett fel rám.
– Őszintén? Nem tudom, Luna. Újra és újra átrágom magam rajta, de még mindig nem értem – rázta a fejét.
– Ne szaladjunk ennyire előre! – szólt közbe Alex. – Valaki elárulná, mi az az Ige kinyilatkoztatás?
A kandallóban ropogó tűz táncoló árnyékokat vetett Fox arcára.
– A Kinyilatkoztatás az Ige fizikai formája. Egy Igéző csak varázslatok útján tudja kimutatni az erejét, de gyakorlatilag bármire képes vele. Ez egy belső energia, ami minden igézőnél öt éves korban jelenik meg, és onnantól kezdve mindig ott van. A Kinyilatkoztatás az Ige legsötétebb, legveszélyesebb formája. Oxana, az Igézők akkori Tanácsának vezetője alkalmazta, mikor bezárta Williamet a Fal mögé. A Kinyilatkoztatást főleg csak végső soron alkalmazzák: gyilkolásra.
A kandalló tüze pislákolva nyaldosta a fát, halvány fénybe vonva a nappalit. Alex döbbenten ült, a szeme hol Foxra, hol rám villant.
– De hát Oxana nem ölte meg Williamet…
– A Kinyilatkoztatást nagyon erős varázslatok végrehajtására is használjuk, de azok mind sötét varázslatok. – Fox arca elsötétült.
– Vagyis Mágiához használják – suttogtam elborzadva.
– Ebben különböznek az Angyalok és az Igézők a legjobban. Mi az Igét használjuk, a Természet tiszta oldalát. Ők a Mágiával élnek, aminél sötétebbet el sem lehet képzelni.
– Tehát a Kinyilatkoztatás egyenlő a Mágiával? – tette fel Alex a logikus kérdést.
– Nem. A Kinyilatkoztatás az Ige sötét oldala, mint ahogy az Angyalok Mágiájának is van jó oldala. Ez az Egyensúly, ami életben tartja a két népet, és ami kiegészíti egymást, mert enélkül egyikünk sem lehetne életben.
– Az egyik faj nem létezhet a másik nélkül – suttogtam. Végre értelmet nyertek Blackwell szavai.
– Pontosan – sóhajtott Fox.
– Akkor mit akar Michael?
– Hatalmat? Sereget? – Fox fáradtan a fejét rázta. – Nem tudom. El akar pusztítani minket, pedig tudja, hogy abba ők is belehalnak. De akkor miért teszi?
– Ki akarja játszani az Egyensúlyt – morogta Alex.
– De hát az lehetetlen – ellenkeztem. Démon eközben megjelent a lábamnál, majd felugrott a kanapéra – ahová tudta, hogy nem mehet fel –, és az ölembe hajtotta a fejét. – Az Egyensúly a legöregebb elem a Földön. Ez hozott létre minket, és ez szabályozza az életünket. Nem verhetjük át.
Fox csak a fejét rázta, mert erre ő sem tudott kielégítő választ.
– Csak azt tudom, hogy valamit tervez. És bármi legyen is az, mi mind veszélyben vagyunk.

* * *

A levegő mintha felrobbant volna, vörös és sárga szikrák hullottak szerteszét, megperzselve mindent, amihez csak hozzáértek. A levegő vér és hullaszagtól bűzlött, mindenhol kiáltozások harsantak, néhol halottak hörgései, az Igézők utolsó lélegzetvétele fagyasztotta meg a levegőt. A város ropogott a pusztító tűz forrósága alatt, s a lángok észvesztő gyorsasággal faltak fel mindent, ami az útjukba került.
Aaron tüdeje égett a sűrű füsttől, köhögve kapkodott levegő után. Körülötte minden felforrósodott, a füst végighordozta a városon a halottak vérének bűzét, a levegő megrezdült a sikoltozások vészjósló áradata alatt.
A bukottak diadalittas kacagásától csengett a füle, de hiába szította a bosszúvágy, ezt a csatát elveszítették.
Körös-körül holtestek feküdtek, a gyerekek sikoltozása beleveszett a fegyverek zörgésébe, ahogy halott szüleik felett zokogtak. Egy kislány veszettül rázta az anyja testét, simogatta az arcát és zokogva könyörgött, hogy vigye el őt innét. Barna haja koszosan lógott az arcába, szép arca kipirult a forróságtól. Mintha csak az ő kis Lunáját látta volna… Annyira hasonlított rá, hogy Aaron egy pillanatig azt hitte, őt az…
A kislány mögött egy sötét árny bontakozott ki, bekerítve vele a lányt, aki észre sem véve próbált életet rázni az anyjába. Az árny egy éles kardot tartott a kezében, s mikor a kislány mögé ért, már lendítette is…
Aaron rá akart ordítani a lányra, hogy fusson, meneküljön el innét, amíg még lehet.
De elkésett.
Vérfagyasztó sikoly hagyta el a kislány száját, mikor az éles penge egyetlen villanással átfúródott a gyönge testen. A bukott kirántotta a kardot, s a kislány anyja mellkasára rogyott. Szája nyitva maradt az ordítás nyomán, szemei rémülten meredtek a semmibe, de már nem láthatták a körülettük tomboló káoszt.
– Aaron! – Egy ismerős kiáltás nyomta el a férfi fülében csengő sikítást. Aaronban szétáradt a megkönnyebbülés, mikor apró kezek simultak a vállára, és fordították a hátára.
– Aaron…
– Ella… – hörögte. Szájából kibuggyant a vér, végigfolyva a férfi állán. – Itt a vége, Ella – nyögte utolsó levegővételeivel, melyek nyomán forróság öntette el a száját, és folyt végig a nyakán. Elmosódó foltok tarkították a látását, de még azon át is látta szépséges felesége könnyeit.
– A kulcs… – gurgulázó hang tört fel a torkán. Már nem érezte a fájdalmat, ami eddig kettéhasította a testét. Nem hallotta a káosz eluralkodó hangját sem, vagy a vérfagyasztó sikolyokat. Sötét köd burkolta körbe, lassan elszívva előle a világ borzalmait.
– Védd meg… a kulcsot.
Daniella remegő kézzel végigsimított férje véres arcán, kezére rászáradt a ragacsos pép.
– Maradj velem – suttogta elcsukló hangon. – Majd együtt megvédjük.
A férfi alig láthatóan megrázta a fejét. A forróság végigfolyt a nyakán, beleveszett koszos, szakadt ingébe.
– Michael nem kaphatja vissza a… nem… – Le-lecsukódott a szeme, a hangja elhalt, mellkasa egyeletlenül emelkedett és süllyedt. A nadrágját és az ingét átitatta a vér, mindenhol vágások éktelenkedtek a testén, ruhája megégett, a bőre felhólyagzott, néhol az eleven húsig égett.
– Nem érdekel Michael! – köpte Ella. – Csak tarts ki, Aaron! A lányoknak szükségük van rád!
Aaron hirtelen megszorította Ella kezét, tágra nyílt szeme elevenen csillogott sápadt és beesett arcában.
– Michael nem szerezheti meg a… kulcsot. Ha kinyitja… ha felhozza a… – Elfúló hangja beleveszett a körülöttük tomboló borzalmakba.
– Védd… meg! – hörögte.
A szeme elnehezült, lecsukódott, a feje hátracsuklott, és a Kulcs őrzése Daniella Turner feladatává vált.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése