2017. február 18., szombat

Hellfire 13. fejezet



13. fejezet


„Tébolyba kerget, mit nem ismerhetsz,
S tébolyulttá tesz a válasz, mit felderítesz.
Összeroppant a kín, ha nem vigyázol,
S belátod majd, ha hibázol!
Mit a Sors kiszabott, azzal ne versenyezz!
Légy résen, vagy gyorsan véged lesz!”

Csendes harangszó töltötte be a sötét ürességet. Halk, szomorú zene volt, mely kínról és veszteségről énekelt.
Kín… Tompa fájdalom oszlatta szét a sűrű ködöt a fejemben.
Veszteség… A fülemben egy ismerős ordítás csengett, de bárhogy próbáltam, nem tudtam elérni. Nem emlékeztem, ki ordított.
Lágy, dallamos hang csengett fel a harangok mellett, isteni, mennybéli melódia. Egyetlen dallam volt, mely folyamatosan ismétlődött, s minél többször hallottam, annál biztosabban tudtam; valami történik.
Próbáltam összeszorítani a szemem, de az meg sem mozdult. Ökölbe akartam szorítani a kezem, de az ujjaim nem engedelmeskedtek.
Talán jó ez így… – gondoltam. Miértelme megmozdulni? Nincs itt semmi. Csak sötét és üresség. Csak én.
Próbáltam összpontosítani, hátha szavakat is ki tudok venni a dallamból, de a hang mintha egyre távolodott volna.
Hűvös szél csapott az arcomba, majd a hátamba, és felfelé röpítette a hajamat.
Zuhantam.
A szemem akkor megadta magát, és felpattant. Vakító fehérség fogadott, szinte égette a szemem, túl fehér volt, túl világos a korábbi sötétséghez képest. De körülöttem nem volt semmi.
Egyáltalán semmi.
De legalább nincs sötét – gondoltam.
– Mit jelentsen az, hogy a lány nem halt meg?!
Ha lehetséges lett volna, felugrottam volna ijedtemben. Egy mély, gyilkos haraggal teli hang csendült valahol az Ürességben. Távoli volt, mintha egy zárt szobából szólt volna, mégis tisztán értettem.
Oldalra fordítottam volna a fejem, de a szememen kívül a többi testrészem nem volt hajlandó mozogni.
– Blackwell Igéje egy időre mintha végzett volna vele, de… a lánynak ismét dobog a szíve.
– Az volt a parancs, hogy végleg végezzetek vele, és ne csak fél munkát végezzetek! – üvöltött a hang magán kívül.
Többen is vannak a Semmiben… De miért nem látom őket?
– Halott volt, Michael – válaszolta a másik hang. – Teljesen. Valaki… Valaki visszahozta.
Michael… A neve megmozgatott valamit bennem, ismerősen csengett, mintha valahol már hallottam volna, de képtelen voltam rájönni, hol.
Egy szempillantás alatt a körülöttem lévő fehér üresség olyan gyorsan kezdett el sötétedni, mint ahogy a hangok elhaltak körülöttem. Egy árnyalatnyit engedett csak, míg a vakító hófehér csillogó márványszínt nem öltött. Ez a márvány azonban csak három oldalról zárt körbe – balról, fentről és alulról. A fal jobbra elnyílt, mintha vezetne még út arra, de a fejem nem mozdult, így nem tudtam megnézni.
A talaj hirtelen hideggé vált alattam, végre volt valami szilárd, ami azt jelentette, hogy nem csak úgy lebegtem a semmiben.
A következő pillanatban az előbb elhalkult harangszó ismét felcsendült, ezúttal hangosabban, erőteljesebben.
Bim-bam. Bim-bam. Bim-bam.
Olyan volt, akár egy megkergült óra, minden másodperc egy újabb ütés. A harangszó mellé angyalian gyönyörű hangok társultak, úgy folytak szét az Ürességben, akár víz a kádban, hullámai eleinte lágyan simultak körém. De aztán a hullámok feljebb csaptak, s a lágy dallam már koránt sem volt olyan lágy; erősödött, vaddá és erőszakossá vált, az előbbi kellemes zenét egy tébolyult kántálás vette át. Több ezer túlvilágian gyönyörű hang keveredett össze egyetlen fülsiketítően hangos kórussá, olyan volt, akár a Lacrimosa, csak ezerszer gyorsabb, hangosabb és vadabb.
Bim-bam. Bim-bam. Bim-bam.
Befogtam volna a fülem, ha tehetem, sőt, elrohantam volna, de megmozdulni sem bírtam, nemhogy futni.
A zene gyorsított, mintha nem szólt volna már így is féktelen tempóban. Mint a tűz, úgy hullt körém, és épp olyan veszélyes is volt. Rettegés fogott el, ahogy a hangok egyre erősödtek, az angyalok muzsikája egyre magasabb és magasabb lett. Szinte felrobbant a dobhártyám, a harang minden egyes kondulásával a szívem megugrott, s végül úgy vágtázott, mintha versenyt futna.
Versenyt az Idővel.
A halállal.

„Mit a Sors kiszabott, azzal ne versenyezz!
Légy résen, vagy gyorsan véged lesz!”

Összeszorítottam a szeme, és erőnek erejével rávettem a szám, hogy nyíljon ki… Majd torkom szakadatából sikítani kezdtem.
Fellendült a dallam, túl akart harsogni, de a saját hangomat mégiscsak jobb volt hallgatni, mint a tomboló kántálást.
Fogalmam sem volt, mit csinálok, de úgy éreztem, ha abbahagyom, a zene legyőz. Már nem volt bennem félelem, nem olyan, amitől kétségbeeshettem volna, de valahol mégis tudtam, hogy nem hagyhatom abba.
Fogytán volt a levegőm, fájt a torkom, de kipréseltem magamból minden egyes hangot. A dal felgyorsított, elérte a tetőpontot, a szívem az ő ritmusát követte, s már szinte fájt minden dobbanás.
Éreztem, hogy nem bírom tovább, a belsőm összerándult, a tüdőm végleg kimerült. Sem a szívem, sem a hangom nem vehette fel a versenyt a mennyei nótával, a hatalma túlszárnyalt mindent és mindenkit… Veszíteni fogok…  A Sorsot nem győzhettem le…
És ekkor a harang hosszan felkongott, a dallam felvisított, a szívem még egyszer erősen megdobbant…
Majd minden elcsendesedett.
Lélegzetet venni sem mertem, féltem, hogy azzal megtörök valamit. Visszafojtott lélegzettem meredtem a márvány mennyezetre; pár másodpercig semmi sem történt, majd…
– Luna Turner megmenekült!

* * *

Halvány fény szűrődött át a szemhéjamon, és még azelőtt, hogy kinyitottam volna, tudtam, hogy valami nem stimmel. Szürke köd zárt körbe, mély, nyomasztó csenddel vegyülve. Túl nagy csenddel. Körbepillantottam, de végeláthatatlan szürkeség terült el mindenhol, s tudtam: ha évekig futnék, akkor sem találnék ki innen soha. A csend rányomta magát a dobhártyámra, szinte megfojtott. Nem Üresség volt ez, nem a Semmi. Itt volt valami. Valami, amit elrejtett a köd. És én nem voltam idevaló. A Semmi jó volt, nyugodt és békés, éreztem, hogy ott a helyem. De itt…
Hideg kúszott végig a hátamon, egy érzés, valami ismerős… és félelmetes.
Valaki még volt itt rajtam kívül. Megpördültem, de bármerre néztem, a köd mindent elnyelt. Körbefordultam, hunyorogva próbáltam kivenni valamit a sűrű szürkeségből, de itt minden ellenem dolgozott: semmi hang, semmi fény, semmi mozgás.
De valaki volt itt.
Biztos voltam benne. Éreztem.
Kirázott a hideg, mintha elektromosság pattogott volna a levegőben, az egész testemet átjárta az a különös vonzás, mintha szomjaznék valamire. Megpördültem, és arra rohantam, amerre biztonságot éreztem, amerről nem járt át az a különös vonzás. Egyre gyorsabban haladtam, bár elképzelésem sem volt, merre tartok, csak annyit tudtam, hogy nem állhatok meg. A mély csendben csak a saját, hangos lélegzetem hallatszott, ha jobban odafigyelek, talán a pattogó elektromosság hangját is hallottam volna. Megőrjített a köd és a csend, vágytam valami hangra, valami fényre, bármire! Körbekerített a hidegség, egy ismeretlen érzés fogott el, amit nem tudtam hová tenni. Próbáltam hátrálni, de fogalmam sem volt, merre van az, ami elől menekülni akarok.
Nem! – suttogta egy hang a fejemben.
Olyan hirtelen torpantam meg, mint aki falnak ütközött. Egy pillanat alatt öntött el a megértés, és a vágyakozás. Nem félelem volt az, amit éreztem, nem menekülni akartam előle.
Meg akartam találni.
Ezért voltam itt. Bármi is történt, ami ide juttatott, bárhol is voltam, aki most itt van, az tehet mindenről. Ő hozott ide, és ő tudja, hogyan mehetek vissza. De nem a Semmibe. Oda, ahonnan a Semmibe kerültem. Oda kell visszajutnom, és ez a valaki tudni fogja, hogyan.
Mozgást láttam a szemem sarkából, és odakaptam a fejem. Alig pár lépésnyire tőlem egy fiú állt, magas alakját elnyelte a köd, az arcát még ilyen közelségből sem tudtam kivenni. Túlvilági fehérség ölelte körbe az alakját, ami valamelyest eloszlatta körülötte a szürkeséget, s egyetlen pillantás is elég volt, hogy tudjam: ő sem idevaló.
– Ki vagy te? – kérdeztem, de még a saját hangom is idegennek tűnt a fullasztó csendben.
Pár másodpercig megtelepedett köztünk a csend, majd fiú lassan hátat fordított nekem, és elindult.
Várj! – kiáltottam kétségbeesetten, és utána rohantam. – Ki vagy te?
– Aki megmentett. – A hangja mindenhonnan szólt, mintha ezernyi hangszóróból jött volna, olyan volt, akár egy égi üzenet. Bármennyire is rohantam, az alakja a ködbe veszett, a fehér derengésen kívül már nem is láttam belőle semmit.
– De mitől?
Továbbrohantam, sokkal gyorsabban, mint ahogy ő sétált, mégsem értem utol.
– A Végtől.
Megálltam volna, hogy ezen eltöprengjek, de akkor végleg elveszítem. A fiú talán nem is tudta, micsoda vágyat éreztem arra, hogy utolérjem, hogy megragadjam, és megtudjam, mi folyik itt.
– Miért?
A fiú hirtelen megtorpant. Ezt abból tudtam, hogy a fehér fény már nem távolodott, de továbbra sem voltam képes utolérni.
– Csak te állíthatod ezt le. Te vagy a Hold lánya.
A meglepetéstől megtorpantam.
– Ez meg mit jelent?
A fiú halk sóhajt hallatott, majd lassan felém fordult. Egyetlen pillanatra látni véltem az arcát –, és tudtam, ez az arc örökké az emlékeztemben marad –, mielőtt újra elnyelte a szürkeség.
Vissza kell menned! Meg kell mentened minket!

* * *

Lágy, meleg érintést éreztem valahol a testemen, és halk szuszogás töltötte be a csendet. Valami puha tapadt a hátamra, és ha nagyon koncentráltam, valami szilárdat is éreztem magam alatt. Tehát már nem lebegtem a Semmiben, és a Köd sem zárt be többé. Egyedül a csend maradt meg, ami még mindig ugyanolyan fullasztó volt.
Csend? Szerettem volna elgondolkodni, honnan jöttek ezek a gondolatok, de mintha be lettem volna zárva a saját fejembe, ahonnan nem volt menekvés.
– Gyerünk, Luna! – jött a semmiből egy halk-rekedtes hang.
Luna? Ismerősen csengett a név, de nem tudtam hová tenni. A hangtól azonban összerándult a bensőm, felkavaró hullámokat keltett, és biztos voltam benne, hogy nem most hallottam először.
– Ez most még nem a te időd… Gyere vissza!
A meleg most valahol máshol is megérintett; egy emlékfoszlány mozdult meg bennem, egy sötét pillantás suhant végig rajtam, ami tűzbe borította a testem.
A meleg hirtelen eltűnt rólam, a testem abban a pillanatban kihűlt, vágyott a meleg érintésre, akárkié is volt. Újra fullasztó csend támadt, dermesztő hideg ölelt körbe, s e két fegyver összefogva ellenem lerántott a mélybe.

* * *

Hangos üvöltés roppantotta össze a fullasztó csendet, amitől abban a pillanatban felpattant a szemem. A legelső dolog, amit megláttam, egy plafonra festett telihold volt, mely emlékek sorozatát indította el bennem. Magam előtt láttam ötéves önmagamat, aki furcsálkodva néz fel a létrán álló apjára, aki bőszen magyarázva egy teliholdat fest a plafonra. Abban az időben láttam először az árnyakat, és apa azt állította, a Hold elűzi a rossz szellemeket, így megszabadít engem tőlük. Bármilyen képtelenségnek is hangzott ez, egy percig sem kételkedtem benne, és mikor éreztem, hogy az árnyak közelednek, mindig a szobámba menekültem, azt gondolva, ott nem találhatnak rám. De persze tévedtem.
Otthon vagyok – gondoltam magamban. A szobámban.
Mély megnyugvás öntött el, olyan, amit már régóta nem éreztem. Szétáradt a testemben, éreztem, ahogy felmelegít és kiűzi a hidegséget. Otthon. Nem igazán tudtam megmondani, miért volt ez a szó olyan megnyugtató, vagy hogy honnan eredt a feszültség, egyszerűen csak jó volt. Az izmaim ellazultak és elernyedtek, az ismerősség érzete megnyugtatott.
– Halott vagy, Blackwell! – üvöltött egy ismerős hang valahonnét. – Megöllek! Megöllek!
A megnyugvást egy szempillantás alatt váltotta fel a rémület. Reflexből pattantam ki az ágyból, hogy az ajtó felé vetődjek, de abban a pillanatban éles fájdalom cikázott végig a testemen, a bal oldalamból indulva. Megrándultam, a kín gyötrő hullámai szerteszét ágaztak, a fájdalom úgy söpört végig rajtam, mintha ezernyi kést döftek volna belém. Elveszítettem az egyensúlyom, ahogy az oldalamhoz kaptam a kezem. A másikkal próbáltam tompítani az esést, de izzadt tenyerem megcsúszott az ajtókereten, és összeestem.
Távoli hangok szűrődtek be az ajtón, melyek néhány hangos csattanás kíséretében egyre erősödtek.
– Adrian, ne! – sikított egy nő.
Odalent mintha felrobbant volna valami, a ház beleremegett az erőbe, a folyosón pedig egymást követő csattanással törtek szilánkosra a dolgok. Megtámasztottam magam a szabad kezemmel, a másikkal még mindig az oldalamat szorongattam, de ahogy megpróbáltam megfordulni, hogy felállhassak a fájdalom megújult, friss és nyers erővel robbant szét a testemben. Felszisszentem, de abban a pillanatban legkevésbé az érdekelt, hogy fáj valamim; akárkik is voltak odalent, épp készültek tönkretenni a házamat.
Az ajtókilincsre támaszkodtam, a bal kezem még mindig az oldalamon volt, pislogni próbáltam, hogy eloszlassam a fájdalom vörös pöttyeit a szememből. Dübörgést hallottam egészen közelről, mintha egy egész csorda vonulna végig a folyosón. Megtámaszkodtam az ajtókeretben, de amint talpra álltam, a lüktető fájdalom elnehezedve próbált húzni a föld felé.
Kitártam az ajtót, vállal nekitámaszkodtam a keretnek, és ellöktem magam, hogy a lendület átlökjön a küszöbön.
Előbb hallottam meg a hangokat, minthogy fel tudtam volna fogni, mit jelentenek. Csak a sötét pólót láttam, mely észvesztő tempóban közeledett felém, de már nem volt időm, hogy arrébb ugorjak. Az utolsó előtti pillanatban rántottam fel a kezem, megfeledkezve a lüktető fájdalomról, a következőben pedig egy erős ütés taszított hátra. Kicsúszott alólam a talaj, hallottam a levegő süvítését a fülemben, ahogy a padló felé zuhantam. Nem volt időm hátrarántani a kezem, hogy tompítsam az esést… De nem is kellett.
Egy erős kar nyúlt utánam épp, mikor már felkészültem a fájdalomra, elkapta a derekam, és felrántott. Felszisszentem a belém nyilalló fájdalomtól, mely egy újabb hullámmal öntött el, mikor a kezek durván magukhoz szorítottak. Belém szorult a levegő, egy pillanatra elakadt a lélegezetem. Éreztem a fülemhez hozzányomuló mellkas erőteljes hullámzását, hallottam a sűrű zihálásokat a fejem felett… és éreztem az illatot, ami belengte. Pézsma, citrom és eső keveréke, valami pikáns férfi parfümmel vegyülve, amit az összes emlékeim szerint csak egyetlen fiún éreztem…
– Luna?
Ahogy az ismerős hang kimondta a nevem, mintha minden a helyére került volna. A megnyugvás egy újabb hulláma öntött el, a szívem megdobbant az örömtől, és abban a pillanatban sehol máshol nem lettem volna szívesebben. Kábán felemeltem a fejem, és az arca, ami döbbent hitetlenséggel vegyül fájdalommal nézett le rám… Alex arca volt.
Alex!
Tágra nyílt szemei vörösen csillogtak, mintha napokon át sírt volna, alattuk sötét karikák éktelenkedtek, nyúzott és fáradt volt, de a legértelmetlenebb az arcára kiülő mélységes megdöbbenés volt.
– Luna… – suttogta szinte zárt ajkakkal.
Érzelmek egész sora futott végig az arcán, először döbbenet és hitetlenkedés keveréke, majd miután megbizonyosodott róla, hogy amit lát, az valódi, teljes zavarodottság, szinte tébolyult kifejezés ült ki az arcára. Nagyon is jól emlékeztem Alexnek erre a pillantására; akkor láttam először, mikor meséltem neki az árnyakról, és azt hitte, jó alaposan beverte a fejét, mikor leesett a bicikliről, hogy hozzám siessen – hozzám, mikor a boltból hazafelé megtámadtak az árnyak. Azt hitte, megőrült. Fogalmam sincs, mi játszódhatott le benne abban az egy pillanatban, de Alex tekintete elárulta, hogy bármi is történik, az nincs rendjén. Értetlenül bámultam rá, miközben ő énrám meredt, és minden tébolyult érzelem között ki tudtam venni azt az egyetlen kis szikrát a szemében, ami adott némi megnyugvást – az örömöt.
– Alex… én… – kezdtem, de mielőtt végigmondhattam volna Alex minden átmenet nélkül magához rántott, és olyan szorosan ölelt át, hogy szinte megfojtott hosszú karjaival. Az arcom a mellkasába préselődött, szinte levegőt sem kaptam, de nem bántam. Mintha hazaértem volna, mikor a karjába zárt. Ismerős pézsmaillat vett körül, és eszembe jutott, hogy Alex talán nem is tudja, mennyire szükségem van rá.
Nem tudom, meddig álltunk így a folyosó közepén, de nem is számított, mert nem akartam, hogy vége legyen. Alex puszta jelenléte képes volt elűzni minden rosszat, hacsak egy kis időre is. Nem számított, hogy mi zaklatta így fel, mert ahogy átölelt, éreztem, hogy kiszáll a testéből a feszültség.
Alex ölelése gyengült, először csak a derekamra tette a kezét, majd a vállamnál fogva eltolt magától, de egy pillanatra sem engedett el.
– Luna – ismételte kábán, mint aki szellemet lát.
– Mi történt? – suttogtam, mert éreztem, bármi is rázta meg ennyire, sosem fogja túltenni magát rajta. Egyszerűen csak láttam az arcán. Kutatón néztem a szemébe, de a kérdés hallatára az arca bezárkózott, minden érzelem egy pillanat alatt eltűnt róla.
– Valószínűleg csak álmodom – suttogta, és fej rázva nézett végig rajtam, mintha képtelenség lenne, hogy ott állok előtte.
Összevontam a szemöldököm, és kezdtem kényelmetlenül érezni magam.
– Válaszolnál a kérdésemre?
– Luna…
– Ne Lunázz itt nekem! – Az oldalamra szorítottam a kezem, mert a lüktető fájdalom nem tompult. – Mi történt?
Alex tekintete hideg volt, mint a jég, minden érzelmét elrejtette előlem. Mintha rájött volna valamire, amiről tudtam, hogy nem fogok örülni neki.
– Nem lehetnél itt – suttogta. – Luna, te…
És akkor a gyötrelem szilánkosra törte Alex arcán az érzéketlenség álarcát, mintha már nem bírt volna vele. Fájdalom villant a szemében, olyasféle, aminek fel sem tudtam fogni az erejét. Rettenetes és szívet tépő, és egyedül ő érezte. A válla meggörnyedt tőle, a keze megfeszült a karomon.
– Én mi? – A hangom rekedt volt a hirtelen támadt félelemtől. – Mi történt velem? – ismételtem harmadszorra is.
Alex mély levegőt vett, próbált úrrá lenni az arcvonásain, de előlem nem rejthette el – szörnyű szenvedést láttam a szemeiben, olyasmit, amit az édesapja halála után érezhetett. Jól ismertem a tekintetében ülő fájdalmat, én is éreztem hasonlót nagyon rég… Mikor elveszítettem a családom.
Összerándult a gyomrom a hirtelen támadt pániktól. Kit veszítettünk el? Kit veszített el?
– Gyere – morogta, és óvatosan megfordított, hogy gyengéden áttuszkoljon a küszöbön.
Hagytam magam, bár az oldalamba nyilalló fájdalomtól egy pillanatig csillagokat láttam. Alex leültet az ágyra, de egy pillanatra sem tágított mellőlem. Szorosan mellém ült le, a térdünk és a vállunk összeért. Amíg el nem árasztott a belőle áradó meleg, észre sem vettem, mennyire fázom. A fogaim összekoccantak a reszketéstől, a karom libabőrös lett.
Alex idegesen fészkelődött mellettem, fejét leszegve a padlót bámult. Várakozóan fordultam felé, szinte szomjaztam a válaszra, mert meg akartam tudni, mi történt… De ő mintha észre sem vette volna. Csak az arca egyik felét láttam, de az is elég volt ahhoz, hogy tudjam: akármi is történt, őt jobban megrázta, mint engem fog.
Szörnyű gondolatok futottak át az agyamon, mindenféle szörnyűségről, de egyik sem volt elég megrázó ahhoz, hogy egyenlő súlyú legyen azzal, amit Alex arcán láttam. Összeráncolt szemöldökkel próbáltam visszaemlékezni, mi volt azelőtt, hogy felébredtem… de képtelen voltam elcsípni az emlékeket. Lehunyt szemmel összpontosítottam bármire, ami eszembe juthat, de semmire… az égvilágon semmire nem emlékeztem.
– Alex – kezdtem, látva, hogy ő nem fog megszólalni, de ekkor felemelte a fejét. Sötét szemeiben viaskodást láttam, de ahogy rám nézett, ismét azzal a tébolyult pillantással találtam szemben magam.
– Luna, te… – Kifújta a levegőt, én pedig egyidejűleg beszívtam. – Te meghaltál.
Pislogtam. Értetlenkedve néztem rá, sejtettem, hogy az arcomról a tömény kételyt lehet leolvasni.
Odalent egy dühös férfiüvöltés hallatszott, majd valaki cifrán káromkodott.
– Fox itt van? – kérdeztem egyre zavarodottabban. – Mit keres ő itt, és… – Megráztam a fejem. – Nem, várj, inkább nem akarom tudni. – Fel akartam állni, és lerohanni, hogy megnézzem, kik és mit csinálnak a házamban.
– Luna, várj! – Alex elkapta a kezem, mielőtt felemelkedhettem volna az ágyról. – Nem mehetsz most le! Mindenki azt hiszi, halott vagy!
Oké, tehát nem csak rosszul hallottam.
– Alex, nem tudom, nálad mi a halott szó fogalma, de én épp az ellenkezője vagyok!
Alex beletúrt a hajába, de a szemét még mindig nem vette le rólam.
– Fogalmam sincs, hogy lehetséges ez… – suttogta. – Láttalak… Én… Te… – A háta meggörnyedt, az arca eltorzult, a szemén gyötrelmes emlékek suhantak át. – Ott feküdtél a karomban, a tested teljesen összeégett… Halott voltál.
A szemeiben azt a zavarodottságot láttam, ami az enyémben is ülhetett.
Egy arc villant fel, egy sápadt, vékony arc, melyet egy rekedt, gyenge hang kísért.
Katie.
A kép még azelőtt elhalványodott, hogy elkaphattam volna, így szinte teljesen értelmetlen volt… Hiszen Katie halott.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – jelentettem ki.
– Mi az utolsó, amire emlékszel?
Összeráncoltam a homlokom. Erősen koncentráltam, hátha elcsípek valami emlékfoszlányt, de mind hiába. Vastag, fekete lyukak tarkították a rövidtávú memóriám. Homályosan felrémlett egy-egy arc, vagy hang, néha szagok is, de minden olyan távoli, olyan elérhetetlen volt, hogy abban sem voltam biztos, hogy valódiak. Az utolsó, tisztán kivehető emlékem, amiben biztos voltam, hogy megtörtént…
– Blackwell – sziszegtem összeszorított fogaim között. – Rá emlékszem. – Összepréseltem az ajkaim, ahogy felidéztem az irodájában lezajlott beszélgetést. – Az a rohadék!
– Az a rohadék megölt téged! – morogta Alex alig hallhatóan, a szavait ugyanis elnyomta a hangjából kicsendülő féktelen düh és gyűlölet.
Erre a rövid kijelentésre olyan hirtelen kaptam fel a fejem, hogy beleroppant a nyakam.
– Tessék?
Szinte fizikai fájdalmat okozott nézni, ahogy Alex lehunyja a szemét, hogy ne lássam benne a kínt. Nem akart, vagy nem tudott beszélni róla, láttam rajta. Gyűlöltem magam, amiért arra kényszerítettem, hogy beszéljen valamiről, ami ekkora fájdalmat okoz neki, és bármit megtettem volna, hogy könnyítsek rajta.
– Katie megjelenése… hát eléggé meglepett minket, mikor felbukkant, tekintve, hogy halott – szólalt meg végül, de nem emelte fel a fejét. – Fogalmam sincs, Blackwell hogyan szerzett tudomást róla olyan hamar… Senki sem látta Katiet rajtunk kívül, ő mégis szinte rögtön megjelent. – Alex megdörzsölte az arcát, de továbbra sem nézett fel. – Amint meglátta a lányt teljesen bekattant, és… Nem vett észre téged időben, vagy nem is akart, nem tudom…  – A kezébe temette az arcát, a hangja elcsuklott az utolsó szónál. – Eltalált téged az Igével.
Hirtelen felpattant, két kézzel beletúrt a hajába, és mikor hátat fordított nekem, azt hittem, otthagy.
– Megölt téged, Luna! – ordította féktelen haraggal. – Az a rohadék szemétláda megölt téged, és csak annyit tudott mondani, hogy rosszkor voltál rossz helyen. – Alex szinte köpte a szavakat, és olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy az inak kilátszottak a kézfején. Remegett a teste az elfojtott dühtől, a fejét lehajtva állt a szoba közepén, és tudtam, nem sok választja el attól, hogy robbanjon.
– Megölt…? – félig kérdés volt, félig kijelentés.
Vörös fény villant fel előttem, olyan forróság robbant a testemben, hogy szinte éreztem az égett hús szagát és egy pillanatra minden csupa fájdalom volt… Még egy ordítást is hallottam, ami a nevemet kiabálta. De aztán az emlék olyan gyorsan elillant, ahogy jött.
Már tudtam, mi történt. Emlékeztem Katiere, sápadt arcára, a figyelmeztetésére és emlékeztem arra az egyetlen másodpercre is, amit soha életemben nem fogok elfelejteni.
Kín… Veszteség… Halk harangok hangja csendült a fülemben, fehér fény kúszott be két oldalról a látóterembe.
– Mit jelentsen az, hogy a lány nem halt meg? – dühöngött egy hang.
A harangok felgyorsultak, hangosabbak lettek, vadul kongtak, és egy sikoly is felhangzott…
Meghaltam – gondoltam, és ez a szó már nem volt olyan értelmetlen többé.
– Hogy lehetek itt? – suttogtam, és magamat is megleptem, milyen nyugodt volt a hangom.
Alex leeresztette a kezét a hajából, és megrázta a fejét.
– Azt mondtad, teljesen összeégtem – mondtam lassan. Végignéztem magamon, a karomtól a lábamig égési sérülések nyomát kutatva, de a bőröm teljesen ép volt. Semmim sem fájt, leszámítva az oldalam, de arra még nem voltam felkészülve, hogy lássam, miért.
– Kutya bajom.
Alex továbbra sem szólt hozzám, háttal állt nekem, mintha nem is épp hozzá beszélnék. Felálltam, nem törődve az oldalamban elhatalmasodó fájdalommal, és Alex mögé léptem. A vállára tettem a kezem, hogy finoman magam felé fordítottam. Egy ujjammal felemeltem az állát, hogy a szemembe nézzen, de az övéi tompán csillogtak, ahogy lenézett rám, az ajka elnyílt, éreztem meleg leheletét az arcomon.
– Sajnálom, hogy kitettelek ennek – mondtam, mert nem tudtam, mi mást mondhatnék. Képtelen voltam látni, hogy szenved, a fájdalma mintha gyomorszájon vágott volna. Még most is, mikor ott álltam előtte a szemében lángolt a kín. Hiába látta, hogy semmi bajom, amit megtörtént azt nem törölhettem el.
Tudtam persze azt is, hogy nem lehet ilyen egyszerű… Meghaltam, most mégis ott álltam Alexszel, és az oldalamban lüktető fájdalmon kívül semmi sem jelezte, hogy valójában nem lehettem volna már ott. Nem voltam zombi, nem akartam agyakat enni, és a bútorokon sem tudtam átmenni, tehát szellem sem voltam. Hús-vér ember voltam, ami azt jelentette, hogy teljesen… megúsztam. Mintha csak átaludtam volna az utóbbi… nem is tudom, mennyi időt.
De ez nem ilyen egyszerű, sosem ennyire egyszerű.
A gondolataimból Alex száraz nevetése rántott ki. Felvont szemöldökkel nézett le rám.
– Azért kérsz bocsánatot, mert meghaltál?
– Valami másért is kellene?
Alex nem ment bele a játékba.
– Láttalak, Luna. Halott voltál… A tested… – Végignézett rajtam, a szemében értetlenség ült. – Teljesen összeégett, most pedig semmi bajod… Fox és Cruz is látott… – Megrázta a fejét, és pislogott párat. – Nem lehetsz itt…
Kifújtam a levegőt, a gyomrom idegesen összerándult. Nem tudtam, mit kellene éreznem az egésszel kapcsolatban, de most… jól voltam. Ha meg is haltam, hát nem éreztem. Nem emlékeztem a fájdalomra, sem hogy hogyan történt. Olyan abszurd volt, hogy el sem hittem volna, ha nem Alextől hallom. És az ő szavaiban nem kételkedtem. Ha nem lett volna igaz, amit mondott, nem láthattam volna a szemében a veszteség fájdalmát.
– Talán csak álmodom – morogta. – Ha igen, nem akarok felébredni!
– Azt mondtad, Fox lent van?
Furcsán nézett rám, de bólintott.
– Beszélnem kell vele! – jelentettem ki.
Alex vágott egy fintort.
– Nem hiszem, hogy az öreg jól kezelne egy zombi támadást.
Elmosolyodtam, mert ha csak egy pillanatra is, de újra a régi Alex állt előttem.
– Nem maradhatok örökké itt, mintha tényleg halott lennék. – Megfogtam az alkarját, és magammal húztam az ajtó felé. – Gyere, hozzuk rá Foxra a frászt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése