2017. február 11., szombat

Hellfire 12. fejezet



12. fejezet

„A halál nem a vég… sokkal inkább valami új kezdete.”

Lélegzet visszafojtva álltam, egy pillanatig semmi nem mozdult, csak Katie nehézkes lélegzetét hallottam. Pislogtam párat, abban reménykedve, hogy ez az egész csak tévképzet, mert Katie… az igazi Katie nem lehetett itt. A lány nem egyszerűen felszívódott… Meghalt. Tisztán emlékeztem arra a keddi napra, mikor Mrs. Dark megvádolt a meggyilkolásával. Neki tudnia kellett, hogy Katie halott, látnia kellett a holttestét, ahhoz hogy egy ilyen vádat kimondhasson. A rendőrségnek kellett, hogy bizonyítéka legyen, máskülönben hazugságnak számított, amit mondtak.
De minden, ami azt bizonyította, hogy Katie halott, abban a pillanatban értelmét vesztette, hogy a lány előlépett az oszlop mögül. Bár Katie még így, két lábon járva sem tűnt valami élőnek; sápadt arca beesett és koszos volt, a testét mindenütt gyulladt, vörös sebek tarkították, amik frissen felszakadva véreztek, mintha alig pár órásak lettek volna. A ruhái szakadtak és mocskosak, rám meredő guvadt szemei pedig véresek voltak, de olyan ádáz dühöt tükröztek, hogy nem tudtam elhinni, hogy ellenem irányulna. Úgy meredt rám, mint űzött vad a zsákmányra. Láttam a tébolyultságot a szemében, a vadságot a testtartásában, és az elszántságot az arcán. Akármi is történt vele… Az gyökeresen megváltoztatta.
Jeges borzongás futkosott a hátamon, ahogy Katie máskor csillogó, kék szemébe néztem.
Aztán a lány hirtelen megmozdult, zombi módjára feltartott kézzel előretántorodott, a szeme ide-oda kezdett ugrálni a környezete körül. Elnyílt az ajka, hangos, rekedtes zihálás tört fel a torkán, mintha mondani akart volna valamit, de nem jött ki értelmes hang a torkán. Hátrálni akartam, de képtelen voltam megmozdulni. Katie lábai hirtelen megbicsaklottak, egy pillanatig úgy tűnt, meg tud kapaszkodni az oszlopban, de a keze megcsúszott, a tőr egy csörömpölő hang kíséretében a nedves aszfaltra hullt, Katie pedig előrezuhant.
Ösztönösen cselekedtem, mikor előrevetődtem, és utánakaptam, pedig az agyam racionális része sikoltva ellenkezett. Elkaptam Katie karját, mielőtt földet ért volna, a feje előrebukott, szinte engem is magával rántva. Ahogy csontos vállát markolva próbáltam talpra állítani Katie hirtelen elkapta a kezem, és lerántott. Térddel estem a földre, hallottam magam mögött Alex dühös szisszenését, de Katie hatalmasra táguló szemei elvonták a figyelmem.
– Luna… – suttogta olyan rekedt hangon, mintha fulladozna. – Védd… meg!
– Tessék?
Előrerántott, és olyan erősen szorította meg a kezem, ahogy csak gyenge ujjaiból kitelt.
– Védd… meg… – Katie feje előrebukott, az ujjai elgyengültek, utánakaptam, de amint hozzáértem, felcsapott, és ellökte a kezem. Felkapta a fejét, egyetlen pillanatig a szemében megjelent a régi Katie árnyéka.
– Eljönnek érte… a kulcsért… védd… meg… a kulcsot!
– Kik? Kikről beszélsz? Katie!?
Megragadtam a vállát, hogy felemeljem, de ahogy próbáltam talpra állítani, a pillantásom a kulcscsontjára esett.
Először azóta, hogy megláttam a halottnak hitt Katiet egy tőrrel a kezében elöntött a bénító, mindent elsöprő félelem. Egyetlen pillanatra a parkolóban minden – beleértve engem is – megdermedt, majd egy fülsiketítő robbanó hang kíséretében elszabadult a pokol.


Tutira biztos, hogy ami kinyitotta az ajtót, nem egy emberi kéz volt – gondolta Alex. Olyan robajjal csapódott a keret a falnak, hogy kiszakadt a helyéről és öt métert repült, mire darabokra törve földet ért. Dobhártya szaggató robbanás törte szilánkosra a döbbent csendet, mikor a bejárati ajtó helyén megjelent Blackwell. Lángoló szeme rögtön a parkoló közepén kuporgó Katiere villant, de a keze még azelőtt lendült, hogy felismerte volna Lunát.
Hangos ordítás szakadt ki Alex torkán, de már késő volt. A hangját elnyomta a Blackwell tenyeréből kicsapódó vérvörös szikranyaláb. Mint egy hangrobbanás, a csontjai velejéig hatolt. Az idő talán szó szerint lelassult, mikor a fénynyaláb elhúzott mellette, és ahogy megcsapta a belőle áradó forróság, Alex felismerte a halál forró, kétségbeejtő érintését.
Luna már nem láthatta meg, nem ugorhatott félre. Alex fémes ízt érzett a szájában, és ahogy a mellette elsuhanó vörös fény irányába fordult, jeges félelem markolt a gyomrába. Felordított, és előrevetődött, de a fény milliószor gyorsabb volt nála.
Újabb dobhártyaszaggató robbanással a fény Lunába csapódott. A vörös szikrák szétrobbantak a levegőben, az ereje hátralökte Alexet. A fiú elterült a földön, de szinte rögtön az arca elé kapta a kezét, mert a vörös fény égette a szemét. Az égbolt mintha összezuhant volna, az egész városban visszhangot vert a kínzó dörrenés. Megtört sikítás vegyült a fülsiketítő robbanással, és a fájdalom, amit hordozott felfoghatatlan volt. A vörös fény még utoljára fellobbant, majd végleg kialudt.
Alex leeresztette a kezét, bénult félelemmel bámulta a pusztító tűz hűlt helyét. Katie eltűnt, de ahol alig fél perccel ezelőtt még Lunára támaszkodva állt… ott most Luna ernyedt teste feküdt.
Alex üres aggyal, botladozva felé indult, majd térdre esett a lány mozdulatlan teste mellett. Hallotta saját szaggatott lélegzetét, hallotta a háta mögött álló Blackwell káromkodását, az ég panaszos dörgését, az angyal döbbent nyögését… de Luna felől egyetlen hangot sem. Felé nyúlt, remegő kézzel, óvatosan megfogta a vállát, hogy maga felé fordítsa; és elakadt a lélegzete.
Luna bőre az eleven húsig égett, a legsúlyosabb sérüléseknél elfeketedett és felpöndörödött.  Az arca a felismerhetetlenségig eltorzult, a bőre szinte lángolt az érintése alatt. A szeme félig lehunyva, a szája elnyílt. Alex ajka megremegett, sajgó fájdalom cikázott végig a testén, mintha ezernyi tőrt döftek volna belé. Óvatosan átfogta a lány törékeny testét, és az ölébe húzta.
Luna… – rázta meg a vállát. – Gyerünk, kislány! – Újra megrázta, de a lány nem mozdult. – Kérlek… Kelj fel!
A mellkasa összeszorult, lángoló félelem söpört végig rajta, valami olyan ígéretét hordozva, amiről Alex nem hitte, hogy túléli.
– Kérlek, Luna… Nyisd ki a szemed! – halkan, megtörten felnevetett. – Ez már nem vicces.
Egy sötét árnyat látott megmozdulni a válla felett, de oda sem nézett. Kétségbeesetten szorította a lány testét, holott tudta, hogy fájdalmat okoz vele neki.
De hisz már nem fáj neki – súgta egy hang.
Alex dühödten megrázta a fejét.
– Gyerünk már, Luna! – szakadt ki belőle a kiáltás. Erősen megrázta a vállát, mintha ezzel életet lehelhetne belé. Azt remélte, ha nem adja fel, az megváltoztatja a valóságot. Mert az lehetetlen, hogy soha többé ne lássa Luna megrovó pillantását, amint őt szidja. Nem lehet, hogy ez volt az utolsó nap, amit a lánnyal tölthetett. Alex látta a megégett bőr alatt a lány hajdani arcát, emlékezett a vidámságára, az életerejére, ami Alexet mindig visszahúzta a mélypontról. Emlékezett a téli estére, mikor Démonnal együtt katasztrófa helyszínné változtatták a konyhát, pedig Alex csak vacsorát akart készíteni Lunának, mire hazaér a munkából. A lány ahelyett, hogy ordítozott volna vele, felült a pultra, és nevetve figyelte, ahogy Alex szerencsétlenkedik a tacóval. Nem létezhet olyan világ, ahol Alex többet nem mehet Luna idegeire.
Valami meleg csorgott le az arcán, és csöppent Luna felhólyagzott homlokára.
Mélyről jövő, állatias üvöltés szakadt ki belőle. A remény, amibe addig kapaszkodott, elúszott előle. A kín élő ragadozóként cikázott végig a testén, összetörte a szívét és lelkének maradékát, ahogy rájött: hiába élesztgeti a lányt.
Mindent odaadok! – gondolta kétségbeesetten. Bármit… csak őt add vissza. Odaadok mindent, csak add őt vissza!
Az ég felé fordította az arcát, hagyta, hogy az eső lemossa róla a könnyeket.
– Ne – suttogta. – Kérlek… – Égő könnyek folytak végig az arcán, melynek nyomán szakító fájdalom gyúlt. – Könyörgöm…
Az eső csak esett, az ég haragosan dörgött, de Alex lelkében minden elcsendesedett.
Luna homlokának döntötte a sajátját. A forróság talán őt is megperzselte, de inkább ezt érezze, mint a veszteség mázsás súlyát.
Vége – már tudta. Luna halott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése