2017. február 4., szombat

Hellfire 11. fejezet




11. fejezet


Alig egy hét leforgása alatt Hellfire népe rájött, mit jelentenek Blackwell változásai. Ha élt is a remény a diákokban, szülőkben, nagyszülőkben, hogy az új iskolaigazgató szavai csak üres fenyegetések voltak, hát az a hit gyorsan megváltozott. Gyereket és felnőttet egyaránt elborzasztott a városban uralkodó káosz, amit persze a polgármester szigorításnak és védelemnek nevezett.
Voltak idők, mikor ez a város menedék volt a száműzöttek számára, nem pedig egy börtön, ahol a sajátjainkat tartották fogva. Hiába mondta Blackwell, hogy egy jobb, biztonságosabb hellyé akarja tenni Hellfire-t, hogy le akarja vakarni a mocskot a nevünkről, az intézkedéseivel a sajátjai ellen fordult.
Kedden lezárt minden, a városba be- és kivezető utat, mind természetfeletti, mind normális értelemben. Senki sem hagyhatta el a várost, és senki sem jöhetett be. Többen a saját szemükkel akartak meggyőződni a hírről, így a fél város szemtanúja lehetett az eseménynek, mikor a rendőrök bezárták a város nyugati és déli kapuit. Hellfire-re onnantól mintha köd ereszkedett volna; senki sem érezte biztonságban magát. Nem mintha egyébként bárki is el akarta volna hagyni a várost, de eddig legalább nem érezték úgy, hogy kalickába vannak zárva, mint valami csali. Beszéd ide vagy oda, senki sem gondolta úgy, hogy Blackwell kint akart volna tartani valamit… Inkább azt gondoltuk, hogy minket akart bent tartani.
Az utcákon éjjel-nappal rendőrök portyáztak: a kijáratokat őrizték, vagy épp a templomnál szobroztak, ahová a Deucalionnal való esemény óta tilos volt a belépés. De valahányszor megpillantottam egy rendőrt, vagy csak elmentem mellettük, rögtön tudtam, hogy nem közülünk valók. Nem igézők voltak.
Mikor ezt megemlítettem Foxnak, azt mondta, Blackwellnek nincs befolyása sem a Patrónus, sem a Tanács felett, így nem kérheti az igézők segítségét, és nem is kényszerítheti őket, hogy álljanak be mellé. Sőt, hangsúlyozta, a Tanács sokkal inkább uralkodik Blackwell felett. Mégsem értettük – és Alex jó fél órát veszekedett ezen Foxszal –, hogyan hagyhatja a Tanács, hogy Blackwell ezt művelje a várossal. Merthogy az utak lezárása, a házkutatások és az igézők erejének korlátozása nem az egyetlen, és nem is a legrosszabb intézkedései voltak.
A kijárási tilalom ugyanis sok diák csőrét piszkálta. Az iskolai incidens után rögtön másnap éjszaka Blackwell emberei elkapták a Trevis ikreket. Senki nem lepődött meg ezen, főleg nem az ikrekből sütő ellenszenv után. Mindenki azt hitte, Thomast és Timet huszonnégy órás elzárásra ítélték, ám amikor a fiúk csütörtökön és pénteken sem jelentek meg, mindenki kezdett pánikba esni.
Volt azonban valaki, aki felbukkant.
Lydia.
Péntek reggel gézbebugyolált kézzel, és egy csinos monoklival a szeme alatt – amit a fél tubus alapozó sem tudott kellően elrejteni – megjelent az iskola előcsarnokában, és mindenkire ráhozta a frászt. Lydia ugyanis nem azért jött, hogy beszámoljon a szerencsétlen balesetéről, vagy hogy engem bemártson. Hírei voltak az ikrekről.
– Matthew Blackwell megkorbácsoltatta a Trevis ikreket! – nyögte elfúló hangon, mikor belépett az ajtón, és úgy tűnt, menten elájul. Elhittem a döbbenetet sápadt arcán, mert ismertem a múltját Timmel.
Az iskola, de az egész város nagy megrökönyödésére a pletyka igaznak bizonyult, ugyanis többen is azt állították, hogy látták a fiúkat szombaton az őrsön – és nem voltak a legszebb állapotukban. Néhányan olyan híreket terjesztette, hogy az ikreket majdnem halálra verték, de voltak olyanok is, akik azt hangoztatták, hogy Blackwell fogva tartja és kínozza őket. A legtöbb pletyka persze légből kapott volt, de azért az öreg nénikre és bácsikra eléggé ráhozta a frászt. Hétvégére már az egész város a Trevis ikrek ügyétől volt hangos, de Blackwellt szemmel láthatóan egy cseppet sem érdekelték a pletykák, sőt mi több, a jelek szerint még elvezte is, hogy ő lett az új mumus a városban.
Valahányszor megláttam Blackwellt a folyosón őrült vágy fogott el, hogy bemossak neki egyet és letöröljem az önelégült vigyort az arcáról. Alex és Ian osztották a véleményemet.
Egyik délután Alex és én a saját szemünkkel láttuk, ahogy az ikrek apja a rendőrség épülete előtt lyukat jár a járda betonjába, majd mikor két fia kijött onnét, sírva fakadt a látványtól. Alex és én csak egy pillanatra láttuk a két fiút, de az is épp elég volt ahhoz, hogy megbizonyosodjunk; a pletykák igazak. A fiúk halálosan kimerültnek tűntek, a hátuk meggörnyedt, apjuk vállára támaszkodva szálltak be az autóba, úgy tűnt, a legkisebb mozdulat is fájdalmas nekik, s mikor háttal nekünk beszálltak az autóba a szám elé kellett kapnom a kezem, nehogy felsikítsak. Thomas és Tim pólójának hátát öt vastag, az egész hátukat átszelő vörös csíkok tarkították – a korbács harapásának nyomai.
– Ez már több a soknál! – dühöngött Alex még aznap délután. – Ilyet nem tehet egy kiskorúval!
Keserűen felnevettem. Ebben igaza volt, de ez Blackwellt nem állította meg. Tim és Thomas bűne nem volt olyan nagy, hogy ekkora büntetést érdemeljenek. Blackwell ezért megbűnhődik! Meg kell hogy bűnhődjön!
– A hellfirei törvények szerint megteheti – szólalt meg Ian komor arccal.
– Mégis kinek az oldalán állsz, angyal? – köpte Alex.
– Hagyjátok abba! – vágtam közbe. – Nem tehetünk semmit – folytattam, mire Alex felhorkant, jelezve, hogy cseppet sem örült ennek a kijelentésnek. – Blackwellnek támogatói vannak, olyanok, akik egy pillanat alatt kicsinálhatnak minket!
– De nekünk ott van a Patrónus! – csattant fel. – Vagy a Tanács! Most az egyszer végre összeszedhetnék magukat, csinálhatnának valamit!
– Hát nem látod, Alex? – szólt közbe Ian. – Ha a városiak nem is bíznak Blackwellben, mit gondolsz, kinek az oldalát választanánk, ha mi azzal állnánk elő, hogy van egy csapat Igézőnk, aki helyre állíthatná a rendet? Az emberek félnek attól, amit nem ismernek. Fox nem léphet fel Blackwell ellen, a Tanács és a Patrónus sem tehet semmit. Nem fedhetik fel magukat.
Alex olyan képet vágott, mintha citromba harapott volna, de tudta, hogy Iannek igaza van. Tetszett vagy sem, nem tehettünk semmit.
– Az a takony nem veheti át az irányítást – fakadt ki Alex. – Meg kell állítanunk!
– Mégis mit akarsz tenni? – nézett Ian egyenesen a szemébe, és most már düh villant a tekintetében. – Te csak egy polgár vagy, akinek semmi beleszólása az ügybe. Luna egy igéző, akinek jobb meghúznia magát, és nem pattogni, különben ő lesz Blackwell következő áldozata. Nekem – bökött a mellkasára – itt se kellene lennem.
– Jó is, hogy mondod – kapott Alex a témán hevesen. – Tulajdonképpen miért is vagy itt? Mert ez még nem sikerült kinyögnöd!
– Hagyjátok már abba! – csattantam fel, elvágva a vitát.
Blackwell terve, hogy fenekestől felforgatja a várost eddig sikeresen haladt. De nem a megkorbácsolás volt a legaljasabb trükkje, erre azonban csak később jöttünk rá.

* * *
A töriterem ajtaján beérve az első dolog, amit észrevettem, a helyem mellett ürüsen árválkodó szék volt.
A gyomrom idegesen összeszorult. Ian minden reggel hamiskás félmosolyával, és rejtélyesen csillogó szemével fogadott, amit már annyira megszoktam, hogy a hiánya gyomron vágott.
Vadul vert a szívem, miközben a diákok közt eloldalazva az üres székre meredtem, mintha attól Ian egy varázsütésre megjelenne.
– Hol van az angyalka? – kérdezte Alex, fanyar pillantást vetve a székre, mintha az tehetne róla, hogy Ian még nincs itt.
Megráztam a feje, és a székre huppanva elővettem a telefonom; hátha Ian hagyott SMS-t.
Nem mintha szoktunk volna SMS-ezni.
Telefonálni sem szoktunk.
Az órák közti szünetekben beszéltünk csak, mikor Alex nem volt ott, hogy a gonoszan odaszúrjon valamit, de semmi több.
Ian a telefont arra használta, hogy foglalja a helyet a zsebében. Ha ő beszélni akart valakivel, előtűnt a semmiből, és beszélt. Rendszerint Mr. Fox házában tűnt fel, valahányszor új információval tudott szolgálni az angyalokról. Azonban ez nem gyakran történt meg, ugyanis Michael terveiről nem sok mindent tudtunk meg. Ian, bár angyal volt, csak közvetetten tudott információt szerezni, és ezt úgy kellett tennie, hogy ne keltsen feltűnést. Ezek a másod- és harmadkézből jövő hírek azonban olyan csekélyek voltak, hogy nem igen tudtunk képet alkotni Michael terveiről. Alex szerint rájöttek, hogy tudjuk, ők ölték meg Nate-t, ezért most lapítanak egy darabig. De szerintem Michaelt és a többi angyalt a legkevésbé sem érdekelte, hogy mi mit tudunk. Nem, Michael nem az a fajta volt. Biztos voltam benne, hogy van terve, és abban is, hogy nem fogja fűnek-fának elárulni. Iannak, ha csak nem áll közvetlen kapcsolatba Michaellel, semmi esélye.
Ami azonban még ennél is jobban aggasztott, sőt, ami valójában az egész Tanácsot aggasztotta, hogy hogyan jutott be Ian a városba. Az mind remek, hogy ő most már a „mi oldalunkon áll”… Már amennyire egy angyal állhat az igézők oldalán… de miért jött ide? Lassan három hete annak, hogy Deucalion elkapta Iant a templomban, és fényderült a mivoltára. Hiába kérdeztem, vagy próbáltam furfangos módon kihúzni belőle, nem tudtam meg hogyan, de főleg, miért jött Hellfirebe. Éjszakánként, mikor nem jött álom a szememre, az járt a fejemben… Vajon mi használjuk kémnek Iant… vagy az angyalok? Igaz, nem adott okot a kételkedésre, de a bizalomra sem. Semmit nem tudtunk róla, és úgy tűnt, neki ez pont jó így.
– Itt vagy, Luna? – csettintett az arcom előtt Alex. Rápislogtam, és kivertem a fejemből az angyalokat.
– Csak aggódom Ianért.
– Azt látom – pillantott a kezemre, amivel majdnem kettétörtem a telefonom. A kijelzőre pillantottam. Nem volt új SMS, sem nem fogadott hívás. Sóhajtva és tehetetlenül bedobtam a telefont a táskámba.
– Valószínűleg épp a felhők felett jár – jegyzete meg savanyúan.
Homlokráncolva néztem rá.
– A Mennyben – segített ki.
– Wow. Ennél jobb poén nem jutott eszedbe?
Alex savanyú képpel rázta a fejét.
– Kezdek kifogyni az angyalos poénokból.
– Miért vagy ilyen ellenséges? – korholtam.
– Nem vagyok ellenséges – nézett fel rám a pillái alól, majd elővett egy tollat. – De nem várhatod el tőlem, hogy engem is két hét alatt az ujja köré csavarjon.
Lesújtóan néztem rá.
– Nem csavart az ujja köré, csak aggódom. Nem szokott csak úgy szó nélkül felszívódni.
– Pontosan ezt teszi mindig, Luna – tette a karját az asztalra, és leírt egy L betűt a tollával. – Megjelenik, majd eltűnik. Mint Pókember.
Ezzel nem tudtam vitatkozni, és ez nem tetszett. Iannek lennie kellett valahol, merthogy itt nem volt, és nagyjából biztos voltam benne, hogy nem Michael terveit deríti fel, hisz épp két napja tért vissza. Ian még sosem késett el Fox órájáról. Már csak azért sem, mert Fox megnyuvasztotta volna.
– Túlreagálod – bökött oldalba Alex a tollával. Befejezte a cikornyás L betűt, és most nekilátott az U-nak.
– Remélem – sóhajtottam, és hátradőltem a székben.

Huszonöt perc telt, mialatt becsöngettek, Alex pedig befejezte az N és az A betűt is, de sem Fox, sem Ian nem érkezett meg.
– Látod, tutira együtt vannak – nyugtatott Alex.
Lenyeltem a gombócot a torkomban, és kibámultam az ablakon. Az eső szokás szerint esett, és a borongós hangulat ránk is átszállt. A telefonomra néztem, amit az ujjaim között forgattam, azon töprengve, vajon felhívjam-e. Még sosem hívtam fel. Ő sem hívott még. Küldjek SMS-t? Na de ha nincs baj? Akkor egész biztos kinevet majd és gúnyolódik rajtam, hogy ennyire aggódtam érte. Az pedig megalázó lenne. Letettem a telefonom az asztalra, és szorosan karba fontam a kezem.
– Szerintem Blackwell keze van a dologban.
– Luna – tette le Alex a tollat, és fáradtan nézett rám – túlreagálod. Fox is elkéshet egyszer, és Ian sem hibátlan.
Ha ezt egy könyvben olvastam volna, talán elhittem volna. De itt nem. Hellfireben nem. Bármennyire is hinni akartam Alexnek, a rossz előérzet nem hagyott nyugodni. Hamarosan a többiek is kezdték megunni a várakozást.
– Talán Blackwell végre tett róla, hogy az a bolond eltűnjön innen – szólalt meg Lydia, miközben kinyitotta a szájfényes tubust.
És most először nem is tévedett. Húsz perccel becsengetés után végre kinyílt az ajtó… és Blackwell lépett be rajta, Iannal a nyomában. Elsöprő düh fogott el a férfi láttán, aki az asztalhoz sétált, majd fensőbbségesen leült Fox székébe.
Ian egyetlen szó nélkül lehuppant mellém, és mikor hátradőlt a székbe, egy papírt csúsztatott az ölembe. A kezem a fecni köré szorult.
– Mr. Blackwood, üljön a helyére! – csattant Blackwell hangja. Alex egy megvető morgás kíséretében felállt, majd ledobta magát Lydia mellé, és utálkozva meredt a férfire. Blackwell nekiállt turkálni Fox fiókjaiban, és sorra dobálta ki a papírokat a kukába. Az osztály néma csendben figyelte, mire Blackwell hirtelen felnézett:
– Mire vártok? Vegyétek elő a füzeteket – parancsolta. – Te is, Luna! – emelte rám a tekintetét, mikor nem engedelmeskedtem.
– Magának Miss Turner – sziszegtem. – Hol van Mr. Fox?
Súlyos csend telepedett az osztályra, mindenki Blackwellt figyelte, aki viszont le sem vette rólam a szemét. Álltam a pillantását, nem is pislogtam. A szemei azt üzenték, fogjam vissza magam, különben megjárom, az enyémek meg azt, hogy kihívás elfogadva.
– Kirúgtam Foxot – felelte egész egyszerűen.
Alex felszisszent, Lydia halkan felnevetett, az osztály nagy része azonban megrökönyödve meredt a tanárra. Nem szerették Foxot, de inkább ő, mint Blackwell.
– Ehhez nem volt joga. – A hangom remegett az elfojtott dühtől.
Blackwell hátravetett fejjel nevetett, ami visszhangot vert a síri csendben honoló osztályra.
– Ez az iskola már az enyém, kedvesem. Ahogyan a város is. Azt rúgok ki, akkor, és úgy, ahogy én akarom.
– Fox több ideje volt itt, minthogy maga polgármester lett – csattant fel Alex. Ő sokkal… magasabb beosztásban van, mint maga.
Blackwell megnyalta az ajkát, és kipréselt egy fintort.
– A szervezet, amit Fox vezet, az én kezem alatt működik.
– Ez hazugság! – csattantam fel égő arccal. – Maga dolgozik nekik, és ki is rúghatják magát! Amit már rég meg kellett volna tenniük!
– Nincs joga ezt tenni a várossal! – szólalt meg Ryan hirtelen. – Nem korbácsolhat meg senkit! Ez… embertelen!
– Az 1720-as törvények szerint megtehetem. És meg is tettem – húzta nyájas mosolyra az ajkát.
– De most 2003-at írunk! – csattant fel Scott. – Nem…
– Elég! – csapott Blackwell az asztalra. Felemelkedett a székből, szemét keskenyre összehúzva nézett végig rajtunk, amitől úgy nézett ki, mint egy keselyű. – Ez a város az enyém. Ti pedig – mutatott ránk –, ha nem tartjátok be a szabályokat, követhetitek Treviséket. Vége annak a világnak, amiben eddig éltetek. Ami itt zajlik, az érett gondolkodást igényel, olyat, mint az enyém, és nem olyat, mint Foxé.
Az osztály néma csendbe burkolózott, még Alex sem szólt egy szót sem.
– Helyes – dőlt hátra Blackwell. – Most pedig folytassuk a Túlvilágot.
Lydia leejtette a körömreszelőjét.
– Ne haragudjon… Mr. Blackwell – megvető fintorral ejtette ki a nevet, és mind tudtuk, miért: Lydia anyja Blackwell felesége volt –, de úgy hallottam, mintha azt mondta volna, „Folytassuk a Túlvilágot.”
Blackwell egyetlen pillantásra sem méltatta, miközben felállt, és keresett egy krétát.
– Ezt mondtam, Lydia.
A lány elvörösödött.
– De hát nem épp azért rúgtad… rúgta ki Mr. Foxot, mert ostobaságokat tanított nekünk? – kérdezte mézesmázos hangon, közben a fejét oldalra biccentette, és nyájasan mosolygott: így szokta elbűvölni az embereket.
– Foxot azért rúgtam ki, mert nem találtam megfelelőnek a posztra. De helyesen tette, hogy beavatott titeket a város titkaiba – felelte, hátat fordítva Lydiának. – Itt az ideje megtudnotok az igazat.
Megmerevedtem. Ez most… Azt tervezi, hogy lerántja a leplet a városról? Alex reflexből hátrafordult, az arcán ugyanazt az elképedést láttam, ami az enyémen is ülhetett.
Ian térde az enyémnek ütközött az asztal alatt. Mikor ránéztem, megrázta a fejét. Értettem az üzenetet, és cseppet sem örültem neki.
Ezt nem teheti – suttogtam kétségbeesetten.  – Mindent tönkretesz vele.
– Mind tudjuk, Luna, de ha veszekszel vele, csak rontasz a helyzeten! – Blackwell felé pillantott, aki időközben felírta valamit a táblára. – Itt most mindent ő irányít.
Tehetetlenül a táblára néztem. Azon csúnyán nyújtott betűkkel a TÚLVILÁG felirat állt.
Lepillantottam a kezemre, amivel egész eddig az Iantől kapott papírt szorongattam. Óvatosan kihajtogattam a gyűrött fecnit, amin egyetlen rövid mondat állt:

„Ma 4-kor a templomnál. Ne késs el!”

Összevont szemöldökkel néztem fel rá. Tudja, hogy tilos a templom közelébe menni… Ian cinkosan levigyorgott rám, majd összeesküvőn kacsintott. A tábla felé fordultam, és igyekezte meggyőzni magam arról, hogy a legkevésbé sem érdekel, mit akar. Mr. Fox, a Tanács, de főleg Alex kedvéért próbáltam valamennyire távol maradni tőle, mert tudtam, hogy egyikük sem díjazná, ha Ian és én puszipajtások lennénk. De mit tegyek, ha egyszer így néz rám?
–… a Túlvilág nem az a hely, amivel kedvére játszadozhat az ember, és főleg nem az, ahová bárki bármikor beléphet – mondta Blackwell érzelemmentes hangon, végighordozva tekintetét az osztályon. – A Túlvilág egy olyan börtön, ahová az igézők, angyalok és nektorinok kerülnek a haláluk után. – Lassan hátrasimított egy zsíros tincset, és torz vigyorra húzta az ajkát. – És azok, akiket oda száműznek.
– Hogyan száműzhetnek élőt a Túlvilágra? – fintorgott Milo. A karjára támaszkodott, de olyan magas volt, hogy meg kellett görnyednie, hogy a könyökét az asztalra tehesse.
– A lélek a Túlvilágra távozik, miközben a testet elzárják, hogy ne térhessen vissza.
Akárcsak William, vagy ki – morogta Ryan, de látszott rajta, hogy nehezére esik csevegő hangot megütnie, miközben undorodva meredt Blackwellre. Hogy Blackwell senkit ne kövezzen meg, az osztály inkább bekapcsolódott a beszélgetésbe, és próbáltak úgy tenni, mintha lenne valami fogalmuk arról, hogy miről is beszélünk.
– Nézzenek oda – morogta Ian. – Mégiscsak odafigyeltek Fox óráján. – Előredőlt, állát az öklére támasztotta, és úgy tett, mintha érdekelné, amit a férfi magyaráz.
– William helyzete egészen más. Ő megbocsáthatatlan bűnt követett el, amivel felborította az Egyensúlyt.
A kezem ökölbeszorult a combomon, egyidejűleg pedig Ian térde az enyémnek ütközött.
– A megbocsáthatatlan erős túlzás – szólalt meg Alex, metsző éllel a hangjába.
Blackwell ajka megrándult – pontosan ezt akarta hallani.
– William olyat teremtett, amit nem lett volna szabad, valamit, ami nem csak a várost, de az egész világot fenyegeti. Egy szörnyeteget.
Olyan erősen haraptam az ajkamba, hogy eleredt a vérem.
– Will az igézőket akarta védeni! – csattant fel Alex alig elfojtott dühvel a hangjában. Észrevettem, ahogy a nyakán megrándul egy izom, mint mindig, ha dühös volt. – El akarta pusztítani az angyalokat, hogy a népe békében legyen.
– William Grayson egy hataloméhes bolond volt, aki így akart hírnevet szerezni – mondta Blackwell szenvtelen hangon. – Az Egyensúlynak vége, ha az angyalok meghalnak. Az egyik faj nem létezhet a másik nélkül.
– William eszközei talán rosszak voltak, de a szándékai nem – szólalt meg mellettem Ian. A térde még mindig az enyémhez ért, éreztem, ahogy megfeszül a teste a saját szavaitól. – A népét részesítette előnyben, ahogy magának is ezt kellene tenni. – Ian felvonta egyik szemöldökét. – Különben még megkérdőjelezzük a szándékait.
Blackwell érdeklődve felvonta a szemöldökét, és tett egy lépést felé.
– Nocsak, Cruz. Az alma nem esett messze a fájától. – Blackwell még közelebb lépett, ujjaival dobolt az egyik padon. Félrebiccentett fejjel fúrta szemét Ianébe. – Épp olyan áruló vagy, mint az apád.
– Olyan jóképű is – felelte széles, féloldalas vigyorral.
Magamban mosolyogtam.
– Tudod, személy szerint nem ismertem az apádat – köszörülte tovább az élt. – De az a hír járja, hogy egy mocskos csaló volt. – Megállt az asztalunk mellett, és rátámaszkodott, izzó gyűlölettel a szemében méregette Iant, aki viszont továbbra is mosolygott.
– Ahhoz viszont volt tehetsége, hogy még évszázadokkal később is róla tanuljanak a diákok töri órán – mondta Ian olyan halkan, hogy a többiek ne hallják, és a hangjában büszkeség csengett.
Blackwell pár pillanatig Ianre meredt, majd hátat fordított neki, de előtte olyan pillantással illett, hogy azt hittem, szembeköpi. De helyette egyetlen szó nélkül visszasétált a táblához. Ian hátradőlt, összefonta a karját a mellkasán, és követte Blackwellt a pillantásával.
Miközben néztem, ahogy Blackwell tovább jegyzetel a táblára, a korábbi szavai jártak a fejemben.
Az egyik faj nem létezhet a másik nélkül.
Ha ez igaz… Ha Blackwell igazat mondott, akkor az igézők nem győzhetnek. Ezt a háborút senki nem nyerheti meg, mert abba mind belepusztulunk. Évezredek óta harcolunk egymással, miközben végig tudtuk, hogy a végén vagy mind meghalunk, vagy felhagyunk a harccal.
Hát ezt jelenti az Egyensúly… Harcolni az idők végezetéig, egy olyan csatában, melyet nem lehet megnyerni.
– … A Túlvilág falának leomlasztása komoly következményekkel jár, de nem lehetetlen, és nem is értelmetlen. – Blackwell monoton hangja rántott ki a gondolataim közül. – A fal olyan, mint egy ajtó. Ha megvan a kulcs, bármikor kinyitható. – Blackwell megsimította az állát, de én láttam a félmosolyt, amit megpróbált eltakarni – majd egy pillanatra mintha rám villant volna a tekintete, és én izgatott csillogást véltem felfedezni benne, de a következő pillanatban már el is fordult.
A fal csak akkor omlik le, ha megfelelő Igével, megfelelő időben a megfelelő igéző nyitja ki. Felvette a krétát az asztalról, és egy mindenki számára ismeretlen jelet rajzolt a táblára; ami első látásra egy függönyre hasonlított. – A fal nem nyitható fel még az Igével sem, ha nincs rá megfelelő indok. De mindennek nagy ára van…
Ránk esik egy tégla? – fintorgott Scott.
– Mr. Peazer, délután várom az irodámban – felelte a Blackwell a válla felett.
Scott elsápadt, máskor gúnyosan összeszűkölő szeme most hatalmasra tágult a félelemtől.
– Nem úgy…
– Tehát a fal – fordult vissza a tábla felé. – A mi világunkat és a Túlvilágot elválasztó lepel egy időben született az Egyensúllyal. – Letette a krétát, majd két kezét összedörzsölve letörölte a port, és az asztalnak támaszkodott. – Még Krisztus előtt élt egy igéző, aki az angyalok elleni háborúban vesztette életét. Hős volt, korának lenyűgöző, de legrettegettebb vezetője. Kíméletlen, kegyetlen módszerekkel harcolt, feláldozott bármit, amit lehetett, akár a saját családját is. Mikor meghalt, a városiak a testét több darabra tépték, és Hellfire legtávolabb eső pontjaiba temették el, attól félve, hogy holtában visszatér, és megbünteti hálátlan seregét.
Egy éjjel a férfi megjelent egy nő álmában, és arra kérte, rántsa le a fátylat, és hozza vissza őt az életbe, hogy vezethesse a seregét. A nő elkeseredésében eleget tett a férfi kérésének.
Még aznap éjjel a föld megnyílt Hellfireben, az ég leszakadt, és olyan pusztítás söpört végig a városon, amit előtte még nem láttak. Darius visszatért.
Borzongás futott végig a termen, egytől-egyig mindenki összehúzta magát a név hallatára.
Tudtam, hogyan folytatódik a történet. Darius leigázta az angyalok seregét, megbolygatva az Egyensúlyt, ami igézők millióival végzett.
„De a kockázatot vállalni kell” – mondta Darius, ahogy az egyik könyvben írták. Tizenhárom nap és tizenhárom éjen át ostromolta a Menny kapuit, milliók életét áldozta fel. Michael minden erejével próbálta visszaverni a bosszúra éhes Dariust, de képtelenség volt őt megállítani. Nem tartozott az élők közé, tehát nem halhatott meg. Így halott sem volt. A szellemek erejével bírt, olyan hatalma volt, amit sem igéző, sem angyal nem látott még. A nő, aki visszahozta Dariust a felesége volt. Látván, mit szabadított el Mágiához folyamodott, hogy visszafordítsa az Igét. De az Egyensúlyt és a Túlvilágot nem lehet átverni; az életet, amit adott, csak ő vehette el, de a sajátjával kellett fizetnie a tettéért. Mikor Darius seregei elbuktak, az Egyensúly elvette a nő életét is, és mindkettejüket a fal mögé zárta – örökre.
Mindenki ismerte a történetet. A szülők Darius eljövetelével ijesztgetik a gyerekeiket, mikor nem akarják megenni a zöldséget vagy nem akarnak lefeküdni. Az én szüleim is sokszor fenyegettek ezzel minket.
„Fakó a fátyol, mely elválaszt Holtat az Élőtől, gondold meg jól, mielőtt végezetest cselekszel, mert mit lerántottál, visszaépíteni már nem lehet.” A monda szerint ez áll a Túlvilágot elválasztó falon – mondta Blackwell, majd sötét szeme rám villant.
Abban a pillanatban kicsengettek.
Tanítás után jelenj meg az irodámban! – suttogta Blackwell mély hangja a gondolataimban. A szívem kihagyott egy ütemet, jeges érzés kúszott végig a hátamon.
Blackwell megfordult, és fensőbbségesen kisétált az ajtón.

* * *
– Szó sem lehet róla! – Alex, mint egy védelmező anyatigris magasodott fölém, én pedig próbáltam kitérni előle.
– Alex, ne légy gyerekes – forgattam a szemem, és próbáltam jobbra kikerülni, de elkapta a karom.
– Luna, nem mehetsz be oda! – A pillantása égette az arcom. – Nem hagyom!
– Alex, állj el az útból! – sóhajtottam lehunyt szemmel.
A mitugrásznak igaza van – lépett mellé Ian, eltakarva előlem az egész folyosót. – Jobb, ha távol maradsz Blackwelltől!
– Mi a fene van veletek?! – csattantam fel. – Abba nem gondoltatok bele, hogy így talán rájöhetünk, mit akar?
– Én abba gondoltam bele, mi lesz, ha elborul az agyad, és felrobbantod az iskolát – hajolt fölém Alex. Haja parázsló szemébe hullt.
– Blackwell nem fogja elárulni, mit tervez, annyira nem ostoba. Neked pedig nincs tapasztalatod abban, hogyan húzd ki belőle úgy, hogy ne is vegye észre – vágott közbe Ian egy számító félmosoly kíséretében.
Sértődötten összeráncoltam az orrom.
– Bemegyek! És ti – mutattam rájuk – nem akadályozhattok meg!
Egy pillanatig azt hittem, mégis megállítanak. De mikor átfurakodtam köztük csak utánam fordultak és követtek. Hallottam magam mögött a lépteiket, és biztos voltam benne, hogy amíg én Blackwellel leszek odabent, ők az irodája előtt fognak szobrozni, és a legkisebb hangra is képesek lesznek ránk törni az ajtót – Alex legalábbis biztos ezt tervezte. Ezen elmosolyodtam, de aztán gyomrom idegesen megrándult. Nekem sem volt több kedvem kettesben maradni Blackwellel, de nem volt más választásom. Egyre szorosabb lesz a nyakunk körül a hurok, és ha nem tudjuk meg, mi folyik itt, csúnya véget érünk.
Egy mély sóhaj kíséretében lenyomtam a kilincset, még láttam, ahogy Alex keze megrándul, hogy visszatartson, de végül nem mozdult, én pedig beléptem a hideg irodába.

Ahogy az ajtó becsukódott Luna mögött, Alex testtartása megmerevedett. Meredten bámult a sötét ajtóra, és átkozta magát, amiért hagyta bemenni rajta a lányt. Feltett szándéka volt abban a pillanatban berontani, amint dulakodást hall. Türelmetlenül beletúrt a hajába, mintha ezzel lesöpörhette volna a gondokat, de nem érezte jobban magát.
– Rendben lesz – mondta Cruz, miközben a falnak vetette a vállát.
Alex ösztönösen távolabb lépett tőle. A hideg kirázta, ha az angyal a közelében volt. A srác is észrevehette a mozdulatot, de nem tette szóvá, Alexet pedig hidegen hagyta. Csak mert Luna megbízott benne, neki még nem kellett. Akkor kezdődött el ez az egész kalamajka, amikor ez a tollas seggű angyalka betette ide a lábát, és akárki akármit is mondott, Alex biztosan tudta, hogy Cruz keze van a dologban.
Bentről székcsikorgás hallatszott, és még az ajtón is átszűrődött Blackwell rideg hangja, de azt nem értették, mit mondott. Alex nekivetette a hátát a falnak, és kifújta a levegőt.
– Tudom, mit gondolsz – fonta össze Cruz a karját. Alex fáradt oldalpillantást vetet rá. – Azt hiszed én hoztam a bajt Luna fejére… És igazad van.
Alex reflexből lökte el magát a faltól, és fordult lendületesen Cruz felé. Az meg sem moccant, a falnak dőlve nézett rá, de Alex megmert volna esküdni, hogy az arcán diadalt látott.
– Mit tettél? – sziszegte. Luna sokszor vádolta azzal, hogy hirtelenharagú és meggondolatlan, de abban a pillanatban magasról tett rá.
– Azt mondtam, én hoztam a fejére bajt – ismételte. – Azt nem, hogy szándékosan.
Alex annyira be szeretett volna húzni neki, hogy kis híján meg is tette.
– Mi lenne, ha nem rébuszokban beszélnél, Dumbledore? Miért jöttél ide?
– Hívogatott a kaland.
– Ezzel a szöveggel kábítod a csajokat? – fintorgott Alex. – Nos, akkor ki kell ábrándítsalak. Én nem vagyok csaj. Próbáld újra!
Cruz lehajtotta a fejét, aminek következtében a haja az arcába hullt, de Alex így is látta az öntelt vigyort, ami szétterült az arcán.
– Számít ez? Segíteni vagyok itt.
Alex minden vidámság nélkül felnevetett.
– Segíteni? Az igézőknek? Hát ne haragudj, haver, de ennél még Pinokkió is jobban hazudik. Miért segítene egy angyal az igézőknek? Gyűlölitek őket! Az egyetlen ok, amiért még nem kezdtél el öldösni, hogy meg van kötve a kezed!
– Nem olyan fenomenális dolog angyalnak lenni, mint azt gondoljátok – sötétedett el a szeme. – Vagy megszokod, vagy megölnek. Én a harmadik opciót választottam.
– Ami mi is?
Cruz felvonta a szemöldökét.
– Itt vagyok, nem?
– Vagyis nem feleltek meg neked az angyali szabályok, ezért eldobtad a glóriát, hogy itt portyázz a földön, és megkeserítsd a gyanútlan halandók életét?
Cruz a szemeit forgatta.
Az a te bajod, Alex, hogy senkiben sem bízol.
– Érdemeld ki, okos tojás – vetette oda Alex, és közben arra gondolt, hogy Luna már rég véget vetett volna ennek a vitának. A lány tudta, mikor kell leállni, ők viszont a jelek szerint még élvezték is, hogy nem.
Cruz csak mosolygott, azzal az idegesítő, rejtélyes vigyorával, amitől Alex hányni tudott volna.

– Ülj le, Luna! – utasított Blackwell fel sem nézve a papírjaiból.
Miss Turner – sziszegtem magamban, remélve, hogy meghallja, de én nem tudtam megszólalni mások gondolataiban. Még szerencse, különben halálra kísértettem volna Lydiát.
Helyet foglaltam Blackwellel szemben, de a kezem készenlétben a karfán hagytam, arra az esetre, ha futva kell menekülnöm. Nem volt tervem, hogy miként szedem ki belőle, amit tudnunk kell, de ha lett is volna sincs rá semmi garancia, hogy elárul bármit is.
Blackwell lekörmölt még valamit, majd letette a tollat, és elővett egy kicsi, piszkos aranyszínű kancsót, amit ősi rúnák díszítettek. A papír fölé tartotta, és az aláírása alá vörös viaszt öntött, majd belenyomta az ujján lévő gyűrűt. A pecsét két egymást kergető sárkányt ábrázolt. Ian tetoválása jutott eszembe, és kirázott a hideg.
Összetekerte a papírt, a fiókba rejtette, majd hátratűrte zsíros haját.
– Nos, Luna… – nézett rám. – Gondolom, tudod, miért hívtalak ide.
Finoman felvontam a szemöldököm.
– Ha tudnám, nem lennék itt.
Blackwell rosszallóan megrázta a fejét.
Épp olyan vagy, mint az anyád volt. – Sötét szemét az enyémbe fúrta, mintha a vesémbe akart volna látni.
– Nincs joga az anyámról beszélni nekem. – Az undor csak úgy csöpögött a hangomból. – Főleg nem azok után, hogy maga tusolta el a halálát.
– Ha másként döntöttem volna, az egész városról le kellett volna rántanom a leplet, az pedig nem éri meg, csakhogy kielégítsem egy tizenkét éves kislány vágyait.
Most talán nem ezt tervezi? – húztam össze a szemöldököm, és a karomat összefonva hátradőltem. – Lerántani a leplet Hellfire titkairól?
– Változnak az idők, Luna. Itt az ideje felnyitni a nép, de főleg a diákok szemét, hogy felkészíthessük őket a háborúra.
Összevontam a szemöldököm
– Mégis mit akar a diákokkal az angyalok elleni háborúban?
Blackwell szeme sötéten megcsillant, az arcán láttam, hogy már régóta szeretne válaszolni erre a kérdésre.
– Ez a város már évezredek óta háború alatt áll. Mégis mit gondolsz, Luna, miért kell annyira az angyaloknak Hellfire? Van itt valami, amit meg akarnak kaparintani. Élükön Michaellel. Nekünk pedig meg kell őket állítani. De az angyalok jelentősen többen vannak, mint mi, és ha nem szerzünk katonákat, kezdhetjük ásni a sírjainkat.
Szörnyen rossz gyanúm támadt.
– Maga most… – Előrehajoltam a székben. – Azt akarja, hogy a diákok harcoljanak az angyalok ellen?
– Azt akarom, hogy katonákká váljanak, és megvédjék a várost! – jelentette ki tökéletes elhatározottsággal. – A szüleiket könnyedén meggyőzöm, hogy álljanak mellénk, de őket… – végigsimított borostás állán, és jelentőségteljes hunyorgott rám. – Nekik motiváció kell.
A megvilágosodás úgy vágott fejbe, hogy majd’ leesetem a székről. Pislogtam párat, de Blackwell még mindig számító mosollyal meredt rám, vagyis ez nem csak egy szörnyű rémálom volt.
– Ezek csak emberek – nyögtem megrökönyödve. – Az angyalok meg fogják ölni őket…
– Ezt a kockázatot vállalni kell – ismételte Darius szavait.
Megrökönyödve tátottam el a szám a megfelelő szavak után kutatva, de nem bírtam megszólalni.
– Feláldozná az embereket a mi ostoba háborúnk miatt, amit ráadásul nem is nyerhetünk meg?
– Páran túlélnék, és mikor győzedelmeskedünk, az áldozatuk nem lesz hiábavaló.
Önkéntelenül levegőért kaptam – nem Blackwell nemtörődöm stílusa miatt, hanem hogy egyáltalán képes volt ezt fontolóra venni.
Ezt nem teheti – ráztam a fejem undorodva. – Ismerjük ezeket az embereket. A barátaink!
Nem tudtam, hogy a megrökönyödés, vagy a düh volt a nagyobb bennem. Csak bámultam erre a férfire, aki jéghideg hangon és könyörtelenül beszélt az emberek haláláról. Habozás nélkül feláldozna akárkit, és a szeme se rebbenne.
– Ettől lesz áldozat – vont vállat Blackwell.
Tömény undor kúszott fel a torkomon, forgott előttem a szoba. Ki akartam jutni onnan. Azonnal.
– Maga őrült – suttogtam, és ismét megmarkoltam a szék karfáját, felkészülve a futásra.
A város veszélyben van, Luna! Az angyalokat nem pusztíthatjuk el, mert mi is velük halunk, de van módja annak, hogy távol tartsuk őket. De nincs se időnk, se katonánk.  Ha szabadok akarunk lenni… Ha magunknak akarjuk tudni Hellfiret, áldozatot kell hoznunk.
Megfeszült a kezem a karfán.
Ez csak egy város, Blackwell – suttogtam. – Millió van még belőle.
Ahogy az emberekből is.
Felszisszentem.
– Rohadjon meg!
Blackwell öblösen felnevetett, én pedig alig láthatóan felemelkedtem a székben.
– Tetszik a harciasságod, Luna. Az anyádra emlékeztet.
Szabad kezem ökölbeszorult.
– Fogja be!
Blackwell előrehajolt, a szeme mohón csillogott.
– Te vagy a tökéletes alany, Luna. Az árnyak, a hangok, minden, amit érzel, és látsz. Tökéletes.
Jobban megemelkedtem.
– Már nem látom az árnyakat.
– Ugyan már, Luna! – dőlt hátra, és tette keresztbe a lábát. Félrebiccentett fejjel sokat tudóan mosolygott. – Darkot átverhetted ezzel, de engem nem tudsz. Tudom, mik a jelek.
– Mit akar tőlem? – sziszegtem.
Számító mosoly terült szét a férfi arcán, összekulcsolta az ölében a kezét.
Hogy világosítsd fel az embereket – fúrta a tekintetét az enyémbe. – Azt akarom, Luna, hogy mondd el a diákoknak az igazat, és állítsd őket a mi oldalunkra!
Mielőtt beléptem azon az átkozott ajtón, mindenre felkészültem, mindenre… de erre nem.
– Maga megőrült – ismételtem. – Nem teszem meg!
Sosem tettem volna meg, ha megkötöznek, és megkorbácsolnak sem. Blackwell rám akarta hárítani a feladatot… Ha megteszem, és elbukunk, ők meghalnak, és az az én felelősségem lesz. A vér az én kezemhez fog tapadni. A túlélők pedig engem fognak majd felakasztani.
Soha! – sziszegtem. – Ők a barátaim!
– Azok az emberek odakint? – intett az ajtó felé. – Akik boszorkánynak neveznek, és kiutáltak téged? Őket nevezed te barátoknak?
Gyerekkorom óta ismerem őket! – vicsorítottam. – Nem vezetem őket a biztos halálba. – Megráztam a fejem. Ezt nem teszem meg!
– Mondtam egy szóval is, hogy van választásod?
Mindkét kezemmel megragadtam a szék karfáját.
– Nem fog rávenni, hogy megölessem őket. Soha!
Fellöktem magam a székből, ami nagy csattanással esett hátra, és az ajtó felé lódultam.
Luna! – kiabált utánam. – Állj meg!
Mielőtt megmozdulhatott volna feltéptem az ajtót, és kivetődtem rajta. Elrohantam Alex és Ian mellett, akik az ajtó két oldalán álltak, leszaladtam a lépcsőn, végig a folyosón. Déjà vu fogott el; hátborzongatóan hasonlított az eset ahhoz a keddi reggelhez.
A tomboló harag hajtott előre, átverekedtem magam a tömegen, próbáltam nem odafigyelni arra, hogy akiket most félrelökdösök hamarosan talán épp miattam halnak meg. Valahányszor egy ismerős arcot pillantottam meg, megsajdult a szívem; akármit is tettek ellenem, gyerekkorom óta ismertem őket, a családjaikat. Hogy lehetne feláldozni ezeket az embereket egy városért, ami már amúgy is milliókkal végzett? A történelmünk olyan volt, akár egy begyógyulhatatlan seb, minduntalan vérezni kezdett, s mikor már varasodott újra meg újra jött valami, ami felszakította. Az olyan emberek, mint Blackwell pedig csak még jobban elfertőzték ezt a sebet, és nagyobb károkat okoztak. Akármit is mondott az a férfi, amit tesz, az nem a város javát szolgálja.
Halványan rémlett, hogy Alex a nevemet kiabálja, de nem akartam lassítani. Ha most megállok, utolért volna minden, ami elől menekültem. És én szerettem volna azt hinni, hogy van választásom. Mert kellett, hogy legyen.
Mire a földszintre értem alig kaptam levegőt, zúgott a fejem, és a hányinger kerülgetett. Az ajtó egyre közeledett, és mikor elértem, két kézzel nekitámaszkodtam, és szinte kiestem rajta. Hideg, hűs levegő csapott az arcomban, éreztem az eső illatát a levegőben.
Előrebotorkáltam, megtámaszkodtam a parkoló oszlopában. A hűvös kőhöz nyomtam az arcom, forgott körülöttem a világ, sípolást hallottam a fejemben. Felforrósodott az arcom, mintha belülről kezdtem volna tüzelni.
Ne… Most ne… Könyörgöm…
Luna, a francba! – csattant Alex dühös hangja a hátam mögött. – Szólalj már meg!
Felelni akartam, elmondani, mi történt, meg akartam keresni Foxot, értesíteni a Tanácsot…
Annyi mindent kellett volna tennem, de már semmire sem maradt időm.
Abban a pillanatban, ahogy Alex megérintette a vállamat egy árny mozdult meg a hozzám legközelebb lévő oszlopnál. Ian tőlem két lépésre állt, és mindhárman odakaptuk a fejünket…
Aztán ledermedtem.
Az alak botladozva, reszketegen kibontakozott az oszlop árnyékából, és majdnem felsikítottam, mikor felismertem.
Először a ruháját láttam meg – szakadt volt, koszos és véres, úgy lógott rajta, mintha legalább három számmal nagyobb lenne. Az alak egy lány volt, de olyan sovány, mintha évek óta éheztették volna. Csimbókos haja néhol teljesen kihullott, foltokban feltűnt a fejbőre. Majd ahogy még egy lépést tett felénk, észrevettem a csontos kezében tartott tőrt. Hátrahőköltem volna, de akkor tett még egy lépést, és megláttam beesett, színtelen arcát, rám meredő üres szemét.
Katie Harnett kábán elmosolyodott.
– Helló, Luna!

2 megjegyzés:

  1. Istenem. Döbbenetes az, ahogy fogalmazol, ahogy életre kelted a karaktereket és olyan érzést keltesz mintha mi is résztvennénk ebben a harcban. Ahogy olvastam a hideg futkosott rajtam, a lehető legtöbb érzelemmel párosulva. Komolyan mondom brutál jó. :) Ma kezdtem el olvasni és mindent elolvastam ami kint van(ami mellesleg nem kevés). Nagyon sokat fejlődtél, ez látszik a fogalmazásodon is. Csak úgy faltam a sorokat. Meg is lepődtem magamon. Így tovább! A Beléd temetkezve hasonlít egy könyvre amit olvastam, de a tiéd valamiért jobban megfogott. Emma makacssága, Daniel önfejűsége de ők mégis egymáshoz valóak. Igaz a mondás: Az ellentétek vonzzák egymást. Imádom ahogy írsz.:) Mellesleg egy utolsó kérdés: mit lehet tudni? Lesz kiadva? Már nagyon várom a folytatást. :) <3 Bocsi, hogy ilyen regényt írtam. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Nikolett!
      Nagyon jól esnek a szavaid, örülök, hogy tetszik! Wow, már el is olvastad mindent? :O
      Ami a kérdésedet illeti: az a célom, hogy ki legyenek adva, de hogy mikor kerül erre sor, azt sajnos nem tudom még. :/ Mindenesetre folytatom, és ha lesznek híreim, ti lesztek az elsők, akik megtudják! :)
      (A folytatással kapcsolatban: a Hellfire szombatonkén érkezik, egészen a 15. fejezetig, ha azok kint lesznek, következik még 5 fejezet a Beléd temetkezvéből is.)
      Semmi baj azzal, ha regényt írsz, én annak örülök! ;) Remélem, máskor is számíthatok a véleményedre, legyen az jó vagy rossz. :)

      Törlés