2017. január 7., szombat

Új év kezdés | Hellfire szösszenet

Furcsa érzés volt újra abban a szobában állni. Lényem egy része nem is értette, mit kerestem én ott. Ahogy a nyikorgó ajtó felkavarta a port, s a folyosóról beömlő fényben végignéztem az ismerős berendezésen mély bánattal vegyes öröm cikázott végig rajtam. Óvatosan lélegeztem, de a por így is kaparta a torkom, az állott levegő rátelepedett a tüdőmre. Sötét volt, hisz a redőnyt már évekkel ezelőtt lehúztam. Akkor, amikor utoljára jártam itt. Mikor elbúcsúztam tőle.
Lilian szobája most is épp olyan rendezett volt, mint életében, de a por mostanra belepett minden szabad felületet, puha takaróként fedte be a bútorokat, Lilian kedvenc könyveit, a festményeket, a közös képeinket… az egykor csillogó zongorát.
Lilian csodásan játszott azon a zongorán. Sosem felejtem el azokat a gyönyörű hangokat, amik annak idején betöltötték a házat, vidámságot csempésztek az ódon falak közé, végigszaladtak a folyosókon, és még apámat is kicsalogatták a dolgozószobából. Nem felejtettem el az esős délutánokat sem, mikor Lilian maga mellé ültetett a puha, bőrhuzatú padra, és tanítgatott a hangok megszólaltatására, anyám pedig a kanapén ült, és Démon fejét simogatva hallgatta az ügyetlenkedésemet. Mardosó bűntudat fogott el, mikor a folyosó halvány fényében észrevettem a karcolásokat, amiket az ötéves porréteg sem tudott elfedni. Én magam cipeltem fel ide a zongorát, Alex segítségével, és egy cseppet sem voltam kíméletes. Korábbi helye az előszoba egyik sarka volt, emlékeztető, hogy az a zongora már sosem fog megszólalni, sosem fogja újra kiadni azokat a csodás dallamokat, melyek Lilian ujjai alatt életre keltek. Ez is itt maradt, elhagyottan, akárcsak én.


Így hát Lilian szobájába száműztem a zongorát, hogy többet ne is kelljen látnom. Most, öt év után a szívem fájdalmasan megsajdult az üres szoba láttán, az emlékek úgy perzselték fel a lelkem, hogy egy pillanatig lélegezni sem bírtam.
Nem kellene itt lennem – gondoltam. Nem véletlenül zártam be ezt a szobát, és a szüleimét annyi évvel ezelőtt. Nem véletlenül nem néztem még csak feléjük sem. Az emlékek fájtak, mert már csak azok maradtak meg nekem belőlük, és tudtam, hogy soha többé nem lesz alkalmam új emlékeket gyártani. El nem sírt könnyek égették a szemem, de azért átvágtam a szobán; egyetlen léptem sem kopogott, hisz a vastag porréteg elnyelte a zajt. Csak egy pillanatig tétováztam, majd megragadtam a gurtnit, és világosságot engedem a sötét falak közé.
Körbenéztem.
Talán azt reméltem, a világosságtól majd megelevenedik a szoba, visszatér bele az a régi élet, az a fény, az a vidámság, ami még Lilian idejében volt. Igen, valószínűleg ebben reménykedtem, mert mikor egy poros, személytelen szoba ásított vissza rám mintha gyomorszájon vágtak volna. Megkapaszkodtam a gurtniban, elfordítottam a fejem a világos falakról. Hiába volt a fal élénk levendula színű, hiába voltak a bútorok és a szőnyeg is mindig világos színűek, még sosem láttam ezt a szobát ennyire sötétnek és elhagyatottnak. Nincs már, aki rendben tartsa ezt a szobát, hiába is reméltem, hogy itt megtalálom, amit keresek.
Nem törődtem a porral, leültem Lilian ágyának szélére. Hogy miért is voltam ott, magam sem tudtam. Vagyis hát, de, de azt mostanra nevetségesnek tűnt.
Tanácsért jöttem. Ahogy egy kishúgnak mindig szüksége van a nagytestvér tanácsára úgy nekem is szükségem volt, és azt reméltem, itt közelebb érezhetem magam Lilianhez. Hogy így talán jobban ki tudnám találni, mit mondana, ha most itt lenne.
Nevetséges, hogy épp az első randevúm miatt jöttem be ide öt év után először. De hát mikor máskor kellett volna? Mikor és milyen indok miatt kellett volna rávennem magam, hogy ismét belépjek ide? Mi másért fordultam volna a nővéremhez, ha nem tanácsért? Liliannel igézőkről és angyalokról sosem beszéltünk, fogalmam sem lett volna, mit mondana, így amiatt felesleges lett volna bejönnöm.
De fiúk…
Lilian mindig is gyönyörű volt, alacsony termetű, vonzó lány, akiért a pasik bármit megtettek volna. Gyönyörű aranybarna haja volt, sugárzó szemei, és mindig vidám mosolya, ami átragadt mindenkire – épp mint Alexnek.
Ő tudta volna, mit kell tennem. Hogy csináljam, mit mondjak, mit vegyek fel. Ezért is jöttem ide alig egy órával a megbeszélt időpont előtt.
De nem találtam meg itt, amit kerestem. A mellkasomban sajgó ürességet éreztem, vérzett a seb, amiről azt hittem, már begyógyult, s a gyász, amiről azt hittem, eltemettem, valósággal megbénított. Felesleges volt idejönnöm. Csak felszakítottam a sebeket, és előhoztam milliónyi olyan emléket, amiket én magam ástam el jó mélyen, mikor felhoztam a zongorát, vagy mikor leszedtem anyám fali szőttesét. Nem akartam elfelejteni őket, de emlékezni sem akartam. Még nem álltam rá készen, hogy boldog emlékeket idézgessek vissza a családomról, akiket elveszítettem, és akiket sosem kapok már vissza. Ahogy arra sem álltam készen, hogy visszatérjek a nővérem szobájába, bármennyire is azt hittem.
Az üresség a mellkasomban nagyobb volt, mint valaha. Az az üresség, amit eddig Alex töltött be, most ismét felszakadt, és tátongó mélységként falt fel.
Felpattantam az ágyról, kapkodva leeresztettem a redőnyt, majd átvágtam a szobán, és becsaptam magam mögött az ajtót.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése