Olvastad már? Ne hagyd ki!

Hellfire 15. fejezet

15. fejezet A Fox által kiszabott egyhetes pihenő már a második nap végére katasztrófának bizonyult. Senki nem hitt nekem, mikor az...

2017. január 30., hétfő

Még több Hellfire?



Sziasztok, srácok! 



Remek hírrel (valójába kérdéssel) jövök most. Az utóbbi időben sokan kérdezitek, hogy mikor lesznek további Hellfire fejezetek, és én mindig azt válaszoltam, hogy nem lesznek. :( (Mert hogy megvárom/juk a könyv megjelenését.) De úgy gondolom, megérdemlitek, hogy további fejezeteket olvassatok belőle, mivel már évek óta kitartotok mellettem, és ti is épp annyira szeretitek ezt a történetet, mint én. Így hát úgy döntöttem, további 5, azaz ÖT fejezetet fogok kitenni a Hellfire - A pokol városából!! ^_^ 

A kérdésem viszont mégis úgy hangzik: szeretnétek-e további 5 fejezetet olvasni belőle? A fejezetek már réges-régen elkészültek, és hetente érkeznének. (Mondjuk szombatonként?) Én már elhatároztam magam, most már csak a ti véleményetekre vagyok kíváncsi! Ha ti is benne vagytok, a 11. fejezet már most szombaton érkezik is!

(Ha pedig valaki felelevenítené az előző fejezeteket, az talál linkeket a Hellfire fejezetek cím alatt futó fülecskére kattintva.)


Ha nem szeretnétek hozzászólásban elmondani, hogy szeretnétek-e még fejezeteket, akkor jobboldalt felül találtok egy közvélemény kutatást, ahol név nélkül lehet szavazni! :)

2017. január 22., vasárnap

A fekete sárkány | Novella



A fekete sárkány

Csípős szél csapott az angyal arcába, mikor lába elrugaszkodott a földtől. Háta megfeszült, bizsergés futott végig a derekától a lapockájáig, izmainak játéka feszült várakozást ébresztett benne. Tagjai megfeszültek egy pillanatra, a szél végigsimított sötét bőrén, úgy ölelte körbe, mintha a levegő a részévé akarna válni; pedig valójában már az volt. Izmai belefeszültek a bizsergető érzésbe, ami végigégette a hátát a két hosszú, láthatatlan vonal mentén; s a következő pillanatban szárnyai kirobbantak a hátából.
A feszültséget elragadta a szél, helyét a szabadság felszabadító, mámoros érzése vette át, végigszáguldott az angyal ereiben, felperzselte a vérét, mely gyorsításra késztetett. Meglendítette két hatalmas, fenséges szárnyát, mire a szél belekapott, s egyetlen, hófehér tollat sodort az angyal elé.
Néha egy-egy gyengébb toll kihullott, hogy a helyébe egy másik, erősebb nőjön, mely az angyalok végtelen seregében is előkelő helyet biztosított számára. Az ő népét az Arkangyalok irányították, az a hét fő angyal, akiket az Úr réges-régen megbízott, hogy vegyék át a helyét. Gabrielen, Rafaelen, Urielen, Sarielen, Raguelen, Ramielen és Michaelön kívül a többi angyal nem emelkedhetett ki a tömegből, az ő gondolataik, döntéseik nem számítottak, hacsak a hét arkangyal úgy nem rendelte.
De ők nem rendelték úgy. Ám a mi angyalunknak így is előkelő helye volt a többiek között, talán az egyetlen volt, akivel az arkangyalok kivételt tettek. Ahogy ő előtte az apjával is… A fensőbbség csak úgy sugárzott egész valójából, markáns kiállása hódolatra kényszerítette népének nagy részét, s szárnya mérete is meghaladta a többiekét; ha akart volna sem olvadhatott volna be a többi márványszobor közé.  
Ám ő sosem kívánt hatalmat. A sereg vezetőjének lenni egyáltalán nem nagy megtiszteltetés, ha a cél, amiért küzdenek a saját hibájukból elérhetetlen.
A lemenő nap vérvörös sávot festett az alatta elterülő kiégetett pusztaságra, mintha csak a jövőt festené le, mely olyan elkerülhetetlenül közeledett, mint az éjszaka. A szél rothadó hús és vér szagát hordozta magával, az angyal elhúzta a száját a bűztől. Bármilyen gyorsan is repült, bármilyen csípős hideg is marcangolta, a pusztát felemésztő tűz forrósága égette csupasz mellkasát. Odalent a kiáltások az egekig repültek, fájdalmat, gyászt, kétségbeesést hordozva, és ő nem tehetett semmit, hogy megakadályozza.
Az odalent harcoló Igézők és Angyalok háborújának ők maguk voltak a felelősei. Michael fensőbbsége, és öncélú döntései juttatták őket odáig, hogy belekeverjék az Igézőket is, és most az a sok ártatlan miattuk hal meg.
– Jó döntést hoztál – szólalt meg fivére, aki mellette repült.
Ebben nem volt biztos. Michael parancsa – amit ő abban a pillanatban megszegett, hogy elemelkedett a Földtől –, egyértelmű volt, és az angyal nem is a következményektől félt, sokkal inkább a bűntudattól, amit, amikor csak lehetett, igyekezett kerülni.
Ez lényegesen megkülönböztette őt a többiektől. Az angyalok mind hideg, érzéketlen márványszobrok voltak, döntésük az ő javukat szolgálta, senki másét. Mióta az Atya elhagyta őket, ez csak még jobban meglátszott, nem csoda hát, hogy az emberek elfordultak tőlük, más, nem létező isteneket kezdtek el imádni, olyan szolgákkal, akik őket segítették, nem pedig magukat fényezték. A mi angyalunkkal az volt a baj – ahogy Michael mondta egyszer , hogy bár ha döntést kellett hoznia, nem habozott, ha választania kellett, jól választott, és megtette, amire megteremtették, de nem szolgált teljes szívvel. És Michael azt hitte, ő volt az egyetlen ilyen angyal.
Hát tévedett.
A döntés, ami ma arra késztette, hogy hagyja el vezéri pozícióját, és hagyja cserben a seregét olyan súllyal nehezedett a mellkasára, hogy félő volt, visszahúzza a Földre. De nem tehetett mást. Legalábbis remélte, hogy így van.
A szél olyan erővel kapott sötét hajába, hogy az a nyakát csapkodta, szárnya vad erővel repítette egyre feljebb a tomboló örvényben, amit akár tekinthetett rossz előjelnek is. A természet megfizet nekik ezért a döntésért. Michael ezt nem úszhatja meg.
Az angyal lehunyta a szemét, élvezte maga körül a dermesztő szél csípését, ahogy a szárnyába csap, átsuhan a tollain, végigkúszik a hátán, s repíti őt egyre feljebb.
A szabadság számukra nem létezett, de a repülés nagyon közel járt hozzá.
Ez a mostani repülés emlékeztette őt arra a napra, mikor először hagyta el a Mennyet, hogy a Földre szállva végigvezesse az első háborúját parancsnokként. Akkor egy sereg bukott angyalt kellett levernie, akik a Menny biztonságát fenyegették, és vissza akartak jutni az otthonukba, hogy letaszítsák Michaelt és a fivéreit a trónról. És bár a mi angyalunk tökéletesen egyetértett bukott társaival, mégis ellenük vezette a seregét és győzelmet aratott. Attól a naptól kezdve Michael nem kételkedett a hűségében, pedig úgy tűnt, jobban tette volna. A legrosszabb angyalt tüntette ki bizalmával; és az angyal mámoros kárörömöt érzett, amiért ma végre szembe fordulhatott vele.
Az égen hirtelen sötét, fekete felhők jelentek meg, egyre közelebb kúszva az égen suhanó két angyal felé, s azok hamarosa nem látták az utat az otthonuk felé. A vastag, fekete felhők elállták az utat a Menny felé.  A vörös sugár az égen először vékonyodni kezdett, majd teljesen eltűnt, fullasztó sötétségbe vonva őket.
A két angyal előbb hallotta meg a vészjósló dörgést, minthogy megláthatták volna a Mennyből alászálló Bosszúálló angyalok hadát. A két harcos lassított, szárnyaik egymásnak ütköztek, s mikor egymásra néztek, pillantásuk elárulta, hogy tudják, mi történik.
A sötét felhők hadát pirosra festette a lemenő nap, amitől úgy nézett ki, mintha az angyalok egy vulkán szájából emelkedtek volna elő.
Iahhel, a Mennyek seregének vezetője, és Deusel, a seregek vezetőjének fivére! – szólalt meg az élen haladó Bosszúálló angyal. A húsz tagból álló kolónia körbevette a két angyalt, elzárva a menekülési utat. Iahhel feltűnés nélkül körbepillantott, lehetséges kiutat keresve. Az élen haladó angyal egy pergament tartott a kezében, amit hideg, érzelemmentes hangon olvasni kezdett. – Az Atya szolgáinak, az angyalok népének cserbenhagyása és a háború sikeres kimenetelének akadályozása miatt a legfelsőbb hatalom nevében Iahhel angyal megfosztatik vezetői pozíciójától, és tárgyalás nélkül a Földre száműzetik és kegyétől megfosztatik! Fivére, aki e becstelen bűnben társként segítette őt, szintén erre a sorsra ítéltetik!
A Bosszúálló angyal felemelte a fejét, márvány arcán önelégült vigyort jelent meg, majd kezével intett a katonáinak.
Iahhelnek és Deuselnek sem ideje, sem esélye nem volt a menekülésre; a szél a fülükben süvített, mikor a húsz katona megindult feléjük. Iahhel határozottan szembefordult velük, esze ágában sem volt harc nélkül elbukni. Megérezte fivére szárnyainak suhanását, és tudta, ő is így gondolja. Iahhen összecsapta szárnyait, és nekilendült az első angyalnak, aki a legközelebb volt hozzá. Erőhullám áramlott végig a levegőn, hátralökte a Bosszúálló angyalt, vékony rést nyitva a pajzson, ami sarokba szorította őket. Iahhel nem késlekedett, felemelkedett, és a rés felé vette az irányt. Két másik állta útját, de a hiányzó rést nem tudták kitölteni: Deusel kisöpört rajta, hátulról, a szárnyánál fogva elkapta az egyik angyalt, és éktelen reccsenéssel kitépte azt.
Egy angyal csak egy másik angyal által fosztathatik meg a szárnyától, és ez azonnali pusztulást eredményez. Az angyal pörögve zuhant a Föld felé, és pár pillanat múlva aranyosan ragyogó hamuvá porladt.
Iahhel drágán megfizetett azért, hogy egy másodpercet vesztegetett az önelégült bámészkodással: ketten hátulról elkapták a karját és olyan erővel csapták össze, hogy megreccsent bele a válla. Deusel ebben a pillanatban jelent meg újra: kezével olyan mozdulatot tett, ami arra hasonlított, mint mikor kavargatni kezdi a vizet maga körül, majd mikor összegyűjtötte az erőt, tenyerét hátrafeszítve kilökte az erőhullámot. Iahhel abban a pillanatban, hogy már nem érezte a vasmarkokat a karján hátra arcot csinált, kezét meglendítette, és két tenyérrel lökte ki a hullámot. Deusel mellette küzdött Barachiellel, azzal az angyallal, aki felolvasta az ítéletüket.
Iahhel érezte a csontjaiban a végzetét, de ez olyan végzet volt, amivel megbánás nélkül nézett szembe.
A Bosszúálló angyalok körbevették őket, olyan szűkre zárva a kört, hogy Iahhel és Deusel szárnyai összegabalyodtak. Háttal álltak egymásnak, ki-ki a saját ellenfeleivel harcolt, de azok egyre csak közelebb és közelebb kerültek hozzájuk. Az Iahhellel harcoló angyal kiküldött egy hullámot, ami elől Iahhel ügyesen elhajolt, de nem volt elég gyors, hogy kitérjen két másik elől: azok egyszerre, különböző irányból támadtak neki, az egyik erőhullám a mellkasán, a másik a csípőjénél találta el, és hátralökte az angyalt. Ez az egyetlen másodperc végzetes hiba volt: Iahhel karját és lábát megragadták a Bosszúálló angyalok, és ő a keze nélkül hiába próbált küzdeni; a négy angyal kifeszítette Iahhel kezét és lábát, majd Barachiel hajolt fölé. A márvány arcon fensőbbség és önelégültség ült, az a fajta, amitől Iahhelnek kedve lett volna képen törölni. Ehelyett csak köpött egyet. Barachiel arca eltorzult dühében, elkapta Iahhel torkát, és hátrafeszítette.
Ennek itt és most vége – közölte zengő hangon. – El sem tudod képzelni, mekkora megtiszteltetés nekem, hogy én vethetlek ki a Mennyből, és küldhetlek az áruló apád után! A fivéreddel együtt!
Iahhel megrántotta a kezeit, próbálta állon rúgni az egyik angyalt, de nem járt sikerrel. Barachiel megvető mosolya végigfutott az arcán.
– Vegyétek el a nyakláncát!
Iahhel még küzdött, ívbe feszítette a hátát, megpróbált kiküldeni egy hullámot, de képtelen volt megmozgatni a kezét. Az egyik Bosszúálló angyal kitépte az estüst nyakláncot a nyakából, majd Iahhel szeme láttára darabokra morzsolta. Használhatatlanná vált.
A természet nevetése, vagy a vihar fintora lehetett, Iahhel nem tudta, de mikor Barachiel hátrafeszítette a szárnyát, és visszakényszerítette a helyére, majd egy rúgással a Föld felé taszította az égen egy villám cikázott keresztül. Pár másodperccel később még egy: Deusel is elbukott.
Iahhel tehetetlenül zuhant a Föld felé, a szél most már nem kapott bele a szárnyába, nem kúszott a bőre alá, hogy feljebb repítse: hitszegő módjára fentről lefelé taszította, köré simult, és olyan erővel lökte a Föld felé, amilyet Iahhel azelőtt sosem érzett. A színek körülötte összefolytak, a hallására nem hagyatkozhatott, mert csak szél tomboló zúgását hallotta maga körül. Létezése óta először jeges félelem markolt a szívébe, és bárhogy próbálta, nem tudta előhívni a szárnyait. Addig nem, míg földet nem ér.

* * *

A puszta sivár volt, és kihalt. A nap nem sütötte meg a porzó földet, így Iahhel és Deusel még nem láthatták meg a haldokló természetet maguk körül. Iahhel kinyitotta a szemét. A hátán feküdt, erős, szúró fájdalmat érzett a lapockáján.
Minél magasabb a rangod, annál nagyobbat esel – gondolta.
Maga alá húzta a lábát, és felállt.  Mellkasa és lábfeje csupasz volt, egyetlen fekete nadrágot viselt csak. Tekintete körbejárta az éjszakai vidéket, de csak foltokban látta a haldokló, cseppet sem szívgerjesztő pusztát. A Hold aznap éjjel még a szokásosnál is világosabb volt. Iahhel egy gyenge csillanásra lett figyelmes a távolban.
Víz.
Talán egy tó.
Iahhel mozgásra kényszeríttette a lábait, a csillanás felé indult. Talpa alatt elmorzsolódtak a kemény föld darabkák, léptei halk morajt vertek az éjszaka csendjében.
Furcsa – gondolta. Azelőtt nesztelenül tudott közlekedni.
Mikor közelebb ért, a Holdfény igazat adott neki: a pusztaság kellős közepén egy félig kiszáradt tó teljes mozdulatlanságban terült el előtte. Iahhel térdre rogyott a peremén, kezét a jeges cseppek közé dugta, majd megmosta arcát a hideg vízzel. A Hold megvilágította tükörképét, és Iahhel egy sápadt, kissé meggyötört Bukott angyal képét látta a rezzenéstelen víztükörben.
Farkasszemet nézve saját magával, előhívta a szárnyait. Abban a pillanatban az ismerős bizsergés helyett éles fájdalom cikázott végig a hátán, Iahhel kétrét görnyedt a hátát felperzselő fájdalomtól. A tó koszos víztükrébe nézve először azt hitte, nem történt semmi. Nem látta a maga mögött elnyúló hatalmas, fenséges fehér szárnyakat, s azt hitte, a Bosszúálló angyalok megfosztották tőle.
De nem, akkor meg kellett volna halnia.
És aztán Iahhel rájött, miért nem látta meg rögtön a szárnyak fehérségét a vízben.
Két lábra állt, úgy nézett le tükörképére. Az angyalnak, akivel farkasszemet nézett éjfekete, megtépázott szárnyai voltak. Iahhel egy pillanatig dermedten állt saját tükörképe felett, majd felemelte a kezét, és megérintette a szárnyát. Az egyik toll olyan könnyen maradt a kezében, mintha egy elszáradt falevelét tépte volna le. Maga elé emelte a megtépázott tollat, végighúzta rajta az ujját. Nem sima volt, mint a Bukása előtt, hanem érdes, mint egy kőszikla.
– Úgy látom, a Bukás hatással volt a szárnyainkra is – jött fivérének hanyag hangja a háta mögül. – A tied legalábbis szörnyen néz ki.
Deusel mellé lépett, ő is belenézett a koszos vízbe.
– Iahhel…
– Ne! – emelte fel a kezét, hogy elhallgattassa. A név egykori énjére emlékeztette. A név arra a helyre emlékeztette, amit elveszített… vagy is inkább, amit önként hagyott ott. A Menny az otthona volt, legalábbis eddig, de most, mikor itt állt a felégetett pusztán mégsem vágyott haza. Talán a Bukás mellékhatása, nem tudta, de nem érzett megbánás. Csak megkönnyebbülést.
– Iahhel akkor voltam, mikor még a Mennyek seregének vezére voltam – szólalt meg végül. – Idelent már nem vagyok az.
Fivére érdeklődve nézett rá.
– Fogalmam sincs, hogy miről zagyválsz.
Iahhel szája sarkában mosoly játszott.
– Én nem használom többé a nevem. Hát te?
– Mit akarsz ezzel? Akkor mégis hogy fogjuk egymást szólítani?
 Iahhel ránézett a fivérére. Nem akarta teljesen elhagyni a nevét, de emlékezni sem akart rá.
– Te lehetnél Drew.
Fivére elhúzta a száját.
– Drew… ismételte, úgy tűnt, ízlelgeti a szó hangzását. – Nem rossz – vont vállat nem törődöm stílusban, mintha csak arra gondolna, hogy az öccse megbolondult, és pár nap múlva véget ér nála ez a hiszti.
– És te ki leszel, öcsi?
Iahhel ismét a víztükörre pillantott. Valóban úgy volt, ahogy gondolta. Akit ott látott, már nem az az angyal volt, aki régen. Új nevet érdemelt.
– Ian – mondta hangosan, s a név még sokáig csengett a fülében. Ezt a nevet akkor hallotta, mikor első háborúja során a Földre szállt. Az angyal hű maradt egykori nevéhez, nem akarta teljesen lecserélni. Nem tudta biztosan, miért ragaszkodott egykori neveik kezdőbetűihez; talán azért, mert mindennek ellenére nem akarta elveszíteni önmagát. Csak egy név, ez igaz volt. De ez a név már a vérébe ivódott, egyet jelentett az arccal, amit a tükörsima tóból visszanézett rá. – Ian leszek.

(A novella a Hellfire részét képezi, a szereplők megegyeznek, és a novella kapcsolatban áll a regény cselekményével, annak kiegészítését képezi!)