2016. június 18., szombat

Beléd temetkezve 9. fejezet

9. fejezet


Hideg csapott az arcomba, az éjszakai lámpák fényében csillogó hó ropogott a lábam alatt, a puha takaró az éjszaka csendjében kellemetlen robajként hatolt a fülembe. Mögöttem lábak dobogása verte fel az éjszaka csendjét, zihálásunkat elnyomta a ropogó hó. Hideg hatolt a szakadt pulóverem alá, a fagy ellenére izzadság folyt az arcomról. Igyekeztem csukva tartani a szám, és az orromon venni a levegőt, de a tüdőm mintha összeszűkült volna, a torkomat már kaparta a gyilkos hideg. Átfagyott tagjaim hálásan fogadták a kimelegedés miatt folyó izzadság cseppeket, de tudtam, hogy ha nem állunk gyorsan meg, a betegség túltesz rajtam.
– Fuss tovább, Em! – kiáltott mögöttem Jason. Megszaporázta a lépteit, mellém ért, elkapta a karom, és maga után rángatott.
Mögöttünk rendőrautók szirénája hallatszott fel, de fényük még nem öntötte el a lassan besötétedő utcát. A drog negyedbe érve a lámpák ritkultak, a sötét egyre közelebb úszott hozzánk – vagy inkább mi siettünk felé a búvóhely reményében. Mikor pár méter után az utca teljes sötétségbe borult mindketten fellélegeztünk. A szirénaszó egyre közelebbről hallatszott, de már nem láthattak minket.
– Erre, Em! – rántott egy sikátor szűk fala közé a bátyám. Hideg fuvallat szökött a falak közé, belekapott a hajamba, beférkőzött a vékony pulóverem alá.
– Gyere ide, Em, gyere – suttogta Jason a rémülettől eltorzult hangon. Hiába ölelt át, hiába tartott melegen, a baj már megtörtént. A torkom égett, a tüdőm lángolt, hangos köhögés tört ki belőlem. Összegörnyedtem, de Jason úgy tartott, hogy ne eshessek a hóba.
– Jaj, Em, nee – nyögött. Levette magáról a pulóvert, körbetekert vele, és tovább ölelt, hogy bent tartsa a maradék kis meleget is.
– Megörültél…? Te is… – elcsuklott a hangom. – Meg fogsz fázni.
De Jason nem törődött velem, a hónomnál fogva felemelt, magával rángatott a sikátor másik vége felé.
A szirénák hangját feltartóztatta a magas téglafal, s tizenöt perc menekülés után már tudtuk, hogy ide nem jöhetnek utánunk. A tagjaim remegtek, a torkomat úgy égette a betegség mérge, mintha azonnal meg akart volna fojtani. Rázkódott a testem a visszafojtott köhögéstől, amit nem mertem kiengedni, nehogy a rendőrök meghalljanak – holott tudtam, hogy ők messze járnak. Megnyikordult a régi kerítés, mikor nagy nehezen átmásztunk rajta. Jason az alján várt rám, és elkapott, mikor ugrottam. Ledobta az éjszakafolyamán szerzett ennivalós szatyrot, majd a palatető alatti bunkerbe fektetett. Rám terítette a pokrócunkat, majd a magas farekeszekért ment, és elbarikádozta a bejáratot, hogy a hideg szél és a hó ne törhessen be. Felkattintotta az elemlámpát, ami szintén új szerzeményünk volt, majd a téglafal egyik mélyedésébe tette.
Aztán elővett egy fél vekni kenyeret és abból tört nekem. Égő torkom lángolva utasította el a nehéz ételt, pedig a gyomrom szinte könyörgött érte. Leküzdöttem, egyik falatot a másik után, közben éreztem, hogy a meleg takarók, és Jason ölelése sem képes mulasztani a fogvacogtató hideget. A bunker falának rögzített rekeszek állták a hideget és a szelet, és a hűvös betonra fektetett fadeszka is védett a fagytól, de a bunkert semmi sem tudta felmelegíteni. Jason a kenyér után vizet adott, de az olyan hűvös volt, hogy képtelen voltam lenyelni. Jason gyorsan el is vette, nehogy rátegyen még egy lapáttal a betegségemre.
Meghűlés talán. Nátha vagy influenza – gondoltam. De nem, ahhoz túlságosan vacogok, túlságosan…
Hirtelen meleg öntött el, hullámokban üldözte el hideget a csontjaimból, s pillanatokon belül forróság támadt a bunkerben. Égetett a pokróc, sőt úgy éreztem lángol a bőröm. Láz és kínzó hőhullám kerített a hatalma alá, s hogy elmulasszam a szédülésem és a hányingerem, lehunytam a szemem.
– Maradj velem, Em. – Jason hangja alig volt hangosabb a suttogásnál, s az utolsó szó után elcsuklott. – Holnap szerzek neked gyógyszer. Ígérem, Em. – Erős keze átölelt, de most nem esett jól; mintha belőle is forróság áradt volna. Kóválygó fejem oldalra billent, a szám elnyílt, úgy vettem levegőt.
Jason megnyugtató szavai távoli morajként jutottak csak el hozzám, nem értettem mit mond.
Hisz tudja, hogy nem tudunk gyógyszert szerezni. Nem csak láz ez, nem csak nátha. A tüdőgyulladás méreggel átitatott hullámai fogták közre a testem, és ez ellen semmit nem tehettünk. Ha a magunkfajta megbetegszik, belehal. Nem törhettünk be a gyógyszertárba, ott kamerák voltak. Sehonnét nem szerezhettünk gyógyszert. A betegség, bármily gyenge is volt, halálos.
Le-lecsukódott a szemem, hallgattam Jason egyeletlen szívverését, éreztem a zokogástól rázkódó testét, de olyan távolinak tűnt, mintha csak egy emlék lenne. Miközben a testem lassan megadta magát a fáradságnak és fájdalomnak azon tűnődtem, vajon megérem-e a másnap reggelt, vagy ez az éjszaka lesz az utolsó…
– Nem engedem, Em. Meggyógyítalak, bármibe kerüljön. – Jason fájdalomtól átitatott hangja lökött át az álom és az éberlét határán, oda, ahol a fájdalom nem érhetett utol.

– Emma! Emma ébredj!
Óvatos kezek ráztak fel lágyan az álomból. A szemhéjamon aranyszín fény szűrődött át, s a kellemes hang egyre csak szólongatott, hogy keljek fel.
– Ébren vagyok! – nyöszörögtem. Papír ragadt a könyökömhöz, mikor megpróbáltam felemelni, mellettem valami undokul zörgött. Felkaptam a fejem, pánik öntött el.
Mellettem a leggyönyörűbb férfi magasodott, akit valaha láttam, kócos fekete haja a szemébe hullt, ahogy csillogó kék szemeivel lenézett rám. Telt ajkai halvány félmosolyra húzódtak, és egy pillanatra elgondolkodtam, nem álmodom-e még mindig.
– Ennyire megterhelő feladatokat bízok rád?
– Tessék? – kérdeztem riadtan. – Nem, nem dehogy, csak…
– Emma, nyugalom! – nevetett halkan, és beletúrt selymes hajába. – Bárkivel előfordul.
Értetlenül és kábán néztem fel rá. Ő vidáman nézett vissza rám, felhőtlen mosoly terült szét az arcán, a szemében játékosság villant, de neheztelést egy cseppet sem láttam.
– Ki maga, és mit csinált Daniel Elwooddal?
Erre már felvonta a szemöldökét, de csak jobban mosolygott.
– Azért jöttem, mert nem vetted fel a telefont – mutatott az ártatlanul fekvő telefonra. – Szeretnék beszélni veled.
Szerda délután volt, az órára pillantva megállapítottam, hogy hamarosan vége a munkaidőmnek.
– Ha arról a múltkori alkalomról van szó… – kezdtem, de Daniel csak leintett.
Én magam az árverés délelőttjére gondoltam, az ő arcán átsuhanó érzelem azonban elárulta, hogy neki valami más jár a fejében.
Egyikünk sem hozta szóba a szombat délután történteket, s nem tudtam, hogy Daniel azért hallgat-e, mert pontosan tudja, mi történt, vagy azért, mert nem akarja, hogy újra „hazudjak” neki. Akárhogy is, néma megegyezés volt köztünk, hogy a bemutatón történtekről nem beszélünk. Nem tudtam, hogy hálát érezzek emiatt, vagy szorongást, de annyi biztos, hogy nekem sem fűlött a fogam egy ilyesfajta beszélgetéshez.
– Mi… miről akarsz beszélni? – kérdeztem, és elnyomtam egy ásítást.
Daniel nekitámaszkodott az asztalomnak, majd félig rá is ült, amitől kiérdemelte egy kérdő pillantásomat. Az arca egész közel volt az enyémhez, az asztalon támaszkodó keze hozzáért a könyökömhöz, érintése áramütésként hatott rám, s kirázott tőle a hideg.
Ahogy a székben kuporogva felnéztem rá, egyáltalán nem éreztem magunkat főnök-alkalmazott szituációban. Azok a romantikus regények jutottak eszembe, amiket Tia adott kölcsön, és amikben a halálosan szerelmes főszereplők között pontosan ilyen az ilyen nevetségesen kicsi távolság hatására csattant el az első csók.
Összerándult a gyomrom.
Távolabb akartam húzódni tőle, de a testem elárult – képtelen voltam megmozdulni, nagy szemekkel néztem fel rá. Talán csak én éreztem, talán ő is, nem tudhatom – de a levegő egy pillanatra felmelegedett, forrósága lekúszott egészen a gyomromig, ahol aztán ficánkolni kezdett, akár ezernyi pillangó. Az arcom is felforrósodott, hirtelen kicsinek tűnt az iroda, de szem ágában sem volt elmenekülni. Légszomjam támadt, az ajkam áruló módjára elnyílt. A két kék pillantás egymásba mélyedt, felmérték a másikat, s Daniel kobaltkék, jeges pillantása egyetlen pillanatra felolvadt.
De abban a pillanatban lehűlt a levegő, s a hűvös valóság fejbe kólintott. Elhúztam a kezem onnét, ahol bőr ért bőrhöz, s a gurítható széket hátrébb húztam.
Az ő szeme összébb húzódott, tudtam, hogy észrevette a mozdulatot, de nem tette szóvá.
Az asztalról egy borítékot vett fel, se keze között forgatva továbbra se vette le a szemét rólam.
– Ez itt – mutatta fel a fehér borítékot. – Az első fizetésed.
Érdeklődve pillantottam a borítékra, ami a szokásoshoz képest túlságosan vastagnak tűnt.
– Tudom, hogy a kiadói munkákat még az elején átpasszoltad Jennifernek – tette hozzá, és most az ő tekintete vált óvatossá. – De az a helyzet, hogy nekem jobban tetszett a munka, amit te csináltál.
Felvontam a szemöldököm.
– De hisz tele volt hibákkal, Daniel. Te magad mondtad! – ráztam a fejem értetlenül. – Jennifernek van tapasztalata, és szereti csinálni. Azt hiszem, megérdemli, hogy ő vegye át a munkát.
– Jennifer már azelőtt is itt volt, hogy téged felevettelek. Mit gondolsz, miért nem rá bíztam már az előtt is?
Feltűrte szépen vasalt ingét a kezén, s bennem keserű gondolatok támadtak. Talán a barátnője vasalta ki az ingét reggel. Döbbent megütközéssel néztem rá – eddig bele sem gondoltam, hogy talán barátnője van. De hisz miért ne lehetne? – gondoltam keserűen. Hisz gazdag, és eszméletlenül dögös.
– Daniel én… – használható ellenérvek után kutattam. – Figyelj, én nem vagyok alkalmas erre a munkára, érted? Nincs meg a végzettségem hozzá, nem is értem, hogy gondoltad ezt.
– Tesztelni akartalak – jött a felelt. A kék szemek megcsillantak.
– Tessék?
Daniel bólintott, az arcán futó mosoly suhant át.
– Az interjún te voltál az egyetlen olyan nő, aki megfogott. Eredetiséget láttam benned, nem hangoztattad az iskolákat, amiket kijártál, csak is a szakmaiságra törekedtél, nekem pedig az kellett.
Ó, Jégcsap – suttogtam magamban. Ha tudnád, miért nem beszéltem az iskoláimról…
– Tudtam, hogy tapasztalatlan vagy – folytatta. – Hogy még sosem volt ilyen munkád, és a saját cégem alapkövét hazudtoltam meg, mikor felvettelek.
Álltam a tekintetét, büszkeség töltött el, amit nagyon kevés alkalommal érezhettem.
– De egyszerűen nem hagyhattam, hogy az legyen az utolsó alkalom, mikor látlak.
A szívem olyan sebességgel dörömbölt a bordáim között, mintha menten ki akarna ugrani, hogy örömtáncot járjon.
– A kiadói állással csak tesztelni akartam az elhivatottságodat. Emlékszel, mikor azt mondtad, nyitott vagy bármire? – Elmosolyodott, mint aki kellemes emléket idéz fel. – Nos, ezzel csak ki akartam próbálni, meddig terjed a bármi.
Eltátottam a számat.
– Te… – a felháborodástól meg sem tudtam szólalni. – De hát az a kiadó fontos neked! Tönkre is tehettem volna! Te nem vagy normális!
Daniel mosolya szélesedett.
– És ha mindent elrontok? Ha a szerkesztők számon kérik rajtad a hibámat?
– Tudtak róla.
Leesett az állam.
– Te átvertél engem!
Még csak el sem szégyellte magát.
– De hát…
– Tudom, hogy sok felelőségnek tettelek ki már a legelső héten, de egyszerűen nem bírtam kivárni az időt, mikor már felkészült leszel. – Széttárta a karját, felháborítóan vidám mosollyal nézett le rám.
– Ez… Ezt… – Becsuktam a számat, nehogy kiszaladjon rajta valami, amit esetleg megbánok.
Daniel mosolya most már olyan széles volt, hogy kilátszott a foga. Ünnepélyesen felém nyújtotta a vastag borítékot, én pedig vonakodva átvettem.
– Bátorkodtam készíteni neked egy bankszámlát – mondta, mikor a borítékot a táskámba rejtettem. – Nem szaladgálhatsz ennyi pénzzel azon a környéken, ahol laksz.
Összeszűkült a szemem.
– Mi bajod van azzal, ahol lakom?
– Azzal nem, ahol laksz. Azokkal viszont, akik ott laknak már sokkal inkább.
– Nem laknak tolvajok az utcánkban! – szögeztem le sértődötten, de az az idegesít hang a fejemben hitetlenkedve nevetett.
– Ahogy gondolod – vont vállat. – De a bankszámla akkor is hasznosabb, mint otthon tartani az összes pénzed.
– Milyen aranyos, hogy ennyire aggódsz a pénzemért – dohogtam.
– Csak törődöm veled.
Az árverés utáni szóváltás villant a szemem elé, és keserűen felnevettem. Nem, Daniel nem törődik senkivel, csak saját magával.
Napokon át kínoztak a szavai, képtelen voltam kiverni őket a fejemből. Mi késztet mégis arra, hogy itt legyek, Miért nem tudok rá is olyan undorral nézni, mint a többi gazdag ficsúrra? Hisz éppúgy megvet minket, mint a többi hozzá hasonló. Ő sem különb, ő sem más.
De akkor miért? Miért melengetnek a szavai, mikor az ösztöneim legszívesebben szembeköpnék? Miért magyarázom be magamnak, hogy a kedves szavak elütik a rosszakat?
Fintorom láttán Daniel arcán furcsa érzelem futott át.
– Miért nem hagyod, hogy törődjenek veled? – kérdezte halkan.
Tekintetem találkozott az övével, s két kék szempár összeölelkezésétől megdobbant a szívem. De nem hittem neki, nem tudtam. A lekezelő szavakat nem űzik csak úgy el a szépek, még akkor sem, ha ezt akartam bemesélni magamnak. Törődés, ugyan már.
Neki fogalma sem volt róla, hogy alig pár másodperc alatt mekkora csatát vívott az, aki most vagyok azzal, aki voltam.
– Jobban járunk, ha mindenki magával törődik. – Jason egykori szavai úgy törtek fel belőlem, akár a vulkán.
– Ilyet csak megtört emberek mondanak. – Pillantása úgy égetett, mintha a bensőmbe látna, s talán bele is látott.
– Ne láss olyan dolgokat, amik nincsenek, Daniel. – Hátradőltem a széken. – Te csak törődj az üzleteddel.
Ez betalált. Daniel arcáról leolvadt a mosoly, és tudtam, hogy ugyanaz jár az eszébe, mint nekem.
– Ha már üzlet – felelte hűvösen, és annak ellenére, hogy öt centire ült tőlem, rettentő távolinak éreztem. – Holnap este lesz a gazdaságpolitikai est, amire hivatalos vagyok.
Rémlett, hogy Rose mondott valamit erről.
– A protokoll szerint kísérővel kell, hogy menjek.
Kétkedve néztem rá.
– Azt akarod, hogy én kísérjelek el? – pislogtam rá.
Daniel arcán ismét megjelent egy halvány mosoly.
– Ha nem bánod.
Miután fél percig döbbenten néztem rá, Daniel arcára zavar ült ki, és mentegetőzni kezdett:
– Ha nem akarsz, én nem kényszerítelek, de… örülnék ha te kísérnél el.
– Miért nem kéred meg a barátnődet, hogy kísérjen el? – kérdeztem gúnyosan, mikor végre meg tudtam szólalni.
Most Danielen volt a megütközés sora.
– Miféle barátnő? – pislogott.
– Hát azt hittem… – intettem az inge felé zavartan. – Tudod… hogy van barátnőd.
Daniel felvont szemöldökkel, zavartan pillantott az ingére majd rám, mire lángvörösre gyúlt az arcom.
– Ez Alice műve.
Meghűlt a vér az ereimben.
– Alice a házvezetőnőm, bár sokkal inkább családtag nálunk. – Felvonta a szemöldökét, majd csúfondáros félmosolyra húzódott az ajka. – Zavarna, ha a barátnőm vasalta volna ki az ingem?
Kinyitottam a szám, majd becsuktam, majd ismét kinyitottam.
– Nem… Mármint… Nincs hozzá közöm.
Daniel mosolya tovább szélesedett.
Mi a franc van veled, Cailli!? – üvöltöttem magamra. Szedd már össze magad!
– Ha barátnőd vasalta az inged, engem az sem érdekel! – szögeztem le, és a nyomaték kedvéért összefontam a karom a mellem előtt.
Daniel mosolya most már fülig ért, a szeme olyan vidáman csillogott, mintha az év viccét mesélték volna el neki.
– Szeretné, ha jól aludnál az éjjel, így megnyugtatlak, hogy nem, Emma – úgy ejtette ki a nevem, mintha az lett volna a vicc poénja. – Nincs barátnőm.
– Vakarja le a mosolyt az arcáról, Mister! – húztam össze a szemem.
– Hogy is tehetném a társaságában, Miss? – vonta fel a szemöldökét.
– Ezzel arra célzol, hogy nevetséges vagyok? – csattantam fel.
– Inkább mókás – a képe lassan berepedt a széles mosolytól.
Összeszorítottam az ajkam, de nem feleltem. Na jó, igaza van.
– Továbbra sem értem, miért engem akarsz magaddal vinni – tereltem el a témát.
– Mert üdítő a társaságod – vont vállat, mintha ez lett volna a legtermészetesebb dolog a világon.
– Rose vagy Jennifer akkor is jobban tudják, hogy kell viselkedni egy ilyen rendezvényen.
Kedves mosoly volt a válaszom.
– Csak ne harapd le az emberek fejét minden igazságtalanságra, és akkor nem lesz gond.
– Még csak nem is ismerem a proktokollt! – fakadtam ki.
Daniel hátravetett fejjel nevetésben tört ki. A nevetése olyan volt, akár a friss nyári zápor, melengette a szívem, és egyúttal kirázott tőle a hideg.
– Mégis mi olyan vicces? – méltatlankodtam.
– Az… – nyögte, mikor meg tudott szólalni. – P-r-o-t-o-k-o-l-l. Protokoll!
Felvontam a szemöldököm.
– Még ki is oktatsz?
– Eszem ágában sincs!
Mérgesen néztem rá.
– Legyen, elmegyek – sóhajtottam fel. – De nekem nincs mit felvennem ilyen alkalmakra.
Daniel elgondolkodva nézett rám.
– Tia, a barátnőd modell – mondta végül, és nem tudta elrejteni a szombat este emlékét a szeméből. – Tőle kérhetsz kölcsön, nem?
Kényelmetlenül fészkelődtem. Már megint egy szívesség…
– Azt hiszem – feleltem végül.
– Remek – felelte egy mosoly kíséretében. Az utóbbi fél órában többet mosolygott, mint egész ismertségünk alatt. – Nálatok hatkor megfelel?
– Nálunk? – visszahangoztam rémülten. – Hát… hát…
– Azt mondtad, csendes környék.
Nagyjából biztos vagyok benne, hogy ilyet nem mondtam.
Az ajkamat rágcsáltam. Nem akartam, hogy eljöjjön hozzánk.
– Talán valami gond van?
– Nem… – ráztam a fejem, de sokkal inkább magamat győzködtem. – Nincs. Hatkor jó lesz.
Bólintott, láthatólag nagyon boldog volt.
– Már alig várom.
– El tudom képzelni – fintorogtam, mire egy újabb nevetés volt a válasz.

* * *

– Ez feltétlenül szükséges, Tia? – sziszegtem, mert Tia olyan erővel húzta a hajam, mintha meg akart volna kopaszítani.
– Még szép, hogy az – felelte komoran, és a tükrön keresztül rám nézett. – Ez egy fontos rendezvény, Em, nem végezhetünk félmunkát.
Pedig az kevésbé lenne fájdalmas – fintorogtam magamban. Valószínűleg másnapra az egész fejbőröm véraláfutásos lesz.
– El sem hiszem, hogy engem hívott – mondtam halkan, inkább csak magamnak.
Csütörtök este volt, egészen pontosan háromnegyed hat, s a barátnőm még mindig a hajammal piszmogott.
Tia cinkosan rám vigyorgott.
– Valld be, hogy mindjárt kiugrasz a bőrödből!
Nos, jelenleg csak tompa idegességet éreztem, de azért bólintottam.
– Teljesen elment az esze! – csóváltam a fejem. – le fogom égetni őt, Tia!
– Dehogy fogod – forgatta a szemeit. – Nagyszerű leszel! Nézz csak magadra! Szebb leszel, mint a gazdag nőszemélyek jó része.
A tükör előtt ülő nő arca valóban élettel telibb volt, mint amilyen szokott lenni. A szeme élénkebben csillogott, az arca egy fokkal sötétebb volt a púdertől, a fülében vörös fülbevaló függött. Az összhatás tényleg vonzóbb volt, mint amit megszoktam. A smink tehát tényleg szebbé varázsolja az embert, bármilyen kényelmetlen is. Sosem tartottam magam szépnek, de most mikor a tükörbe néztem, végre úgy gondoltam, méltó vagyok Daniel kísérőjének.
– Kész is vagy! – sikkantott Tia izgatottan. – Állj fel, állj fel!
Felálltam a székből, ő pedig gyorsan arrább tette, hogy megszemlélhessem magam a tükörben.
– Uramisten, lélegzetelállító vagy! – Csillogó szemmel figyelte a művét.
És én igazat adtam neki. A hajam bonyolult fonatok sokaságából állt, melyeket egyetlen kontyba fogott a végén, s az arcom egyik oldalát egy hullámos tincs keretezte. A nyakamban Tia egyik vörös kövekkel kirakott aranylánca lógott. A csepp alakú kövön visszatükröződött a szoba gyér fénye.
A ruha pedig csak egy mézédes hab volt a tortán. Pánt nélküli darab volt, mely a mellemtől kiindulva a derekamig rám feszült, s onnan olyan lágyan hullott le körülöttem, akár a selyem. A ruha a mellemtől a derekamig fekete volt, s onnan fokozatosan ment át a színe vörösesbarnába, vörösbe, majd élénkpirosba, s alul akár a rózsa szirma úgy omlott körém. Semmi strassz nem volt rajta, semmi díszítés, de nem is kellett, mert a fülbevaló és a nyaklánc épp elég volt.
Úgy néztem végig magamon, mintha nem is én lennék a tükörben.
– Tia, ez…
– Gyönyörű – sikkantott ismét. – Daniel el lesz ragadtatva, Em.
Danielre gondoltam, méretre szabott öltönyére, tökéletes külsejére, és megdobban t a szívem. Nem, aki el lesz ragadtatva, az én leszek.
– Hát maga meg kicsoda? – dörrent Chris hangja az udvarról.
– Daniel vagyok – hallottam meg a hangját. Hatalmasat nőtt a szememben, mikor nem mondta ki a vezetéknevét. – Emmát keresem.
Chris morgott valamit, de azt már nem értettem, majd pár pillanat múlva kopogás hallatszott az ajtómon.
– Itt a herceged – csípte meg Tia a karom.
– Csss!! – csitítottam rémülten, és a karjára csaptam. – Rögtön jövök! – kiáltottam ki.
Tia a kezembe adta a ruhához illő táskát, majd keresztbe tette az ujját, és az ajtó felé intett.
Mély lélegzetet vettem, lesimítottam a ruhám, egy utolsó pillantást vetettem a tükörre, majd kinyitottam az ajtót, és a teraszra léptem.
Daniel az udvar közepén várt rám – elakadó lélegzettel fogadtam, hogy épp olyan tökéletesen néz ki, mint ahogy elképzeltem. Annyira nem illett a szegényes bérház udvarára, mintha csak koldust hasonlítanánk egy királyhoz. Akárki kilépett volna a szobájából, Danielre esett volna a pillantása, oly mértékben elütött a bérház megszokott lakóitól. Fekete, méretre szabott öltönye alatt ezúttal mélykék inget viselt, s a szett úgy passzolt rá, mintha csak így született volna. A tökéletes öltözet felett azonban a haja szanaszét állt, mint mindig, az ujjaim viszkettek, hogy beletúrhassak. 
Kobaltkék szeme úgy csillogott, akár a tisztajég, mikor végignézett rajtam. Az arcáról minden érzést letörölt a lenyűgözött csodálkozás. Olyan lassan nézett végig rajtam, hogy bizseregni kezdett tőle a bensőm, a mellette ismerős melegség árasztott el. Tekintete végigsiklott rajtam, elidőzve az arcomon, lassan haladva tovább, míg végül végig nem ért. Nem szólalt meg, mintha lenyelte volna a nyelvét, csak az ajka nyílt el. Lenyűgözött mosoly terült szét az arcán. Felemeltem a ruhát, és óvatosan lesétáltam a lépcsőn, közben egyetlen pillanatra sem vettem le róla a szemem. Egy láthatatlan kötelék húzott egyre közelebb hozzá, éreztem a vágyat, hogy megérinthessem. Tekintete végig követte a lépteimet, s mikor elé léptem, biztos voltam benne, hogy az ő gondolatai is épp úgy kuszálódtak össze, mint az enyémek. Nem tudtam parancsolni bizsergő ujjaimnak, önkéntelenül felemeltem a kezem, és fekete hajába mélyesztettem mohó ujjaimat, eltűrve vele a rakoncátlan tincseket. A selymes szálak kicsúsztak a kezem közül.
Daniel lehunyta a szemét, majd kinyitotta, égő parázsként fonódott össze a tekintetünk.
– Így sokkal jobb – mondtam mosolyogva.
Az ő ajka is mosolyra húzódott.
– Gyönyörű vagy, Emma!

2 megjegyzés:

  1. Szia Drága! :)
    Nem rég kezdtem el olvasni ezt a történeted, s őszintén meg kell mondjam, hogy egyszerűen imádom. Nagyon tetszik a történet, a főszereplő személyisége, és ez a kapocs, ami Daniel és Emma között van. Tényleg, egyszerűen imádom.
    Alig várom a következő fejezetet. :)
    Puszi:One Girl

    VálaszTörlés
  2. Szia, nagyon örülök, hogy elnyerte a tetszésed! :3 Folytatások szombatonként lesznek! :)

    VálaszTörlés