2016. június 13., hétfő

Beléd temetkezve 8. fejezet

8. fejezet

– Emma, chiquitita, tudod, milyen nap lesz jövő héten?
Pepe lépett mögém a bérház udvarán, kezét a vállamra téve, hátulról az arcomba hajolt. Az izgatottság minden mást letörölt az arcáról, és várakozva szorongatta a vállamat.
Letettem az asztalra a kezemben tartott újságot, közben láttam, hogy a velem szemben ülő Tia érdekes arckifejezéseket vágva próbál közölni velem valamit.
– Most, hogy mondod – kezdtem elgondolkodva. – Azt hiszem, vásárt rendeznek a park mellett. Tia, talán el kéne mennünk oda.
Tia lelkes bólogatással fogadta az ötletet.
– Úgy hallottam, néha igazi, külföldről szállított ruhákat is hoznak. Felújíthatnám a ruhatáram…
– Jajj, nem te lány, neem – fakadt ki Pepe kétségbeesetten. A kezébe temette az arcát, úgy rázta a fejét jobbra balra. – Hát senki nem tudja, mi lesz? – Csalódott arckifejezése láttán bűntudatom támadt, hogy én, az utolsó reménysége is kudarcot vallottam.
– Ne jajjgass már, Pepe – fakadt ki Tia, és látványosan széttárta a kezét. – Egész nap csak a kérdéseiddel bombázol mindenkit. Nyögd már ki, mi lesz, és végre megnyugodhatsz!
– Nem nyugszom meg – vinnyogott, és kerek arcában ülő sötét szemei dühösen összeszűkültek. – Senki nem tudja, mi lesz! Itt senki sem szeret engem! És nem mondok nektek semmit! Sőt tudod, mit? – szegezte vaskos ujjait Tia felé. – Többet nem is beszélek veletek! Áruló banda! – lengette meg az ujját Tia előtt, aki láthatólag alig tudta visszatartani a nevetését. Az arca már ellilult a visszatartott lélegzettől.
Pepe felháborodva hátat fordított, és eltrappolt a lépcső felé, ami a felső szintre vezetett. Egész úton spanyol káromkodásokat mormolt, majd hatalmas csattanással magára zárta az ajtót.
Tiából kitört a nevetés, én pedig megrovóan néztem rá. Pár perc múlva óvatos ajtónyitások hangja hallatszott, és az alsó szinti szobákból kiléptek a lakók. Először Penny lépett az asztalunkhoz, egy alacsony, duci lány, aki nemrég költözött be, majd Dorothea, akiről meg mertem volna esküdni, hogy titokban szerelmes Pepébe, majd Chris, az exrendőr és végül Mrs. Raven, az orrhangú szomszédom, aki még a férje halála után sem volt hajlandó felvenni a saját nevét. Néhányan csatlakoztak hozzánk a felső szintről is, de mind lábujjhegyen jöttek, nehogy Pepe meghallja őket.
Természetesen mind tudtuk, milyen nap lesz jövő hét csütörtökön. Pepe ötvenedik születésnapja, és egyben a tízedik évfordulója az ideköltözésének. Ahogy az a lakók közt már hagyománnyá vált, a kerekszámú szülinapokon az ünnepeltnek bulit rendeztünk, és Pepének ez lett volna az első ilyen bulija – csakhogy ő azt hitte, megfeledkeztünk róla. Így hát az egész bérház összefogott, és egy meglepetés buli szervezésébe kezdtünk.
– Beszéltem Oliverrel, ő pedig beleegyezett, hogy a bulit szombaton tartsuk – suttogta fontoskodva Dorothea. – Penny, elintézted a zenekart? – keresztbefonta a karját, és úgy nézett Pennyre, mintha a lány képtelen lett volna elintézni bármit is.
– Már szóltam a bátyámnak, akinek ugye zenekara van – itt egy pillanatra sértődötten felhúzta az orrát, mivel a bérházban senki nem akarta Penny bátyját, Fergust énekelni hallani –, hogy telefonáljon körbe. Hétfőre már lesz is zenekarunk.
– Pepét valahogy félre kell állítani úgy… szombat reggeltől estig, ami remélem, tudjátok, hogy lehetetlen feladat – morogta Chris, aki a háta közepére sem kívánta az egészet.
– Majd mi Emmával megoldjuk – bólintott Tia, aki szemmel láthatóan roppant izgatott volt. – Én már írtam is egy listát az ételekről és süteményekről, és melegen ajánlom, hogy el is készüljenek! – Ez főleg Mrs. Ravennek szólt, aki zsémbessége, és furcsaságai ellenére remek szakács volt. Egy időben a szobájában jósda működött, míg néhány elégedetlen vendég kényelmetlenséget nem okozott a lakóknak, akik aztán Oliverhez fordultak, és Mrs. Ravent majdnem kirúgták a házból. A nő azóta magába fordult, nem beszélt senkivel, és ha nem volt muszáj, rá se nézett senkire. Most, Tia szavainak hallatán, mérgesen összehúzta vizenyős szemét, és megropogtatta az ujjait, amitől csörögni kezdtek megszámlálhatatlan gyűrűi. Mrs. Raven meglehetősen ijesztő látványt nyújtott hosszú gyöngysoraival, csilingelő karpereceivel és hosszú, sötét szoknyáival. Erre már csak rátett egy lapáttal öregedő, ráncos bőre, és szénakazalra hasonlító haja. A házban az ominózus eset óta senki nem mer belekötni, nehogy elátkozza őket.
– Majd én mindent megsütök – felelte a jós mély orrhanggal, és sértődötten felemelte az állát. – Semmi szükség fenyegetőzésre!
Tia kihívóan felvonta egyik szemöldökét, rá látszólag nem hatott Mrs. Raven cseppet sem barátságos hírneve.
– Akkor tehát csak a díszítés és a vendéglista van vissza – Tia elfordította a tekintetét Mrs. Ravenről, aki viszont szemrebbenés nélkül fúrta Tia arcába a tekintetét, és többen közülünk fészkelődve bámultak a nőre. Tiát a jelek szerint ez hidegen hagyta, és a kezében tartott füzetbe írogatott valamit. – A díszítést csakis szombaton tudnánk megoldani, ami pedig a vendéglistát illeti…
– Nem kell ide semmiféle vendéglista! – tiltakozott Chris. – Ez egy zártkörű rendezvény.
– Annak ellenére, hogy megbeszéltük, senki nem beszél a buliról, biztos vagyok benne, hogy egyesek – Tia itt lesújtó pillantást vetett Pennyre és Dorotheára –, elfecsegték, hogy bulit tartunk, tehát biztos, hogy néhányan be fognak lógni. Akkor meg már miért ne hívhatnánk meg másokat is? Elvégre ez Pepe születésnapja, tökéletesnek kell lennie.
Elmosolyodtam. Ha nem Pepéről lenne szó, Tia akkor is a tökéletességre törekedne.
– És kikre gondoltál? – kérdezte Dorothea finom hangsúllyal, ami nála a rosszallással járt párban.
– Pepe összes barátjára a városból.
Dorothea szörcsögő hangot hallatott, Mrs. Ravenből pedig valami csuklásféle tört fel.
– Megőrültél, Tia, hisz az rengeteg ember!
– Ki fog ennyi süteményt megsütni? Rám ugyan ne számítsatok!
– Ennyien el sem férünk az udvaron!
– Elég legyen már! – csattant fel Tia, és az emeletre pillantott, hogy Pepe nem figyelt-e fel a hangoskodásra. – Ez Pepéről szól, nem rólunk, világos? – halkította le a hangját, és szúrós pillantásokat lövellt a lázadók felé. – Úgyhogy hagyjátok abba a sápítozást, öreglányok, és inkább álljatok neki készülődni! Alig egy hetünk van!
Dorothea felháborodva csípőre vágta a kezét az „öreglányok” jelző hallatán.
– Emma, te mit gondolsz erről? – fordult felém Dorothea, a helyesbítésemet remélve.
– Tiának igaza van. Ez Pepéről szól, nem rólunk. Emlékszer a te bulidra, Dorothea? Halomban álltak a sütemények az asztalon, és lélegezni sem volt hely az udvaron. Az tetszett igaz? – kérdeztem rosszallóan. – Most pedig képtelen vagy megtenni ugyanezt Pepéért?
Dorothea sértődötten elhallgatott. Tia eközben átadta Mrs. Ravennek a sütemények listáját, Pennynek pedig az ételekét.
– Akkor hát, dologra emberek! – dőlt hátra a székben Tia. – Egy hetünk van beszerezni mindent, úgyhogy ajánlom, hogy a héten senkit ne lássak aludni!

Pepe bulija, ha rövid időre is, de elterelte a gondolataimat a divatbemutatós incidensről. Hiába igyekeztem elhitetni magammal, hogy semmit nem tettem, amiért bűntudatot kellene éreznem, az érzéseimnek nem tudtam parancsolni. Nem volt értelmük, de minél jobban próbáltam elnyomni, annál rosszabbul éreztem magam.
Egyáltalán mit keresett Daniel a bemutatón? Azt mondta, nem üzletel divatcégekkel, azt pedig kétlem, hogy a ruhák érdekelték volna. Az egyetlen magyarázat az lett volna, hogy Martin hívta meg, hisz azt mondta, jó barátja. De akkor mondta volna, hogy ő is hivatalos a bemutatóra. És emlékeztem szerint, Danielnek nyolcig értekezlete volt.
Tehát egyetlen logikus magyarázat sem volt arra, miért jelent meg a bemutatón, ami viszont nem jelentette azt, hogy én nem vagyok bűnös – legalábbis az ő szemében. A saját ösztöneim azt súgták, hogy egyáltalán nem tartozom elszámolással ennek a férfinek, és a józan eszem is az ő pártján volt. De tudtam, hogy Daniel teljesen másként látja a helyzetet, és éppen ezért éreztem magam rosszul. Ha nem Danielről lett volna szó, nem érdekelt volna. Sőt, ha tudom, hogy hajlandó meghallgatni, akkor akár el is magyarázhattam volna neki a dolgot, hogy a lelkiismeretem megnyugodjon. De mivel ez lehetetlennek tűnt, csak tovább rágtam magam a történteken.
Vasárnap reggel tízkor a telefonom hirtelen rezegni kezdett a zsebemben, miközben épp a szobám előtti teraszt söpörtem fel. Először azt hittem, hívás, de a kijelzőre pillantva lelohadt a lelkesedésem. Csak egy SMS volt Rosetól. A lelkem mélyén arra számította, Daniel lesz az. Gyorsan elhessegettem a gondolatot, és inkább megnyitottam az SMS-t.

Emma, kérlek sürgősen gyere be az irodába, el kell vinned egy fontos szerződést Danielnek! R.

Ez a férfi hétvégén sem pihen? Dühösen a sarok felé hajítottam a seprűt, mire az visszapattant, és a földre zuhant. Becsaptam magam mögött az ajtót, és elkezdtem bedobálni a táskámba mindent, amire szükségem lehet. Nem volt már időm felvenni valami csinosat, így egy egyszerű, fekete szoknya mellett döntöttem, és kiválasztottam Tia legkisebb sarokkal rendelkező cipőjét. Elhatároztam, hogy az első fizetésemből felújítom a ruhatáram, mert valahányszor Tia cuccaiba bújtam szégyenkezés fogott el.
Felkaptam a táskám, majd futva indultam el a buszmegállóig.
Ajánlom, hogy tényleg annyira sürgős legyen az ügy, ahogy azt Rose mondta – füstölögtem magamban.
Tekintve, hogy a bérház és a cég tizenöt percre volt egymástól, busszal nagyjából öt perc alatt megtettem ezt a távot, és negyed tizenegyre már fel is rohantam az ezüsthatású lépcsőkön. Szerencsétlenkedtem egy sort a biztonsági kapuval, majd kapkodva az előcsarnoki pulthoz siettem.
– Hála istennek, Emma – sóhajtott fel Rose, aki szemlátomást idegesebb volt a kelleténél. – Daniel egy aukción vesz rész, és közvetlenül utána találkozik a francia nagykövettel, aki a jövő heti gazdaságpolitikai rendezvény ügyeinek lebonyolítása miatt jött. Az eseményt majd a követségen tartják. – Rose úgy hadart, mintha betéve megtanulta volna ezt az egész beszédet.
– Minek ide a szerződés? – értetlenkedtem.
Rose türelmetlenül elém csúsztatta a jól ismert bordó dossziét.
– Mert Daniel és a nagykövet egy közös gazdaságpolitikai projekten dolgoznak.
Bólintottam, mintha lett volna bármi fogalmam arról, amiről beszélt.
– Most pedig vidd el ezt a szerződést erre a címre! – Elém tolt egy kis cetlit, majd a kezembe nyomta a szerződést. – Ez itt a meghívó, amivel a biztonságiak beengednek – adott át egy fehér borítékot is. – Igyekezz, Emma, igyekezz!
Dühösen felsóhajtottam, és megadóan kitrappoltam az előcsarnokból. Saját magam felé irányuló dühömtől kísérve visszasiettem a buszmegállóba, de míg kivártam a NE 7th Ave felé induló buszt, az idegesség kígyó módjára kúszott felfelé.
Addigra már rég feladtam, hogy meggyőzzem magam az ártatlanságomról. A bemutató óta ez lesz az első alkalom, hogy találkozom Daniellel. Szerettem volna azt hinni, hogy csak hétfőn kell majd szembenéznem a Jégcsappal, de Rose ezt a számításomat is keresztülhúzta. Nem tetszett az érzés, hogy elszámolással tartozom valakinek, az pedig pláne nem, hogy ez a személy Daniel.
Persze tudtam, hogy az idegességem forrása nem innen ered. Ahogy az idegességem is inkább volt nevezhető csalódottságnak és szégyennek. Pár évvel ezelőtt még teljesen hidegen hagyott volna, hogy valaki hazugságon kapott, és azt feleltem volna neki, hogy így jár az, aki az én dolgaimba üti az orrát. De Daniel nem csak egy valaki volt, és számomra több mint egy főnök. Nem tetszett az érzés, amit kiváltott belőlem, a tudat pedig, hogy csalódott bennem még inkább nem. Hatással volt rám, és ezt kénytelen voltam elismerni. Már abban a pillanatban éreztem, hogy hanyatt löktem az étteremben. Hívogató, csábító érzés, kellemesen megfűszerezve az állandó ellenségeskedéssel.
Ő volt az első ember, aki szabad utat engedett bennem a szégyen megalázó érzetének, és ezért gyűlöltem – hogy őt, vagy magamat, azt nem tudtam volna megmagyarázni.
Nem szerettem függeni az emberektől, nem szerettem, ha hatással vannak rám, főleg nem úgy, mint Daniel. Kiszolgáltatottnak éreztem magam, sebezhetőnek, akár egy partra vetett hal. Gyűlöltem ezt az érzés. Az utcán töltött éveimre emlékeztetett, az évekre, amiket nem tudtam megváltoztatni, amik olyan mértékben befolyásolták az életem, amibe nem mertem belegondolni. Nem tudtam irányítani. Daniel visszaidézte azokat az éveket, miatta újra elveszettnek éreztem magam, amit gyűlöltem.
Kopp-kopp. Csusszanó, koppanó hang rázott fel a gondolataimból. A fejem oldalra rezzent, jeges érzés kúszott le a hátamon.
Kopp-kopp. Lágy, csusszanó hang, egy kő óvatosan pattogó hangja.
Mintha valami lyukat égetett volna a tarkómon, a karom libabőrös lett – valaki követett.
A koppanó hang elhallgatott, kemény lapok zörgésének zaja mellett megnyikordult a mögöttem lévő pad. Megmerevedtem. Óvatosan hátrapillantottam, a tekintetem megakadt egy flancos, hosszúorrú cipőn.
Émelyítő felismerés fogott el. Ismét a busz irányába fordultam, egyik lábamról a másikra állva meredtem az út végére, de a busz csak nem akart jönni. A kezem önkéntelenül a táskámba csúsztattam, az számban fémes ízt éreztem – olyan erősen haraptam az ajkamba, hogy vérezni kezdett.
Kitapintottam a telefont a táskám mélyén, de csak álltam ott, izzadt kézzel markolászva az apró mobilt. Mégis kit hívhatnék? Tiát? Danielt? Őket jobb nem belekeverni ebbe.
Ismét hátrapillantottam; Mr. Flancos cipő keresztbetett lábbal egy újság mögé rejtett arccal ült a padon.
Nyeltem egyet. A férfi engem követ, nem Roset.
Hangos pöffenés hallatszott, és arra kaptam a fejem. A busz végre valahára befordult a sarkon, majd lassítva megállt előttem. Felugrottam a legfelső lépcsőfokra, és egyetlen pillanat alatt felmértem a buszt. Szinte tele volt; egyetlen hely volt leghátul, és még pár elöl. Végigsiettem a két sor között, majd leültem a leghátsó ajtóhoz legközelebbi ülésbe. Összehúztam magam, épp csak a fejem búbja látszott ki az ülés mögül, hogy szemmel tarthassam a férfit. Mr. Flancos Cipő most kalapot viselt, fejét lehajtva oldalazott az ülések között, majd a busz felénél leült egy idős hölgy mellé.
Továbbra is összegörnyedve ültem a kényelmetlen ülésen, ami fintorgó grimaszt csalt a mellettem ülő tizenéves fiú arcára. A telefon szinte lyukat égetett a táskámba, úgy markoltam, mintha a mentőövem lenne, pedig senki nem akartam felhívni. Ha ez a férfi követ engem, csakis a múltamból jöhetett; csak az utcai évekből ismerhet engem. Mi másért takargatná az arcát, hisz ha nem ismerném, nem lenne oka bujkálni.
Elengedtem a telefont, és behúztam a táskám cipzárját. Ebbe nem keverhetem bele sem Danielt, sem Tiát.
Az út mindössze húsz perc volt, de életem leghosszabb húsz perce. A mellettem ülő fiú a második megálló után leszállt, így én kénytelen voltam felkelni, és utat engedni neki, de amint a fiú kimászott, visszapattantam az ablak melletti ülésbe, és ismét összegörnyedtem. A férfi nem legelöl ült, így nem láthatott engem a sofőr visszapillantó tükrében, tehát ha leszállok, azt is csak később veszi majd észre.
Hacsak nem tudja, hová megyek – kólintott fejbe a felismerés. Ez lehet az egyetlen logikus magyarázat, különben minek követett volna még a buszra is? Ha titkolni akarja az arcát, nem pillantgathat hátra egyfolytában, hogy mikor lát engem leszállni, tehát csak akkor van értelme, ha tudja, merre megyek.
A busz épp a NE 7th Ave Streeten állt volna meg, közel az O’Gallerie Aukciós házhoz.
Egy buszmegállóval előbb nyomtam meg a jelzőgombot, és szerencsémre rajtam kívül többen is leszálltak ott. Abban a pillanatban, hogy az ajtó kinyílt, ellöktem magam az ülésről, és majdnem feldöntöttem egy öreg nénit, aki figyelemreméltó obszcén szavakkal díjazta, hogy majdnem leesett a buszról. Leugrottam a lépcsőről, lerúgtam a magas sarkúimat, majd felkaptam őket, és futásnak eredtem. A táskámat szorítva haladtam el egy bevásárlóközpont mellett, ahol az emberek helytelenítő pillantásokat vetettek rám. Bevettem egy éles jobbkanyart, majd az egyik fa mögé ugorva megvártam, míg a busz utolér, és elhalad mellettem. A fa mögött állva megvártam, hogy a busz recsegő hangja elhalkuljon, majd ismét futásnak eredtem. Szél csapott az arcomba, bizsergő adrenalin áradt szét a testemben. Későn vettem észre a NE 7th Ave-t jelező táblát, így az utolsó pillanatban fordultam balra. A lábam megcsúszott a betonon, a bőr felszakadt, égő fájdalom hasított a talpamba. Káromkodva meginogtam egy pillanatra, lüktető lábfejemet szorongatva, de aztán összeszedtem magam. Nem törődve az égő fájdalommal tovább rohantam, követve a táblákat. Az arcom izzadságban úszott, a hajam csapzottan tapadt a hátamra, a lélegzetem azonban egyenletes volt. Az erős déjà vu érzés szinte ledöntött a lábamról, mikor elrohantam a piactér mellett. Ugyanaz a piactér volt, ahol több alkalommal is meg kellett küzdenem az ebédért a nyugati fiúkkal. A vásártér azonban már évekkel ezelőtt bezárt, így csak a kopár utak, leszakadt vászontetők és törött standok emlékeztetettek a régi csatáimra.
Éles jobb fordulatot vettem, és végre megpillantottam a magas téglaházat az utca közepén. Nem tudtam már tovább gyorsítani a tempón, hátranézni sem akartam; imádkoztam, hogy a férfi még csak a közelemben se legyen.
A magas téglaház előtt lassítottam, majd felugrottam a lépcsőre, és megálltam. Zihálva a táskámba túrtam, kitapogattam egy csomag papír zsebkendőt, feltéptem a zacskót, majd a zsebkendőt a talpamra szorítottam. Felitattam a vért, majd apróra összehajtogattam egy másikat, és a talpamra szorítva beleléptem a magas sarkúkba. Mély lélegzeteket vettem, gyorsan körülnéztem; senki nem volt a környéken, leszámítva a puccos autókat, amik az O’Gallerie előtt álltak. Megnyomtam a csengőt, és míg vártam lesimítottam a ruhámat, ami igen csak megviselt állapotban tapadt a testemre.
Mikor az ajtó kinyílt, egy magas, néger férfi nézett le rám.
– Jó reggelt – mosolyogtam fel rá ártatlanul. – Emma Cailli vagyok, Daniel Elwood titkárnője. – Felmutattam a meghívót, amit Rose adott. A férfi elvette, durva mozdulattal feltépte, majd alaposan elolvasta, végül vetett egy pillantást a szöveg alatti pecsétre. Mikor semmi oka nem maradt, hogy kipenderítsen, mordult egyet, elállt az ajtóból, és kezével intett, hogy kövessem. Sietősen mögé léptem, de mielőtt az ajtó bezárult, még visszanéztem; senki nem követett.
Valamelyest megnyugodtam, de még így sem múlt el az üldözési mániám; minduntalan magam mögé pillantottam, vagy füleltem, nem hallom-e a jellegzetes csusszanó hangot.
A biztonsági őr végigvezetett egy kivilágított, puccos folyosón. A falon függő kristálylámpák alatt aranykeretes képek néztek le ránk, tükörképük a lábunk alatt elterülő márványpadlón köszöntek vissza. A cipőm hangos kopogása mellett a folyosó végén félig nyitva lévő ajtó mögül kicsendülő morajlás törte csak meg a folyosó nyugodt csendjét. A férfi az ajtóig vezetett, majd kitárta, és halk instrukciókkal eligazított.
Halkan csuktam be magam mögött az ajtót, és megkönnyebbüléssel konstáltam, hogy senki sem figyelt fel a jöttömre.
Körülnézve a tágas, kivilágított helységben kényelmetlenség fogott el. Soha nem láttam még aukciós házat belülről, még kívülről is csak futtában, de egy biztos; tutira nem akarok visszajönni ide többet.
Hogy puccos, az nem kifejezés, a szó még csak meg sem közelítette azt, ami a terem volt. Arany, ezüst és márvány mindenütt, drága, jól szabott öltönyökkel és kifinomultsággal megfűszerezve. A terem közepén végigfutó vörös szőnyeg kettészelte azt, a két oldalán ugyan olyan vörös kárpitos székeke álltak, aranyozott karfával, melyeken most egytől egyik ült valaki. A falakat a vörös és arany árnyalatai uralták, de alig látszott a festés az aprólékosan megfestett, valószínűleg méregdrága festmények alatt. A terem elejében az emelvényen egy jólöltözött férfi magyarázott valamit a tömegnek. A magasan elhelyezett ablakokon át besütő napfényben a plafonról függött kristálycsillár úgy ragyogott, akár a gyémánt.
Elfordítottam a fejem a csillárról, és a tekintetemmel Danielt kezdtem keresni. Meg is pillantottam a második sor bal szélén.
Hát persze, a befolyásos emberek mind az első sorokban ülhetnek – gondoltam szem forgatva.
Igyekeztem minél halkabban végigsietni a széksor mentén, de még így is kivívtam pár öregember felháborodott pillantását. A talpam elviselhetetlenül lüktetett, amit addig valószínűleg az adrenalin löket miatt nem éreztem. Miközben én Daniel felé igyekeztem, az aukciót vezető férfi épp egy – elmondása szerint – felbecsülhetetlen értékű ékszerkészletet bocsátott árverésre, amit a Brit királyi család önként adott át, hogy a befolyó összeget valami hiper-szuper szervezetnek ajánlják fel – egy szót sem értettem abból, amit mondott.
Daniel mellé érve megkocogtattam a vállát, majd leültem a mellette hagyott üres székre, amin megdöbbentő módon az én nevem szerepelt.
Daniel kérdőn felnézett, majd mikor meglátta, hogy én vagyok, az arcára vegyes érzelmek ültek ki. Jeges érzés csúszott végig a torkomon, így ahelyett, hogy Daniel érzelmeinek megfejtésével fáradoztam volna, átadtam neki a dossziét.
– Itt van a szerződés – suttogtam, kerülve a pillantását.
– Elég sokáig tartott – suttogott vissza, és átadta a dossziét Stephannak, aki közvetlenül mellette ült.
– Vasárnap reggel van, Daniel! – sziszegtem felé, miközben az aukcióvezető férfit bámultam. – Vannak, akik pihenni szoktak ilyenkor!
Ezzel kiérdemeltem egy lesújtó pillantást.
– Már egy órája szóltam Rosenak, hogy küldjön ide! A francia nagykövet már megérkezett, és rég vele tárgyalhatnék, ha nem rád kellett volna várnom. Egyébként is hogy nézel ki? – vetett kérdő pillantást gyűrött ruhám és csapzott hajam felé.
Szóval ezt játsszuk? Hát legyen, Jégcsap, ez egy kétszemélyes játszma!
– Ha a naptáram szerint vasárnap van, mégpedig ma az van, akkor elvárom, hogy a főnököm békén hagyjon! – A külsőmre vonatkozó megjegyzésre ügyet se vetettem.
Daniel hitetlenkedve fordult felém.
– Elvárod? Te… te várod el? – úgy tűnt, a döbbenettől szóhoz sem jut. – Az hiszem, lesz miről beszélnünk holnap.
Ezúttal álltam a pillantását, konokul fúrtam a szemem az övébe.
– Igen, én is így gondolom.
– Csss! – jött egy méltatlan hang a hátunk mögül, de ügyet se vetettünk rá. Daniel lángoló tekintete az enyémbe fúródott, forrón felperzselve a bensőmet, melegség árasztott el, még attól a jéghideg tekintettől is, ami most vádlón mért végig. A melegség és a hideg összefonódva kúsztak felfelé, úgy jártak táncot, mintha tökéletesen illettek volna egymáshoz; nem számított, hogy mindkettő bármelyik pillanatban kiolthatja a másikat. Forrón csókolták egymást, és elviselték a fájdalmat, amely bármikor megölhette őket. Öngyilkosság volt, de fájdalmasan édes, és megért minden szenvedést.
– Az aukció utolsó tétele egy két személyre szóló egy hetes nyaralás a csodálatos Barbadoson! Az utazást a MazeTours társaság biztosítja, a befolyó összeget pedig az Együtt a Gyerekekért alapítvány részére ajánljuk fel, akik egy új, többemeletes épület felépítésével kívánnak otthont adni az utcán élő gyerekeknek! – zengte az emelvényen álló férfi.
Én törtem meg a szemkontaktust, a fejem az aukciós férfi felé rezdült. A férfi két jegyet tartott a kezében, minden bizonnyal jó drága jegyeket.
– Hatezer! – kiáltott az első hang leghátulról. Hát ige, jó drága jegyek.
– Hatezer! Ki kínál többet?
– Hétezer! – jött a következő ajánlat.
– Hétezer! – csapott le rá a férfi kapzsi vigyorral az arcán.
Az Együtt a Gyerekekért alapítvány az utcára került gyerekek otthonra találásával foglakozott, olyanokkal, amilyen én is voltam.
– Nyolcezer! – kiáltott valaki, nem messze tőlünk.
Danielre pillantottam, aki szenvetlenül hallgatta a téteket, de ő maga meg sem szólalt. Összevont szemöldökkel pillantottam vissza a férfire.
– Tízezer! – jött a következő hang.
Ennyi? – gondoltam. Csak tízezer dollárt képesek felajánlani annak az alapítványnak? Ezeknek nyilván fogalmuk sincs, milyen az utcán élni.
– Tizenötezer!
Mindjárt jobban hangzik – gondoltam.
Jelentőségteljesen fordultam Daniel felé. Lepillantott rám, kérdőn viszonozta a villantásomat, de egyetlen szót sem szólt. Düh kúszott a torkomba.
– Tizenötezer! Kínál valaki többet? – kérdezte a férfi. A társaság néma maradt.
– Tízezer először… másodszor… elk…
– Húszezer! – Kiáltottam felpattanva a székről. A tömeg morajlása elhallgatott, egy emberként fordult felém. Némelyik elismerően nézett rám, de a többség szerintem azt hitte, elment az eszem.
– Daniel Elwood, az év üzletembere, húszezer dollárt ajánl fel az Együtt a Gyerekekért alapítványnak!
Elismerő moraj futott végig a termen. Önelégült vigyorral nézte le Danielre, akinek az arcáról minden érzést letörölt a döbbent.
– Húszezer először… másodszor… elkelt! – rikkantotta a férfi. Tapsvihar tört ki, Daniel kelletlenül felállt, megeresztett egy vigyort az aukcióvezető férfi, és a tömeg felé, majd egy fájdalmas morgás közepette megragadta a kezem, és magával rángatott a széksorokon kívülre.
– Minden résztvevőnek, és felajánlónak köszönjük…
– Hogy képzeleted ezt, Emma? – Daniel meg sem próbálta elfojtani a dühöt a hangjából, az arca elvörösödött, az ajka remegett a haragtól. Stephan jelent meg mellettem, arcán széles vigyorral veregette meg Daniel karját, és egy kaján kacsintást dobott felém, ami nem kerülte el Daniel figyelmét.
– Gratulálok, Mr. Elwood – mosolyogtam rá ártatlanul. – Épp most mentette meg egy egész városnyi gyerek életét.
Daniel már nyitotta a száját, de a következő pillanatban egy pingvinjelmezbe öltözött újságíró toppant mellénk.
– Gratulálok, Mr. Elwood, igazán szép felajánlás volt. Sosem gondoltam volna, hogy maga ilyen nagylelkű. Kérem, mondja el, mit gondol az utcára került gyerekek otthonra találásáról?
Daniel egy pillanat alatt összeszedte magát, de a keze továbbra is ökölbe szorulva remegett.
– Nos, ami azt illeti, a gyerekek otthonteremtése mindig is egy kényes téma volt számomra – felelte az újságíró diktafonjába. – Bár sokkal többet nem tehetünk az ügy érdekében, hisz utcagyerekek mindig is voltak, és lesznek is.
Rideg hangja hidegvízként hatott rám, és az önelégült vigyor leolvadt az arcomról.
Mikor az újságíró elment, Daniel ismét felém fordult, de akkor egy nyurga férfi jelent meg mellettünk, és Daniel kelletlenül elfordult.
– Gratulálok, Daniel, Gratulálok! – rázott vele kezet. – Igazán nemes, de tényleg. – A hangja elcsuklott a visszafojtott nevetéstől. – Ne haragudj a kérdésért, de… Mégis mi késztetet erre?
Daniel fanyar mosolyt eresztett meg a férfi felé, és elhúzta a kezét.
– Ha nem vetted volna észre, George, ez a hölgy itt mellettem a nemes lelkű.
– Hát persze, persze – pillantott rám, és megeresztett egy leereszkedő mosolyt, amit valószínűleg a csapzott külsőm váltott ki belőle. – De a te engedélyeddel gondolom, nem tehette meg.
Felhorkantottam, mire a férfi felvont szemöldökkel fordult ismét felém.
– Nincs szükségem engedélyre.
Stephan elégedetten vigyorgott Daniel háta mögött, aki viszont villámló tekintettel meredt rám.
– A barátnőd a hölgy? – fordult a férfi Daniel felé, mintha én ott sem lettem volna.
– Még csak az kéne – horkantott fel Daniel, olyan hangon, mintha még a feltételezés is sértette volna. – A titkárnőm.
Elsápadtam. A megaláztatottságtól kipirult az arcom, és gyorsan lesütöttem a szemem, hogy ne láthassa meg, de még így éreztem magamon a pillantását. A lábammal a szőnyeg szélét rugdostam, a keserűség égette a torkomat. George elment, így Daniel végre kettesben maradt velem. Stephan megérezhette a bajt, így gyorsan közbelépett Daniel dühkitörésének.
– A francia nagykövet maximum délig adott időt. Ha nem akarod elhalasztani a megbeszélést, jobb, ha indulunk.
Daniel leplezetlen dühvel bámult rám, a szeme villámokat szórt.
– Nos, az én munkám itt véget is ért – mondtam felpillantva. – A szerződés nálatok van, a franciák már várnak, úgyhogy én már megyek is!
– Nem, nem, nem! – Daniel elkapta a kezem, mielőtt eliszkolhattam volna mellette. – Te szépen itt maradsz, és elárulod, hogy vetted ehhez a bátorságot!
– Mivel láthatólag te nem igyekeztél, hogy tegyél valami nemeset, kicsit rásegítettem – rántottam ki a kezem az övéből. – Ezzel több száz gyereknek adtál otthont.
– Csakhogy én gyűlölöm a gyerekeket, Emma, és nem érdekelnek az utcán élő kölykök! – csattant fel leplezetlen dühvel.
Ha gyomorszájon vág, az sem fájt volna jobban. Hátrahőköltem, két lépést hátráltam, úgy néztem fel rá. Hidegzuhanyként értek a szavai, úgy viaskodtam a feltörni készülő könnyeimmel, akár a hányingerrel. Szinte el sem jutottak a tudatomig a szavai, vagy talán csak nem akartam elhinni, hogy ezt mondta.
– Hogy mondhatod ezt? – suttogtam remegő hangon. – Hogy nem érdekelhet a gyerekek sorsa? – A fejemet rázva hátráltam, a kezemet ökölbe kellett szorítanom, hogy ne lássa meg a remegését. – Nem érdekel, hogy nincs mit enniük? Hogy nincs hol aludniuk? Hogy télen halálra fagynak? Tudod, te milyen a hóban aludni? Attól félni, hogy nem éred meg a másnapot? Kitaszítottnak lenni, megalázkodni, egyedül lenni? – Az ajkam megremegett, ahogy hideg pillantása végigkövette a lépteim. Egyre jobban hátráltam, mintha valami húzott volna, jó messze tőle. – Nem, nem tudod.
Daniel merev arca nem árult el érzelmeket, akár a márvány, úgy dermedt kővé.
– Fogalmad sincs, min mennek keresztül – a hangom megemelkedett, elvékonyodott a feltörő könnyektől.
– Neked talán van? – jéghideg hangja úgy csattant, akár az ostor, vérző vágást ejtve rajtam.
– Nincs – ráztam a fejem, meghazudtolva kifolyó könnyeimet, meghazudtolva saját magamat. – És hálát adok érte. Örülj neki, Daniel, hogy te nem olyan vagy, mint ők. Veled ellentétben, őket még meg lehet menteni!
Lehajtottam a fejem, és úgy rohantam ki mellettük, hogy Daniel vállának ütközve eleredtek a könnyeim. A kijárat felé siettem, eltakartam az arcom, hogy ne lássák, ne is hallják a feltörő zokogást. A mellkasom szúró fájdalma addig kísért, míg ki nem értem az ajtón, és neki nem vetettem a hátam a hideg kőfalnak. A könnyeim eláztatták az arcom, lemosták a megaláztatás pírját, a helyét átvette a mélységes döbbenet fájdalmának hófehér márványa.
Nem sírtam, olyan régóta nem, hogy már nem is emlékeztem, mennyire fáj minden könnycsepp, ami végigfolyik az arcomon. Elfelejtettem, milyen megalázó, milyen sebezhetővé tesz a sírás. Nem sírtam, mióta Jasont elvitték. A félelem, a fájdalom, a magány volt az utolsó, ami miatt utat engedtem a könnyeimnek, és meg is fogadtam, hogy többé nem engedem. Sírtam előtte eleget, talán értelmetlenül is, talán csak az elkeseredés miatt, de megfogadtam, hogy nem engedem meg magamnak, hogy újra bántsanak. Megígértem Jasonnek is, bár ő már nem hallhatta, hogy nem fogok elgyengülni újra, mint akkor éjszaka, mikor elvitték.
És most megszegtem az ígéretem. Megaláztattam magam, hagytam, hogy megbántsanak, hogy lekezelően beszéljenek rólam, és a hozzám hasonlókról. Hazudtam arról, aki vagyok, hogy védjem a büszkeségem, amim talán soha nem is volt. Hát miféle utcagyerek tesz ilyet? Mindenki, akit ismertem bátran kiállt az mellett, ami volt, és nem szégyellte, hogy túlélte azt, amibe egy gazdag ficsúr az első év után belehalt volna. Erősek voltak, erősek voltunk.
Hogy érhette el ez a férfi, hogy meghazudtoljam magam, hogy olyasmit állítsak magamról, ami nem vagyok? Hogy kerültem bele ebbe az életbe, aminek az enyém a közelébe sem ért? Ami nem az enyém volt? Megéri a pénz a csalódásokat és a fájdalmat, amit kapok? Megéri a dögös, kegyetlen főnököt, aki lenéz minket? Megéri?
Jason azt mondaná, nem. Dühös lenne rám emiatt, elrángatna innen, hogy visszavigyen oda, ahová tartozom. És igaza lenne. Nem ide való voltam, és ezt Daniel is így gondolta. Úgy gondolta, az utca gyerekek nem érnek meg húszezer dollárt, nem érdemlik meg az esélyt, hogy normális életük legyen. Ő nem tudja. Nem tudja, hogy nekünk nem volt választásunk. Talán azt hiszi, ha lett volna, mi ezt válasszuk? Fogalma sincs, hányna áhítoztunk az életre, ami neki volt. Hogy aztán örökre eltemessük magunkba, és azt csináljuk, amihez a legjobban értettünk. Lopjunk.
De a válasz olyan egyszerű volt a kérdésre, hogy elgondolkodni rajta is időpocsékolás volt. Igen. Megérte. Eszem ágában sem volt sajnáltatni magam, soha egy pillanatra sem, és amit mondtam, mind a rideg valóság volt. De belekóstolni egy másik életbe, egy jobb életbe, mint ami nekünk adatott… bármi áron megérte. És Daniel… a hidegsége, a tartózkodása a kegyetlensége ellenére… megérte. Nem volt értelmes vagy reális magyarázat erre, de megérte. Nekem legalábbis.
Egy érdes kéz melegségét éreztem csupasz vállamon, és felpillantottam. Stephan együtt érző, barátságos arca mosolygott le rám. Gyorsan letöröltem a könnyeim; még szerencse, hogy nem volt időm sminkelni – gondoltam.
– Stephan… – megdörzsöltem az arcom, megigazítottam a vállamon a táskát, és felálltam. Stephan egy kicsit alacsonyabb volt Danielnél, de még így magasabb nálam.
– Sajnálom, Emma – mondta őszintén. Meleg barna szemeiben együttérzés ült. Megszorította a vállam.
– Ne sajnáld, Stephan – mosolyogtam rá halványan. – Te nem tettél semmit.
– Tudom, hogy most a legrosszabb azt mondani, hogy ne haragudj Danielre, de legalább próbáld meg. – Stephan arcára árnyék vetült, szomorúan nézett rám. – Talán nem hiszed, de régen Daniel sosem mondott volna ilyet.
Szomorúan mosolyogtam.
– Te állandóan véded őt – morogtam. – De van, amiről nem tudsz egyszerűen nem tudomást venni.
– Emma, vannak dolgok, amiket nem tudsz, és amikről jobb, ha nem is fogsz. Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy Daniel nem volt mindig ilyen? – Stephan mély sóhajt hallatott. – Én már akkor az Elwood cégnél dolgoztam, mikor még Daniel apjáé, Roberté volt. És ismertem Danielt már akkor is. Hidd el nekem, Emma, ha azt mondom, hogy azóta teljesen megváltozott.
A fejemet ráztam, Stephan pedig türelmetlenül toppantott.
– Erről nem beszélhetnék, de… Daniellel nem is olyan rég történt valamit, amit… hogy úgy mondjam, nehezen dolgozott fel.
Kíváncsian pillantottam Stephanre, aki kényelmetlenül állt egyik lábáról a másikra. Szemlátomást nem akart beszélni róla.
– Ha nem beszélhetsz róla, nem kell – sóhajtottam fel csalódottan. – Tudod, Stephan, mindenkivel történnek tragédiák. Egyesek könnyen feldolgozzák, mások nehezebben. És vannak, akikben örökké nyomot hagy.
Stephan összeszűkült szemmel méregetett.
– Miről beszélsz, Emma?
– Tudod, miért haragszom, Danielre? Tudod miért bánt, amit mondott? Nem azért, mert ilyen érzelgős vagyok, Stephan. Nem azért csináltam ez az egész árverezős dolgot, mert viccesnek találtam… – Szaggatott lélegzetet vettem, el sem hittem, hogy erre készülök. Égette a torkom az igazság, amit rajtam kívül oly kevesen tudtak. – Én is olyan voltam, mint ők, Stephan – suttogtam. Nem néztem rá, nem akartam, hogy lássa az arcom. A cipőmet fixíroztam, időközben teljesen megfeledkeztem a talpam égő fájdalmáról. – Hatéves voltam, mikor a nevelőszüleim kidobtak. Nem nagyon emlékszem rá… Jason, a nevelőszüleim fia, azt mondta, a nevelőanyám gyűlölt engem, szerinte rossz voltam. – Vállat vontam, mély, reszketeg sóhajt vettem. – De ugyan, melyik gyerek nem az, Stephan? – Végre ránéztem. Stephan nem felelt, a szemében döbbenet ült, de ahogy rám nézett, abban nem változott semmi. Ugyanaz a meleg, barna szempár nézett vissza rám, ami a legelső napon is, mikor megismerkedtünk. – Jason velem maradt, vigyázott rám. Ha ő nincs, egyetlen évet sem élek túl.
Stephan szótlanul nézett rám, emésztgette a szavaimat.
– Hány évig?
Az ajkamba haraptam; nem azért, mert nem bíztam benne – a helyzet az volt, hogy Stephan az a fajta ember, akiben az ember az első pillanattól fogva bízik. Hanem mert a vészcsengő a fejemben már így is percek óta trillázott, arra késztetve, hogy fogjam végre be.
– Tizenkét évig.
Stephan beszívta a levegőt, majd lassan kiengedte.
– Daniel egy tapló – vallotta be.
Felnevettem.
– Nekem mondod?
Stephan ajka is mosolyra húzódott, a mosolya elérte a szemét is; semmi nem árulkodott arról, hogy elítélne engem.
– Ígérd meg, hogy nem mondod el a Jégcsapnak. – A név kicsúszott a számon, mielőtt még meggondolhattam volna.
Stephan prüszkölve felnevetett.
– Találó becenév, de ha meghallja, kitekeri a nyakad – kacsintott rám.
A szememet forgattam.
– Ő miért nem akarja kitekerni a nyakam?
Stephan egyetértő fintort vágott.
– Ígérd meg, Stephan!
A szeme őszintén csillogott.
– Ígérem, Emma. – Megszorította a kezem. – Daniel néha forrófejű, de el kell nézned neki.
Bánatosan elmosolyodtam. – Azt hiszem, kénytelen leszek.
– Vigyelek haza?
Megráztam a fejem, és összeszedtem magam.
– Maradj csak, Danielnek kell a felügyelet!
– Akkor hát holnap – mosolygott rám bátorítóan.
Viszonoztam a mosolyt.

– Holnap.

2 megjegyzés:

  1. Ez a legjobb és legigényesebb blog amit mostanában láttam, örülök hogy olvashatom. :)Remélem nem lesz vége egyhamar ;)

    VálaszTörlés
  2. Nagyon örülök, hogy így gondolod, és hogy elnyerte a tetszésedet. :) Nem tervezem, hogy vége lesz! ;)

    VálaszTörlés