2016. június 4., szombat

Beléd temetkezve 7. fejezet

7. fejezet

Nem épp a legjobb döntés volt faképnél hagynom a főnökömet. Az meg pláne nem, hogy már megint én osztottam ki őt. A kezdeti dühös lendület, amivel kiléptem az irodából egyre jobban lelankadt, és az első sarkon befordulva már azt kívántam, bárcsak azt tettem volna, amit mond, és akkor most nem kellene azon gondolkodnom, van-e még állásom. Gyakorlatilag megfenyegettem a Jégcsapot azzal, hogy kilépek… Mi van, hogyha kap az alkalmon, és kirúg? A gyomrom helytelenítően összeugrott. Jason gyakran mondta, hogy hirtelen haragú vagyok. Dühítő volt, hogy mindig csak azután jut eszembe gondolkodni, miután már kimondtam. Sajnos Daniel nem az az ember volt, akivel csak úgy üvöltözni lehetett.
Ezt jól elszúrtad, Cailli! – dorgáltam magam.
Dühösen feltéptem a bérház kapuját, és felrohantam a lépcsőn. Ösztönösen a korlátra tettem a kezem, ami életem legjobb ötlete volt, mivel a következő pillanatban egy magas valakibe ütköztem, és majdnem hanyatt estem a lépcsőn.
– Emma! – kiáltott egy nehéz akcentusú hang. – Mi az isten nyilát csinálsz, chica?
– Bocs, Pepe – dörzsöltem a mellkasom, ahol nekiütköztem. – Nem láttalak.
Pepe helytelenítően csóválta a fejét, és mormogott valamit a szertelen fruskákról, miközben ledöcögött a lépcsőn. Kicsit szédelegve markoltam meg a táskám pántját, és a szobám felé indultam. A bérházban nekem volt az egyik legszebb szobám – már persze ami egy bárházhoz képest szép lehet. Rövid lépcső vezetett fel a zöld ajtóig, amit egy kék kerítés határolt. Az ajtón csipkés függöny lógott, illatos és tiszta volt, nem úgy, mint a többieknél. Felkapaszkodtam a lépcsőn, előkotortam a kulcsomat, majd belöktem az ajtót. Felkattintottam a lámpát, ledobtam a táskám a székre, és a kimerültségtől, de főleg a dühtől ruhástól dőltem az ágyra.
Alvásról persze szó sem lehetett. Kimerültség ide vagy oda, a nyugtalanság nem hagyott aludni. Minduntalan halk csusszanó majd kopogó hangot hallottam, és mikor lehunytam a szemem, egy drága öltönybe bújtatott test jelent meg előttem.
Végül megadtam magam, és felültem. Az ágy közepén konokul hallgató mobilra meredtem. Talán el kellene mondanom Danielnek – tűnődtem. Végtére is a pasas az ő cégétől követett minket, talán nem is hozzám vagy Rosehoz van köze, hanem Danielhez. Talán valami riporter féle, aki szaftos botrányt akar csapni a cég körül. Végül is ők így szokták, nem? Vagy egy konkurens cég munkatársa, aki el akarja happolni Daniel elől a jó üzletet… Talán csak én voltam paranoiás, de ez pillanatra sem jutott eszembe, hogy az egész talán csak a véletlen műve volt. Túl sokáig várt Dick pizzázójában, és túl sokszor kaptam azon, hogy figyel minket ahhoz, hogy véletlen legyen. De végtére is semmit nem tett… Eddig.
Hangos dörömbölés zavarta el Mr. Flancos Cipőt a gondolataimból. Az ajtómon az üveg zörögni kezdett, a függöny méltatlankodva lengedezett az ütésektől.
– Nyitom már, nyitom! – kiabáltam dühösen. Félredobtam a takarót az útból, és az ajtóhoz siettem. A küszöbön Tia állt, még mindig munkaruhában, kócos hajjal, elkenődött sminkkel. Irigykedve állapítottam meg, hogy Tia ettől csak szexisebb, míg én úgy festhettem, mint egy leöntött festmény.
– Remélem nem felejtetted el, a pénteki divatbemutatót! – vágott a közepébe köszönés nélkül. Eloldalazott mellettem, majd ledobta a cuccait egy székre, és ledobta magát az ágyra.
– Hogy is felejthetném, miután minden második órában elmondod – forgattam a szemeim, miközben becsuktam az ajtót.
Tia elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Remélem, beszéltél már Daniellel! – nézett rám szúrósan. Kihúztam az egyik széket az asztal mögül, majd fordítva leültem rá; odatettem a karom, ahol a hátamnak kellett volna lennie.
– Még nem volt alkalmam.
Tia szeme összeszűkült.
– Már megint mi van? Nem hiszem el, hogy nem bírtok ki öt percet veszekedés nélkül. De komolyan! Mióta is dolgozol itt? Két hete? – Hátratűrt egy kósza tincset. – Egy nap nem telt el úgy, hogy ti ketten ne kaptatok volna össze valamin.
– Tia, nyugi – sóhajtottam. – Ígérem, holnap beszélek vele. – Na persze csak ha addig nem rúg ki.
– Ajánlom is – emelte felém a mutató ujját. – Muszáj ott lenned, Martin már alig várja.
Ismét a szememet forgattam.
– Remélem nem a szokásos vacsora parti miatt, mert akkor csalódást kell okoznunk neki.
Tia meglepetten vonta fel egyik szemöldökét.
– Csalódást? Nekünk?
– Már elígérkeztem a te nevedben is máshová.
A barna szemek összeszűkültek. Tia épp annyira utálta a meglepetéseket, mint az ízléstelen ruhákat.
– Mégis hová?
Rávigyorogtam.
– Dickhez.
Az arca abban a pillanatban felragyogott, ahogy meghallotta a nevet.
– Mindjárt más – mondta vidáman. – Jó rég jártam már nála, azt hiszem, számíthatok egy jó kis olaszos fejmosásra tőle.
Felnevettem, és elképzeltem Dicket, ahogy Tiának fejmosást tart.
– Na és hogy ment a Jack-terv? – váltott gyorsan témát.
Felpillantottam rá, és megeresztettem felé egy vigyort.
– Daniel ki volt bukva, mint mindig.
Most Tián volt a szemforgatás sora.
– De miután végighallgatott, azt hiszem, belátta, hogy jól csináltam. És mivel semmi törvénybeütközőt nem tettem, semmi oka nem volt, hogy kiakadjon.
– Danielnek nem kellenek okok, hogy kiakadjon – húzta el a száját. – Nála ez olyan, mint a nőknél a vásárlási láz. Egyszer csak elkapja, és aztán nincs menekvés.
Felnevettem, de a nevetésemet elnyomta a telefonomból felhangzó ritmusos zene.
– Ki a fene lehet az ilyenkor? – puffogtam, miközben Tia felém dobta a mobilt. A kijelzőre pillantva a szívem nagyot ugrott, majd kihagyott egy ütemet.
Felpattantam a székről, és nem törődve Tia értetlen arcával az udvarra rohantam.
– Daniel? – szóltam bele végül a telefonba.
– Emma. – A nevem a szájából halk sóhajként hatott.
Pár pillanatig csend telepedett közénk, amit csak Daniel halk lélegzete törte meg. Nem tudtam, mit kellene mondanom, hogy egyáltalán nekem kellene-e megszólalnom, de a csend köztünk megnyugtató volt.
– Daniel… – kezdtem lassan, de aztán halk sóhajt hallottam a vonal másik végéről, és inkább elhallgattam.
– Csak azért hívtalak, hogy rendben hazaértél-e.
Csodálkozásomban nem figyeltem a lábam elé, és beleütköztem az udvaron hagyott favödörbe. A lábam beleakadt a fogantyúba, a vödör nagy csörömpöléssel előreröpült, én pedig a padló felé zuhantam. Ösztönösen elengedtem a telefont, a kezemmel kapaszkodó után kapva, és az utolsó pillanatban sikerült elkapnom az egyik szoba kilincsét. Mikor sikerült talpra vergődnöm hangosan káromkodva gyaláztam azt a valakit, aki nem volt képes elrakni a vödrét az út közepéről. A fájdalomtól fél lábon ugrálva idegesen kerestem a telefont; majd megpillantottam az egyik asztal alatt. Gyorsan lehajoltam érte, és a fülemhez tettem.
– Daniel?
– Mi a franc volt ez a csörömpölés? – Még a telefonon keresztül is hallottam a neheztelést a hangjában.
– Semmi, semmi! – feleltem gyorsan, és hátracsaptam egy kiszabaduló tincsemet.
Daniel ismét elhallgatott, a csendet most szinte már vágni lehetett volna.
– Szóval csak azért hívtalak…
– Igen, hallottam – vágtam közbe. – Mond csak, minden alkalmazottadért ennyire aggódsz?
Éreztem, hogy mosolyog.
– A különösen szétszórtakért igen.
Lenyeltem egy csípős választ, és inkább témát váltottam.
– Hogy ment a tárgyalás Jackkel?
Talán arra számított, hogy visszavágok, mert csak egy pillanatnyi habozás után válaszolt.
– Minden rendben volt. Jack elfogadta a tervet, amit küldtél neki, és a hétvégén el is akarja kezdeni az építkezést.
– Beszéltem Cameronnal, és ő majd kiküldi az embereit Jackhez, hogy megbeszéljék a részleteket – feleltem. – Azt hiszem, innentől ez már nem a mi dolgunk.
– Emma… – kezdte, és ismét elhallgatott, mintha nehezére esett volna beszélni.
– Tudom, tudom – forgattam a szemeim, és örültem, hogy nem lát. – Nem kellett volna a hátad mögött intézkednem, sőt, ha nem szúrom el, nem is kell helyre hoznom, és…
– Elhallgatnál egy percre, hogy végigmondhassam? – vágott a szavamba, de a hangjában mosolyt hallottam.
Csendben maradtam.
– Köszönöm – mondta pár pillanattal később, lágy hangon. – Köszönöm, hogy megmentetted az üzletet. Ha te nem vagy, Jack valószínűleg visszamondta volna.
Elakadt a lélegzetem, a szívem vadul dörömbölni kezdett a mellkasomban. Fülig érő mosoly terült szét az arcomon, mint egy kisgyereknek. Végre kimondta! Határtalan örömöt szegte fel a fejét bennem, és valami ismeretlen érzés kerített hatalmába; azt hiszem, ezt hívják büszkeségnek.
– Úgy tűnik ehhez jól értek – feleltem halkan. – Megmenteni az üzletet.
A vonal túlsó fele csendes maradt, és azt hittem, valami rosszat mondtam.
– Én vagyok a B terv, vagy mi. A titkos fegyver, tudod – zagyváltam.
– Te nem csak a B terv voltál – felelte. A hangja csendes maradt, érzelemmentes. – Nem akarom, hogy azt hidd, kihasználtalak.
Fanyar mosoly ült ki az arcomra. Ez későn jut eszedbe, Jégcsap.
– Nem számít, én mit hiszek, amíg az üzlet jól megy – feleltem. – Nekem csak egy kávémba kerül, emlékszel?
Szinte láttam, ahogy elborul az arca, és összeráncolja a tökéletes szemöldökét.
– Már mondtam, mit gondolok erről, Emma. És nem szeretem, ha átvernek.
– Én ugyan nem ígértem neked semmit, Daniel. A drága üzleted érdekében el kell fogadnod, hogy egy órára titkárnő nélkül maradsz.
– Remélem, nem hiszed, hogy ez zavar.
Most én vontam össze a szemöldököm.
– Nem tudom, mi más kifogásod lehet ellene, úgyhogy légy szíves, világosíts fel. – A hangom egy oktávnyit megemelkedett, ahogy bosszússá vált.
Nem felelt.
– Na, látod! – tártam szét a szabadon maradt karom.
– Nekem ez nem tetszik. – Olyan volt a hangja, mint egy duzzogó kisgyereké.
– Kész csoda lenne, ha valami tetszene neked – sóhajtottam.
– Majd Stephan elvisz titeket, és vissza is hoz. – A hangja parancsoló hangnemre váltott, amit ki nem állhattam.
– Nem kell mellém gardedám, Daniel, nem vagyok már gyerek. És légy szíves ne kezdjük ezt a témát elölről! – A hangom türelmetlenül csattant. – Megiszok vele egy kávét, ti felépítitek azt a boltot, én pedig soha többé nem látom. Pont.
Dühös fújtatás volt a válasz, de nem vitatkozott tovább.
– Csak nyugodj meg, és igyál egy kávét, mielőtt felmegy a vérnyomásod – nevettem.
– Nem hiszem, hogy a koffein jót tesz a vérnyomásomnak. – Halk, csilingelő nevetése egy pillanatra elfeledtette, miről is beszéltünk az előbb.
– Most le kell tennem – mondtam halkan, enyhébb hangon. – Ha nem fekszem le, holnap elkésem a munkából, és a főnököm kirúg.
– Mogorva fazon lehet – jött a halk válasz.
– Az – suttogtam, és egy mosollyal válaszoltam az övére, amit a telefonon keresztül is érezni lehetett. – De néha kenyérre lehet kenni.
– Jó éjt, Emma!
– Jó éjt, Daniel!
Még sokáig a fülem mellett tartottam a telefont azután, hogy letette. A szívem lüktetett, kellemes érzés lengte körül, olyan, amit talán addig nem is éreztem. A szívemhez szorítottam a telefont, az arcomon mosoly terült szét.
„Csak azért hívtalak, hogy rendben hazaértél-e”
Daniel hangja még sokáig ott visszhangzott a fülemben, újra meg újra lejátszva beszélgetésünket, keresve benne valami rejtet üzenetet, amire előtte nem figyeltem.
Nos, annyi biztos, hogy nem vagyok kirúgva.

Péntek reggel Daniel nem volt az irodában. Sőt, senki nem volt az irodában. Rose helyén egy barna hajú, szemüveges, furcsa ruhába öltözött nő állt. Abból, ahogy megrezzent a telefoncsörgésre, és majdnem elejtette a kagylót arra következtettem, hogy még új.
– Jó reggelt! – köszöntem mosolyogva. A lány – alig lehetett huszonegy –, kapkodva feltolta az orrára a vastagkeretes szemüvegét, kontyba fogott haja ziláltan keresztezte az arcát.
– Jó reggelt – hadarta kapkodva. – Miben segíthetek?
– Emma vagyok – mosolyogtam továbbra is. – Mr. Elwood titkárnője.
– Ó. – Úgy nézett végig rajtam, mintha én lennék az új cirkuszi szám főattrakciója. – Mr. Elwood nincs itt.
Na, ne mondd! – gondoltam epésen.
– Tudja, hová ment?
– A titkárnője nem tudja? – vonta fel vastag szemöldökét. Ha a hangja nem lett volna számon kérő, elsiklottam volna felette.
– A titkárnőjének van jobb dolga is, mint Daniel mindenegyes lépését figyelni. – Lenéző pillantást vetettem rá. Ez bevált, mert lesütötte a szemét, és kapkodva az iratai között kezdett el turkálni.
– Ne haragudjon, Emma. Mr. Elwood hagyott magának egy üzenetet…
Türelmesen vártam, míg előhalássza a bordó dossziét.
– Mi az üzenet… – a névtáblájára pillantottam – Marcie?
–  Mr. Elwood azt mondta, amint Miss Stonehoz megérkezik a… jaj, várjon egy pillanatot! – Lehunyt szemmel megmasszírozta a homlokát. – Ó igen, a Russo szerződés. Szóval, ha megérkezik a Russo szerződés, vigye el neki… – Kotorászni kezdett a papírjai között, majd előhúzott egy kis kártyát – erre a címre!
Átnyújtott a kártyát, mire futólag rápillantottam.
– Ebben van a szerződés – bökött a bordó dossziéra.
– Remek, Marcie, köszönöm! – Azzal sarkon fordultam, és otthagytam.

A kártyán annak az étteremnek a címe állt, ahol először találkoztam Daniellel. A NW Front Ave nagyjából negyedórányira volt a cégtől, de ahogy a portlandi forgalmat ismertem, inkább fél. Mivel taxira nem volt pénzem, így buszra szálltam, ami kicsit több mint húsz perc alatt átvitt a folyó túloldalára. Daniel még nem hívott, nem voltam késésben, de azért gyorsítottam a lépteimet. Isten ments, hogy a Jégcsap szívinfarktust kapjon miattam.
Végigsiettem az ismerős utcákon az étteremig, és most először figyeltem fel az ELWOOD feliratra. Elmosolyodtam, mikor a parkolóban sorakozó autókra pillantottam. Azt hiszem, egyikünk sem gondolta volna, hogy azután a szörnyű találkozás után még valaha is el kell viselnünk a másikat. De hát ez a sors fintora, igaz?
Kivételesen a bejárati ajtót használtam, és most megcsodálhattam az étteremet belülről is. Az első lépés után megtorpantam, és fintorogva néztem körbe. Igen, az étterem gyönyörű volt. Olyasfajta hely, ahol az ember naphosszat elüldögélne csak azért, hogy gyönyörködjön a csillogó faasztalokban, a rajtuk lévő csipkés fehér terítőben, vagy hogy csak ücsörögjön a kényelmes, inkább fotelre hasonlító székekben. Az asztalok felett hosszú lámpák függtek, melyek füstszerű árnyékokat vetettek a barna fapadlóra. A falak mentén boros szekrények álltak, egytől egyik a legfinomabb, legdrágább borokkal. Az emberek pedig nem is lehettek volna ennél odaillőbbek. Mindről lerítt, hogy gazdag ficsúr, akiknek meg sem kottyan kidobni kétszáz dollárt egy reggeliét.
A fintorom oka azonban az volt, hogy mind ez ugyan gyönyörű volt, stílusos és elegáns – de nem Danieles. Hiányzott az ezüst, a sötét színek. Mintha nem is ő építette volna, csak a nevét adta volna hozzá. A legszebb étterem volt, amit valaha láttam, de nem tükrözte azt a férfit, akit én ismertem, és ez hiányzott.
Sóhajtva körbepillantottam, míg meg nem láttam Daniel kócos haját az egyik hátsó asztalnál. Körülötte még három férfi ült, az egyikük Stephan.
Megindulta feléjük, útközben kivettem a táskámból a szerződést tartalmazó borítékot. Úgy három asztalnyira lehettem, mikor Daniel épp felpillantott, de már nem láthatott meg, mert a semmiből egy fekete monstrum torlaszolta el az utat.
Hátra kellett hajtanom a fejem, hogy felnézhessek a férfi arcába. Szakállas arcában vizenyős szemek ültek, és most összeszűkülve meredtek rám.
– Arra nem mehet, kisasszony!
– Én Emma Cailli vagyok, Daniel Elwood titkárnője – mondtam, és jobbra léptem, hogy elkerüljem. A férfi azonban gyorsabb volt, és elém vágott.
– Azt mondtam, arra nem mehet! – vágta oda durván. – Kérem, távozzon!
– Azt hiszem, nem értett meg! – tettem csípőre a kezem. – Az a férfi ott főnököm, ez pedig itt a szerződés, amit alá kell íratnom vele! – lóbáltam meg az orra előtt a dossziét. – Úgyhogy én most itt átmegyek!
Ezúttal balra indultam el, azt terveztem, hogyha megpróbál megállítani, majd átbújok a keze alatt. De ehelyett egy szoros marok tapadt a karomra, majd megrántott, és gyakorlatilag visszarepített a helyemre. A jelenetnek mindenki a szemtanúja volt, így most az egész étterem engem figyelt gúnyos, lekezelő tekintettel.
– Na, idefigyeljen, maga…
– Engedd el őt, Ronald, velem van! – csendült egy hang a monstrum háta mögött. Ha akartam volna sem tudtam volna átpillantani a Ronaldnak nevezett férfi válla felett; nem csakhogy vagy három fejjel magasabb volt nálam, de vagy háromszor szélesebb is.
A férfi még egyszer lesújtóan lenézett rám, majd eloldalazott.
– Bunkó – morogtam, és megigazítottam a táskát a vállamon.
– Ne haragudj Ronald miatt – szólt a dallamos hang. Felpillantottam, és a tekintetem találkozott a gyönyörű szép kobaltkék szemekkel.
– Ez a pasi egy dúvad – fújtattam. – Nézd meg mit csinált velem! – dörzsöltem a karom. – Ha legközelebb is ilyen fogadtatás vár, el sem hozom a hülye szerződésedet!
Daniel szája sarkában mosoly bujkált.
– Csak a dolgát végezi, Emma, és nagyon jól csinálja.
– Mert a nála kisebb emberek kihajítása aztán a munka csúcsa! – durrogtam. – Büszke lehet magára!
Daniel a szemét forgatta.
Igen, Jégcsap, utálom a biztonsági őröket, a rendőröket, és mindenkit, akit a behatolók ellen béreltek fel – mondtam volna a legszívesebben, de inkább lenyeltem a választ. Helyette felé nyújtottam a dossziét.
– Tessék, itt a szerződés,  én már itt sem vagyok!
– Várj, nem mehetsz el csak így?
– Már hogyne mehetnék? Nekem dolgoznom kell.
– Szerinted én mit csinálok? – Vidámság csillogott a szemében.
– Te jól szórakozol az üzlettársaiddal az éttermedben.
– Már megint ez a szó. – Felvonta egyik szemöldökét. – Mi bajod az éttermemmel?
– Nekem ugyan semmi – tártam szét a karom. – Te reggelizz csak szépen meg, én pedig visszamegyek az irodába!
Hátat fordítottam volna neki, ha nem kapja el a karom. Kelletlenül felé fordultam, és igyekeztem bosszúsnak tűnni. Lágy érintése a karomon csiklandozott, kirázott tőle a hideg. Ha ez ilyen kellemes lehet, milyen lehet az, mikor az arcomat érinti?
Gyorsan kiűztem ezt a gondolatot, és elhúztam a kezem. Ezt ő is észrevehette, mert hátralépett egyet.
– Mikor találkozol Jackkel?
Már megint itt tartunk?
– Délben.
– Hol?
Most rajtam volt a szemöldökfelvonás sora.
– Az üzlettársaid azt hiszem, már tűkön ülnek, hogy aláírhassák azt a szerződést. Inkább velük foglalkozz.
– Hol, Emma? – kérdezte, mintha meg sem szólaltam volna.
– Nem tudom, Daniel, ő válassza a helyet. Vége a kihallgatásnak? Mert nagyon elegem van abból, hogy mindenről be kell neked számolnom!
Hátat fordítottam neki, és elcsörtettem a kijárat irányába.
– Emma! – kiáltott utánam.
Felemeltem a kezem, és oda sem fordulva búcsút intettem neki.

Öt perccel dél előtt kikapcsoltam a gépet, majd mivel tudtam, hogy Daniel mindenképpen keresni fog, írtam neki egy cetlit azzal az üzenettel, hogy az ebédidő végére visszaérek. Miközben kifele menet eltettem a telefonom a táskámba azon tűnődtem, mégis mi a francért ajánlottam én fel ezt a kávézást? Semmi kedvem nem volt az ebédidőmet Jackkel tölteni, főleg mivel láthatóan ez nagyon csípte Daniel csőrét. Ha visszagondoltam arra, hogyan adott el neki pár millióért, hogy végigcaflassak vele Amerikán az egész hiszti tök értelmetlennek tűnt.
Mostanra azonban már nem volt visszaút, így pontban délben kiléptem a cég ajtaján a felhős, esőszagú Portlandbe. Úgy tűnik, eddig tartott a jó idő. Lefutottam a lépcsőn, a magas sarkúm hangosan kopogott a fokokon, majd körbepillantva megláttam Jacket egy limuzinnak támaszkodva. Nem tudtam nem észrevenni, milyen jól néz ki. Széles mosolya a füléig ért, mikor meglátott, sötét haja rendezetten – már-már túl rendezetten –, volt hátra zselézve. Hiányérzet fogott el, hogy ezek a tincsek nem lógnak a szép szemekbe. A pár nappal ezelőtt szépnek gondolt zöld szemei most apró, jelentéktelen szentjánosbogaraknak tűntek a kobaltkék, csillogó jégpáncélhoz képest, ami Danielt képviselte. Nem szándékosan tettem, de muszáj volt összehasonlítanom őket. Jack gondosan begombolt mélykék zakót viselt, flancos cipővel, ami elképesztően kényelmetlen lehetett. Már értettem, miért láttam a Jégcsapot mindig csak egy fehér ingben. Rosszul esett bevallani, de a kusza tincsek és a feltűrt ing jobban vonzott, mint a zselés haj és feszes öltözet.
– Jack – mosolyogtam rá, és reméltem, hogy nem látszik, mennyire mű az a mosoly.
– Emma. – Az ő mosolya sokkal sugárzóbb volt az enyémnél, már-már azt hittem, bereped a képe. – Nagyon csinos…
Elhallgatott, én pedig felsóhajtottam.
– Azt hiszem, kénytelen leszek megengedni, hogy mostantól tegezz – mondtam tettetett jókedvvel, hogy ne tűnjön fel neki, mennyire nincs ínyemre.
– Már azt hittem, sosem kérsz meg. – A mosolya továbbra is ott ragyogott az arcán, de ezúttal enyhe gúnyt éreztem a hangjában. – Szóval – kezdte újra. – Nagyon csinos vagy.
– Köszönöm – bólintottam, és rosszul esett, hogy a szavai nem jelentenek számomra semmit.
Csak szavak – gondoltam. Üres jelentéssel. Egy hozzá hasonló férfi minden nőnek ezt mondja, akivel épp kávézni készül. Vagyis, a gazdagok ezt szokták csinálni nem? Üres bókokat vágnak a nők fejéhez, azok meg naivan elhiszik.
– Nos, hová megyünk?
A szeme cinkosan megvillant.
– Majd meglátod. Csak kövess.
Jacknek eszébe sem jutott beszállni a limóba, amitől nagyon megkönnyebbültem. Még csak az kéne, hogy egy ilyen feltűnő járgány furikázzon végig a városon. Jack elindult, én pedig követtem. Jó lassan sétált végig a fülledt, esőszagú városon, ahhoz képest, hogy tudta, csak egy órás ebédszünetem van. Ha egyre nem érek vissza, a Jégcsap levágja a fejem. Jack egész úton csacsogott, vidáman, zsebre dugott kézzel mutatta az utat, és közben mindenféle építkezésről beszélt, ami halálra untatja. Én lelkesen bólogattam, és a megfelelő időben hümmögtem egyet, de igazából fogalmam sem volt, miről beszélt. Egy kukkot sem értettem a sok szakszóból, amit használt, meg az eszközök neveiből, amikkel viccelni próbált. Sőt, valójában úgy gondoltam, csak fel akar vágni azzal, amit tud, hogy lenyűgözzön, de nálam nem vált be. Már csak azért sem, mert egy szót sem értettem.
Úgy negyedóra séta után ismerős környékre értünk; magas házak sikátorrá rendezett halmaza fogott körbe minket. Az utcagyerekek kedvenc búvóhelye. Csakhogy a lehető legrosszabb oldalán a városnak. Annyira igyekeztem lépést tartani Jack dumálásával, hogy észre sem vettem, merre megyünk – Jack ugyanis a város nyugati részébe készült vinni engem. Abba a részbe, ami már nem az én… vagyis a mi területünk volt.
Nagyjából négy évvel azután, hogy Jasonnel az utcára kerültünk, kötöttünk egy megállapodást a nyugati fiúkkal: egy láthatatlan vízszintes vonal mentén két részre osztottuk a várost, a keleti fele a mi területünk, a nyugati fele pedig a fiúké volt. A határvonalat az egyik régóta lezárt híd jelölte ki, amin ma már nem közlekedhettek az autók. A híd vízszintes vonalában több kilométer hosszúságban a folyó mindkét felén a fiúk megjelölték a házakat egy hatalmas, vörös kereszttel, amin egy hullámos vonal futott felfelé – a fiúk elmondása szerint egy kígyó –, innen tudtuk, hol ér véget a területünk. A fiúk akkor még legalább húszan voltak, míg mi csak ketten – később azonban többen is csatlakoztak a mi területünkhöz, de az egyezség nem változott.
És most, majdnem tíz évvel később sem számított, hogy én már nem voltam utcagyerek – az egyezség az egyezség, és egyikünk sem szegheti meg.
– Jack, mégis hová viszel? – kérdeztem feszülten, miközben már a falakat bámultam, hogy megpillantom e rajtuk a vörös keresztet.
– Már nincs messze – ígérte, és rám mosolygott.
Remélem is – gondoltam, és igyekeztem nem feltűnően felmérni a terepet. Nem voltunk messze a folyótól; Daniel irodájából, ha az ember nagyon figyel, megpillanthatja a víz kékes csillogását. Most azonban még közelebb voltunk hozzá, és az ismerős terep biztosított róla, hogy közel a határ. Ha Jack azon túlra akar vinni, hát sajnos nem követhetem.
– Itt is volnánk – szólalt meg pár perccel később.
Az utca végén egy magas, puccos kávézó terpeszkedett, és legnagyobb megkönnyebbülésemre még a keleti oldalon. A kávézó magas ablakai mögött néhány körasztal körül vidáman fecsegő emberek iszogatták a kávéjukat, a parkolóban néhány motor állt magányosan a körülöttük parkoló autók között. Elegáns és puccos volt, még az Elwood étteremhez képest is.
– Te jó ég, itt aztán van felhajtás – morogtam, ahogy végigcsúsztattam a kezem a kristálytiszta korláton. Alig mertem rálépni a csillogó csempepadlóra. Az emberek körülöttem öltönyben vagy kosztümben voltak, valószínűleg mind valami vállalat tagjai voltak.
– Nos, ez itt az én kávézóm, Emma. – Jack hangja büszkén csengett, mikor kinyitotta nekem az ajtót.
A kávézó belseje a megszokottól eltérően kék volt; kék falak, kék terítők az asztalokon, kék keretes oklevelek, díjak és serlegek a kék csipketerítőkön. Annyira kék volt, hogy már szúrta a szemem. Puccos, elegáns, nagyzó, felvágó, és kék.
– Bájos. – A hangom elcsuklott a feltörni készülő nevetéstől.
– Szeretem a kéket – vont vállat.
Akaratom ellenére kitört belőlem a nevetés. Hátravetettem a fejem, és hangosan, éktelenül nevetni kezdtem. Nem tudom, hogy a feszültségtől, vagy Jack naivitásától, de képtelen voltam abbahagyni. A hasam megfájdult a nevetéstől, és pár másodperc múlva gyakorlatilag fuldokolva hagytam abba.
– Hát ez jó, köszönöm, rég nevettem ilyen jót.
Jack szótlan maradt, míg én a hasamat fogdostam, hogy csillapítsam a szúró fájdalmat. Nem kaptam levegőt a nevetéstől, úgyhogy úgy nézhettem ki, mint egy fuldokló macska.
Miután képes voltam felegyenesedni, Jackre néztem, hogy odabökjek valami megjegyzést, de aztán inkább csendben maradtam. Jack jéghidegen követett a tekintetével, az arca elkomorult, lemosták róla a mosolyt.
– Valami nem tetszik? – kérdezte keményen.
A francba – döbbentem rá. Megbántottam.
– Nem erről van szó – mondtam engesztelésképen, de egy halvány vigyor azért maradt az arcomon. – Csak ez annyira… kék – nyögtem ki, és az arcomon ott maradt a buta vigyor.
– Szeretem a kéket – ismételte, a hangjából halványan kicsengett a megbántottság. – És annyira azért nem kék. A padló márványszínű, a pult pedig fehér.
Ha téged ez megnyugtat – gondoltam, de aztán gyorsan el is tereltem a gondolataim, nehogy megint kitörjön belőlem a nevetés. Nem kerülte el a figyelmem, hogy többen is felnéztek a kávéjukból, hogy megbámuljanak minket.
– Ne haragudj – mondtam, és igyekeztem megbánást önteni a szavaimba. – Nem akartalak megbántani. Tetszik a kávézód, igazán elegáns.
Ez már jobban tetszett neki, a mosoly visszatért az arcára.
– Gyere, keressünk egy helyet.
Végül a teraszon ültünk le – hála istennek fedett volt, különben jól eláztunk volna, ha nekiáll esni.
Míg vártunk a pincérre, elkalandozott a tekintetem a közeli házakra. Feszültség növekedett a mellkasomba; az utca túloldalán ugyanis az egyik kőház belső oldalán megpillantottam a vörös keresztet. Túlságosan közel voltam a határhoz, és ez nem tetszett. Mindig is szerettem annyira távol lenni a nyugatiaktól, amennyire csak lehet. Jason és én sem szerettük, ha a fiúk a mi terültünk közelében ólálkodtak. Tudtam, ha egyikük most megjelenne a ház mellett, rögtön felismerne.
– Mr. Rathbone! – Egy kellemes női hang szólalt meg a vállunk felett. Kezében egy jegyzettömböt tartott, és leplezetlen mosollyal bámult Jackre. Mogyorószínű haja lágy hullámokban omlott le a háta közepéig, hasonlószínű szemét egy pillanatra sem tudta levenni a velem szemben ülő férfiról. Telt ajkai piroslottak a rúzstól, fülében két hatalmas karika függött. Egyszerű farmert, és egy fehér Blue Sky feliratú egyenfelsőt viselt.
– Melissa – viszonozta a mosolyt Jack.
– Örülök, hogy látom, uram. A fiúk már kérdezték, mikor látogat ki megint.
– Majd ha a fizetést osztom – felelte.
Melissa csilingelő nevetésben tört ki, a fürtjeit látható kihívással dobta hátra. Én pedig csak ültem ott, és azon gondolkodtam, mégis mi a francon nevet.
– Mit hozhatok, Mr. Rathbone? – kérdezte, mikor abbahagyta a nevetést.
– Két kávét kérnénk – mondta kedvesen.
– Öm, én inkább egy forrócsokit szeretnék. Fehéret, ha lehet, cukor nélkül, kakaóval és fahéjjal.
– Nem kávét? – kérdezte Jack meglepetten.
– Nem szeretem a kávét – vontam vállat.
Melissa hanyagul lejegyzte, amit kértem, makd egy széles mosoly kíséretében ismét Jack felé fordlt.
– Enni valamit?
– Én semmit – rázta a fejét. – Emma?
– Egy croissant.
– Rögtön hozom! – Azzal hátat fordított, és elsietett.
Felvont szemöldökkel meredtem utána, és azon töprengtem, mennyi ideje epekedhet ez a nő Jack után.
– Nem említetted, hogy nem szereted a kávét – mondta Jack, miután Melissa elment.
Vállat vontam.
– Nem gondoltam, hogy számít.
– Persze, hogy számít, Emma – mondta kedvesen. – Mindenre kíváncsi vagyok, ami veled kapcsolatos.
– Nincs bennem semmi érdekes – mondtam neki már másodszor.
– Én ezt nem így gondolom. Tudod, Daniel, ha nem is önszántából, mesélt rólad.
Felvontam a szemöldököm. Ezért még számolunk, Jégcsap!
– Igen? És mégis mit mondott?
Jack hunyorogva nézett rám, csalva mosollyal az arcán.
– Említette, hogy semmi tapasztalatod a szakmában. És hogy nem tudta, hogyan fogsz teljesíteni, de kellemes csalódást jelentettél neki.
Félrebiccentettem a fejem.
– Szép próbálkozás, Jack – mondtam elismerően. – De Daniel sosem mondana ilyet!
Jack most már olyan szélesen mosolygott, hogy kilátszottak a fogai.
– Lebuktam.
Fanyarul mosolyogtam, de legszívesebbn egyszerűen otthagytam volna. Azon töprengtem, mi lett volna, ha egyszerűen csak azt mondom, Daniel nem enged el, és akkor most nem kellene jó pofiznom ennek a férfinek, hogy elfogadja azt a hülye tervet. Eszembe jutottak Daniel szavai, mikor egyszer azt mondta: „A jó üzlet áldozatokkal kezdődik.”
Hát én már meghoztam a magamét, és nem is keveset, úgyhogy innentől ez már nem rajtam múlik.
– De amit mondtam, az igaz volt. Csak Daniel nem éppen ezeket a szavakat használta.
– Fel nem foghatom, miért beszéltetek rólam.
Melissa időközben megjelent a rendeléseinkkel. Míg lepakolt, mindvégig a hátát mutatta nekem, én meg azon töprengtem, ha most véletlenül meglökném, épp Jack ölében landolna. Hisz ezt akarta nem?
Sajnos pár pillanat múlva már fel is egyenesedett, úgyhogy csak negédesen vigyorogtam fel rá, amit egy kérdő tekintettel viszonzott.
– Köszönjük, Melissa! – biccentett Jack, le sem véve rólam a szemét.
Melissa elment, ő pedig felvette a kávéscsészéjét, és kortyolt egyet a kávéból. A kávéscsészén hullámos kék vonalak futottak végig, míg a hozzá tartozó tányért szintén két kék vonal szelte. Kész csoda, hogy a kiskanál nem türkizkék volt.
Te jó ég, mit meg nem adnék egy kis ezüstér!
Daniel soha nem használt volna ilyen csészét. Nála minden makulátlan fehér volt, vagy ezüstszínű. Hiányoztak ezek a színek.
Hogy megszakítsam a szemkontaktust, lesütöttem a szemem, és felemeltem a csészém. A forrócsokit tejszínhab fedte, azon pedig kakaópor és fahéj árasztott finom illatot. Elkevertem a habot, majd belekortyoltam. A fehércsoki ízéről azok a finom táblás csokik jutottak eszembe, amit Jason lopott nekem az egyik kisboltból.
– Ami a kérdésedet illeti… – szólalt meg Jack, miután megitta a kávéja felét. – Én kérdezősködtem rólad.
Nem feleltem.
– Danielnek nem tetszett, de hát az üzlet az üzlet. Tudnom kellett, milyen munkaerő vagy, mielőtt elviszlek magammal.
Erre a gondoltra felfordult a gyomrom, és inkább letettem a csészémet.
– Fogadok, Daniel csupa rosszat mondott.
– Miért tette volna? – kérdezte őszinte csodálkozással. – Nem, Emma, Daniel tényleg dicsért téged, csak eléggé burkoltan.
Elmosolyodtam. Igen, azt valahogy sejtettem.
– Azt mondta, nagyon tapasztalatlan vagy, de az utóbbi hetekben egész belejöttél.
– Kávét főzni bárki tud – mondtam epésen.
– Én valami kiadóról is hallottam – mondta érzelemmentes hangon, és ismét a kávéjába kortyolt.
– Leadtam – feleltem. – Mert nem értettem hozzá. Most csak a telefonokat veszem fel és emaileket küldök, néha pedig elkísérem Danielt egy konferenciára. – Megvontam a vállam, és felemeltem a számhoz emeltem a csészém. – Nem nagy cucc.
– Ne minősítsd le magad – mondta szigorúan.
Belekortyoltam a forrócsokiba, majd letöröltem a habot a számról.
– Na és te Jack – kezdtem most én, hogy ne legyek udvariatlan. – Hogy kerültél bele ebbe az… üzleti életbe.
– A nagybátyám révén – felelte. – Egyik dolog jött a másik után. A nagybátyám kőműves volt, belekezdett egy vállalkozásba, de meghalt, mielőtt befejezhette volna. Én akkor húsz voltam. Jelentős összeget hagyott rám, de nem eleget ahhoz, hogy továbbvigyem, amit elkezdett. – Vállat vont. – Az apám segített.
Letetem az üres csészét, és nekikezdtem a croissantnak.
– Azt már meg se merem kérdezni, te hogy kerültél ide – nevetett.
Lenyeltem a falatot, és megtöröltem a szám.
– Egy barátnőm is Danielnél dolgozik.
– Te nem titkárnő típusnak tűnsz – vallotta be, és ő is letette a csészét. 
Kezdett elegem lenni abból, hogy folyton rólam beszélünk. A védekező mechanizmusom része volt, hogy a lehető legkevesebbet mondok magamról.
Válasz helyett beleharaptam a croissantba, és tüntetően a kávéscsészéjére meredtem.
– Mondd, Emma… – kezdte tétován. Felpillantottam rá, nagyon jól tudtam, mit fog kérdezni. Megfogadtam, hogy a válasszal minden mást is meg fogok magyarázni, hogy végre lezárhassuk ezt. – Van barátod?
Lenyeltem az utolsó falat croissant, gondosan megtöröltem a számat, majd lassan felpillantottam rá.
– Nincs, Jack. – A táskám pántját a vállamra akasztottam. Igyekeztem finom maradni. – Azért nincs, mert nem szeretnék. Nekem fontos ez az állás, és szeretném megtartani, abba pedig nem fér bele egy harmadik ember. Az egyetlen, akivel randizom, az a számítógép az irodámban.
Jack ezen halványan elmosolyodott, de a lelkesedése szemmel láthatólag lankadt. Nem akartam megbántani, de nem tehettem mást. Jack nem az a típus volt, akivel randizni szerettem volna. Igen, vonzó volt, el kell ismernem, de még a közelébe sem ért annak a férfinek, akihez egész idő alatt hasonlítottam. Amit mondta, csak félig volt igaz. Fontos az állásom, de ennek semmi köze a pasikhoz. Jack egyszerűen csak nem az a férfi volt, akit magam mellé akartam. Túlságosan előkelő, túl gazdag. Ha Jason most itt lenne, el sem engedett volna vele. De ez képmutatás lett volna, mert Danielhez vonzódtam. Ő az a férfi volt, akit bárki szívesen elfogadott volna, és nem is véletlenül. De mi nem egy közegben mozogtunk. Sem Jackkel, sem Daniellel. Még csak álmodni sem mertem arról, hogy bármelyiküket is megkapjam. Jack érdeklődését sem értettem. Tudta jól, hogy én nem az ő köreikben mozgok. Semmi közöm nem volt az olyan befolyásos és gazdag emberekhez, mint ők. Ha Jacknek lett volna esze, inkább Melissával randizik.
– Értem – felelte Jack elhúzott szájjal. – És értem az utalást is! Nem akarok a terhedre lenni, de amint változtatnál ezen a terveden, értesíts!
Felnevettem:
– Úgy lesz. – A telefonom kijelzőjére pillantottam; meg sem lepődtem, hogy volt egy hívás Danieltől. Az óra pontban egy órát mutatott. – Késésben vagyok – pillantottam fel, és azon kaptam Jacket, hogy fürkészően figyel. – Mennem kell.
Jack felállt, én pedig követtem.
– Köszönöm ezt a nagyszerű beszélgetést – mondta, és közelebb hajolt hozzám. A vészcsengő a fejemben szirénázni kezdett. Jack puszit nyomott az arcomra, az ajka a kelleténél tovább időzött az arcomon. – Egyszer megismételhetnénk.
Bűntudat fogott el.
– Egyszer – mosolyogtam. – Ha nem haragszol, most muszáj mennem. Ott kellenem a délutáni konferencián, és este még… más programom is van.
– Ne hagyd, hogy Daniel ugráltasson! – kacsintott.
Nevettem:
– Nem fogom, hidd el! Köszönöm a forrócsokit!
– Részemről az öröm! Legyen szép napod, Emma!
– Szia, Jack! – Utoljára rámosolyogtam, megragadta a táskám pántját, és elsiettem az ellenkező irányba.

– Késtél, Emma! – Daniel az én irodámban ült, mikor megérkeztem, és az arcán ülő érzelmek cseppet sem voltak biztatóak.
– Tudom, sajnálom – mondtam engesztelően. Letettem a táskám az asztalra, és a gépre pillantottam. Az emaileket nézte, amiket pár órája küldtem el az egyik sportújságnak. Daniel támogatta az egyik motorversenyző céget, akik a jövő héten egy adománygyűjtő versenyt szerveznek, amire Daniel is hivatalos. Én csak annyit tudtam róla, hogy jó sok munkával járt a szervezése.
– Ez egy munkahely, Emma, és elvárom, hogy pontos legyél! – húzta össze a szemét. – A konferenciáig még le kell fénymásolnod a szerződéseket, és ahogy látom – bökött a számítógépre –, a lengyelek már el is küldték emailben a találkozó helyszínét.
– Mindent el fogok intézni, Daniel – forgattam a szemem. Csak negyedórát késtem. A konferenciára mindent előkészítek.
– Remélem is! – morogta és felállt. – Nem akarom, hogy a hanyagságod miatt elússzon az üzlet.
– Azért vagy dühös, mert késtem, vagy azért mert Jackkel voltam? – tettem csípőre a kezem.
Daniel arca megrándult.
– Is.
Felsóhajtottam.
– Daniel, komolyan nem tudom, mi bajod. De ha ez neked ennyire fontos, akkor megnyugtatlak; épp most közöltem Jackkel, hogy ne rám pazarolja az idejét.
Daniel arca még mindig kemény volt.
– Jól tetted.
A szemet forgattam.
– A te ötleted volt, hogy elvigyen magával világot látni, emlékszel? – böktem meg a mellkasát. – Most már nincs visszaút!
Ettől szemmel láthatólag nem lett boldogabb. Felállt a székből, és elém lépett.
– Szeretnék kérni tőled valamit – mondtam egy nagy sóhaj kíséretében.
Felvont szemöldök volt a válaszom.
– Ma délután Tiának lesz egy divatbemutatója, amire hivatalos vagyok – kezdtem óvatosan, és a reakcióját figyeltem. – Ötkor lesz a Burnside Streeten, és ahhoz, hogy odaérjek, négykor el kellene mennem.
Daniel összevonta a szemöldökét, és már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen.
– A tárgyalás a lengyelekkel háromkor lesz, és egy óra alatt biztosan nem fejezzük be, így beszéltem Rose-val és ő majd átveszi a helyem – hadartam, mielőtt még megszólalhatott volna. – A szerződést addigra lefénymásolom, és elküldöm neked emailben a részleteket. A szállítók pedig azt mondták, hatkor telefonálnak, de csak a jövő héten tudnak értekezni veled. Ha este meglesz az eredmény, akár holnap is bejövök, hogy egyeztessük az időpontot!
Daniel tekintete ellágyult, olyan volt, akár az olvadt jég. Pillantása a lelkemig hatolt, jeges érzés öntött el, de a hideg kellemes volt.
– Tia modell, igaz? – kérdezte végül. – Melyik stúdiónál?
– A WW-nél.
Daniel elismerően hümmögött.
– Gondolom, volt már velük üzleted – jegyeztem meg savanyúan.
– Divatstúdiókkal nem dolgozom, Emma, de ismerem Martin Mahoneyt. Jó barátja volt az apámnak.
Reménykedve hunyorogtam fel rá.
– Akkor tehát?
Daniel elhúzta a száját.
– Azt hiszem, Rose tudja tartani a frontot egy délután.
Teli szájjal rávigyorogtam.
– Köszönöm, Daniel!

Négy óra előtt mindent elintéztem, amit Danielnek megígértem, így semmi kifogása nem lehetett, amiért elmentem. Nem volt időm hazamenni és átöltözni, így a cégtől rögtön a buszmegállóba rohantam. Majdnem háromnegyed óra volt, míg a portlandi forgalomban a folyó túloldalára keveredtem, de szerencsére nem voltam késésben. Sietősre fogtam a tempót, és megnyugodtam, mikor a burnside-i nagy tér mellett megpillantottam a rengeteg autót. Voltak ott filmes kocsik, a modelleket szállító autó, a fényképész kocsija, és felismertem az egyik újságíró autóját is. Az eseményt a WW által fent tartott díszteremben rendezték meg, aminek a bejárata előtt már többméteres sor várakozott. Megkerültem az épületet, és a hátsóbejárathoz siettem. Egy biztonsági őr állt az ajtóban, a jöttömre kihúzta magát, és már meg is indult felém. Mielőtt még bármit szólhatott volna, átnyújtottam neki a Martin által írt levelet, amivel biztosítja, hogy nem egy behatoló vagyok, és bemehetek. A levelet az aláírása és a WW stúdió pecsétje zárta. A biztonsági őr biccentett egyet, majd kitárta előttem az ajtót.
A hátsó ajtó egyenesen a modellek öltözőjébe vezetett. Kétoldalt tükrös szekrények álltak, de szinte ki se látszottak a rájuk dobált ruhák, sminktermékek, parfümök és cipők alól. A felfordulás nagyjából egy bombarobbanáshoz hasonlított. A lányok idegesen járkáltak fel-alá, voltak, akik még melltartóban és bugyiban mászkáltak, de voltak olyanok is, akik talpig felöltözve, teljesen készenlétben álltak a kifutót és az öltözőt elválasztó függöny előtt. Az öltöző közepén egy hosszú, gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruhákkal teli akasztó állt, és a lányok mind untalan levettek, majd felakasztották rá a ruháikat. Ha filmben látom, akkor se lehetett volna szebb ez az öltöző.
Tapintható volt a feszültség, és sehol sem láttam Martint, aki megnyugtathatta volna a lányokat.
– Emma! – sikított egy ismerős hang a függöny mellől.
Tia egy gyönyörű, földig érő vörös, pánt nélküli vörös ruhát viselt. A mellrészét apró strassz kövek díszítették, az anyag húzott volt, majd a melle alatt bővebb, és szabadon omlott le a földig.
– Tia! De jól nézel ki!
Vállig érő haját előnyös fürtökbe göndörítették, majd néhány csattal rögzítették.
– Tudom! – kacsintott. – Jaj, de örülök, hogy itt vagy! Martin eltűnt valahová, biztos a fényképészekkel van. Segíts a csattal!
Hátat fordított, én pedig becsatoltam a ruháját.
– Kész csoda, hogy Daniel elengedett! – mondta Tia, miközben az egyik tükrös szekrényhez ment. A boltív alakú tükör szélén kör alakú lámpák világítottak.
– Nekem mondod? – Megfogtam a felém nyújtott fésűt, míg Tia a rendetlen szekrényen kotorászott. – Azt hittem, Jack miatt el sem fog engedni.
– Jó is hogy mondod – bökött felém a tupírfésűvel. – A bemutató végén Jackről tartozol nekem egy beszámolóval.
– Nem látta valaki a stylistot? – sipákolt az egyik lány mellettünk.
– Elment a fényképészekkel – felelte egy másik.
– Hova tűnt Melody? – kiáltott valaki. – Az én sminkem még el sem készült!
–  Tudok valamiben segíteni? – kérdeztem Tiától. – Elég nagy itt a felfordulás.
– Martin eltűnt az egyik fotóssal – forgatta Tia a szemeit. – A lányok meg kétségbe vannak esve, és a show öt perc múlva kezdődik. Van ott egy deszka, nézd csak – mutatott a függöny felé. – Neki kéne támasztani a kifutónak, hogy könnyen fel meg lemehessünk rajta. Már vagy ezerszer kértük Martint, hogy javíttassa meg a lépcsőt, de amíg egyszer baleset nem történik, addig nem tanul!
– Oké, nyugi, megoldom!
A lányok között sasszézva a függönyhöz mentem. A deszka a falnak támasztva állt, és nem tűnt túl nehéznek. Épphogy egy kicsit elhúztam a függönyt, hogy kintről ne láthassanak be. A lépcső egyik foka leszakadt, és az alatta lévő fokra volt esve. Lehajoltam, megragadtam a deszka két oldalát, és lendületesen felemeltem. Nehezebb volt, mint amire számítottam, és majdnem hanyatt estem vele. Hogy megtartsam az egyensúlyom, lendületesen a lépcső felé fordultam vele. Egy hatalmas huppanással a deszka nekiütközött valaminek, majd a következő pillanatban egy kígyó zöld ruhatömeg omlott a földre.
– A francba! – Ledobtam a deszkát a lépcsőre, és kétségbeesetten fordultam hátra.
Az egyik modell ájultan hevert a földön.

Az öltözőre abban a pillanatban síri csend zuhant. A lányok dermedt döbbenettel meredtek rám és az ájult lányra. Tátott szájjal, kigúvadt szemmel bámultam a zöld ruhatömeget, még lélegezni sem mertem. Kétségbeesett döbbenet fogott el, a rémülettől mozdulni sem bírtam.
– Tia – néztem a barátnőmre. – Ez… elájult!
Tia osztozott az érzéseimben; tátott szájjal bámult a lányra, majd rám, majd megint a lányra, és azt hiszem sokkot kapott.
– Tia, elájult! – sipítottam. – Azt a kur… Most mi a francot csináljak?
Remegett a gyomrom, ahogy az ájult lányt bámultam. Keze-lába széttárva, de amitől majdnem szörnyet haltam, az a véres arca volt. A homlokán egy véres csík futott végig.
– Tia…! – rémüldöztem.
– Nyugi, nyugi! – zihált. – Oké… én… azt hiszem – az arcára volt írva a döbbenet. Szemmel láthatólag nem akart hinni a szemének. – Oké, először is hívjuk a mentőket! Valaki hívja már a mentőket! – kiáltott. Az egyik lány kapkodva előkereste a telefonját, és már tárcsázott is. – Oké, oké, gondolkozzunk logikusan! – Tia megmasszírozta a halántékát. – Lindsay kiesett, tehát kell helyette valaki más. Valaki, aki helyettesítse… Valaki kaparja már fel a földről, az isten szerelmére! – sápítozott.
– Nem érhetünk hozzá! – mondta gyorsan az egyik lány. – Voltam elsősegélynyújtó tanfolyamon, nem szabad hozzájuk érni! Meg kell várni, amíg kiérnek a mentősök!
– És addig mit csinálunk vele? – Tárta szét a karját Tia. – A bemutató… Ebben a pillanatban kezdődik.
Odakint felhangzott a szokásos WW-s nyitódal.
– Ki a fene folyik itt? – sikított egy hang az ajtóban. Egy alacsony, sötét hajú, sötét bőrű, elegáns szerkóba öltözött férfi a fejét fogta az öltöző ajtajában. – Mi a franc történt itt? Valaki azonnal magyarázza meg, mi történt Lindsay-vel!
Martin átcsörtetett a döbbent némaságba süllyedt lányok között.
– Mi a fészkes fene történt itt?
– Martin, én voltam – hadartam. – Ne haragudj. Csak a deszkát akartam a lépcsőre tenni a lányoknak ő pedig… nagyon rossz helyen állt.
Martin felnézett rám – vagy egy fejjel alacsonyabb volt nálam.
– Emma, mégis ki mondta neked, hogy rakd oda azt a szart? – dühöngött.
– Tönkrement a lépcső, Martin! – dohogott Tia. – Szóltunk, hogy javíttasd meg! Hát tessék! Most Lindsay kiesett.
Martin fenyegetően felemelte a mutatóujját, és meglengette Tia előtt.
– Tia Everett, te csak ne tegyél engem felelőssé azért, ami történt. Te jó ég! – fogta a fejét Lindsay láttán. – Valaki hívta már a mentőket? A francba, ez tönkreteszi a bemutatót!
– Csak nyugi, Martin! – forgatta Tia a szemét. – Majd Em helyettesíti.
– Hogy mit fogok én csinálni? – Olyan lendülettel fordítottam felé a fejem, hogy beleroppant a nyakam.
– Nincs más megoldás, Em, a ruhákat egytől egyig be kell mutatni, mi pedig nem vagyunk elegen Lindsay nélkül.
– De Tia én…
– Ha fontos neked az állásom, megteszed! – förmedt rám.
– Emma még csak azt sem tudja, mit kell csinálnia! – tárta szét a karját Martin. – Még sosem hordott ilyen ruhákat, tudja egyáltalán, hogy kell végigmenni a kifutón?
– Ezerszer látott már fellépni minket, tudja, mit kell tennie. Igaz, Emma?
Meredten bámultam Tiára.
– Micsoda botrány lesz, ha az újságírók megtudják, hogy egy amatőrt szerződtettem! – sipítozott Martin, és hevesen csóválta a fejét.
– Gyerünk, Em, menj már el átöltözni! – tuszkolt Tia az egyik szabad szekrény felé. – Valaki majd mondja meg a mentősöknek, hogy hámozzák ki Lindsay-t a ruhából, mert szükségünk lesz rá!

Fél óra múlva már a függöny előtt álltam. Negyedórával a hívás után a mentősök megérkeztek, és elvitték Lindsay-t. Az eseményt természetesen lefotózták, így biztosak lehettünk benne, hogy minden be fog kerülni az újságokba. Martin nem húzhatta el a kezdést, így rögtön ezután ki is állt, hogy lecsitítsa a kedélyeket, és elmondja a szokásos beszédét, majd utat engedjen a lányoknak. Most pedig már én álltam a függöny előtt egy lélegzetelállító, földig érő, görög vállas ruhában. A ruha hófehér volt, mell alatt egy csillogó, ezüst strassz köves övvel, onnantól a combomig omlott, majd egy sokat mutató kivágással hullott tovább a földig. Az anyaga könnyű volt, mintha nem is lenne rajtam semmi. A hajamra és a sminkemre már nem volt idő, így a göndör loknik egyszerűen csak leomlottak majdnem a derekamig, a sminkem pedig a többiekéhez képest ennél szolidabb nem is lehetett volna.
– Gyerünk, Emma, menni fog! – biztatott Tia, miközben a hajammal babrált. – Te vagy az utolsó reménységünk.
– Akkor elvesztetek – morogtam.
Az előttem álló két lány eltolta a függönyt, és kilépett a rivaldafénybe. A gyomrom ökölnyire szűkült, az ajkamat rágcsálva álltam a függöny mögött. A lüktető zene fokozódott, és vele együtt fokozódott az idegességem is. A ruhám szélét markoltam, igyekeztem megnyugtatni magam, hogy nem olyan magas az a sarok a cipőmön. Az kell még, hogy hasra essek, az lenne a show tetőpontja.
Odakint a lüktető zene elhalkult, majd a lányok sorra beözönlöttek a függönyön. Lágy zene hangzott fel a hangszórókból, az én végszavam. Felléptem a deszkára, ügyeltem, nehogy rátapossak a ruhára.
Csak végig kell menned a kifutón, majd megállni, hogy lefényképezzenek! Nem lehet olyan nehéz! – sugalltam magamnak.
Eltoltam a függönyt, és kiléptem a rivaldafénybe, ezer ember elé. Az egész terem megtelt, mindenütt arcokba botlottam, bár nem sokat láttam belőlük a vakító fényben. A kifutó mindkét oldalán fényképeszek ültek, alig kiléptem a fénybe, már hallottam a gépek lüktető kattogását. A tekintetem egyetlen pontra szegeztem a falon, ami a vakító fényben koromfeketének tűnt. Alig hallottam a cipőm kopogását a fényképezőgépek kattogásától. Mosolyt erőltettem az arcomra, átadtam magam a zene lágy dallamainak. Ismerősen csengett, átjárta a testem. A lépteim a zene ütemére lassítottam, a fejem jobbra-balra forgattam, és belemosolyogtam a kamerákba. Moraj futott végig a termen, de nem törődtem vele. Csak az járta a fejemben, hogy ezzel megmentem a divatbemutatót. A kifutó közepén járhattam, mikor a zene megváltozott, erős, lüktető dallamra. Széles mosoly terült szét az arcomon. Megpördültem, a ruha hullámzó tengerként lengett körbe, majd felemeltem a táskát, hogy azt is megnézhessék. Ritmusra lépkedve a kifutó végébe mentem, rámosolyogtam a tömegre, majd leguggoltam, hagytam, hogy a ruha kivágása szabad utat engedjen a lábamnak, felfedve ezzel a hófehér cipőt. Csókot dobtam a közönségnek, mire néhányan tapssal jutalmaztak. Ismét felálltam, megpördültem, és mikor visszanéztem a közönségre, az egyik sorban egy férfit pillantottam meg…
Daniel Elwood ült a tömeg közepén.
A szívem kihagyott egy ütemet, majd kétszer olyan gyorsan kezdett el verni, gyorsabban, mint a zene. Szinte fájt a mellkason az izgatott dobogástól, elnyílt az ajkam, a pillantásom Danielébe mélyedt. Makulátlan öltözéke egybeolvadt a többiekével, de borzos haja, és világító kék szeme mind közül kitűnt. A gyönyörű szemek engem vizslattak, az arcán semmiféle érzelem nem uralkodott, szinte közönyösen nézett fel rám. Csupán egyetlen pillanatra néztem össze vele, de ez is elég volt, hogy elvegye a bátorságom.
Hátat fordítottam a közönségnek, de a mosolyom nem olvadt le. Nem volt szabad mutatnom, hogy elbizonytalanodtam, mert ezek a fotók benne lesznek az újságokban. Nem ronthatom el a WW jó hírét azzal, hogy úgy viselkedem, mint egy pisis tizenhat éves.
Visszasasszéztam a kifutón, de mielőtt eltűntem volna a függöny mögött még hátrafordultam, és egy utolsó csókot adtam a közönségnek. Újabb tapsvihar közepette beléptem a függöny mögé, lebotladoztam a deszkán és zihálva lerogytam egy székre.
– Emma, fantasztikus voltál! Nem tudom, minek kellettek azok a forgások, meg csókdobálások, de fantasztikus voltál! – Tia levette rólam a táskát, és adott egy pohár vizet.
– Tia – suttogtam egy korty után. – Nem mehet oda vissza!
– Mi van, miről beszélsz? – forgatta a szemeit. – Király voltál. Kicsit amatőr azzal a buzgó lelkesedéseddel, de a közönség határozottan élvezte. A ruha pedig gyönyörű volt.
– Tia, nem lehet! Daniel itt van!
Tia homloka ráncba szaladt.
– Daniel? Itt? Mégis mit keres itt?
Megráztam a fejem.
– Ez nem jó… azt hiszem – pillantott rám kérdőm.
– Persze, hogy nem jó, Tia! Úgy tudja, téged jöttelek megnézni. És ez is történt volna, ha nem ütöm le azt a lány azzal a kurva deszkával! – fakadtam ki. A kezembe temettem az arcom, mélyeket lélegeztem, hogy megnyugtassam magam.

– Azért ugye nem hátrálsz meg? – kérdezte óvatosan. Belenéztem nagy barna szemeibe, és képtelen voltam őt cserbenhagyni. Végre itt volt az alkalom, hogy törlesszek egy kicsit azért a sok mindenért, amit értem tett. Ha cserbenhagyom a legjobb barátnőmet a Jégcsap miatt, megérdemlem, hogy megint az utcára tegyenek.
– Persze, hogy nem, Tia! – sóhajtottam. – Egyébként is kit érdekel, mit gondol a Jégcsap? – böktem meg a vállát.
De egy hang azt súgta, engem nagyon is érdekel, mit gondol. Ő azt hiszi, hazugságon kapott, én pedig nem fogom tudni bebizonyítani neki, hogy nem ez történt.

Három óra múlva a bemutató véget ért. Egy testhezálló vörös ruha, és tűsarkú volt rajtam, mikor mind kiléptünk a kifutóra, egy utolsó fotó erejéig. A közönség tapsolt, Martin pedig mosolyogva állt közöttünk. Daniel még mindig ott ült, csak engem figyelt, de engem idegesített a tekintete. Csalódottságot éreztem, amiért az hiszi, átvertem, és nem tudtam, hogyan tehetném jóvá. Bár semmi köze nem volt hozzá, és ezt is próbáltam elhitetni magammal, a gyomrom mégis görcsben volt. Az alakítást, amit a kifutón műveltem, nem tudtam meghazudtolni… Bármit is mondjak neki, hazugnak fog titulálni.
Elfordítottam a tekintetem, mosolyogva néztem a kamerákba, és azt tettem, amit a többiek, míg végül Martin visszatessékelt minket az öltözőbe.
Úgy döntöttem, nem fogom kihagyni a fogadást, és a vacsorát sem Dicknél, így másfél órával a befejezés után Tiával meglógtunk, és az étterembe mentünk. Dick el volt tőlünk ragadtatva, és nem bírta abbahagyni a nevetést, miután meghallotta, mi történt Lindsay-vel, mire én jól vállon vertem.

Ha nem is sokáig, de legalább pár órára elfelejtettem Danielt. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése