2016. június 25., szombat

Beléd temetkezve 10. fejezet

10. fejezet

– Maga sem panaszkodhat, Mister. – Mosoly terült szét az arcomon. Egyetlen pillanatra a főnök-alkalmazott határ elmosódott, maszatos emléket csak hagyva maga után, és én boldogan léptem át rajta.
– Indulhatunk? – kérdezte.
– Persze. – Hátrapillantottam, és még láttam Tia önelégült arcát, és a keresztet, amit az ujjaiból formát, majd diadalittasan a levegőbebokszolt. Nagyon reméltem, hogy Daniel nem vette észre a kis közjátékot.
– Viszlát, Miss Everett! – biccentett felé Daniel, majd a derekamra tette a kezét, és kitessékelt a saját otthonomból.
A bérház előtt egy fekete limuzin parkolt, a volán mögül Stephan hunyorgott fel ránk. A csili-vili autó úgy ütött ki a lerobbant, toldozott-foltozott Tillamook street-i kocsik közül, ahogy a gazdája a bérházbeli népségből. Többen is szájtátva csodálták az autót, voltak, akik meg is álltak, úgy bámulták a fényezett karosszériát. Daniel ezen láthatólag jót szórakozott, engem viszont nagyon zavart. Mielőtt azonban szóvá tehettem volna, hogy nem illik jót derülni mások megrökönyödésén, már ki is nyitotta nekem az ajtót, és jól nevelt módjára várta, míg beülök. Miután becsukta utánam az ajtót megkerülte a kocsit – a kivilágított utcán hazafelé igyekvők most már nem csak a kocsit, de Danielt is tátott szájjal bámulták –, majd beült mellém, és szemtelenül rám vigyorgott.
– Te még élvezed is ezt, igaz? – dorgáltam, de az én szám is mosolyra gördült.
Ártatlanul vállat vont, majd Stephanhoz fordulva kiadta az utasítást.
– Stephan nem vár meg minket az est végéig – magyarázta, majd egy kis hűtőszekrényből bort vett elő.
– Remélem, nem azért, mert olyan sokáig fog tartani – motyogtam reménykedve, miközben ő egy poharat is elővett.
– De, sajnos azért. – Megtöltötte a poharat, majd felém nyújtotta. – Idd meg, szükséged lesz rá.
Ettől nem lett jobb kedvem, úgyhogy inkább csak felhajtottam a pohár tartalmát. A bor finom volt, édeskés, pont, ahogy szeretem. Elégedetten konstáltam, hogy Danielnek eszébe sem jutott inni – akkor biztos nem engedtem volna meg, hogy hazahozzon.
– Daniel… – kezdtem halkan. Letettem a poharat a kis hűtőszekrény tetejére. – Pontosan mit is kell csinálnom?
Daniel elkapta a pillantásom, és kiolvashatta belőle a félelmet, mert bátorítóan megszorította a kezem.
– Váltanom kell néhány szót pár fontos emberrel… ami rém unalmas lesz – tette hozzá. – Te csak tedd, amit szoktál; bűvölj el mindenkit.
Kétkedve néztem rá.
– Én voltam az, aki ivott, mégis te beszélsz hülyeségeket – csóváltam a fejem.
Elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– És ha valamelyikük hozzám szól? – Így kimondva a kérdés sokkal ostobábban hangzott, mint a fejemben.
– Csak lazán, Emma – mondta. – Senki nem fog elítélni, ha nem az mondod, amit kellene.
Hát épp ettől féltem. A sok előkelő népség között egyetlen rossz szó, és máris én leszek a fekete bárány, a tanulatlan kis fruska, aki azt hiszi, egyetlen hónap alatt beilleszkedhet a gazdagok közé.
Összeszoruló gyomorral és növekvő hányingerrel bámultam ki az ablakon. Ez elsuhanó villanyoszlopok egyetlen folttá olvadtak össze.
– Pontosan hová is megyünk?
– A követségre – felelte egyszerűen. – A város másik végébe.
Folytattam a bámulást az ablakon át, és mindent megadtam volna, hogy felgyorsítsam az időt. Stephan ugyan nyolcvannal ment, de mintha csak vánszorogtunk volna az esti forgalomban… Bárcsak gyorsabban hajtana – gondoltam. Akkor minél előbb odaérnénk, és már túl is eshetnénk az egészen. Ez a várokozás, az idegesség megőrjített.
Halk neszt hallottam a vezetőülés felől, majd még épp láttam, ahogy az átlátszatlan üveg a sofőr és köztünk felcsúszik.
– Emma. – Daniel felém fordult, komoly tekintete addig fürkészett, míg megadóan rá nem néztem. – Túlreagálod – közölte halkan. – Minden rendben lesz, csak tedd, amit szoktál.
Azt, amit tényleg szoktam, vagy azt, amit Daniel jelenlétében, az utóbbi egy hónapban szoktam?
Bólintottam, majd ismét az ablak felé fordultam. Vettem egy mély levegőt, és hagytam, hogy Jason szavai a fülembe tolakodjanak.
A probléma csak addig probléma, Em, amíg meg nem oldod!
Jason kétes értékű tanácsainak néha tényleg volt értelmük.
Mikor a limuzin lassítani kezdett, majd leparkolt a követségi ház előtt, már szinte nyugodtan szálltam ki a kocsiból. Stephan jó szerencsét kívánt, majd elköszönt, így Daniellel magunkra maradtunk.
A kivilágított, kockaköves járda felé vettük az irányt, ahol már egy szép hosszú sor várakozott. A lámpák fénye megcsillant egy-egy gyémánt fülbevalón, vagy arany nyakláncon, vagy a feltornyozott hajakba tűzött díszek ékkövén. Maga a követségi ház zömök, kopottas épület volt. Az aranyberakású ajtó és a két oldalán álló magas oszlopok azonban ellensúlyozták a leharcolt falakat. A járda mindkét oldalán a puha fűben egy-egy alacsony szökőkút állt, s a víz csobogása elnyomta az előkelőségek zsivaját.
Zsivaj… Ezeknek még a beszédük is előkelő volt, a hanghordozásuk fennkölt vagy épp lekezelő.
– Készen állsz? – Daniel felém nyújtott a karját, mikor beálltunk a kígyózó sorba, én pedig az övébe fontam az enyémet.
– Többnyire.
A sor lassan haladt, s bár nem adtam hangot a türelmetlenkedésemnek, voltak, akik viszont igen. Az előttünk haladó nő óvatosan partnere füléhez hajolt, majd elég követelőzően közölte, hogy az utóbbi időben a rendezvények szervezése kritikán aluli.
Mikor végre valahára eljutottunk a magas, aranyberakású ajtóig, egy elegánsan öltözött férfi átvette Danieltől a meghívót, majd felírta a nevem a partnerek listájára. Daniel bevezetett az előcsarnokban összegyűlt tömegbe. A padlóból oszlopok sokasága nyúlt a plafon felé, mind aranyosan csillogott. A teremben egyetlen egy ablak sem volt, amitől rögtön rám tört a klausztrofóbia. Rémálomszerű emlékek törtek rám, az arcomat kiverte a verejték. A tömegben semmi levegő nem volt, úgy éreztem, összeszorult a tüdőm, a torkom pedig nem enged lélegezni.
Egy pincér közeledett felénk, magasba tartott tálcával, s azon a poharakban lötykölődő italokkal. Daniel megállította a pincért, levett két poharat, majd az egyiket felém nyújtotta. Ledöntöttem az italt, nem is figyelve mit iszom, és jólesett a torkomat égető alkohol mámoros íze.
Hogy megfeledkezzek a tüdőmet szorító saturól körbepillantottam. Tia nem tévedett, mikor a legszebb ruháját választotta számomra; a követség előcsarnokában összegyűltek mind földig érő ruhát viseltek, volt, aki szerintem nem volt tisztában azzal sem, mit jelent a túl sok ékszer. Azonban a legtöbb nő vagy aranyszínű, vagy fekete ruhát viselt. Én voltam talán az egyetlen, aki vörös ruhát vettem fel, amitől úgy éreztem magam, mint egy jelzőlámpa.
Héj, itt van a cirkuszi látványosság, ide kell nézni!
– Mr. Elwood! – Egy bajuszos bácsi jelent meg mellettem, de olyan alacsony volt, hogy egy pillanatig észre sem vettem a hang forrását. Ő is szmokingot viselt, mint ahogy az összes férfi. Kísérője, egy feltűnően magas és csinos, fiatal hölgy erőltetett mosollyal az arcán biccentett felénk.
– Mr. Emerson, nagy örülök, hogy látom! – Daniel kezet rázott az alacsony bácsival, aki ezután érdeklődve fordult felém.
– És ebben a bájos hölgyben kit tisztelhetek?
– Ő Emma Cailli, a titkárnőm.
Halk nevetés szalad ki Mr. Emerson kísérőjének száján. Felvont szemöldökkel fordultam a nő felé.
– Ne haragudjon – mondta, mindenféle megbánás nélkül. Távol ülő szemei gúnyosan csillogtak. – Egy pillanatig azt hittem, Daniel végre találta magának valakit… – Visszataszító kuncogást hallatott, mintha még a feltételezés is mulattatná. A nő kajánul végignézett rajtam, elidőzve a ruha alsó részén, ami a többi jelenlévőétől eltérően vörös volt. – Utána persze rájöttem, hogy nála szóba sem jöhet, hogy egy alkalmazottal randizzon.
– Gondolom, sokkal inkább tartja valószínűnek, hogy olyasfélével randizzon, mint maga – feleltem nyájasan mosolyogva.
A nő lesajnáló pillantást vetett rám.
– Merőben nem vagyunk összehasonlíthatók – mosolygott leereszkedően. Most én küldtem felé lesajnáló pillantást, majd nyilvánvalóan megszorítottam Daniel karját.
– Fel nem foghatom, hogy akkor most miért nem maga áll a helyemen.
Öröm volt nézni, ahogy a nő arcáról leolvad a vigyor. Felszegte az állát, majd megragadt Mr. Emerson kezét, és magával húzta a férfit, aki eddig érdeklődve figyelte a szócsatánkat. Bocsánatkérő mosolyt küldött felénk, majd hagyta, hogy partnere végigvonszolja a tömegen.
Fújtam egyet dühömben, majd megállítottam egy arra járó pincért, és levettem egy újabb pohár pezsgőt a tálcáról.
– Hülye liba – acsarogtam, és egy húzásra kiürítettem a poharat.
Halk kuncogás hallottam, és döbbenten néztem fel. Daniel láthatóan remekül szórakozott.
– Te ezt viccesnek találod? – húztam össze a szemem.
– Dehogy – rázta a fejét, de nem bírta abbahagyni a nevetést. – Sokkal inkább hízelgőnek.
Talán láthatta rajtam, hogy nem vagyok vicces kedvemben, mert abbahagyta a nevetést, de a mosolya továbbra sem olvadt le.
– Ne törődjön a konkurenciával, Miss – kacsintott le rám. – A figyelmem csakis az öné.
Mosolyogni próbáltam, de fintor lett belőle.
– Ha jól emlékszem, legutóbb még a gondolattól is irtóztál, hogy a barátnődnek hittek – szúrtam oda, de a megjegyzés nekem jobban fájt. Daniel arca elkomorult, és már épp válaszolni akart, mikor a háta mögött egy ismerős arcot pillantottam meg.
– Jack!
– Emma! – A férfi örömtől csodálkozó arccal lépett hozzám, csókot nyomott az arcomra, majd kezet rázott a mogorva Daniellel.
– Rathbone…
– Elwood – biccentett Jack minden lelkesedés nélkül, majd hozzám fordult. – Örülök, hogy újra látlak, Emma.
Visszamosolyogtam rá, de nem akartam azzal traktálni, hogy én is örülök a viszontlátásnak. Nem volt különösebben semmi baj Jackkel, pusztán annyi, hogy jobban érdeklődött irántam a kelleténél; és hogy ő nem az a férfi volt, akinek az érdeklődését szívesen fogadtam volna.
– Remek kísérőt választottál magad mellé – fordult elismerően Danielhez. Ő udvariasan mosolygott, de én láttam a metsző élt a szemében.
– Unalmas estének ígérkezik – folytatta csacsogva. – Találkoztál már a nagykövettel, Elwood? Nem fogod elhinni, kivel jött…
Azzal megkezdődött a véget nem érő diskurálás a jelenlévőkről. Mindenkit kibeszéltek, aki csak elment előttük, hol a ruhájukat kritizálták – néhányan igen extrémen öltöztek fel; egy kövér nő például testre simuló, mályvaszín, övvel ellátott ruhában kacsázott el mellettünk, és egy óriási kötözött sonkára hasonlított –, hol a partnerüket – például az alacsony Mr. Emersont és a langaléta kísérőjét; az ő kritizálásukba én is beszálltam, s a végén Jackkel versengve szidtuk Crystalt.  Mint kiderült az ördögnek neve is volt. Ha pedig nem találtak kivetni valót az épp arra járóban, akkor arról beszéltek, szegény flótások mennyi pénzt vesztettek az évben. Egyszóval a következő egy órában mindent megtudtam a jelenlévőkről, hála Jack indiszkréciójának.
Ezután jött csak a dolog neheze; Crystal és Mr. Emerson csak a kezdet volt; utánuk még jó páran odajöttek üdvözölni Danielt, akinek ezutén lélegzetvételnyi ideje sem volt, mégis mindenkit mosolyogva fogadott, váltott velük néhány szót az est témájáról, a gazdaságpolitikáról, majd ha akadt pár perc nyugtunk, gyorsan ittunk egyet – így tizenegy óra körül már zúgott a fejem a sok pezsgőtől.
Túlzás lett volna azt állítani, hogy mindent értettem abból, amiről a nagymenők beszéltek, de azért nem álltam ott teljesen kukán. Ám mikor Mr. Sullivan a globalizációról kezdett el beszélni, elvesztettem a fonalat. Számomra a gazdaságpolitika ételt jelentett, és ha itt körbenéztem, hát az biztos, hogy mindeni jól el volt látva – a legtöbben alig fértek be az ajtón a partnerük mellett. Ennek a sok gazdag ficsúrnak itt valószínűleg fogalma sincs arról, mi az az éhezés. Néhányan szenvedélyesen arról beszéltek, milyen újításokkal próbálják elejét venni az éhezésnek, s azon kevesek, akik így tettek, már az első perctől rokonszenvesnek tűntek. Ám voltak, akik unalommal, sőt felháborodással beszéltek a sok „idióta emberről”, akiknek fogalmuk sincs a globalizációról, és annak előnyeiről, így képtelenség világméretű változásokat hozni, hisz az emberek képtelenek felismerni, „mi a jó nekik.” Az ilyeneknek legszívesebben egy orrba veréssel mutattam volna meg, mi a jó.
Daniel is megérezhette ilyenkor a bajt, mert rendszerint gyorsan témát váltott, majd a kezét a derekamra téve próbált megfékezni, nehogy tényleg le is üssek valakit.
Talán tizenegy óra is elmúlt, mire nagyjából az egész társaság kezet fogott Daniellel, üdvözöltek engem és váltottak pár szót. Daniel mindannyiszor bocsánatkérő mosollyal próbált kárpótolni az unalmas percekért, majd mikor végre elszabadultunk, az ajtó felé húzott. Jól is tette, mert a klausztrofóbia kezdett elhatalmasodni rajtam.
Kiérve az ajtón lehunyt szemmel fogadtam a kellemes hideg szellőt. A levegőben eső illata érződött, de talán volt még pár óránk, míg elered. Odakint többen is álltak, legtöbben követségi ház melletti kis parkban, ahová már nem értek el a lámpák fényei.
– Van még fél óránk a nagykövet beszédéig – szólt Daniel, majd egy padhoz vezetett, és intett, hogy üljek le rá.
– Nem szeretnék tiszteletlen lenni… – kezdtem, mikor leültem. – Itt minden tényleg nagyon puccos, még a kaja sem rossz… De ez az est nagyon unalmas! – nyögtem.
Daniel felnevetett.
– Tudom, hogy az, és amint lehet, lelépünk innen. – Még a sötétben is láttam kivillanó fehér fogsorát.
– A beszéd után? – kérdeztem reménykedve.
– A beszéd után – szorította meg a kezem. – Tudok egy éjszakai bárt itt a közelben, ha esetleg…
– Nálam nincs pénz – ráztam a fejem.
– Nem is te fizetnél.
Morcosan felnéztem rá.
– Felejtsd el!
– Gondoltam, ehetnénk egy pizzát… Az itteni kaja pocsék ahhoz a pizzához képest. – Meg mertem volna esküdni, hogy kacsintott.
A szememet forgattam.
– Gondolom, az is a te bárod! – szegeztem neki vádlón.
– Mi bajod az éttermemmel, meg a bárommal? – kérdezte tanácstalanul.
– Semmi azon kívül, hogy a tiéd!
Az arca elkomorult. Összehúzta a szemét, a száját egyetlen vonalba préselte, mintha letöröltek volna róla minden érzelmet.
Te jó ég – gondoltam. Most megbántottam.
– Úgy értem, nem gondolod, hogy ez egy kicsit… nagyzolós?
Értetlenkedve nézett rám, de még mindig nem szólt.
– Jaj, ne csináld már! – fakadtam ki. – Tudod, jól, hogy hogyan értem. Nem járkálhatsz be a saját éttermedbe, meg a saját bárodba iszogatni, mintha te lennél itt a kiskirály.
– De hát az vagyok – tárta szét a karját.
Lesújtó pillantást vetettem rá. Megadóan felemelte a kezét, az arcára visszatért a vidámság.
– Oké, értem. Több éjszakai bárt is ismerek a környéken, amelyik nem az enyém. Ott is elég jó a kaja.
Most én nevettem fel. Daniel, meg az ő nagyzolási mániája. Ha nem róla lett volna szó, valószínűleg zavart is volna, de hát ő Daniel… Az ember képtelen haragudni rá.
Nem sokkal később kénytelenek voltunk visszaindulni, mert a nagykövet már készen állt a beszédre, és az emberek is lassan szálingózni kezdtek. Daniel felállt, felém nyújtotta a kezét, majd mikor az övébe tettem az enyémet, elindultunk. Bizsergett a bőröm ott, ahol egymáshoz értünk, és a jól ismert lágy melegség ismét éledezni kezdett bennem. Még akkor sem engedte el a kezem, mikor már beértünk a magas, aranyberakású ajtón, és átvezetett a tömegen.
– Á, Daniel – rikkantott Mr. Emerson, mikor meglátott minket. – Már mindenütt kerestem, azt hittem, elment. Maga nélkül ez az est nem is lenne igazi, kedves barátom!
– Hát persze, hogy nem – trillázott a szőkeség mögötte. Crystal vagy két fejjel magasabb volt Mr. Emersonnál, és ha nem tudtam volna, hogy a nagyjából hatvanéves férfi valószínűleg dús gazdag, fel sem fogtam volna, mit keres mellette ez a harmincas nő. – Daniel az est fénypontja, a legszebben csengő arany.
Összehúztam a szemem.
– Persze már a nagykövet is téged keres – folytatta csacsogva a nő, de vizenyő szemei közben kihívóan meredtek rám. – Tudja, hogy te értesz a legjobban a gazdaságpolitikához. Azzal a kampánnyal, amibe belekezdtél vele kivívtad az elismerését. Az amerikai éhező országoknak máris a 2%-a mutat javulást, vagy legalábbis egy kis reményt. Persze a globalizáció már más tészta… – Várakozóan elhallgatott, de szemmel láthatóan Daniel nem sietett annyira a megerősítésére.
– A nagykövet sokszor túloz – felelte.
Crystal trillázó nevetést hallatott.
– Szerény vagy, mint mindig.
Halk horkanást hallattam. Ez a nő egy cseppet sem ismeri Danielt, ez lerítt róla.
– Parancsolsz? – fordult felém hetyke fél mosollyal.
– Dehogy, folytassa csak – mosolyogtam rá csábosan. – Eszem ágában sincs félbeszakítani az istenítő beszédét.
– Csak nem vagy féltékeny, drágám? – tettetett csodálkozással nézett rám.
– Kire lennék az? Magára? – pofátlanul végignéztem rajta, és úgy tettem, mintha nem látnám, mennyivel jobban néz ki nálam.
– Lenne mire, hogy szépen fogalmazzak. – Gőgős tekintetétől felment bennem a pumpa. – Nyilvánvaló, hogy maga nem ide való.
– Crystal, elég lesz! – szólt halk, gyilkos indulattal Daniel.
– De hisz ez az igazság, Daniel – tárta szét a karját. – Ne haragudj, hogy ezt mondom, de lerí róla, hogy nem közénk való. Nyilvánvaló, hogy fogalma sincs a gazdaságpolitikáról.
Remegett a kezem az elfojtott dühtől, ami lángoló tűzként árasztott el.
– Igaza van – vágtam közbe. – Arról nem tudok semmit. – Crystalnak szemmel láthatóan nagyon tetszett ez a megjegyzés. – És bár annyi magához hasonló ember van itt, aki azt állítja magáról, hogy ért a gazdaságpolitikához, mégis millióan éheznek! – vágtam oda. – Elnézést!
Azzal kihúztam a kezem Danieléből, és hátat fordítottam a kajánul vigyorgó Crystalnak. Lehajtott fejjel verekedtem át magam a tömegen, visszatartott indulattal menekültem a kijárat felé. Daniel meg fogja érteni, miért léptem le. Mindenki láthatta, hogy ott voltam vele, tehát nem sértette meg a protokollt, így nekem már semmi keresnivalóm nem volt ott.
Lerí róla, hogy nem közénk való.
Az ajkamba harapva oldalaztam el egy különösen kövér nő mellett, majd a szabadba érve megtorpantam egy pillanatra. Hagytam, hogy a hűvös levegő oltsa a bennem tomboló düh lángját. Jól esett a hideg, a szabad levegő. Különösen a parfümöktől bűzlő, fullasztó levegő után.
Átvágtam a füves parkon, a cipőm hangosan kopogott a kockaköveken, s mikor beértem az árnyékba leültem a padra, ahol korábban Daniellel voltam. Keresztbe fordultam a padon, felhúztam a lábam, nem törődve a ruhával, meg az illendőséggel. A térdemre hajtottam a fejem, örültem a csendnek, ami körülvett. Dühös voltam, de az igazság az volt, hogy Crystal szavai nem ütöttek olyan nagyot, mint azt remélte. Semmit nem mondott, amit ne tudtam volna. Egyszerűen dühítő volt a pofátlansága és az önteltsége – a modora pedig még az enyémet is túlszárnyalta.
Halk lépteket hallottam közeledni a pázsiton. Nem kellett felnéznem, hogy tudjam ki az. Kisvártatva Daniel leült mellém a maradék helyre.
– Ne mondj semmit – sóhajtottam. – Elszúrtam, leégettelek. Most ki fogsz rúgni?
– Talán inkább előléptetlek – jött a halk felelet.
Letettem a lábam a fűbe, és felé fordultam. Legnagyobb döbbentemre az arcán halvány mosoly ült, a szeme elismerően csillogott, és semmi nem árulkodott arról, hogy fortyogna benne a harag.
– Csak viccelsz, ugye?
– Nem, nem, teljesen komolyan beszélek – húzta el a száját.
– Daniel, én épp most égettelek le mindenki előtt.
A fejét csóválta, de még mindig vidámság égett a szemében.
– Semmi rosszat nem tettél.
– Hülyét csináltam magamból – nyögtem. – És belőled.
– Nos, én remekül szórakoztam. – Daniel addig követett a pillantásával, míg fel nem néztem rá. – Nem a te hibád, hogy nem figyelmeztettelek előre, hogy kell bánni bizonyos barmokkal.
Döbbenten néztem rá.
– Te nagyszerű voltál.
– Egyszerűen tapló – suttogtam. – Daniel, én nem tudom, hogy kell viselkedni egy ilyen rendezvényen. Engem sosem tanítottak ilyenre… Amit tudok, azt magam szedtem fel.
– És remekül csináltad – szögezte le. – Emma, ezek itt mind beképzelt milliomosok, akik ki vannak éhezve mások megaláztatására. Az, hogy te nem hagytad magad, legalább egy kicsit letört Crystal szarvából.
Fújtam egyet a neve hallatán.
– Ezek itt elvárják, hogy tiszteljék őket, azért, amit csinálnak, és aki nem így tesz, azt kiutálják. Nem egy vállalkozó hagyott fel az üzleti élettel, mert szabadelvű volt, és a nagytömeg ezt nem tolerálta.
 – A pénzzel nem lehet tiszteletet vásárolni – morogtam. – Amit te csinálsz az más… Segítesz az embereken, ebben Crystalnak igaza volt. De ők csak ülnek a pénzükön és nézik, hogy mások dolgoznak helyettük.
– Tudod mit? – emelete fel az állam. – Ne beszéljünk róluk. Most elmegyünk pizzázni. Nem az én báromba – sietett leszögezni mogorva képemet látva. – Hanem Dickébe.
– Dickhez megyünk? – kiáltottam izgatottan.
– Ismered?
– Dick régi jó barátom.
Odabent hirtelen mindenki elcsendesedett, és egy távoli dallamos hang zendült fel.
– Mi lesz a nagykövet beszédével? Ott kell lenned.
– Meg fogja érteni – vont vállat. – Nekem sincs több kedvem ezek az emberek között lenni, mint neked. Gyere! – húzott fel a padról.
– Mivel megyünk oda? – értetlenkedtem.
– Hát busszal, mi mással.
Leesett az állam.
– A híres Daniel Elwood buszra száll. Te jó ég, valaki ébresszen fel, biztos csak álmodom! – hüledeztem.
Felvont szemöldöke láttán elnevettem magam.
– Na, jöjjön, Miss, mielőtt még meggondolom magam és hívatok egy limuzint, aztán pedig a saját báromba viszem!
Elhúztam a számat.
– Keményen alkuszik, Mister. Le kell mondanom a gúnyolódásról?
Most ő húzta el a száját, tettetett kétkedéssel nézett rám.
– Tudom, hogy túl sokat kérek… – sóhajtott színpadiasan.
A vállába bokszoltam, mire felnevetett. Felém nyújtotta a karját, én pedig az övébe fontam az enyémet. Némán sétáltunk a kihalt utcákon, néhol csak a holdfény adott némi világosságot. A lámpák pislákolni kezdtek, mikor közelebb értünk a buszmegállóhoz. A fedett megálló néptelen volt, csak egy távoli lámpa adott fényt, s a sötétség megnyugtatóan hullott körénk.
Körém legalábbis. Daniel néha feszülten körbenézett, mintha hallott volna valamit, de nem tette szóvá. Én azonban élveztem a sötétséget. Biztonságos volt, megnyugtató, elrejtett és búvóhelyet adott. Éveken át ez volt a kedvenc napszakom, hisz ilyenkor még nekünk sem kellett menekülnünk, vagy bujkálnunk. Az éjszaka a miénk volt, a sötétség velünk volt, és nekünk dolgozott.
– Mikor buszoztál utoljára? – kérdeztem visszatartott nevetéssel, mikor leült a busz leghátuljába. Mi tagadás, az a pár utas, aki ilyen késői órán buszra szállt, leplezetlen kíváncsisággal bámult meg minket – nem mindennapi látvány volt öltönyös és estélyi ruhás utast látni a portlandi buszokon.
– Úgy tíz éve – vallotta be. – Az apámmal utaztam egy konferenciára. Összeveszett a sofőrével, és nem volt hajlandó beszállni az autóba, így kénytelenek voltunk busszal menni. – Míg Daniel az apjáról beszélt a hangja tiszteletre méltó hangnemre váltott, arcára kisfiús csodálat és szeret ült ki.
– Az édesapád elvitt magával egy konferenciára?
– Tizennyolc voltam – vont vállat. – Apám gyakran vitt magával rendezvényekre és megbeszélésekre. Kiskoromban viszont mindig kirakott egy hotelnál, és ott hagyott míg ő megbeszélésekre ment. – Elvigyorodott, mint egy gyerek, akit épp valami csínytevésen kaptak. – Mindig panaszkodtak rám a hordárok, meg a recepciósok.
A szívemre tettem a kezem, és eltátottam a szám.
– Csak nem rosszul viselkedtél? Mik ki nem derülnek!
Ő csak a szemét forgatta és mogorván nézett rám.
Nem sokkal később Daniel megnyomta a jelzőgombot, majd leszálltunk épp a céggel szemben. Daniel ügyet sem vetett az irodára, helyette afelé a sikátor felé az irányt, ahol egy héttel korábban Rose-val végigmentem. Jeges érzés kúszott végig a hátamon, de gyorsan leráztam magamról. Közel s távol egyetlen lélek sem ólálkodott, így kötve hiszem, hogy bárki is követni akart volna minket. Éjszaka sokkal könnyebb leleplezni valakit, mint fényes nappal a tömegben. Akárki is volt a flancos cipő tulajdonosa, annyira nem volt ostoba, hogy leleplezze magát. Legalábbis még nem.
– Szeretem ezt a környéket – sóhajtott Daniel, mikor kivezetett a sikátorból. – Gyerekkoromban sokat játszottam itt – nézett a most is zajos szökőkút felé.
A szívem megdobbant a gondoltra.
Dick étterme reflektorfényként világított a sötét tér szélén. Bentről a kései óra ellenére is hangzavar hallatszott ki. Mikor megszólalt a csengő az ajtó felet, Dick felkapta a fejét a pult mögött.
– Emma! – kiáltott. Karját széttárva sietett felém, majd szoros medveölelésbe zárt. – Dick mindig örül, ha látni bella Emma. Vagy nagyon csinos! – tolt el magától. – Honnan jönni?
– Ez egy hosszú történet – sóhajtottam, és kibontakoztam az ölelésből. – Dick, ő itt Daniel, de ha jól tudom, már ismeritek egymást.
Dick titokzatos arccal fordult Daniel felé, és rejtélyesen mosolygott, mikor kezet ráztak. A szememet forgattam erre, majd mikor Dick egy üres asztalhoz kísért minket jelentőségteljesen oldalba bokszoltam. Bár lassan hajnali egyre járt az idő, az étterem szinte tele volt.
– Mit hozhat Dick? – Az arca csak úgy sugárzott az örömtől, hogy újra lát.
– Két pizzát kérünk – felelte Daniel. – Egy kávét és egy forró csokit. – Most felém pillantott. – Tudom, hogy nem szereted a kávét – magyarázta.
– Nem felejtetted el – suttogtam dübörgő szívvel.
Nem felelt, csak hagyta, hogy a csend megtelepedjen köztünk. Kobalt szín szemei kristálytisztán csillogtak, akár a téli jégpáncél, én mégis melegséget éreztem bennük. Ezalatt az este alatt sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, mint az elmúlt egy hónapban bármikor, de most mikor itt ült előttem mégis olyan távolinak tűnt. Meglógtunk az ő világából, hogy az enyémbe meneküljünk, de ő akkor is odatartozott, s Crystal szavai után keserű epe öntötte a torkom valahányszor erre gondoltam.
De ez az este most más volt. Nem voltak itt a gazdagok, akik folyton arra emlékeztessenek, mennyire különbözünk. Csak mi ketten voltunk, és mostmár nem is tűntünk olyan különbözőnek.
Dick leült mellénk, és mindent hallani akart az estétől, mi pedig nem sok lelkesedéssel számoltunk be neki Crystalról. A beszámoló után Dick dühösen hadonászni kezdett a konyharuhával, amit a vállán tartott, és fenyegető olasz káromkodások közepette szidta Crystalt meg a sok „puccos népséget”. Azt hittem, Daniel rossz szemmel fog nézni rá, de ő is egyetértett Dickkel, és meglepően hamar összebarátkoztak. Néha csak csendben ültem, és hallgattam a két férfit, amint üzletről, kocsikról meg autóversenyekről beszéltek. Mint kiderült, Danielnek szenvedélye a sport, főleg a versenyzés – különösképp a motorverseny. De mikor Dick a motorozásról kezdte faggatni, Daniel inkább másra terelte a témát. Egy időre annyira belemerültek a siklórepülés rejtelmeibe, hogy még a kávé is kihűlt.
Talán fél kettő is elmúlt, mire végeztünk a pizzával, és elköszöntünk Dicktől. Daniel a bérház ajtajáig kísért, nem törődve az unszolásommal, miszerint menjen csak haza.
– Köszönöm, hogy eljöttél velem – mondta, mikor megálltunk az ütött-kopott kék ajtó előtt.
– Köszönöm a pizzát.
– Talán megismételhetnénk.
– A pizzát vagy az estet? – Akaratlanul is egy kicsúszott egy fintor.
– A pizzát, természetesen – mosolygott. – Nem áll szándékomban még egyszer kitenni téged ennek.
– Akkor szegényt Roset fogod feláldozni a gazdagok pallóján?
Vállat vont.
– Inkább őt, mint téged.
– Ez kegyetlen – közöltem. – Még tőled is.
– Tényleg ezen akarsz veszekedni?
– Egyáltalán nem akarok veszekedni – mondtam halkan.
– Remek, mert én sem.
Pár pillanatig csak gyönyörködtem az előttem álló férfiban, beszívtam édes illatát, és megpróbáltam arca minden apró részletét az emlékezetembe vésni – sosem tudhatjuk, látjuk-e még a másikat.
– Holnap Pepének, az egyik szomszédunknak, születésnapja lesz – kezdtem végül. – Szeretnék előbb eljönni, ha lehetséges.
– Úgy tudtam, a főnököd elég mogorva fazon – suttogta.
– Az is – pillantottam fel rá. – De néha kenyérre lehet kenni – ismételtem korábbi szavaimat, amitől bizseregni kezdett a bőröm.
– Úgy gondolod, rá tudod venni, hogy előbb elengedjen?
Az ég felé pillantottam, majd csücsöríteni kezdtem.
– Ha elég szépen kérem, talán beadja a derekát.
Csillogó szemeiben vidámság táncolt, bár azt most is eltakarták a sötét, rakoncátlan tincsek.
– Szerintem, beadja a derekát.
Elvigyorodtam.
– Akkor hát, jó éjt, Daniel.
Hirtelen elém lépett, az arca lélegzetállítóan közel került az enyémhez, egyetlen centiméternyi légtér választott el minket egymástól. A szívem fájdalmas hevességgel dobogott a mellkasomban. Daniel lehajolt, és csókot nyomott a homlokomra. Mikor elhúzódott, még egyszer lenézett rám, majd hátat fordított, és pár pillanat múlva elnyelte őt a sötétség.


Kíváncsian várom a véleményeteket kommentben! <3

8 megjegyzés:

  1. Fantasztikus lett!! Egyszerűen hihetetlen. Már a Sötétség Rabjai sztorid óta követem a bejegyzéseid és csak ámúlni tudok olyan jól írsz! Nagyon tehetséges vagy, csak így tovább!♡ Remélem egyszer majd a kezemben tarthatom a könyveid! Örülök,hogy hozol még 2 fejezetet, nagyon hálás vagyok,mert ez a sztori belopta magát a szívembe ès már most rettenetesen hiányzik. Sajnálom,hogy nem teszed ki az összes részt, de remélem egyszer majd végigolvashatom!♡
    Addig is kiváncsian várom az új részt!^^

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó lett. Alig tudom kivárni a következő részeket. Nagyon jól írsz. Alig várom hogy olvashassam tovább :-D

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm mindkettőtöknek, és hálás vagyok, hogy követitek a fejezeteket! :)

    VálaszTörlés
  4. Szavakkal nem tudom kifejezni... Ez egy nagyon nagy pozitív csalódás volt számomra. Ne hagyd abba, jól írsz! ;) :)

    VálaszTörlés
  5. Ez az a pillanat amikor az ember kifogy a szavakból ❤️ Nem tudom lkifejezni szavakkal hogy ez egyszerűen mennyire fantasztikus❤️ Várom a pillanatot amikor kiderül hogy Danielék vitték Sophiet és Emmát a kórházba😍Ne hagyd abba ennek sem az írást légyszives😍 Ez a történet az az 'escape fron reality' 😍 Nagyon tetszett hogy ilyen hosszúak voltak a fejezetek❤️

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Wow, hát nagyon köszönöm :) Nem fogom abbahagyni az írását, ezt megígérem. ;)

      Törlés
  6. Ugye lesz több fejezet?Mert ez hihetetlenül jó lett!! Gratulálok!:3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy tetszik, de sajnos nem lesz több fejezet. :/ Illetve persze, készül a könyv, de a folytatás csak akkor olvasható, ha már a könyv is megjelenik. :) Addig csak részletek lesznek kint.

      Törlés