2016. június 28., kedd

Hellfire - Prológus

Prológus
1552. augusztus

Vörös szikrák hullottak alá az éjszakai égboltról, mikor a tizenhárom Igéző keze összefonódott. A messzi távolból egy gyönyörű, földöntúli lény hangja rezegtette meg a hűvös, éji levegőt, összekapcsolta az Ige erejétől vibráló huszonhat kezet. A főnix madár magasztos hangja addig zengte be a sötét, tomboló erdő hajlongó fáit, míg a tizenhárom Igéző ereje eggyé vált, s a Kör tökéletes, elszakíthatatlan béklyóba záródott. A Kinyilatkoztatás elkezdődött.
Ahogy a főnix dala elhallgatott, az ég fülsiketítően megdörrent a rengeteg tomboló fái felett. A semmiből támadó szél végigsüvöltött a fák között, recsegő-ropogó hangot hagyva maga után, hogy aztán tajtékzó haraggal hurrikánná olvadjon össze a Kör közepén. Fény villant fel a Kinyilatkoztatás nyomán, s még az őrjöngő szél sem tudta elnyomni a levegőben felvisító, kíntól eltorzult üvöltést.
Ebben a pillanatban vakító villám csapott a Kör közepébe. Vibráló, vörös fény hasított a levegőbe, perszelő tüzet lobbantva a nyomában, a levegőben égett hús szaga terjengett. Huszonhat kéz emelkedett ekkor a levegőbe, a Kör közepéről szóló üvöltés megpendítette a vörös fényhálót, mely most fátyolkánt borult a lobogó tűzre. Béklyói keringve közeledtek a talaj felé, de nem érhettek földet, míg el nem hangzott az ítélet.
Túlvilági sikolyok vegyültek a főnix felcsendülő, dicsőséges dalába, mint milliónyi kínlódó lélek, melyek csak a rengeteg közepén zajló rettenetes tettel nyerhettek örök nyugalmat. Az Egyensúly felborult, s most bosszút állt a csalásért, mellyel gazul kijátszották. Megszegték a szabályt, mely ősidők óta tartotta életben a két fajt, s most megfizették az árát.
De Oxana nem engedhetett meg még több mészárlást népe földjén. Több Igézőnek nem eshetett bántódása.
A Kör közepén vajúdó férfi felborította az Egyensúlyt egy teremtménnyel, egy korccsal, mely százak életét követelte. Nincs az az erő, az a trükk vagy az a csapda, mely kifoghat egy olyan ősi elemen, mint az Egyensúly. Most megfizet tettéért, mellyel megtizedelte népét, s a lény, mit létrehozott nem működhet nélküle.
A Hold sápadt fénye azon az éjszakán különösen tisztán sütött az alatta elterülő, pokolbéli városra.
– Az Ige bemocskolódott – csendült Oxana mennydörgés szerű hangja. – Az Egyensúly felborult, már nincs biztonságban se élő, se holt! – A föld dühöngő rengéssel válaszolt Oxana, az Igéző szavaira, s társai is egyetértően felmorajlottak. – Az élet, melynek ez a férfi létrejöttét kényszerítette el kell, hogy pusztítsa! Két szörnyeteg nem létezhet egyazon világban. – A Túlvilág zajai felerősödtek, de elnyomni nem tudták a szél és a menydörgés zaját. – Éljen hát a torzszülött, melyet világra hozott, de pusztuljon az ember, ki irányítani tudja!
A tűz vakító fénnyel fellobbant, perzselő haraggal égette fel a férfit, kit a tizenhárom igéző halálra szánt. Egyetlen üvöltése hasíthatott még a levegőbe, mert a következő pillanatban mindent elnyomott az Igézők átka.

Te odo ofectfa oida murum,
il guarda ol mortuus,
pon omnis spiritus,
pon oi spiritus!
Non christeos ida lonsa,
confringo oi stanica spiritus
od comminus ida!



Együtt zengte a tizenhárom hang a gyilkos Igét, s abban a pillanatban, amint elhangzott, az ég ostorcsapás szerűen megreccsent, és az aranyszínű háló béklyói lecsaptak. Feltárult a Fal, örvénylő sötétség tátongott a Kör közepén, pusztítva, beszívva mindent, ami a közelében volt.
Kíntól rendülő hörgés verte fel még utoljára az erdő csendjét, azután a hurrikán összecsapott a halálraítélt férfi körül, s a vihar oly gyorsan távozott, amilyen gyorsan jött.
A tizenhárom igéző leeresztette a kezét, szemüket a földön feketéllő egyetlen égett foltra szegezték. Ez marad csak a férfiból, ki felborította az Egyensúlyt, ki létrehozott egy lényt, mely a pusztulással fenyeget. Nem maradt belőle hátra más, mint egy kupac égett hamu.

S mikor a Kinyilatkoztatás véget ért, az igézők még nem sejtették, hogy e tett egy nap majd visszaüt; s a torzszülött rátalál majd irányítójára.

2016. június 25., szombat

Beléd temetkezve 10. fejezet

10. fejezet

– Maga sem panaszkodhat, Mister. – Mosoly terült szét az arcomon. Egyetlen pillanatra a főnök-alkalmazott határ elmosódott, maszatos emléket csak hagyva maga után, és én boldogan léptem át rajta.
– Indulhatunk? – kérdezte.
– Persze. – Hátrapillantottam, és még láttam Tia önelégült arcát, és a keresztet, amit az ujjaiból formát, majd diadalittasan a levegőbebokszolt. Nagyon reméltem, hogy Daniel nem vette észre a kis közjátékot.
– Viszlát, Miss Everett! – biccentett felé Daniel, majd a derekamra tette a kezét, és kitessékelt a saját otthonomból.
A bérház előtt egy fekete limuzin parkolt, a volán mögül Stephan hunyorgott fel ránk. A csili-vili autó úgy ütött ki a lerobbant, toldozott-foltozott Tillamook street-i kocsik közül, ahogy a gazdája a bérházbeli népségből. Többen is szájtátva csodálták az autót, voltak, akik meg is álltak, úgy bámulták a fényezett karosszériát. Daniel ezen láthatólag jót szórakozott, engem viszont nagyon zavart. Mielőtt azonban szóvá tehettem volna, hogy nem illik jót derülni mások megrökönyödésén, már ki is nyitotta nekem az ajtót, és jól nevelt módjára várta, míg beülök. Miután becsukta utánam az ajtót megkerülte a kocsit – a kivilágított utcán hazafelé igyekvők most már nem csak a kocsit, de Danielt is tátott szájjal bámulták –, majd beült mellém, és szemtelenül rám vigyorgott.
– Te még élvezed is ezt, igaz? – dorgáltam, de az én szám is mosolyra gördült.
Ártatlanul vállat vont, majd Stephanhoz fordulva kiadta az utasítást.
– Stephan nem vár meg minket az est végéig – magyarázta, majd egy kis hűtőszekrényből bort vett elő.
– Remélem, nem azért, mert olyan sokáig fog tartani – motyogtam reménykedve, miközben ő egy poharat is elővett.
– De, sajnos azért. – Megtöltötte a poharat, majd felém nyújtotta. – Idd meg, szükséged lesz rá.
Ettől nem lett jobb kedvem, úgyhogy inkább csak felhajtottam a pohár tartalmát. A bor finom volt, édeskés, pont, ahogy szeretem. Elégedetten konstáltam, hogy Danielnek eszébe sem jutott inni – akkor biztos nem engedtem volna meg, hogy hazahozzon.
– Daniel… – kezdtem halkan. Letettem a poharat a kis hűtőszekrény tetejére. – Pontosan mit is kell csinálnom?
Daniel elkapta a pillantásom, és kiolvashatta belőle a félelmet, mert bátorítóan megszorította a kezem.
– Váltanom kell néhány szót pár fontos emberrel… ami rém unalmas lesz – tette hozzá. – Te csak tedd, amit szoktál; bűvölj el mindenkit.
Kétkedve néztem rá.
– Én voltam az, aki ivott, mégis te beszélsz hülyeségeket – csóváltam a fejem.
Elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– És ha valamelyikük hozzám szól? – Így kimondva a kérdés sokkal ostobábban hangzott, mint a fejemben.
– Csak lazán, Emma – mondta. – Senki nem fog elítélni, ha nem az mondod, amit kellene.
Hát épp ettől féltem. A sok előkelő népség között egyetlen rossz szó, és máris én leszek a fekete bárány, a tanulatlan kis fruska, aki azt hiszi, egyetlen hónap alatt beilleszkedhet a gazdagok közé.
Összeszoruló gyomorral és növekvő hányingerrel bámultam ki az ablakon. Ez elsuhanó villanyoszlopok egyetlen folttá olvadtak össze.
– Pontosan hová is megyünk?
– A követségre – felelte egyszerűen. – A város másik végébe.
Folytattam a bámulást az ablakon át, és mindent megadtam volna, hogy felgyorsítsam az időt. Stephan ugyan nyolcvannal ment, de mintha csak vánszorogtunk volna az esti forgalomban… Bárcsak gyorsabban hajtana – gondoltam. Akkor minél előbb odaérnénk, és már túl is eshetnénk az egészen. Ez a várokozás, az idegesség megőrjített.
Halk neszt hallottam a vezetőülés felől, majd még épp láttam, ahogy az átlátszatlan üveg a sofőr és köztünk felcsúszik.
– Emma. – Daniel felém fordult, komoly tekintete addig fürkészett, míg megadóan rá nem néztem. – Túlreagálod – közölte halkan. – Minden rendben lesz, csak tedd, amit szoktál.
Azt, amit tényleg szoktam, vagy azt, amit Daniel jelenlétében, az utóbbi egy hónapban szoktam?
Bólintottam, majd ismét az ablak felé fordultam. Vettem egy mély levegőt, és hagytam, hogy Jason szavai a fülembe tolakodjanak.
A probléma csak addig probléma, Em, amíg meg nem oldod!
Jason kétes értékű tanácsainak néha tényleg volt értelmük.
Mikor a limuzin lassítani kezdett, majd leparkolt a követségi ház előtt, már szinte nyugodtan szálltam ki a kocsiból. Stephan jó szerencsét kívánt, majd elköszönt, így Daniellel magunkra maradtunk.
A kivilágított, kockaköves járda felé vettük az irányt, ahol már egy szép hosszú sor várakozott. A lámpák fénye megcsillant egy-egy gyémánt fülbevalón, vagy arany nyakláncon, vagy a feltornyozott hajakba tűzött díszek ékkövén. Maga a követségi ház zömök, kopottas épület volt. Az aranyberakású ajtó és a két oldalán álló magas oszlopok azonban ellensúlyozták a leharcolt falakat. A járda mindkét oldalán a puha fűben egy-egy alacsony szökőkút állt, s a víz csobogása elnyomta az előkelőségek zsivaját.
Zsivaj… Ezeknek még a beszédük is előkelő volt, a hanghordozásuk fennkölt vagy épp lekezelő.
– Készen állsz? – Daniel felém nyújtott a karját, mikor beálltunk a kígyózó sorba, én pedig az övébe fontam az enyémet.
– Többnyire.
A sor lassan haladt, s bár nem adtam hangot a türelmetlenkedésemnek, voltak, akik viszont igen. Az előttünk haladó nő óvatosan partnere füléhez hajolt, majd elég követelőzően közölte, hogy az utóbbi időben a rendezvények szervezése kritikán aluli.
Mikor végre valahára eljutottunk a magas, aranyberakású ajtóig, egy elegánsan öltözött férfi átvette Danieltől a meghívót, majd felírta a nevem a partnerek listájára. Daniel bevezetett az előcsarnokban összegyűlt tömegbe. A padlóból oszlopok sokasága nyúlt a plafon felé, mind aranyosan csillogott. A teremben egyetlen egy ablak sem volt, amitől rögtön rám tört a klausztrofóbia. Rémálomszerű emlékek törtek rám, az arcomat kiverte a verejték. A tömegben semmi levegő nem volt, úgy éreztem, összeszorult a tüdőm, a torkom pedig nem enged lélegezni.
Egy pincér közeledett felénk, magasba tartott tálcával, s azon a poharakban lötykölődő italokkal. Daniel megállította a pincért, levett két poharat, majd az egyiket felém nyújtotta. Ledöntöttem az italt, nem is figyelve mit iszom, és jólesett a torkomat égető alkohol mámoros íze.
Hogy megfeledkezzek a tüdőmet szorító saturól körbepillantottam. Tia nem tévedett, mikor a legszebb ruháját választotta számomra; a követség előcsarnokában összegyűltek mind földig érő ruhát viseltek, volt, aki szerintem nem volt tisztában azzal sem, mit jelent a túl sok ékszer. Azonban a legtöbb nő vagy aranyszínű, vagy fekete ruhát viselt. Én voltam talán az egyetlen, aki vörös ruhát vettem fel, amitől úgy éreztem magam, mint egy jelzőlámpa.
Héj, itt van a cirkuszi látványosság, ide kell nézni!
– Mr. Elwood! – Egy bajuszos bácsi jelent meg mellettem, de olyan alacsony volt, hogy egy pillanatig észre sem vettem a hang forrását. Ő is szmokingot viselt, mint ahogy az összes férfi. Kísérője, egy feltűnően magas és csinos, fiatal hölgy erőltetett mosollyal az arcán biccentett felénk.
– Mr. Emerson, nagy örülök, hogy látom! – Daniel kezet rázott az alacsony bácsival, aki ezután érdeklődve fordult felém.
– És ebben a bájos hölgyben kit tisztelhetek?
– Ő Emma Cailli, a titkárnőm.
Halk nevetés szalad ki Mr. Emerson kísérőjének száján. Felvont szemöldökkel fordultam a nő felé.
– Ne haragudjon – mondta, mindenféle megbánás nélkül. Távol ülő szemei gúnyosan csillogtak. – Egy pillanatig azt hittem, Daniel végre találta magának valakit… – Visszataszító kuncogást hallatott, mintha még a feltételezés is mulattatná. A nő kajánul végignézett rajtam, elidőzve a ruha alsó részén, ami a többi jelenlévőétől eltérően vörös volt. – Utána persze rájöttem, hogy nála szóba sem jöhet, hogy egy alkalmazottal randizzon.
– Gondolom, sokkal inkább tartja valószínűnek, hogy olyasfélével randizzon, mint maga – feleltem nyájasan mosolyogva.
A nő lesajnáló pillantást vetett rám.
– Merőben nem vagyunk összehasonlíthatók – mosolygott leereszkedően. Most én küldtem felé lesajnáló pillantást, majd nyilvánvalóan megszorítottam Daniel karját.
– Fel nem foghatom, hogy akkor most miért nem maga áll a helyemen.
Öröm volt nézni, ahogy a nő arcáról leolvad a vigyor. Felszegte az állát, majd megragadt Mr. Emerson kezét, és magával húzta a férfit, aki eddig érdeklődve figyelte a szócsatánkat. Bocsánatkérő mosolyt küldött felénk, majd hagyta, hogy partnere végigvonszolja a tömegen.
Fújtam egyet dühömben, majd megállítottam egy arra járó pincért, és levettem egy újabb pohár pezsgőt a tálcáról.
– Hülye liba – acsarogtam, és egy húzásra kiürítettem a poharat.
Halk kuncogás hallottam, és döbbenten néztem fel. Daniel láthatóan remekül szórakozott.
– Te ezt viccesnek találod? – húztam össze a szemem.
– Dehogy – rázta a fejét, de nem bírta abbahagyni a nevetést. – Sokkal inkább hízelgőnek.
Talán láthatta rajtam, hogy nem vagyok vicces kedvemben, mert abbahagyta a nevetést, de a mosolya továbbra sem olvadt le.
– Ne törődjön a konkurenciával, Miss – kacsintott le rám. – A figyelmem csakis az öné.
Mosolyogni próbáltam, de fintor lett belőle.
– Ha jól emlékszem, legutóbb még a gondolattól is irtóztál, hogy a barátnődnek hittek – szúrtam oda, de a megjegyzés nekem jobban fájt. Daniel arca elkomorult, és már épp válaszolni akart, mikor a háta mögött egy ismerős arcot pillantottam meg.
– Jack!
– Emma! – A férfi örömtől csodálkozó arccal lépett hozzám, csókot nyomott az arcomra, majd kezet rázott a mogorva Daniellel.
– Rathbone…
– Elwood – biccentett Jack minden lelkesedés nélkül, majd hozzám fordult. – Örülök, hogy újra látlak, Emma.
Visszamosolyogtam rá, de nem akartam azzal traktálni, hogy én is örülök a viszontlátásnak. Nem volt különösebben semmi baj Jackkel, pusztán annyi, hogy jobban érdeklődött irántam a kelleténél; és hogy ő nem az a férfi volt, akinek az érdeklődését szívesen fogadtam volna.
– Remek kísérőt választottál magad mellé – fordult elismerően Danielhez. Ő udvariasan mosolygott, de én láttam a metsző élt a szemében.
– Unalmas estének ígérkezik – folytatta csacsogva. – Találkoztál már a nagykövettel, Elwood? Nem fogod elhinni, kivel jött…
Azzal megkezdődött a véget nem érő diskurálás a jelenlévőkről. Mindenkit kibeszéltek, aki csak elment előttük, hol a ruhájukat kritizálták – néhányan igen extrémen öltöztek fel; egy kövér nő például testre simuló, mályvaszín, övvel ellátott ruhában kacsázott el mellettünk, és egy óriási kötözött sonkára hasonlított –, hol a partnerüket – például az alacsony Mr. Emersont és a langaléta kísérőjét; az ő kritizálásukba én is beszálltam, s a végén Jackkel versengve szidtuk Crystalt.  Mint kiderült az ördögnek neve is volt. Ha pedig nem találtak kivetni valót az épp arra járóban, akkor arról beszéltek, szegény flótások mennyi pénzt vesztettek az évben. Egyszóval a következő egy órában mindent megtudtam a jelenlévőkről, hála Jack indiszkréciójának.
Ezután jött csak a dolog neheze; Crystal és Mr. Emerson csak a kezdet volt; utánuk még jó páran odajöttek üdvözölni Danielt, akinek ezutén lélegzetvételnyi ideje sem volt, mégis mindenkit mosolyogva fogadott, váltott velük néhány szót az est témájáról, a gazdaságpolitikáról, majd ha akadt pár perc nyugtunk, gyorsan ittunk egyet – így tizenegy óra körül már zúgott a fejem a sok pezsgőtől.
Túlzás lett volna azt állítani, hogy mindent értettem abból, amiről a nagymenők beszéltek, de azért nem álltam ott teljesen kukán. Ám mikor Mr. Sullivan a globalizációról kezdett el beszélni, elvesztettem a fonalat. Számomra a gazdaságpolitika ételt jelentett, és ha itt körbenéztem, hát az biztos, hogy mindeni jól el volt látva – a legtöbben alig fértek be az ajtón a partnerük mellett. Ennek a sok gazdag ficsúrnak itt valószínűleg fogalma sincs arról, mi az az éhezés. Néhányan szenvedélyesen arról beszéltek, milyen újításokkal próbálják elejét venni az éhezésnek, s azon kevesek, akik így tettek, már az első perctől rokonszenvesnek tűntek. Ám voltak, akik unalommal, sőt felháborodással beszéltek a sok „idióta emberről”, akiknek fogalmuk sincs a globalizációról, és annak előnyeiről, így képtelenség világméretű változásokat hozni, hisz az emberek képtelenek felismerni, „mi a jó nekik.” Az ilyeneknek legszívesebben egy orrba veréssel mutattam volna meg, mi a jó.
Daniel is megérezhette ilyenkor a bajt, mert rendszerint gyorsan témát váltott, majd a kezét a derekamra téve próbált megfékezni, nehogy tényleg le is üssek valakit.
Talán tizenegy óra is elmúlt, mire nagyjából az egész társaság kezet fogott Daniellel, üdvözöltek engem és váltottak pár szót. Daniel mindannyiszor bocsánatkérő mosollyal próbált kárpótolni az unalmas percekért, majd mikor végre elszabadultunk, az ajtó felé húzott. Jól is tette, mert a klausztrofóbia kezdett elhatalmasodni rajtam.
Kiérve az ajtón lehunyt szemmel fogadtam a kellemes hideg szellőt. A levegőben eső illata érződött, de talán volt még pár óránk, míg elered. Odakint többen is álltak, legtöbben követségi ház melletti kis parkban, ahová már nem értek el a lámpák fényei.
– Van még fél óránk a nagykövet beszédéig – szólt Daniel, majd egy padhoz vezetett, és intett, hogy üljek le rá.
– Nem szeretnék tiszteletlen lenni… – kezdtem, mikor leültem. – Itt minden tényleg nagyon puccos, még a kaja sem rossz… De ez az est nagyon unalmas! – nyögtem.
Daniel felnevetett.
– Tudom, hogy az, és amint lehet, lelépünk innen. – Még a sötétben is láttam kivillanó fehér fogsorát.
– A beszéd után? – kérdeztem reménykedve.
– A beszéd után – szorította meg a kezem. – Tudok egy éjszakai bárt itt a közelben, ha esetleg…
– Nálam nincs pénz – ráztam a fejem.
– Nem is te fizetnél.
Morcosan felnéztem rá.
– Felejtsd el!
– Gondoltam, ehetnénk egy pizzát… Az itteni kaja pocsék ahhoz a pizzához képest. – Meg mertem volna esküdni, hogy kacsintott.
A szememet forgattam.
– Gondolom, az is a te bárod! – szegeztem neki vádlón.
– Mi bajod az éttermemmel, meg a bárommal? – kérdezte tanácstalanul.
– Semmi azon kívül, hogy a tiéd!
Az arca elkomorult. Összehúzta a szemét, a száját egyetlen vonalba préselte, mintha letöröltek volna róla minden érzelmet.
Te jó ég – gondoltam. Most megbántottam.
– Úgy értem, nem gondolod, hogy ez egy kicsit… nagyzolós?
Értetlenkedve nézett rám, de még mindig nem szólt.
– Jaj, ne csináld már! – fakadtam ki. – Tudod, jól, hogy hogyan értem. Nem járkálhatsz be a saját éttermedbe, meg a saját bárodba iszogatni, mintha te lennél itt a kiskirály.
– De hát az vagyok – tárta szét a karját.
Lesújtó pillantást vetettem rá. Megadóan felemelte a kezét, az arcára visszatért a vidámság.
– Oké, értem. Több éjszakai bárt is ismerek a környéken, amelyik nem az enyém. Ott is elég jó a kaja.
Most én nevettem fel. Daniel, meg az ő nagyzolási mániája. Ha nem róla lett volna szó, valószínűleg zavart is volna, de hát ő Daniel… Az ember képtelen haragudni rá.
Nem sokkal később kénytelenek voltunk visszaindulni, mert a nagykövet már készen állt a beszédre, és az emberek is lassan szálingózni kezdtek. Daniel felállt, felém nyújtotta a kezét, majd mikor az övébe tettem az enyémet, elindultunk. Bizsergett a bőröm ott, ahol egymáshoz értünk, és a jól ismert lágy melegség ismét éledezni kezdett bennem. Még akkor sem engedte el a kezem, mikor már beértünk a magas, aranyberakású ajtón, és átvezetett a tömegen.
– Á, Daniel – rikkantott Mr. Emerson, mikor meglátott minket. – Már mindenütt kerestem, azt hittem, elment. Maga nélkül ez az est nem is lenne igazi, kedves barátom!
– Hát persze, hogy nem – trillázott a szőkeség mögötte. Crystal vagy két fejjel magasabb volt Mr. Emersonnál, és ha nem tudtam volna, hogy a nagyjából hatvanéves férfi valószínűleg dús gazdag, fel sem fogtam volna, mit keres mellette ez a harmincas nő. – Daniel az est fénypontja, a legszebben csengő arany.
Összehúztam a szemem.
– Persze már a nagykövet is téged keres – folytatta csacsogva a nő, de vizenyő szemei közben kihívóan meredtek rám. – Tudja, hogy te értesz a legjobban a gazdaságpolitikához. Azzal a kampánnyal, amibe belekezdtél vele kivívtad az elismerését. Az amerikai éhező országoknak máris a 2%-a mutat javulást, vagy legalábbis egy kis reményt. Persze a globalizáció már más tészta… – Várakozóan elhallgatott, de szemmel láthatóan Daniel nem sietett annyira a megerősítésére.
– A nagykövet sokszor túloz – felelte.
Crystal trillázó nevetést hallatott.
– Szerény vagy, mint mindig.
Halk horkanást hallattam. Ez a nő egy cseppet sem ismeri Danielt, ez lerítt róla.
– Parancsolsz? – fordult felém hetyke fél mosollyal.
– Dehogy, folytassa csak – mosolyogtam rá csábosan. – Eszem ágában sincs félbeszakítani az istenítő beszédét.
– Csak nem vagy féltékeny, drágám? – tettetett csodálkozással nézett rám.
– Kire lennék az? Magára? – pofátlanul végignéztem rajta, és úgy tettem, mintha nem látnám, mennyivel jobban néz ki nálam.
– Lenne mire, hogy szépen fogalmazzak. – Gőgős tekintetétől felment bennem a pumpa. – Nyilvánvaló, hogy maga nem ide való.
– Crystal, elég lesz! – szólt halk, gyilkos indulattal Daniel.
– De hisz ez az igazság, Daniel – tárta szét a karját. – Ne haragudj, hogy ezt mondom, de lerí róla, hogy nem közénk való. Nyilvánvaló, hogy fogalma sincs a gazdaságpolitikáról.
Remegett a kezem az elfojtott dühtől, ami lángoló tűzként árasztott el.
– Igaza van – vágtam közbe. – Arról nem tudok semmit. – Crystalnak szemmel láthatóan nagyon tetszett ez a megjegyzés. – És bár annyi magához hasonló ember van itt, aki azt állítja magáról, hogy ért a gazdaságpolitikához, mégis millióan éheznek! – vágtam oda. – Elnézést!
Azzal kihúztam a kezem Danieléből, és hátat fordítottam a kajánul vigyorgó Crystalnak. Lehajtott fejjel verekedtem át magam a tömegen, visszatartott indulattal menekültem a kijárat felé. Daniel meg fogja érteni, miért léptem le. Mindenki láthatta, hogy ott voltam vele, tehát nem sértette meg a protokollt, így nekem már semmi keresnivalóm nem volt ott.
Lerí róla, hogy nem közénk való.
Az ajkamba harapva oldalaztam el egy különösen kövér nő mellett, majd a szabadba érve megtorpantam egy pillanatra. Hagytam, hogy a hűvös levegő oltsa a bennem tomboló düh lángját. Jól esett a hideg, a szabad levegő. Különösen a parfümöktől bűzlő, fullasztó levegő után.
Átvágtam a füves parkon, a cipőm hangosan kopogott a kockaköveken, s mikor beértem az árnyékba leültem a padra, ahol korábban Daniellel voltam. Keresztbe fordultam a padon, felhúztam a lábam, nem törődve a ruhával, meg az illendőséggel. A térdemre hajtottam a fejem, örültem a csendnek, ami körülvett. Dühös voltam, de az igazság az volt, hogy Crystal szavai nem ütöttek olyan nagyot, mint azt remélte. Semmit nem mondott, amit ne tudtam volna. Egyszerűen dühítő volt a pofátlansága és az önteltsége – a modora pedig még az enyémet is túlszárnyalta.
Halk lépteket hallottam közeledni a pázsiton. Nem kellett felnéznem, hogy tudjam ki az. Kisvártatva Daniel leült mellém a maradék helyre.
– Ne mondj semmit – sóhajtottam. – Elszúrtam, leégettelek. Most ki fogsz rúgni?
– Talán inkább előléptetlek – jött a halk felelet.
Letettem a lábam a fűbe, és felé fordultam. Legnagyobb döbbentemre az arcán halvány mosoly ült, a szeme elismerően csillogott, és semmi nem árulkodott arról, hogy fortyogna benne a harag.
– Csak viccelsz, ugye?
– Nem, nem, teljesen komolyan beszélek – húzta el a száját.
– Daniel, én épp most égettelek le mindenki előtt.
A fejét csóválta, de még mindig vidámság égett a szemében.
– Semmi rosszat nem tettél.
– Hülyét csináltam magamból – nyögtem. – És belőled.
– Nos, én remekül szórakoztam. – Daniel addig követett a pillantásával, míg fel nem néztem rá. – Nem a te hibád, hogy nem figyelmeztettelek előre, hogy kell bánni bizonyos barmokkal.
Döbbenten néztem rá.
– Te nagyszerű voltál.
– Egyszerűen tapló – suttogtam. – Daniel, én nem tudom, hogy kell viselkedni egy ilyen rendezvényen. Engem sosem tanítottak ilyenre… Amit tudok, azt magam szedtem fel.
– És remekül csináltad – szögezte le. – Emma, ezek itt mind beképzelt milliomosok, akik ki vannak éhezve mások megaláztatására. Az, hogy te nem hagytad magad, legalább egy kicsit letört Crystal szarvából.
Fújtam egyet a neve hallatán.
– Ezek itt elvárják, hogy tiszteljék őket, azért, amit csinálnak, és aki nem így tesz, azt kiutálják. Nem egy vállalkozó hagyott fel az üzleti élettel, mert szabadelvű volt, és a nagytömeg ezt nem tolerálta.
 – A pénzzel nem lehet tiszteletet vásárolni – morogtam. – Amit te csinálsz az más… Segítesz az embereken, ebben Crystalnak igaza volt. De ők csak ülnek a pénzükön és nézik, hogy mások dolgoznak helyettük.
– Tudod mit? – emelete fel az állam. – Ne beszéljünk róluk. Most elmegyünk pizzázni. Nem az én báromba – sietett leszögezni mogorva képemet látva. – Hanem Dickébe.
– Dickhez megyünk? – kiáltottam izgatottan.
– Ismered?
– Dick régi jó barátom.
Odabent hirtelen mindenki elcsendesedett, és egy távoli dallamos hang zendült fel.
– Mi lesz a nagykövet beszédével? Ott kell lenned.
– Meg fogja érteni – vont vállat. – Nekem sincs több kedvem ezek az emberek között lenni, mint neked. Gyere! – húzott fel a padról.
– Mivel megyünk oda? – értetlenkedtem.
– Hát busszal, mi mással.
Leesett az állam.
– A híres Daniel Elwood buszra száll. Te jó ég, valaki ébresszen fel, biztos csak álmodom! – hüledeztem.
Felvont szemöldöke láttán elnevettem magam.
– Na, jöjjön, Miss, mielőtt még meggondolom magam és hívatok egy limuzint, aztán pedig a saját báromba viszem!
Elhúztam a számat.
– Keményen alkuszik, Mister. Le kell mondanom a gúnyolódásról?
Most ő húzta el a száját, tettetett kétkedéssel nézett rám.
– Tudom, hogy túl sokat kérek… – sóhajtott színpadiasan.
A vállába bokszoltam, mire felnevetett. Felém nyújtotta a karját, én pedig az övébe fontam az enyémet. Némán sétáltunk a kihalt utcákon, néhol csak a holdfény adott némi világosságot. A lámpák pislákolni kezdtek, mikor közelebb értünk a buszmegállóhoz. A fedett megálló néptelen volt, csak egy távoli lámpa adott fényt, s a sötétség megnyugtatóan hullott körénk.
Körém legalábbis. Daniel néha feszülten körbenézett, mintha hallott volna valamit, de nem tette szóvá. Én azonban élveztem a sötétséget. Biztonságos volt, megnyugtató, elrejtett és búvóhelyet adott. Éveken át ez volt a kedvenc napszakom, hisz ilyenkor még nekünk sem kellett menekülnünk, vagy bujkálnunk. Az éjszaka a miénk volt, a sötétség velünk volt, és nekünk dolgozott.
– Mikor buszoztál utoljára? – kérdeztem visszatartott nevetéssel, mikor leült a busz leghátuljába. Mi tagadás, az a pár utas, aki ilyen késői órán buszra szállt, leplezetlen kíváncsisággal bámult meg minket – nem mindennapi látvány volt öltönyös és estélyi ruhás utast látni a portlandi buszokon.
– Úgy tíz éve – vallotta be. – Az apámmal utaztam egy konferenciára. Összeveszett a sofőrével, és nem volt hajlandó beszállni az autóba, így kénytelenek voltunk busszal menni. – Míg Daniel az apjáról beszélt a hangja tiszteletre méltó hangnemre váltott, arcára kisfiús csodálat és szeret ült ki.
– Az édesapád elvitt magával egy konferenciára?
– Tizennyolc voltam – vont vállat. – Apám gyakran vitt magával rendezvényekre és megbeszélésekre. Kiskoromban viszont mindig kirakott egy hotelnál, és ott hagyott míg ő megbeszélésekre ment. – Elvigyorodott, mint egy gyerek, akit épp valami csínytevésen kaptak. – Mindig panaszkodtak rám a hordárok, meg a recepciósok.
A szívemre tettem a kezem, és eltátottam a szám.
– Csak nem rosszul viselkedtél? Mik ki nem derülnek!
Ő csak a szemét forgatta és mogorván nézett rám.
Nem sokkal később Daniel megnyomta a jelzőgombot, majd leszálltunk épp a céggel szemben. Daniel ügyet sem vetett az irodára, helyette afelé a sikátor felé az irányt, ahol egy héttel korábban Rose-val végigmentem. Jeges érzés kúszott végig a hátamon, de gyorsan leráztam magamról. Közel s távol egyetlen lélek sem ólálkodott, így kötve hiszem, hogy bárki is követni akart volna minket. Éjszaka sokkal könnyebb leleplezni valakit, mint fényes nappal a tömegben. Akárki is volt a flancos cipő tulajdonosa, annyira nem volt ostoba, hogy leleplezze magát. Legalábbis még nem.
– Szeretem ezt a környéket – sóhajtott Daniel, mikor kivezetett a sikátorból. – Gyerekkoromban sokat játszottam itt – nézett a most is zajos szökőkút felé.
A szívem megdobbant a gondoltra.
Dick étterme reflektorfényként világított a sötét tér szélén. Bentről a kései óra ellenére is hangzavar hallatszott ki. Mikor megszólalt a csengő az ajtó felet, Dick felkapta a fejét a pult mögött.
– Emma! – kiáltott. Karját széttárva sietett felém, majd szoros medveölelésbe zárt. – Dick mindig örül, ha látni bella Emma. Vagy nagyon csinos! – tolt el magától. – Honnan jönni?
– Ez egy hosszú történet – sóhajtottam, és kibontakoztam az ölelésből. – Dick, ő itt Daniel, de ha jól tudom, már ismeritek egymást.
Dick titokzatos arccal fordult Daniel felé, és rejtélyesen mosolygott, mikor kezet ráztak. A szememet forgattam erre, majd mikor Dick egy üres asztalhoz kísért minket jelentőségteljesen oldalba bokszoltam. Bár lassan hajnali egyre járt az idő, az étterem szinte tele volt.
– Mit hozhat Dick? – Az arca csak úgy sugárzott az örömtől, hogy újra lát.
– Két pizzát kérünk – felelte Daniel. – Egy kávét és egy forró csokit. – Most felém pillantott. – Tudom, hogy nem szereted a kávét – magyarázta.
– Nem felejtetted el – suttogtam dübörgő szívvel.
Nem felelt, csak hagyta, hogy a csend megtelepedjen köztünk. Kobalt szín szemei kristálytisztán csillogtak, akár a téli jégpáncél, én mégis melegséget éreztem bennük. Ezalatt az este alatt sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, mint az elmúlt egy hónapban bármikor, de most mikor itt ült előttem mégis olyan távolinak tűnt. Meglógtunk az ő világából, hogy az enyémbe meneküljünk, de ő akkor is odatartozott, s Crystal szavai után keserű epe öntötte a torkom valahányszor erre gondoltam.
De ez az este most más volt. Nem voltak itt a gazdagok, akik folyton arra emlékeztessenek, mennyire különbözünk. Csak mi ketten voltunk, és mostmár nem is tűntünk olyan különbözőnek.
Dick leült mellénk, és mindent hallani akart az estétől, mi pedig nem sok lelkesedéssel számoltunk be neki Crystalról. A beszámoló után Dick dühösen hadonászni kezdett a konyharuhával, amit a vállán tartott, és fenyegető olasz káromkodások közepette szidta Crystalt meg a sok „puccos népséget”. Azt hittem, Daniel rossz szemmel fog nézni rá, de ő is egyetértett Dickkel, és meglepően hamar összebarátkoztak. Néha csak csendben ültem, és hallgattam a két férfit, amint üzletről, kocsikról meg autóversenyekről beszéltek. Mint kiderült, Danielnek szenvedélye a sport, főleg a versenyzés – különösképp a motorverseny. De mikor Dick a motorozásról kezdte faggatni, Daniel inkább másra terelte a témát. Egy időre annyira belemerültek a siklórepülés rejtelmeibe, hogy még a kávé is kihűlt.
Talán fél kettő is elmúlt, mire végeztünk a pizzával, és elköszöntünk Dicktől. Daniel a bérház ajtajáig kísért, nem törődve az unszolásommal, miszerint menjen csak haza.
– Köszönöm, hogy eljöttél velem – mondta, mikor megálltunk az ütött-kopott kék ajtó előtt.
– Köszönöm a pizzát.
– Talán megismételhetnénk.
– A pizzát vagy az estet? – Akaratlanul is egy kicsúszott egy fintor.
– A pizzát, természetesen – mosolygott. – Nem áll szándékomban még egyszer kitenni téged ennek.
– Akkor szegényt Roset fogod feláldozni a gazdagok pallóján?
Vállat vont.
– Inkább őt, mint téged.
– Ez kegyetlen – közöltem. – Még tőled is.
– Tényleg ezen akarsz veszekedni?
– Egyáltalán nem akarok veszekedni – mondtam halkan.
– Remek, mert én sem.
Pár pillanatig csak gyönyörködtem az előttem álló férfiban, beszívtam édes illatát, és megpróbáltam arca minden apró részletét az emlékezetembe vésni – sosem tudhatjuk, látjuk-e még a másikat.
– Holnap Pepének, az egyik szomszédunknak, születésnapja lesz – kezdtem végül. – Szeretnék előbb eljönni, ha lehetséges.
– Úgy tudtam, a főnököd elég mogorva fazon – suttogta.
– Az is – pillantottam fel rá. – De néha kenyérre lehet kenni – ismételtem korábbi szavaimat, amitől bizseregni kezdett a bőröm.
– Úgy gondolod, rá tudod venni, hogy előbb elengedjen?
Az ég felé pillantottam, majd csücsöríteni kezdtem.
– Ha elég szépen kérem, talán beadja a derekát.
Csillogó szemeiben vidámság táncolt, bár azt most is eltakarták a sötét, rakoncátlan tincsek.
– Szerintem, beadja a derekát.
Elvigyorodtam.
– Akkor hát, jó éjt, Daniel.
Hirtelen elém lépett, az arca lélegzetállítóan közel került az enyémhez, egyetlen centiméternyi légtér választott el minket egymástól. A szívem fájdalmas hevességgel dobogott a mellkasomban. Daniel lehajolt, és csókot nyomott a homlokomra. Mikor elhúzódott, még egyszer lenézett rám, majd hátat fordított, és pár pillanat múlva elnyelte őt a sötétség.


Kíváncsian várom a véleményeteket kommentben! <3

2016. június 18., szombat

Beléd temetkezve 9. fejezet

9. fejezet


Hideg csapott az arcomba, az éjszakai lámpák fényében csillogó hó ropogott a lábam alatt, a puha takaró az éjszaka csendjében kellemetlen robajként hatolt a fülembe. Mögöttem lábak dobogása verte fel az éjszaka csendjét, zihálásunkat elnyomta a ropogó hó. Hideg hatolt a szakadt pulóverem alá, a fagy ellenére izzadság folyt az arcomról. Igyekeztem csukva tartani a szám, és az orromon venni a levegőt, de a tüdőm mintha összeszűkült volna, a torkomat már kaparta a gyilkos hideg. Átfagyott tagjaim hálásan fogadták a kimelegedés miatt folyó izzadság cseppeket, de tudtam, hogy ha nem állunk gyorsan meg, a betegség túltesz rajtam.
– Fuss tovább, Em! – kiáltott mögöttem Jason. Megszaporázta a lépteit, mellém ért, elkapta a karom, és maga után rángatott.
Mögöttünk rendőrautók szirénája hallatszott fel, de fényük még nem öntötte el a lassan besötétedő utcát. A drog negyedbe érve a lámpák ritkultak, a sötét egyre közelebb úszott hozzánk – vagy inkább mi siettünk felé a búvóhely reményében. Mikor pár méter után az utca teljes sötétségbe borult mindketten fellélegeztünk. A szirénaszó egyre közelebbről hallatszott, de már nem láthattak minket.
– Erre, Em! – rántott egy sikátor szűk fala közé a bátyám. Hideg fuvallat szökött a falak közé, belekapott a hajamba, beférkőzött a vékony pulóverem alá.
– Gyere ide, Em, gyere – suttogta Jason a rémülettől eltorzult hangon. Hiába ölelt át, hiába tartott melegen, a baj már megtörtént. A torkom égett, a tüdőm lángolt, hangos köhögés tört ki belőlem. Összegörnyedtem, de Jason úgy tartott, hogy ne eshessek a hóba.
– Jaj, Em, nee – nyögött. Levette magáról a pulóvert, körbetekert vele, és tovább ölelt, hogy bent tartsa a maradék kis meleget is.
– Megörültél…? Te is… – elcsuklott a hangom. – Meg fogsz fázni.
De Jason nem törődött velem, a hónomnál fogva felemelt, magával rángatott a sikátor másik vége felé.
A szirénák hangját feltartóztatta a magas téglafal, s tizenöt perc menekülés után már tudtuk, hogy ide nem jöhetnek utánunk. A tagjaim remegtek, a torkomat úgy égette a betegség mérge, mintha azonnal meg akart volna fojtani. Rázkódott a testem a visszafojtott köhögéstől, amit nem mertem kiengedni, nehogy a rendőrök meghalljanak – holott tudtam, hogy ők messze járnak. Megnyikordult a régi kerítés, mikor nagy nehezen átmásztunk rajta. Jason az alján várt rám, és elkapott, mikor ugrottam. Ledobta az éjszakafolyamán szerzett ennivalós szatyrot, majd a palatető alatti bunkerbe fektetett. Rám terítette a pokrócunkat, majd a magas farekeszekért ment, és elbarikádozta a bejáratot, hogy a hideg szél és a hó ne törhessen be. Felkattintotta az elemlámpát, ami szintén új szerzeményünk volt, majd a téglafal egyik mélyedésébe tette.
Aztán elővett egy fél vekni kenyeret és abból tört nekem. Égő torkom lángolva utasította el a nehéz ételt, pedig a gyomrom szinte könyörgött érte. Leküzdöttem, egyik falatot a másik után, közben éreztem, hogy a meleg takarók, és Jason ölelése sem képes mulasztani a fogvacogtató hideget. A bunker falának rögzített rekeszek állták a hideget és a szelet, és a hűvös betonra fektetett fadeszka is védett a fagytól, de a bunkert semmi sem tudta felmelegíteni. Jason a kenyér után vizet adott, de az olyan hűvös volt, hogy képtelen voltam lenyelni. Jason gyorsan el is vette, nehogy rátegyen még egy lapáttal a betegségemre.
Meghűlés talán. Nátha vagy influenza – gondoltam. De nem, ahhoz túlságosan vacogok, túlságosan…
Hirtelen meleg öntött el, hullámokban üldözte el hideget a csontjaimból, s pillanatokon belül forróság támadt a bunkerben. Égetett a pokróc, sőt úgy éreztem lángol a bőröm. Láz és kínzó hőhullám kerített a hatalma alá, s hogy elmulasszam a szédülésem és a hányingerem, lehunytam a szemem.
– Maradj velem, Em. – Jason hangja alig volt hangosabb a suttogásnál, s az utolsó szó után elcsuklott. – Holnap szerzek neked gyógyszer. Ígérem, Em. – Erős keze átölelt, de most nem esett jól; mintha belőle is forróság áradt volna. Kóválygó fejem oldalra billent, a szám elnyílt, úgy vettem levegőt.
Jason megnyugtató szavai távoli morajként jutottak csak el hozzám, nem értettem mit mond.
Hisz tudja, hogy nem tudunk gyógyszert szerezni. Nem csak láz ez, nem csak nátha. A tüdőgyulladás méreggel átitatott hullámai fogták közre a testem, és ez ellen semmit nem tehettünk. Ha a magunkfajta megbetegszik, belehal. Nem törhettünk be a gyógyszertárba, ott kamerák voltak. Sehonnét nem szerezhettünk gyógyszert. A betegség, bármily gyenge is volt, halálos.
Le-lecsukódott a szemem, hallgattam Jason egyeletlen szívverését, éreztem a zokogástól rázkódó testét, de olyan távolinak tűnt, mintha csak egy emlék lenne. Miközben a testem lassan megadta magát a fáradságnak és fájdalomnak azon tűnődtem, vajon megérem-e a másnap reggelt, vagy ez az éjszaka lesz az utolsó…
– Nem engedem, Em. Meggyógyítalak, bármibe kerüljön. – Jason fájdalomtól átitatott hangja lökött át az álom és az éberlét határán, oda, ahol a fájdalom nem érhetett utol.

– Emma! Emma ébredj!
Óvatos kezek ráztak fel lágyan az álomból. A szemhéjamon aranyszín fény szűrődött át, s a kellemes hang egyre csak szólongatott, hogy keljek fel.
– Ébren vagyok! – nyöszörögtem. Papír ragadt a könyökömhöz, mikor megpróbáltam felemelni, mellettem valami undokul zörgött. Felkaptam a fejem, pánik öntött el.
Mellettem a leggyönyörűbb férfi magasodott, akit valaha láttam, kócos fekete haja a szemébe hullt, ahogy csillogó kék szemeivel lenézett rám. Telt ajkai halvány félmosolyra húzódtak, és egy pillanatra elgondolkodtam, nem álmodom-e még mindig.
– Ennyire megterhelő feladatokat bízok rád?
– Tessék? – kérdeztem riadtan. – Nem, nem dehogy, csak…
– Emma, nyugalom! – nevetett halkan, és beletúrt selymes hajába. – Bárkivel előfordul.
Értetlenül és kábán néztem fel rá. Ő vidáman nézett vissza rám, felhőtlen mosoly terült szét az arcán, a szemében játékosság villant, de neheztelést egy cseppet sem láttam.
– Ki maga, és mit csinált Daniel Elwooddal?
Erre már felvonta a szemöldökét, de csak jobban mosolygott.
– Azért jöttem, mert nem vetted fel a telefont – mutatott az ártatlanul fekvő telefonra. – Szeretnék beszélni veled.
Szerda délután volt, az órára pillantva megállapítottam, hogy hamarosan vége a munkaidőmnek.
– Ha arról a múltkori alkalomról van szó… – kezdtem, de Daniel csak leintett.
Én magam az árverés délelőttjére gondoltam, az ő arcán átsuhanó érzelem azonban elárulta, hogy neki valami más jár a fejében.
Egyikünk sem hozta szóba a szombat délután történteket, s nem tudtam, hogy Daniel azért hallgat-e, mert pontosan tudja, mi történt, vagy azért, mert nem akarja, hogy újra „hazudjak” neki. Akárhogy is, néma megegyezés volt köztünk, hogy a bemutatón történtekről nem beszélünk. Nem tudtam, hogy hálát érezzek emiatt, vagy szorongást, de annyi biztos, hogy nekem sem fűlött a fogam egy ilyesfajta beszélgetéshez.
– Mi… miről akarsz beszélni? – kérdeztem, és elnyomtam egy ásítást.
Daniel nekitámaszkodott az asztalomnak, majd félig rá is ült, amitől kiérdemelte egy kérdő pillantásomat. Az arca egész közel volt az enyémhez, az asztalon támaszkodó keze hozzáért a könyökömhöz, érintése áramütésként hatott rám, s kirázott tőle a hideg.
Ahogy a székben kuporogva felnéztem rá, egyáltalán nem éreztem magunkat főnök-alkalmazott szituációban. Azok a romantikus regények jutottak eszembe, amiket Tia adott kölcsön, és amikben a halálosan szerelmes főszereplők között pontosan ilyen az ilyen nevetségesen kicsi távolság hatására csattant el az első csók.
Összerándult a gyomrom.
Távolabb akartam húzódni tőle, de a testem elárult – képtelen voltam megmozdulni, nagy szemekkel néztem fel rá. Talán csak én éreztem, talán ő is, nem tudhatom – de a levegő egy pillanatra felmelegedett, forrósága lekúszott egészen a gyomromig, ahol aztán ficánkolni kezdett, akár ezernyi pillangó. Az arcom is felforrósodott, hirtelen kicsinek tűnt az iroda, de szem ágában sem volt elmenekülni. Légszomjam támadt, az ajkam áruló módjára elnyílt. A két kék pillantás egymásba mélyedt, felmérték a másikat, s Daniel kobaltkék, jeges pillantása egyetlen pillanatra felolvadt.
De abban a pillanatban lehűlt a levegő, s a hűvös valóság fejbe kólintott. Elhúztam a kezem onnét, ahol bőr ért bőrhöz, s a gurítható széket hátrébb húztam.
Az ő szeme összébb húzódott, tudtam, hogy észrevette a mozdulatot, de nem tette szóvá.
Az asztalról egy borítékot vett fel, se keze között forgatva továbbra se vette le a szemét rólam.
– Ez itt – mutatta fel a fehér borítékot. – Az első fizetésed.
Érdeklődve pillantottam a borítékra, ami a szokásoshoz képest túlságosan vastagnak tűnt.
– Tudom, hogy a kiadói munkákat még az elején átpasszoltad Jennifernek – tette hozzá, és most az ő tekintete vált óvatossá. – De az a helyzet, hogy nekem jobban tetszett a munka, amit te csináltál.
Felvontam a szemöldököm.
– De hisz tele volt hibákkal, Daniel. Te magad mondtad! – ráztam a fejem értetlenül. – Jennifernek van tapasztalata, és szereti csinálni. Azt hiszem, megérdemli, hogy ő vegye át a munkát.
– Jennifer már azelőtt is itt volt, hogy téged felevettelek. Mit gondolsz, miért nem rá bíztam már az előtt is?
Feltűrte szépen vasalt ingét a kezén, s bennem keserű gondolatok támadtak. Talán a barátnője vasalta ki az ingét reggel. Döbbent megütközéssel néztem rá – eddig bele sem gondoltam, hogy talán barátnője van. De hisz miért ne lehetne? – gondoltam keserűen. Hisz gazdag, és eszméletlenül dögös.
– Daniel én… – használható ellenérvek után kutattam. – Figyelj, én nem vagyok alkalmas erre a munkára, érted? Nincs meg a végzettségem hozzá, nem is értem, hogy gondoltad ezt.
– Tesztelni akartalak – jött a felelt. A kék szemek megcsillantak.
– Tessék?
Daniel bólintott, az arcán futó mosoly suhant át.
– Az interjún te voltál az egyetlen olyan nő, aki megfogott. Eredetiséget láttam benned, nem hangoztattad az iskolákat, amiket kijártál, csak is a szakmaiságra törekedtél, nekem pedig az kellett.
Ó, Jégcsap – suttogtam magamban. Ha tudnád, miért nem beszéltem az iskoláimról…
– Tudtam, hogy tapasztalatlan vagy – folytatta. – Hogy még sosem volt ilyen munkád, és a saját cégem alapkövét hazudtoltam meg, mikor felvettelek.
Álltam a tekintetét, büszkeség töltött el, amit nagyon kevés alkalommal érezhettem.
– De egyszerűen nem hagyhattam, hogy az legyen az utolsó alkalom, mikor látlak.
A szívem olyan sebességgel dörömbölt a bordáim között, mintha menten ki akarna ugrani, hogy örömtáncot járjon.
– A kiadói állással csak tesztelni akartam az elhivatottságodat. Emlékszel, mikor azt mondtad, nyitott vagy bármire? – Elmosolyodott, mint aki kellemes emléket idéz fel. – Nos, ezzel csak ki akartam próbálni, meddig terjed a bármi.
Eltátottam a számat.
– Te… – a felháborodástól meg sem tudtam szólalni. – De hát az a kiadó fontos neked! Tönkre is tehettem volna! Te nem vagy normális!
Daniel mosolya szélesedett.
– És ha mindent elrontok? Ha a szerkesztők számon kérik rajtad a hibámat?
– Tudtak róla.
Leesett az állam.
– Te átvertél engem!
Még csak el sem szégyellte magát.
– De hát…
– Tudom, hogy sok felelőségnek tettelek ki már a legelső héten, de egyszerűen nem bírtam kivárni az időt, mikor már felkészült leszel. – Széttárta a karját, felháborítóan vidám mosollyal nézett le rám.
– Ez… Ezt… – Becsuktam a számat, nehogy kiszaladjon rajta valami, amit esetleg megbánok.
Daniel mosolya most már olyan széles volt, hogy kilátszott a foga. Ünnepélyesen felém nyújtotta a vastag borítékot, én pedig vonakodva átvettem.
– Bátorkodtam készíteni neked egy bankszámlát – mondta, mikor a borítékot a táskámba rejtettem. – Nem szaladgálhatsz ennyi pénzzel azon a környéken, ahol laksz.
Összeszűkült a szemem.
– Mi bajod van azzal, ahol lakom?
– Azzal nem, ahol laksz. Azokkal viszont, akik ott laknak már sokkal inkább.
– Nem laknak tolvajok az utcánkban! – szögeztem le sértődötten, de az az idegesít hang a fejemben hitetlenkedve nevetett.
– Ahogy gondolod – vont vállat. – De a bankszámla akkor is hasznosabb, mint otthon tartani az összes pénzed.
– Milyen aranyos, hogy ennyire aggódsz a pénzemért – dohogtam.
– Csak törődöm veled.
Az árverés utáni szóváltás villant a szemem elé, és keserűen felnevettem. Nem, Daniel nem törődik senkivel, csak saját magával.
Napokon át kínoztak a szavai, képtelen voltam kiverni őket a fejemből. Mi késztet mégis arra, hogy itt legyek, Miért nem tudok rá is olyan undorral nézni, mint a többi gazdag ficsúrra? Hisz éppúgy megvet minket, mint a többi hozzá hasonló. Ő sem különb, ő sem más.
De akkor miért? Miért melengetnek a szavai, mikor az ösztöneim legszívesebben szembeköpnék? Miért magyarázom be magamnak, hogy a kedves szavak elütik a rosszakat?
Fintorom láttán Daniel arcán furcsa érzelem futott át.
– Miért nem hagyod, hogy törődjenek veled? – kérdezte halkan.
Tekintetem találkozott az övével, s két kék szempár összeölelkezésétől megdobbant a szívem. De nem hittem neki, nem tudtam. A lekezelő szavakat nem űzik csak úgy el a szépek, még akkor sem, ha ezt akartam bemesélni magamnak. Törődés, ugyan már.
Neki fogalma sem volt róla, hogy alig pár másodperc alatt mekkora csatát vívott az, aki most vagyok azzal, aki voltam.
– Jobban járunk, ha mindenki magával törődik. – Jason egykori szavai úgy törtek fel belőlem, akár a vulkán.
– Ilyet csak megtört emberek mondanak. – Pillantása úgy égetett, mintha a bensőmbe látna, s talán bele is látott.
– Ne láss olyan dolgokat, amik nincsenek, Daniel. – Hátradőltem a széken. – Te csak törődj az üzleteddel.
Ez betalált. Daniel arcáról leolvadt a mosoly, és tudtam, hogy ugyanaz jár az eszébe, mint nekem.
– Ha már üzlet – felelte hűvösen, és annak ellenére, hogy öt centire ült tőlem, rettentő távolinak éreztem. – Holnap este lesz a gazdaságpolitikai est, amire hivatalos vagyok.
Rémlett, hogy Rose mondott valamit erről.
– A protokoll szerint kísérővel kell, hogy menjek.
Kétkedve néztem rá.
– Azt akarod, hogy én kísérjelek el? – pislogtam rá.
Daniel arcán ismét megjelent egy halvány mosoly.
– Ha nem bánod.
Miután fél percig döbbenten néztem rá, Daniel arcára zavar ült ki, és mentegetőzni kezdett:
– Ha nem akarsz, én nem kényszerítelek, de… örülnék ha te kísérnél el.
– Miért nem kéred meg a barátnődet, hogy kísérjen el? – kérdeztem gúnyosan, mikor végre meg tudtam szólalni.
Most Danielen volt a megütközés sora.
– Miféle barátnő? – pislogott.
– Hát azt hittem… – intettem az inge felé zavartan. – Tudod… hogy van barátnőd.
Daniel felvont szemöldökkel, zavartan pillantott az ingére majd rám, mire lángvörösre gyúlt az arcom.
– Ez Alice műve.
Meghűlt a vér az ereimben.
– Alice a házvezetőnőm, bár sokkal inkább családtag nálunk. – Felvonta a szemöldökét, majd csúfondáros félmosolyra húzódott az ajka. – Zavarna, ha a barátnőm vasalta volna ki az ingem?
Kinyitottam a szám, majd becsuktam, majd ismét kinyitottam.
– Nem… Mármint… Nincs hozzá közöm.
Daniel mosolya tovább szélesedett.
Mi a franc van veled, Cailli!? – üvöltöttem magamra. Szedd már össze magad!
– Ha barátnőd vasalta az inged, engem az sem érdekel! – szögeztem le, és a nyomaték kedvéért összefontam a karom a mellem előtt.
Daniel mosolya most már fülig ért, a szeme olyan vidáman csillogott, mintha az év viccét mesélték volna el neki.
– Szeretné, ha jól aludnál az éjjel, így megnyugtatlak, hogy nem, Emma – úgy ejtette ki a nevem, mintha az lett volna a vicc poénja. – Nincs barátnőm.
– Vakarja le a mosolyt az arcáról, Mister! – húztam össze a szemem.
– Hogy is tehetném a társaságában, Miss? – vonta fel a szemöldökét.
– Ezzel arra célzol, hogy nevetséges vagyok? – csattantam fel.
– Inkább mókás – a képe lassan berepedt a széles mosolytól.
Összeszorítottam az ajkam, de nem feleltem. Na jó, igaza van.
– Továbbra sem értem, miért engem akarsz magaddal vinni – tereltem el a témát.
– Mert üdítő a társaságod – vont vállat, mintha ez lett volna a legtermészetesebb dolog a világon.
– Rose vagy Jennifer akkor is jobban tudják, hogy kell viselkedni egy ilyen rendezvényen.
Kedves mosoly volt a válaszom.
– Csak ne harapd le az emberek fejét minden igazságtalanságra, és akkor nem lesz gond.
– Még csak nem is ismerem a proktokollt! – fakadtam ki.
Daniel hátravetett fejjel nevetésben tört ki. A nevetése olyan volt, akár a friss nyári zápor, melengette a szívem, és egyúttal kirázott tőle a hideg.
– Mégis mi olyan vicces? – méltatlankodtam.
– Az… – nyögte, mikor meg tudott szólalni. – P-r-o-t-o-k-o-l-l. Protokoll!
Felvontam a szemöldököm.
– Még ki is oktatsz?
– Eszem ágában sincs!
Mérgesen néztem rá.
– Legyen, elmegyek – sóhajtottam fel. – De nekem nincs mit felvennem ilyen alkalmakra.
Daniel elgondolkodva nézett rám.
– Tia, a barátnőd modell – mondta végül, és nem tudta elrejteni a szombat este emlékét a szeméből. – Tőle kérhetsz kölcsön, nem?
Kényelmetlenül fészkelődtem. Már megint egy szívesség…
– Azt hiszem – feleltem végül.
– Remek – felelte egy mosoly kíséretében. Az utóbbi fél órában többet mosolygott, mint egész ismertségünk alatt. – Nálatok hatkor megfelel?
– Nálunk? – visszahangoztam rémülten. – Hát… hát…
– Azt mondtad, csendes környék.
Nagyjából biztos vagyok benne, hogy ilyet nem mondtam.
Az ajkamat rágcsáltam. Nem akartam, hogy eljöjjön hozzánk.
– Talán valami gond van?
– Nem… – ráztam a fejem, de sokkal inkább magamat győzködtem. – Nincs. Hatkor jó lesz.
Bólintott, láthatólag nagyon boldog volt.
– Már alig várom.
– El tudom képzelni – fintorogtam, mire egy újabb nevetés volt a válasz.

* * *

– Ez feltétlenül szükséges, Tia? – sziszegtem, mert Tia olyan erővel húzta a hajam, mintha meg akart volna kopaszítani.
– Még szép, hogy az – felelte komoran, és a tükrön keresztül rám nézett. – Ez egy fontos rendezvény, Em, nem végezhetünk félmunkát.
Pedig az kevésbé lenne fájdalmas – fintorogtam magamban. Valószínűleg másnapra az egész fejbőröm véraláfutásos lesz.
– El sem hiszem, hogy engem hívott – mondtam halkan, inkább csak magamnak.
Csütörtök este volt, egészen pontosan háromnegyed hat, s a barátnőm még mindig a hajammal piszmogott.
Tia cinkosan rám vigyorgott.
– Valld be, hogy mindjárt kiugrasz a bőrödből!
Nos, jelenleg csak tompa idegességet éreztem, de azért bólintottam.
– Teljesen elment az esze! – csóváltam a fejem. – le fogom égetni őt, Tia!
– Dehogy fogod – forgatta a szemeit. – Nagyszerű leszel! Nézz csak magadra! Szebb leszel, mint a gazdag nőszemélyek jó része.
A tükör előtt ülő nő arca valóban élettel telibb volt, mint amilyen szokott lenni. A szeme élénkebben csillogott, az arca egy fokkal sötétebb volt a púdertől, a fülében vörös fülbevaló függött. Az összhatás tényleg vonzóbb volt, mint amit megszoktam. A smink tehát tényleg szebbé varázsolja az embert, bármilyen kényelmetlen is. Sosem tartottam magam szépnek, de most mikor a tükörbe néztem, végre úgy gondoltam, méltó vagyok Daniel kísérőjének.
– Kész is vagy! – sikkantott Tia izgatottan. – Állj fel, állj fel!
Felálltam a székből, ő pedig gyorsan arrább tette, hogy megszemlélhessem magam a tükörben.
– Uramisten, lélegzetelállító vagy! – Csillogó szemmel figyelte a művét.
És én igazat adtam neki. A hajam bonyolult fonatok sokaságából állt, melyeket egyetlen kontyba fogott a végén, s az arcom egyik oldalát egy hullámos tincs keretezte. A nyakamban Tia egyik vörös kövekkel kirakott aranylánca lógott. A csepp alakú kövön visszatükröződött a szoba gyér fénye.
A ruha pedig csak egy mézédes hab volt a tortán. Pánt nélküli darab volt, mely a mellemtől kiindulva a derekamig rám feszült, s onnan olyan lágyan hullott le körülöttem, akár a selyem. A ruha a mellemtől a derekamig fekete volt, s onnan fokozatosan ment át a színe vörösesbarnába, vörösbe, majd élénkpirosba, s alul akár a rózsa szirma úgy omlott körém. Semmi strassz nem volt rajta, semmi díszítés, de nem is kellett, mert a fülbevaló és a nyaklánc épp elég volt.
Úgy néztem végig magamon, mintha nem is én lennék a tükörben.
– Tia, ez…
– Gyönyörű – sikkantott ismét. – Daniel el lesz ragadtatva, Em.
Danielre gondoltam, méretre szabott öltönyére, tökéletes külsejére, és megdobban t a szívem. Nem, aki el lesz ragadtatva, az én leszek.
– Hát maga meg kicsoda? – dörrent Chris hangja az udvarról.
– Daniel vagyok – hallottam meg a hangját. Hatalmasat nőtt a szememben, mikor nem mondta ki a vezetéknevét. – Emmát keresem.
Chris morgott valamit, de azt már nem értettem, majd pár pillanat múlva kopogás hallatszott az ajtómon.
– Itt a herceged – csípte meg Tia a karom.
– Csss!! – csitítottam rémülten, és a karjára csaptam. – Rögtön jövök! – kiáltottam ki.
Tia a kezembe adta a ruhához illő táskát, majd keresztbe tette az ujját, és az ajtó felé intett.
Mély lélegzetet vettem, lesimítottam a ruhám, egy utolsó pillantást vetettem a tükörre, majd kinyitottam az ajtót, és a teraszra léptem.
Daniel az udvar közepén várt rám – elakadó lélegzettel fogadtam, hogy épp olyan tökéletesen néz ki, mint ahogy elképzeltem. Annyira nem illett a szegényes bérház udvarára, mintha csak koldust hasonlítanánk egy királyhoz. Akárki kilépett volna a szobájából, Danielre esett volna a pillantása, oly mértékben elütött a bérház megszokott lakóitól. Fekete, méretre szabott öltönye alatt ezúttal mélykék inget viselt, s a szett úgy passzolt rá, mintha csak így született volna. A tökéletes öltözet felett azonban a haja szanaszét állt, mint mindig, az ujjaim viszkettek, hogy beletúrhassak. 
Kobaltkék szeme úgy csillogott, akár a tisztajég, mikor végignézett rajtam. Az arcáról minden érzést letörölt a lenyűgözött csodálkozás. Olyan lassan nézett végig rajtam, hogy bizseregni kezdett tőle a bensőm, a mellette ismerős melegség árasztott el. Tekintete végigsiklott rajtam, elidőzve az arcomon, lassan haladva tovább, míg végül végig nem ért. Nem szólalt meg, mintha lenyelte volna a nyelvét, csak az ajka nyílt el. Lenyűgözött mosoly terült szét az arcán. Felemeltem a ruhát, és óvatosan lesétáltam a lépcsőn, közben egyetlen pillanatra sem vettem le róla a szemem. Egy láthatatlan kötelék húzott egyre közelebb hozzá, éreztem a vágyat, hogy megérinthessem. Tekintete végig követte a lépteimet, s mikor elé léptem, biztos voltam benne, hogy az ő gondolatai is épp úgy kuszálódtak össze, mint az enyémek. Nem tudtam parancsolni bizsergő ujjaimnak, önkéntelenül felemeltem a kezem, és fekete hajába mélyesztettem mohó ujjaimat, eltűrve vele a rakoncátlan tincseket. A selymes szálak kicsúsztak a kezem közül.
Daniel lehunyta a szemét, majd kinyitotta, égő parázsként fonódott össze a tekintetünk.
– Így sokkal jobb – mondtam mosolyogva.
Az ő ajka is mosolyra húzódott.
– Gyönyörű vagy, Emma!