2016. május 28., szombat

Beléd temetkezve 6. fejezet

6. fejezet


Csak szerettem volna azt hinni, hogy a kedd esti találkozóval lezártnak tekinthetem a Jack témát.
Szerda reggel pokoli kiabálás fogadott Daniel irodájában, ami még a folyosó végéig is elhallatszott. A hetedig emeleti recepciós nő ijedten bámult az ajtóra, Carla pedig, a takarítónő szinte menekül Daniel irodájából.
Mikor benyitottam, Daniel az asztalra támaszkodva, villogó szemmel meredt szegény Stephanra – ezek szerint ő volt a Jégcsap áldozata.
– Hogy érted, hogy Rathbone nincs megelégedve? – Olyan erővel csapott az asztalra, hogy a kávéscsészék remegni kezdtek, a tartalmuk pedig a hófehér tálcára lötykölődött.– Stephan, nincs időnk újabb tervekre, ezeken is hónapokig dolgoztunk! Az építkezést el kell kezdeni, még a jövő havi konferencia előtt, különben nincs üzlet!
– Daniel, ha Rathbone nincs megelégedve, akk…
– De mi a francért nincs megelégedve? – Azzal a lendülettel, ahogy az üvegfal felé fordult, beletúrt sötét hajába, majd megdörzsölte az arcát. – Azok a tervek tökéletesek voltak – mondta dühtől remegő hangon, miközben az alatta éledező Portlandet figyelte. A nap már felkelt, a magas fák felett hunyorogva hosszú árnyékokat vetett az egyre népesülő utcákra.
Stephan segélykérően pillantott rám, míg Daniel ijesztő mozdulatlansággal állt a város felett – ha egy filmben látom, azt mondanám, ő a város ura. A válla megfeszült a csinos zakó alatt, kezét a nadrágjába süllyesztette, és bárki, aki nem ismeri azt gondolhatta volna, hogy egyszerűen csak a város szépségét figyeli.
De nem mi. Stephan összeráncolt szemöldökkel tanulmányozta az előtte heverő papírokat, igyekezett valamit kitalálni, amíg Daniel ki nem kel magából. Az ember azt gondolná, hogy egy vállalatigazgató higgadt és nyugodt minden esetben, de Daniel még ebben az általános meggyőződésben sem hasonlított a többiekre.
Stephan válla fölött a papírokra pillantottam, és felismertem a tegnap este átadott terveket. A tökéletesen rajzolt vonalak között most élénkpiros karikák, csillagok és egyéb vonalak húzódtak, néhol számokat is írtak a papír szélére, szinte a felismerhetetlenségig eltorzítva az eredeti terveket. Messziről nézve ki tudtam venni a vörös vonalak lényegét; a mi drága Jackünk egy teljesen új építményt rajzolt a papírra, csak egy kicsit göbe vonalakkal, és aránytalan méretekkel.
Ez az egész miattam van – gondoltam. Egy fikarcnyit sem konyítok az építészethez, a tervrajzokhoz meg aztán még annyit sem, de az én szememnek a tegnap leadott tervek – ráadásul nem is egy terv! – tökéletesnek tűntek. Jack vagy idegesítően válogatós, hogy a rengeteg terv közül egy sem nyerte el a tetszését, vagy kihúztam nála a gyufát az este folyamán, és most Danielt szívatja érte. Volt egy olyan érzésem, hogyha a főnökömet szívatja, az nekem sem lesz egy rózsás menet.
– Emma! – Daniel végre valahára felénk fordult, és most úgy nézett rám, mintha eddig észre sem vette volna, hogy ott vagyok.
– Jó reggelt, Daniel. – Erőltetett mosolyt csaltam az arcomra. Volt még legalább öt másodpercem, a dühkitörésig… Négy… Három… Kettő… Egy…
– Te vitted el tegnap a terveket Jacknek! – A szeme vészjóslóan megvillant sötét fürtjei alatt, amik szokás szerint az arcába hulltak. Viszkettek az ujjaim, hogy odanyúljak, és félresöpörjem őket. Vajon milyen érzés lehet beletúrni? – tűnődtem.
– Daniel, Emmának ehhez semmi köze! – egyenesedett fel Stephan. Ő is megérezte, hogy most én vagyok a soros.
– Szerintem nagyon is van – felelte, le sem véve rólam a szemét.
Összeszorítottam az ajkam.
– Nem tudom, hogy Jack miért nincs megelégedve a tervekkel, de azt sem értem, hogy lehetnék ezért én a felelős.
– Talán a nagy szád miatt! – csattant a hangja.
– Az égvilágon semmit nem mondtam neki, Daniel, és igazán abbahagyhatnád a vádaskodást! – Összefűztem magam előtt a karom. – Elhiszem, hogy ideges vagy, de erről sem Stephan, sem én nem tehetek! Ha valakin le akarod vezetni a dühöd, vezesd le Jacken! – Felvettem a kávéban tocsogó tálcát az asztalról. – Csinálok neked egy másikat – vetettem oda mogorván, és válaszra sem várva otthagytam őket.
Sajnos Danielnek igaza volt. Nem azt mondtam, amit Jack hallani akart, így hát most ő nem tette azt, amit mi akartunk. Ez így fair. Tehát akkor ezt az egészet nekem kell rendbe hoznom.
Öt perccel később már tudtam, mit fogok tenni. Visszamentem Daniel irodájába, és a laptopja mellé tettem a kávét. Úgy csináltam, ahogy legelőször is, a Jackkel való konferencián. Reméltem, hogy ízlett neki, mivel az egész cégben mindenki olyan unalmasan készítette a kávát, hogy az már bűncselekménynek számított. Az én felturbózott kávém talán elnyerte a tetszését.
Fel sem nézett, mikor beléptem, így miután lettem a tálcát feltűnés nélkül a tervrajzokért nyúltam. A papírok meg sem zörrentek, olyan csendes voltam, és mielőtt észrevehette volna, kosztümkabátom belsejébe rejtettem. A tálca alá rejtett másik paksamétát a tervek helyére tettem, hogy időt nyerjek, míg végrehajtom a tervem. Furcsán rossz érzés fogott el, mikor kiléptem az irodából. Igaz, hogy csak neki akartam segíteni, de a tény, ilyen könnyen lenyúltam a terveket nem segített a lelkiismeretemen.
Pár éve még minden lelkiismeret-furdalás nélkül tettem volna meg ugyanezt, ha az a tét, hogy ebédet szerezzek. De már többször is bebizonyosodott, hogy az utcai szabályok a normális emberek életében nem érvényesek. Nem lophatok csak el úgy semmit, ami nem az enyém. Itt nincs olyan, hogy „ha megszerzed, a tiéd!” Jason mindig azt mondta, hogy olyan embertől elvenni valamit, akinek amúgy is sok mindene van, nem számít. Ők nem fogják hiányolni, nekünk viszont az életünk függ tőle. Jason gyűlölte a gazdagokat. Nem értette, miért érdemelték meg ők, hogy kiváltságosak legyenek, míg mi nem. Csak később jöttem rá, hogy a lopásokkal a gazdagokon akart bosszút állni. Hogy lássák, őket is érhetnek rossz dolgok, nem csak minket. De mire erre ráébredtem, már késő volt, és Jasont elfogták.
Évekig kínzott a lelkiismeret, amiért ilyen önző voltam. Ha Jason aznap éjjel nem szökik ki, és bújik be a csomagtartóba, hogy utánunk jöjjön, egyetlen éjszakát sem éltem volna túl, nem ám tizenegy évet. Hálás voltam neki, és inkább azt tartottam észben, hogyha ő nincs én halott lennék, ahelyett, hogy arra gondoltam volna, hogy talán ő is azok közé tartozhatott volna, akiket úgy gyűlölt. Neki miattam nem kellett volna szenvednie.

Mint minden reggel, ma is az irodámból nyíló gyönyörű kilátás fogadott. A nap most már élénken sütött, mielőtt átadta volna a helyét a borús esőfelhőknek, ahogy minden nap. Az emberek még kicsit kiélvezték a napfényt, mielőtt rájuk szakadt az ég. Sóhajtva leültem a kényelmes, puha székbe, és bekapcsoltam a gépet.
Daniel szerezhetne nekem is egy laptopot – gondoltam, míg vártam, hogy a monitor életre keljen. A kijelző szélén egy sárga posztit-en Cameron Doge, Daniel építészének email címe és telefonszáma állt. Beütöttem a számokat a vezetékes telefonba, és mély lélegzetvételek közepette igyekeztem megnyugtatni magam, hogy semmi törvénybeütközőt nem csinálok.
– Mr. Doge, itt Emma Cailli, Mr. Elwood titkárnője – szólaltam meg, mikor a vonal másik vége életre kelt. – A segítségére lenne szükségem…

Fél kettőkor felálltam a székből, hogy végre kinyújtóztassam a tagjaim. Lesiettem az előcsarnokba, és kijelentkeztem, hogy átmenjek az egy sarokkal arrébb lévő étterembe ebédelni. Az előcsarnokban Rose sugárzó mosollyal köszöntött.
– Kicsit kései ebéd, nem? – A hangjában nem volt neheztelés, így megeresztettem felé egy mosolyt.
– Sok dolgom volt – feleltem röviden.
– Az meghiszem. Daniel az utóbbi hetekben a lelket is kidolgoztatja az emberekből – csóválta a fejét rosszallóan.
Roseon ez meg sem látszott; a kinézete most is épp olyan makulátlan volt, mint bármikor máskor, haját tökéletes kontyba fogta, ajkán élénkpiros rúzs tündökölt. Ha voltak is sötét karikák a szem alatt, azt jól elfedte a sminkje.
– Ha gondolod, tarts velem! – ajánlottam fel. Tia már megebédelt, nekem pedig semmi kedvem nem volt egyedül enni, és talán Rosera is ráfér egy kis szieszta. És persze… ha végre akarom hajtani a tervem, Rose nem maradhat a pult mögött.
Egy pillanatra elgondolkodott, lapozott egyet a jegyzetfüzetében, majd alaposan csekkolta a telefonját. Türelmesen vártam, míg befejezi.
– Daniel csak ötkor ér vissza, úgyhogy azt hiszem, ráérek.
– Remek – mosolyogtam rá. – Ó, és Rose. – Ártatlan arcot vágva pillantottam a vezetékes telefonra. – Lehetséges lenne, hogy az irodai telefont átirányítsd a mobilomra? – kérdeztem. – Tudod, elég gyakran kell Daniellel tartanom, így nem tudom fogadni a hívások…
– Így viszont sokkal egyszerűbb lenne – kerekedett el Rose szeme. – Hogy ez eddig nem jutott eszembe. Szólok Dylannek, ő megcsinálja, amíg mi elvagyunk.
Ez könnyen ment – gondoltam.
Miután Rose megejtett egy hívást végre elindultunk. Rose Daniel egyik puccos éttermét javasolta, ami nem is volt olyan messze, de én kitartottam Dick pizzériája mellett. Már csak azért sem akartam a Jégcsap éttermében enni. Nem véletlenül utasítottam vissza azt a hülye tagsági kártyát. Még csak az kéne, hogy ő tartson el. Hah! Annál mélyebbre már nem is süllyedhetnék.
Rose kicsit puffogva vette tudomásul, hogy el kell térnie a napi rutinjától, de mikor meglátta, hogy végig kell mennie Portland egyik sikátorán ahhoz, hogy eljusson az étterembe, egyenesem pánikba esett.
– Emma, ugye tudod, hogy semmi jó nem sül ki abból, ha végigmegyünk egy sötét sikátoron?
A szemem forgattam.
– Semmi baj nem fog történni, Rose, nyugodj meg. Ez csak egy sikátor.
– Láttál te már horror filmeket? Az összes úgy kezdődik, hogy két hülye tini bemegy egy sötét sikátorba.
Nagyjából biztos voltam benne, hogy azok a hülye tinik inkább egy elhagyott házba, vagy erdőbe mennek be, de nem akartam vitatkozni. Hogy miért épp a cég legkényesebb dolgozóját kellett félreállítanom úgy egy órára… hát ez biztosan a karma.
A sikátor felénél járhattunk, mikor halk, de határozott lépteket hallottam a hátunk mögött. Lágy kopogás a köveken…
Kopp-kopp.
Ütemesen, néha csúszó hang. Egy flancos, drága cipő lehetett. Tehát már hárman voltunk a sikátorban. Gyorsan fecsegni kezdtem Rosenak, hogy nehogy meghallja a lépteket. Ő is bekapcsolódott, így a hangunk eléggé elnyomta a léptek zaját. Mikor a sötét sikátorból kiértünk a napsütésbe Rose láthatóan megnyugodott. A macskaköves tér közepén egy magas szökőkút állt, az alácsorduló víz fürdött az aranyló napsütésben, körülötte gyerekek játszottak. Annyira hasonlítottak ránk… Jasonre és rám. Nekünk minden nyarunk ekörül a szökőkút körül telt el, eddig játszottunk ott, míg meg nem érkeztek a „gazdag kölykök”, ahogy Jason hívta őket, és a szüleik lenéző pillantásai el nem üldöztek minket. Nem volt újdonság, hogy Portlandben utcagyerekek szaladgálnak. Inkább az lett volna a csoda, ha nem.
Rose nagy ívben kikerülte a szökőkutat, és állát felszegve, oda sem pillantva vette célba Dick pizzériáját.
– Nem tudom, te hogy vagy vele, de én utálom a pizzát.
– Mindent lehet itt kapni, nem csak pizzát – sóhajtottam. A szemem sarkából mozgást láttam. Óvatosan arra fordítottam a fejem. Balra tőlem egy flancos, hosszú orrú cipőbe bújtatott lábat pillantottam meg.
Kopp-kopp. Csúszós hang. Ugyanaz az alak, aki a sikátorban is utánunk jött.
– De akkor miért az a neve, hogy Dick pizzériája? Egyáltalán milyen név ez? Ki szereti azt, ha Dicknek szólítják?
– Ne törődj vele – forgattam a szemeim. – A tulajdonosa olasz származású, szerinte vicces. Az igazi neve Donato.
– De hát annak nem is Dick a becézése! – fakadt ki.
Megálltunk az egyik asztal mellett.
– Ülj le az egyik asztalhoz, nekem még el kell intéznem valamit.
– De ugye nem hagysz itt? – rémüldözött.
– Csak a mosdóba megyek, Rose! Ülj le, és rendelj valamit, mindjárt itt vagyok!
Rose láthatólag dühösen leült az étterem előtti teraszon elhelyezett asztalok egyikéhez, én pedig az ajtó felé vettem az irányt. Enyhe idegesség kúszott végig a torkomon. Mikor beléptem a hűvös helyiségbe az ajtó feletti csengő megzörrent.
– Emma! – kiáltott a hosszú, barna pult mögött álló harmincas évei elején lévő férfi.
– Dick! – mosolyogtam rá, és az asztalok között elindultam felé. Az étterem inkább egy komor hangulatú bárra emlékezetett. Minden sötétszínű fából készült, az ablakokon a sötét redőnyöket félig lehúzták, hogy kint tartsák a vakító napsütést. A körasztalokon fekvő fehér terítő, és a pult mögött álló fehér hűtő szinte rikított a barna fapadló, barna pult és barna asztalok között. A régimódi csillár inkább egy ódon kastélyba való volt, mint egy étterembe. A falakon keretbe foglalat díjak függtek, néhol érmek, és kupák csillogtak. Hát igen, nem véletlenül ez a város egyik legjobb étterme – a zord külső ellenére.
– De rég látni! – jött ki Dick a pult mögül. Erős olasz akcentusa szinte érhetetlenné tette a szavait. Dick magas volt, a bőre enyhén barnás, a szeme és a haja egyaránt sötéten csillogott, az arca rég túllépte azt, amit én jóképűnek nevezek. Hát igen, az olasz pasik már csak ilyenek. Markánsak és dögösek.
Dick a karját nyújtotta felém, én pedig mosolyogva viszonoztam az ölelését. Erősen átkarolt, és magához húzott, szinte összeroppantotta a vállam. A hátára tettem a kezem, és a válla felett a sörcsapok mögötti tükörbe néztem. Egy magas, csinos öltönybe öltözött férfi épp akkor lépett be. Futólag ránk pillantott, majd leült az egyik asztal mellé, és felemelte az étlapot.
– Hol volni eddig? – tolt el magától. – Dick várni téged!
– Ne haragudj, de nem volt időm eljönni – mondtam bűnbánóan. – Új állásom van!
Dick szép szemei kitágultak.
– Á, új munka! Akkor Dick megért. – A vállamnál fogva eltolt, és jó alaposan végignézett rajtam. – Csinos, mint mindig. Bella Emma.
– Te is jól nézel ki – kacsintottam. Dick huncutan mosolygott.
– Dick tudni! – kacsintott vissza, mire elnevettem magam. – Hol dolgozni, bella Emma?
– Daniel Elwood cégénél.
– Dick ismerni Daniel! – rikkantott vidáman. – Daniel egyszer segíteni Dick. Daniel jó ember. Magnifico!
– A külsője az magnifico, az biztos – nevettem.
– Á, Emma kedvelni Daniel! – húzta össze a szemöldökét egy összeesküvő mosoly kíséretében.
– Ezt meg miből gondolod? – próbáltam fintorogni, de csúfos kudarcot vallottam.
– Dick látni saját két szeme. Daniel jóképű. Molto bello férfi.
Mosolyogva forgattam a szemem.
– Ezzel nem tudok vitatkozni.
Dick megcsipkedte a karom.
– Emma hajt rá!
Hangosan felnevettem. Már el is felejtettem, miért szeretem annyira Dicket.
– Ez nem így megy, Dick – csóváltam a fejem. Szinte teljesen hátra kellett hajtanom a nyakam, ha fel akartam nézni rá. Hátraléptem egyet, hogy a szemébe nézhessek. – Ő a főnököm.
– Attól csak még izgalmas! – bólogatott sokat tudóan. – Emma, neked kell pasi! Ha Dick nem lenni foglalat, engedni, hogy ráhajts!
Nevetve bokszoltam bele a vállába, mire elkapta a kezem, és egy puszit nyomott rá. Közelebb hajolt hozzám, és a fülemhez emelte az ajkán. Az olaszok nevetségesen lazán kezelték más személyes terét, de Dick esetében ez nem zavart. Olyan régóta ismertem őt, hogy szinte már családtagnak számított… Az egyetlen családtagomnak azóta, hogy Jasont elvitték. Két héttel ezelőttig minden nap bejöttem ide enni, és Dick mindennap odaült mellém beszélgetni, míg ott voltam. Míg ő velem volt elfoglalva, az alkalmazottai tartották a frontott, így nekik kevésbé voltam a szívük csücske. Ő egyike volt azoknak az embereknek, akik ismerték a múltam, és mivel sosem ítélt el engem, csak még jobban szerettem. Sok olyan tanácsot kaptam tőle, aminek a mai napig hasznát veszem.
– Dick mondani titok! Férfi lenni olyan, mint vad ló. Kell őt betörni. De csak egy nő tudni betörni, egy különleges nő. Ha nincs különleges nő, férfi marad vad. Neked, bella Emma, kell betörni ezt a férfit.
– Honnan tudod, hogy Daniel vad?
– Már mondani – forgatta a szemeit. – Dick ismerni Daniel. Zárkózott, magának való. Vad. Emmának kell őt betörni.
– Az nem olyan egyszerű.
– Lenni nehéz, ha nem akarni. Lenni könnyű, ha akarni nagyon.
– Nem is ismerem őt, Dick. És ő sem engem. Semmi okom rá, hogy betörjem.
– Daniel lenni ragazzo bello, Emma miért ne akarni betörni?
– Mert a te ragazzo bellod egy seggfej, azért – vigyorogtam.
Dick összehúzta a szemöldökét.
– Ááá, Dick látni! Emma valamit nem mondani el!
– Ez egy hosszú történet, Dick – mondtam.  – Most nincs időm elmesélni. – Megfordultam és kimutattam az ablakon. – Egy barátommal jöttem, és már vár rám.
– Emma nem úszni meg! Dick kivallatni majd!
A vállába bokszoltam.
– Egy duplasajtos…
– Gombás óriás pizza, eper turmixszal – fejezte be Dick hamiskásan mosolyogva. – Dick tudni! Emma ülni le, Dick vinni rendelés.
Dick otthagyott, hogy elmenjen elkészíteni a rendelésemet. Kifelé menet óvatos oldalpillantást vetettem az öltönyös férfire. Egy pillanattal előttem kapta le rólam a szemét, de még észrevettem. Figyelt minket. Sőt, valószínűleg követett is. Az arcát nem láttam, mert elrejtette az étlap mögé, de nem voltam hülye. Ismert engem, és valószínűleg én is őt, ezért rejtette el az arcát.
– Hol voltál ennyi ideig? – csapta Rose az asztalra az étlapot, mikor leültem elé.
– Összefutottam egy ismerőssel, ne haragudj. Azonnal jön, és felveszi a rendelésed.
– Hát remélem is! – pufogott Rose.
Gondolná valaki, hogy egy puccos nagyvállalati recepciós ilyen kényes tud lenni?
Míg vártunk elővettem a telefonom és megnéztem, nem érkezett-e SMS vagy visszahívó, de még semmi. Igaz, Cameron azt mondta, legalább öt órát igénybe fog venni a munka, így nem siettethettem. Ezúttal nem szúrhattuk el.
Dick hamarosan megjelent a rendelésemmel, és széles mosoly kíséretében letette elém a tálcát és a nagy pohár eperturmixot. Míg tevékenykedett, végig a hátát mutatta Rosenak, akit ez a jelek szerint nagyon zavart, ugyanis Dick jöttére felkapta a fejét, és csillogó tekintettel bámulta, míg az hátat nem fordított neki.
– Az ebéd, bella Emma – kacsintott. – És a kisasszony mit óhajtani? – Rose széles mosolyt csalt az arcára, amint Dick megfordult, és csábos hangon adta le a rendelését. Mindedig fogalmam sem volt, hogy rendelés közben is el lehet csábítani valakit a puszta hangoddal, de Rose a jelek szerint gyakorlott volt benne. Dickkel azonban zsákutcába futott – ő már két éve élt boldog párkapcsolatban egy cuki latin-amerikai lánnyal.
Miután Dick távozott az ablak felé bámultam. A magas hirdetőtábla eltakarta szinte az egész asztalt, de engem inkább az érdekelt, ami az asztal alatt volt. Flancos, hosszúorrú cipő. Igen, tényleg az a pasas a sikátorból. Ahol feljebb emeltem a fejem egy pillanatra összenéztem a tábla felett vizslató idegennel. Azonnal elfordította a fejét, de nekem ez elég volt ahhoz, hogy biztosan tudjam, követ minket.
Rosera pillantottam, aki kíváncsian bámult befelé az ajtón, valószínűleg Dickre várva. Nem tartottam jó ötletnek, hogy beavassam a pasast illetően, a végén még elájul itt nekem.
Dick nem sokkal később megjelent az ajtóban egy tál azonosítatlan étellel, és egy pohár borral. Letette a rendelést az asztalra, észre sem véve, hogy próbálja Rose magára vonni a figyelmet.
– Jó étvágy hölgyeknek – mosolygott Dick, de a mosoly nekem szólt, nem Rosenak, és ezt láthatólag ő is észrevette. Csalódottan vette fel a villáját, és túrt bele az ételbe.
– Jó képű – mondta Rose, mikor Dick elment.
– Az – mondtam, és belekortyoltam a turmixba. Isteni volt, mint mindig. A pizzám már kevésbé gőzölgött, így nekiláttam, hogy elpusztítsam. Bár a gyomrom csomóba ugrott, azért simán meg tudtam enni az egész pizzát. Sosem hagytam ételt a tányéron, és gyűlöltem, ha más megteszi. Amit mi nem eszünk megy, azt ők kidobják, miközben egy csomó gyerek éhezik az utcán.
– Gondolod, hogy van barátnője? – tűnődött Rose.
– Van neki – mondtam két falat között.
– Ilyen az én formám – sóhajtott csalódottan. – Aki szóba jöhet az vagy foglalt, vagy meleg.
Erre még én is elvigyorodtam.
– Belezúgtál egy meleg pasiba?
– Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a pasi forró, mint a kályha. Az egy kicsit lelohasztotta a lelkesedésem – húzta el a száját.
– Azt meghiszem – nevettem.
– Azóta csak barátok vagyunk – sóhajtott. – Viszont van egy bátyja, aki tudomásom szerint hetero…
Igyekeztem figyelni, de egy idő után elveszítettem a fonalat. A tekintetem ide-oda járt a pizzám és a Mr. Flancos Cipő között. Azon tűnődtem, hogy lógjunk meg előle anélkül, hogy követne, de ez szinte lehetetlennek tűnt. Bár a cég közel volt, és a biztonságiak könnyűszerrel elintézhették volna, fogalmam sem volt, mi a pasas szándéka. Ha csak követni akar, akkor sem jó ötlet, ha látja, hol dolgozunk – bár valószínűleg már tudja, hisz gyakorlatilag onnantól követett minket. Ha viszont a sikátorban meglep minket, ki tudja, mit tesz majd. Kétlem, hogy egy egyszerű tolvaj lett volna, azok nem járnak ilyen flancos ruhákban. Mindenesetre nem tűnt jó ötletnek, hogy figyelmen kívül hagyjam.
– … és a barátnője egy komplett idióta… Emma, figyelsz te rám? – Rose türelmetlen hangja rántott ki a töprengésemből.
– Tessék? Igen, ne haragudj csak… a munkán gondolkodtam – hazudtam.
– Ó ez csak a stressz – mondta együtt érzően. – Mikor elkezdtem Danielnek dolgozni, állandóan csak a munka járt az eszembe. Csomószor még erről is álmodtam. Rettenetes volt. Aztán egyszer csak elmúlt… – Ekkor megcsörrent a telefonom. Hálás sóhajjal halásztam elő a zsebemből, a kijelzőre pillantottam, majd megnyomtam a zöld gombot.
– Emma Cailli.
– Miss Cailli, itt Cameron Doge. Elkészültek a tervrajzok, és a terv szerint be is vittem az irodájába. Senki nem állított meg, úgyhogy baj nélkül be- és kijutottam.
– Remek. Nagyon köszönöm a segítségét. – Szándékosan nem mondtam ki a nevét, nehogy Rose kutakodni kezdjen. – Majd értesítem.
– Kíváncsian várom. Remélem Mr. Rathbone ezúttal elégedett lesz.
– Én is… – sóhajtottam. – Még egyszer köszönöm! Visszhall!
Azzal bontottam a vonalat. Óvatosan az ablak felpillantottam. Flancos Cipő még mindig ott ült.
– Az hiszem, lassan mennünk kellene – mondtam Rosera pillantva, aki épp akkor végzet az ebédével.
– Már is? – kérdezte csodálkozva.
– Még sok dolgom van – vontam vállat bocsánatkérően.
Rose csalódottan az ablak felé fordult, hátha megpillantja mögötte Dicket.
Hát igen, az olasz pasiknak senki sem tud ellenállni – gondoltam vigyorogva.
– Majd én fizetek – mondtam, és mielőtt Rose ellenkezhetett volna már ott is hagytam. Az étterem hűvös levegője kicsit megnyugtatott, így egy pillantást sem véve Mr. Flancos Cipőre a pulthoz mentem.
– Emma! Jönni fizet?
– Igen – mosolyogtam.
– Tudni, hogy Emmának nem kell fizet – rázta a fejét, és úgy emelte fel a kezét, mintha védekezni akarna.
Mélyet sóhajtottam – Dick ezt minden alkalommal eljátszotta, és én minden alkalommal kicsikartam, hogy had fizethessek; legalább a felét. Bűntudat fogott el, valahányszor ingyen ettem nála.
– Akkor legalább a barátom ebédjét had fizessem – mondtam, és előhúztam egy húszast.
Dick összeszorított szájjal vette el a pénzt.
– Dick reméli, hogy Emma jönni hamar. Dicknek hiányozni – mondta halkan, keserű hangon.
– Te is hiányzol nekem. Pénteken lesz Tia divatbemutatója, utána megígérem, beugrunk egy epres csodára.
Dick felnevetett.
– Á, Dicknek hiányozni Tia. Hozni Tia, csapni nagy buli.
– Úgy lesz. – Hátrafordultam, ellenőriztem, hogy a szmokingos férfi ott van-e még.
– Dick – fogtam suttogóra a hangom. – Szeretnék kérni egy szívességet.
Dick összeesküvő arccal hajolt felém, az arcunk szinte összeért.
– Látod azt a férfit? Ott az ablak mellett, öltönyben és flancos cipőbe.
Dick bólintott.
– Azóta követ minket, hogy kijöttünk az Elwood épületből.
Dick arca elborult.
– Dick sejteni, hogy valami nem lenni oké pasassal. Pasas rendelni négy kávé egymásután. Dick attól félt pasas lesz szívroham.
– Azért ivott ennyit, hogy megvárhassa, míg mi elindulunk. Utánunk fog jönni.
Dick bólintott és kiegyenesedett.
– Nem aggódni, Emma! Dick nem hagyni pasast követni téged.
Hálásan rá mosolyogtam.
– Az is elég, ha öt perc egérutat nyerünk.
Komolyan bólintott.
– Köszönöm, Dick! – szorítottam meg a karját. Dick kijött a pult mögül és szorosan átölelt.
– Nem kell köszön. Dick mindig segít. Vigyáz magadra, Emma. Megígér!
– Megígérem! – mosolyogtam fel rá. Dick lehajolt, adott két puszit, majd eltolt magától.
– Péntek?
– Péntek! – kacsintottam.
Még egyszer megveregettem a vállát, majd gyorsan átszeltem az éttermet. Rose szerencsére már várt rám.
– Induljunk! – mondtam. Még egyszer hátrapillantottam, és láttam, hogy Dick a flancos cipős fazon mellett áll, és sebesen magyaráz neki valamit.
Sietősen átszeltük a teret, majd a sikátor felé vettük az irányt. Az étteremből nézve a szökőkút eltakarta a sikátort, és a mellette induló utcát, így nem lehetett látni, merre megyünk. Bár sejtettem, hogy nem hülye a pasas, és tudni fogja, hogy ugyanarra megyünk, amerről jöttünk. Rose nehéz sóhajt hallatott, mikor összeszűkültek körülöttünk a falak. Hátrapillantottam. Senki nem követett minket, sehol egy flancos cipő, vagy drága szmoking, de ettől nem lettem nyugodtabb.
– Hová sietünk ennyire, Emma? – zihált Rose.
– Elfelejtettem valamit megcsinálni – hazudtam megint. – Mielőtt Daniel visszaér, be akarom fejezni.
Gyors léptekkel haladtam végig a sikátoron, addig nem lassítottam, míg el nem értük a márványlépcsőket. Elhaladtunk a biztonságiak mellett, és a hűvös előcsarnokba érve végre biztonságban éreztem magam.

Az irodámba érve elégtétellel nyugtáztam, hogy a tervrajzok az asztalomon vannak. Tehát Cameronnak tényleg sikerült.
Az órára pillantottam. Negyed három. Még van több mint két órám. Bekapcsoltam a gépet, majd mikor az életre kelt beindítottam a fénymásolót is. Átnéztem a tervrajzokat, és bár egy fikarcnyit sem konyítottam hozzá, jónak tűnt. Több példányt is készítettem belőlük, abban reménykedve, hogy ez már elnyeri Jack tetszését. Mikor a monitor is életre kelt megnyitottam az emaileket.

Feladó: Emma Cailli
Tárgy: Tervrajzok
Dátum: 2013. június 26.
Címzett: Jack Rathbone

Mr. Rathbone!

Sajnálattal hallom, hogy a tegnap este átadott tervek nem nyerték el a tetszését. Alaposabban is átnéztem a pirossal belerajzolt vonalakat, és azt hiszem, már értem, mire gondolt. Bátorkodtam készíttetni magának egy újat. Remélem ez már jobban fog tetszeni.

U.I.: Sajnálom, hogy goromba voltam tegnap este. Esetleg egy kávával jóvátehetem?
________________
Emma Cailli

Sajnos muszáj volt áldozatot hoznom, ha azt akartam, hogy Jack elfogadja a terveket. Egy kávéba nem halok bele, és amúgy sem magam miatt teszem, hanem Danielért. Nem mintha meg érdemelné, de hát egy dühös főnök stresszes alkalmazottat jelent. Cameron a tervhez híven egy dokumentumban rátette a gépre a tervrajzok fájlját. Felidéztem, mit mutatott Rose, és csatoltam a fájlt, majd rákattintottam a küldésre. Most már nincs visszaút – gondoltam.

Pontban öt órakor a telefonom visítani kezdett. Gyorsan letettem a forrócsokit, amit épp a kezemben tartottam, és előkotortam a mobilt a táskámból.
– Emma Cailli.
– Mit műveltél, Emma?
– Neked is szia – húztam el a szám. Mióta Daniel úgy döntött, hogy tegez engem, anélkül, hogy megkérdezi, én is így tettem. Eleinte égett tőle a torkom, de miután ő nem tette szóvá, úgy gondoltam, nem zavarja. Ha mégis, hát kóstolja meg a saját mérgét.
– Emma – mondta fenyegető hangon. – Mégis mit műveltél?
– Az irodámban ültem, és dolgoztam – mondtam ártatlan hangon. – Ha nem haragszol, a kiadói munkákat átpasszoltam… azaz átadtam Jennifernek, ő többet ért hozzá, mint én. Ami a következő heti tárgyalásokat illeti…
– Emma, ne beszélj nekem hülyeségeket! – csattant fel, és a háttérben hallottam, ahogy becsapódik egy kicsi ajtó. Az ablakhoz léptem, ami épp a bejárat elé nézett, és láttam, ahogy Daniel felcsörtet a lépcsőn. A szememet forgatva fordítottam hátat az ablaknak. – A tervrajzokról akarok tudni!
– Ó, hogy azok – színleletem csodálkozást, de közben jót nevettem magamban. – Nos… ha nem haragszol a saját kezembe vettem az irányítást.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és a lépcső felé indultam.
– Mi… te… Emma, én…
– Nyugi, Daniel, nehogy szívrohamot kapj. Inkább csak köszönd meg!
Lustán elindultam lefelé a lépcsőn.
– Erről még számolunk!
A szememet forgattam.
A lépcsőn leérve befordultam, és megálltam a folyosó végén. Daniel épp akkor ért fel a lépcsőn. Még így, zilált külsővel, dühös arccal is eszméletlenül szexi volt. Nem viselt zakót, csak egy ing volt rajta, az ujját a könyökéig feltűrte, a felső két gombot nem gombolta be, így az felfedett egy kicsit napbarnított mellkasából. Ő is megállt a folyosó másik végén, rám meredt, a telefon még mindig a fülünk mellett.
– Már alig várom, hogy ismét kiabálj. Mostanában elég gyakran teszed, kezd hiányozni.
Láttam, ahogy elnyílik az ajka, de csak a telefonban hallottam a dühös zihálását.
– Te szórakozol velem, igaz?
– Most elég jól szórakozom, igen – vigyorogtam rá, és innen is láttam, ahogy a szeme összeszűkül. A telefonon keresztül hallottam, ahogy dühösen sóhajt egyet, de láttam, hogy a válla ellazul.
– Azt hiszem, már megérkeztél, úgyhogy talán le kéne tennünk – húztam csúfondáros mosolyra az ajkam.
A lehető legviccesebb szituáció volt, és én túlságosan is élveztem.
– Várlak az irodámban! – felelte. Nem mertem volna rá megesküdni, de mintha halványan mosolygott volna, még a hangján is hallottam.
– Csak nehogy előtted érjek oda! – kacsintottam egyet, majd letettem a telefont, és sarkon fordultam, hogy már csak azért is előtte érjek az irodába.

Csak fél perccel előztem meg, de mire az irodába ért, én már az ő karosszékében ültem, és az ő laptopját nézegettem.
– Késett, Mr. Elwood – fintorogtam.
– Ne szórakozz velem, Emma! – mondta fenyegetően. – Stephan öt perc múlva itt lesz a papírokkal, és Jack már meg is érkezett, hogy aláírjuk az építkezésre vonatkozó szerződést. A tervek elvileg már rég megérkeztek hozzá, és azonnali kezdést akar. – Daniel az asztal fölé hajolt, két kezét a laptop két oldalára tette, úgy tornyosult felém. – Tudni akarom, mi történt, amíg elvoltam!
Hunyorogva néztem fel rá. Haja az arcába hullt, kék szemei csillogtak, de hogy a haragtól vagy valami mástól, azt nem tudtam.
– Azt hiszem jobb, ha leülsz – intettem a szék felé.
– Emma!
– Ülj már le, és mindent elmagyarázok – forgattam a szemeim.
Daniel szótlanul leült elém, és feszülten várt. A szemét egy pillanatra sem vette le rólam.
Ez már cseppet sem volt olyan vicces, mint pár perce a folyosón Az ujjaimat tördeltem, miközben azon töprengtem, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet, amit csináltam…
– Emma!
– Jól van, jól van! – csattantam. Az ajkamba harapva fürkésztem, mennyire dühös. Egy tízes skálán… Úgy kilenc egész kilencre tippeltem.
– Én intéztem el, hogy új terv készüljön Jack számára – mondtam lassan.
– Erre magamtól is rájöttem, Emma – toppantott türelmetlenül. – Miért?
– Mert… jóvá akartam tenni.
Daniel felvonta a szemöldökét.
– Mégis mit?
– Hogy Jack miattam nem fogadta el a terveket – feleltem, és kezdtem magam kihallgatáson érezni.
Daniel most összevonta a szemöldökét. Hihetetlen, micsoda hatást tud elérni a szemöldökével…
– Miattad?
Felsóhajtottam. Oké, akkor vágjunk a közepébe.
– Tegnap este Jack feltett nekem néhány személyes kérdést, mikor átvittem neki a tervrajzokat… Nem vagyok hülye, Daniel, tudom, miért akarta, hogy személyesen adjam át neki. És én… Nos nem mentem bele. Sőt, igazából elég gorombán bántam vele, és azt hiszem ezért vetette el az összes tervet, amit készítettél. – Daniel állán megrándultak az izmok, a szemem keményen csillogott, akár a jégpáncél. – Ma reggel pedig Stephannal ordítoztál helyettem, és én… csak jóvá akartam tenni. Úgyhogy mikor behoztam a kávéd, elvittem a tervrajzokat. Az a sok piros vonal a Jack fejében kirajzolódott terv volt. Mi… illetve te és az építész végig arra törekedtetek, hogy tökéletesek legyenek a tervek, de azt nem vettétek figyelembe, Jack mit akar. Úgyhogy én beszkenneltem a képeket, és kiemeltem rajtuk a piros vonalakat, majd elküldtem Camareon Dogenak, hogy ez alapján készítsen egyetlen egy tervrajzot. – Vettem egy levegőt, mielőtt folytattam volna. – Tudtam, hogy ebben az épületben semmi nem történhet a tudtod nélkül, és Rose azonnal értesítene, ha Mr. Doge az épületben járt. Így hát meghívtam Roset egy ebédre, mert tudtam, hogy ebédidőben nincs helyettesítés. Csak a biztonsági őrök tudtak volna Mr. Doge érkezéséről. Úgyhogy miután bejutott az épületbe felvitte a tervrajzokat az irodámba, feltette majd csinált egy mappát is a gépen, amibe betette a képeket – mivel én ehhez nem értek – tettem hozzá. – Miután Rose és én visszajöttünk, visszavittem az irodádba az eredeti terveket, hogy mikor vissza érsz ne tűnjön fel, hogy eltűntek. – Bent tartottam a levegőt, míg vártam a reakcióját. – Nagyjából ennyi történt.
Daniel pár pillanatig meredten nézett rám, majd az arcára lassan kiültek az érzelmek, amitől egy cseppet megkönnyebbültem. Nem tűnt dühösnek, sokkal inkább… lenyűgözöttnek.
– Szóval elloptad a terveket – szólalt meg végül, a hangjában egészen furcsa érzelemmel.
– Nem loptam el! – tiltakoztam elfúló hangon. – Kölcsön vettem őket, amíg elküldöm Cameronnak.
– Hogy tudta ilyen gyorsan megcsinálni? – kérdezte. – Nekünk legalább három hónapba telt.
– Ti legalább tíz tervet készítettetek – mutattam rá. – Cameron csak egyet. És azt vette figyelembe, amit Jack előtte ráfirkált a tervekre. Azokból készítette el azt az egyet. És ez sem volt olyan rövid idő, legalább hat órán keresztül csinálta – védtem Cameront. Nem lehetett könnyű ilyen gyorsan összedobni egy használható tervet, sőt, szinte lehetetlen volt.
– Na és hogy jutott be Cameron az épületbe?
Az ajkamba haraptam.
– Tia a bejáratnál várta, és beengedte a saját belépőkártyájával.
Daniel arcán elismerő mosoly suhant végig. Arra számítottam, hogy dühös lesz, sőt, hogy teljesen kiakad, amiért így átvertem.
– Daniel, tudom, hogy ez eléggé bűncselekmény szagú, de mindent azért tettem, hogy Jack belemenjen az üzletbe.
– Tudom – felelte, le sem véve a szemét rólam.
Beszívtam a levegőt.
– De…
– Már csak egyetlen kérdésem van – szólalt meg lassan. Óvatosan felpillantottam rá; kobaltkék szemei engem fürkésztek, de az arcán nem láttam neheztelést, így felbátorodva viszonoztam a pillantását.
– Mit ígértél Jacknek?
Pislogtam.
– Tessék?
– Jack felhívott, hogy azonnali tárgyalást akar, mert nagyon tetszett neki a tervrajz, amit én küldtem. Mikor mondtam, hogy én semmiféle tervet nem küldtem neki, akkor árulta el, hogy te írtál neki egy emailt, amiben csatoltad a tervet. És azt is mondta, hogy az ígéret nagyon csábító volt. – Daniel szaggatott lélegzetet vett. – Mi volt az ígéret?
Mély levegőt vettem, és bent tartottam, amíg a szívem már ki nem akart ugrani a helyéről. Fogalmam sincs miért, de úgy éreztem Danielnek nem fog tetszeni.
– Azt mondtam neki, sajnálom, ami tegnap este történt, és bocsánatkérés kép… megiszom vele egy kávét.
Daniel arca abban a pillanatban elfelhősödött, mintha lehúzták volna a redőnyt. A szeme fenyegetően megvillant.
– Szó sem lehet róla! – csattant feszülten a hangja. – Nem engedem, hogy elmenj vele!
– Daniel, nagylány vagyok már, el tudom dönteni, kivel akarok kávézni.
– De nem akarsz vele kávézni!
– De azt akarom, hogy elfogadja a tervet, és megépíthessétek azt a hülye boltot! – tártam szét a karom.
– Akkor inkább felmondom a szerződést!
– Daniel, mi bajod van? Ez csak egy kávé. Ha ez megnyugtat, nem is szeretem a kávét. Kész kínzás lesz!
A hajába túrt, a szálak kicsúsztak az ujjai között, és ugyanolyan rendezetlenül omlottak vissza.
– Nem akarom, hogy elmenj vele! Nem kell a szerződés ilyen áron!
– Milyen áron? – vontam fel a szemöldököm. – Daniel, ne gyerekeskedj! Kell a pénz, emlékszel? – fintorogtam.
– Emma! Nem. Engedem. Hogy. Elmenj. Vele. – Minden szót nagyon lassan ejtett ki, mintha egy óvodásnak magyarázná, hogy a kés nem játék.
Kérdőn felvontam a szemöldököm.
– Nem hagyod, hogy Jackkel kávézzam a városban, de azt engeded, hogy végig hurcolásszon egész Észak-Amerikában, amíg a hülye üzletedet intézem? – kétkedve nevettem. – Nem értelek.
– Ezt nem is értheted! – csattant fel.
– Igazad van! – csattantam én is. – Nem értem a hülye hangulatváltozásaidat, hogy miért vagy egyik percben olyan, mint egy túlféltő apa, a következőben meg mint egy kiképző tábornok. Mi vagy te, skizofrén?
– Skizofrén? – vonta fel finoman a szemöldökén. – Nem, Emma, egyszerűen csak nem tartom jó ötletnek, hogy két üzlettárs megigyon egy kávét.
– Te talán nem ezt csináltad ma is? Levetted a lábukról az üzlettársaidat egy finom ebéddel, és kész is van. Én ugyanezt teszem.
– Remélem, nem vagyok olyan naiv, hogy azt hidd, Jack csak az üzlet miatt akar kávézni veled…
– Ez már had legyen az én dolgom!
– Nem akarom, hogy bármi is legyen köztetek! – szögezte le minden köntörfalazás nélkül.
– Ó igen? – fakadtam ki. – És mégis miért nem?
– Mert az tönkretenné az üzletet – felelte egyszerűen, de a szeme egészen mást mondott.
– A nagy francokat! – pattantam fel a székből.
Daniel komoran nézett rám, mint a kisfiú, akit lelepleztek.
– Halljuk, te mit gondolsz az ügyről!
Mielőtt felelhettem volna Stephan lépett be az ajtón, de rögtön meg is toppant. Sejtettem, hogy a látvány taglózta le, amint Daniel a székben ülve nézett fel rám, miközben az asztalra támaszkodva gyilkos pillantásokat lövelltem felé.
– Megzavartam valamit?
– Nem! – vágtuk rá egyszerre, le sem véve a szemünket egymásról.
– Visszajövök később – mondta gyorsan Stephan, és már indult is kifelé.
– Nem kell, Stephan! – egyenesedtem fel. – Már mindent megbeszéltünk, igaz, Daniel? – mosolyogtam rá mézesmázosan. Legszívesebben lekevertem volna neki egyet.
Egy pillanatig némán állta a pillantásomat, kék szeme kemény ígéreteket hordozott, amolyan: „ha elmész arra a találkozóra, ide többet nem kell visszajönnöd!” és hasonlók.
– Igen – felelte egy pillanat hallgatás után. – Mindent.
– Akkor jó – mondta Stephan óvatosan, a tekintete ide-oda járt kettőnk között. – Mert Jack az előcsarnokban várakozik.
– Hívd fel! – állt fel Daniel az asztaltól, és mellém lépett, hogy átnézze az új tervrajzot, amit már korábban kikészítettem. – Emma neked pedig… – fordult felém. – Lejárt a munkaidő.
– Még csak öt óra, Daniel. A munkaidőmnek hétkor van vége.
– A munkaidődnek akkor van vége, mikor én azt mondom! – nézett le rám lassan. Konok pillantással válaszoltam. Tudtam jól, mire megy ki a játék. Nem akarta, hogy ott legyek, mikor Jackkel tárgyalnak. Hát ez nem így megy, Jégcsap!
– A munkaidőmnek akkor van vége, Daniel – hangsúlyoztam a nevét –, amikor azt a szerződésemben megírtuk. Hétkor!
– Akkor módosítanunk kell a szerződésedet arra, hogy akkor mész el, mikor én azt mondom – mondta halálos nyugalommal.
– Ez nem így megy, Elwood! – sziszegtem a fogaim között. – Nem küldözgethetsz ide-oda, mint valami futárt!
– Majd meglátjuk!
– Vagy felmondok! – tettem csípőre a kezem.
Daniel arca megkeményedett.
– Hogy mit csinálsz?
– Jól hallottad, Elwood! – szegtem fel az állam. – Tűrtem, hogy elküldj a világ másik végére a francos pénzed miatt. De én nem csak távirányítós baba vagyok, akit akkor küldesz el, amikor akarsz! – Felkaptam a táskám a székről. – De tudod mit? Most hogy így mondod, van is épp elég dolgom a hülye konferencián kívül is, úgyhogy élek az alkalommal, és hazamegyek!
Mielőtt Daniel reagálhatott volna a kifakadásomra, eltrappoltam mellette, feltéptem az ajtót, majd lendületesen bevágtam magam mögött.

2016. május 16., hétfő

A Sötétség

Ébred a Sötétség, hívásra jő,
feleletére romba dől a dicső Hellfire.

S ó, ezer harang csendül tajtékzó szavára,
végigszáguld hömpölygő füstje a felszántott pusztákra.
Kíntól rendülő hörgés, mit ártott ő neked?
Véres kiáltások zendülése adta életed!

S ha kipusztítod, mit egykor megmentettél,
mondd mi értelme?
Két faj közti háború tűzvonalában elesni
mért érné meg?

S ó, ezer harang csendül a vész szavára,
hulló testek zöreje csap fel a Sötét árulására.
S ezrek halnak meg két tűznek harcában,
dicsőn hullnak el...
S perzselő pusztaság kong az egykor dicső Hellfire felett.

S mi értelme pusztításnak, százezer kínnak,
miért cseng még mindig fülünkben a város sikolya?
Isten, ki ellenük fordultál, mért engeded ezt meg?
Miért nem pusztítod el fattyú népedet?...

Kopár szél kél, süvít a város felett,
hideg fuvallata csendben húz az egykor dicső Hellfire felett.

Romba dőlt, mi egykor fényesen állt,
fertőzött romjai felett már csak maga a Sötétség áll.
Művét csodálva, áhítatos képpel,
dagadó szíve csordultig büszkeséggel.

Néhol a kín hangja megrezdül, reménye felcsillan,
de Ő könyörtelenül tapossa el, mi megmaradt,
s néz üdvözült képpel a haldokló arcába:

„Ennyi, mi megmaradt nektek, ti ostoba ebek,
hányszor mondtuk, hogy ellenük nincs esélyetek?
Éltette szívetek a bosszúvágy tüze, hát hadd éltesse
eztán is a kanócot ezretek sírja felett!
Elhulltatok ti is, mint őseitek egykor,
szégyenbe fulladt vereségetek söpör végig a hanton.
Nem maradt már senki, ki e gyalázatot elregélje,
ki könnyekkel küzdve felidézze,
mitől minden igéző retteg,
s mi haldoklásuk utolsó perceiben fülükben csengett:
az Angyalok nyertek!”

És kopár szél kél, süvít a város felett,
hideg fuvallata csendben húz az egykor dicső Hellfire felett...