2016. április 16., szombat

Beléd temetkezve 3. fejezet

3. fejezet


Kedd reggel megelőztem az ébresztőmet, és már hatkor kikeltem az ágyból. Az interjú csak tízkor kezdődött, de képtelen voltam aludni. Tia előző este sokáig fent maradt, hogy felkészítsen a meghallgatásra, és mindent elmeséljen a cégről, és bár most már legalább volt fogalmam arról, mire készülök, az idegeimet akkor sem tudtam lenyugtatni. Egész éjjel idegesen forgolódtam az ágyban, a gondolataim végig a másnapi interjú körül jártak; hogyha nem vesznek fel, akkor a lakásomnak lőttek. Naiv és kicsinyes dolog volt azt hinnem, hogy majd egy olyan céghez, ahol Tia dolgozik, felvesznek egy olyasfélét, mint én, és mire az óra hetet ütött már legszívesebben visszamondtam volna. A gyomrom apróra zsugorodott, ha arra gondoltam, hogy Taylor talán máris keresni kezdett valakit a helyemre.
Bűntudat fogott el, ahogy eszembe jutott David, aki annak idején beajánlott a kereskedésbe. Akkor akármit megtettem volna azért az állásért, most pedig hálátlanul eldobtam.
Elkeseredetten vettem fel a pipere cuccom, és indultam el a bérház egyetlen, közös fürdőszobája felé. Meg sem lepődtem, mikor az ajtót zárva találtam, ahogy azon sem, mikor a szomszédom undorító orrhangon kikiabálni kezdett, hogy hagyjam már nyugodtan fürdeni. Leültem egy közeli székre, és míg vártam a pánik egyre elhatalmasodott rajtam. Már nem voltam olyan biztos benne, hogy néhány plusz dollár és emberséges bánásmód miatt megérte kockára tenni az állásomat. Valójában persze tudtam jól, miért hagytam ott olyan könnyen Taylort.
A büszkeségem miatt.
Csak az maradt meg nekem, és amit Taylor tegnap a munkatársaim szeme láttára tett velem, azt képtelen voltam újra elviselni. Sok mindent eltűrtem, de a megaláztatás nem tartozott ezek a dolgok közé. Még azalatt a tizennégy év alatt sem alázkodtam meg soha senki előtt. Ha a többi fiú el akarta venni a kaját, amit megszerezetem, legyőztem őket, hogy kivívjam a tiszteletüket. A végére mind tudták, hogy ami az enyém, az az enyém.
Csakhogy a különbség most az volt, hogy a büszkeségem miatt nem csak az ebédem, hanem a lakásom is tét.
Mikor a vén banya végre kilépett a fürdőből elhatároztam, hogy minden erőmet beleadom az interjúba, és nem fogom hagyni, hogy akárki is legyőzzön. Végül is, ez is csak egy harc a túlélésért, nem igaz?

Kilenckor Tia már hangosan dörömbölt az ajtómon.
– Mit csinálsz már ennyi ideig, Em? El fogunk késni! Még regisztráltatnod is kell magad!
Én azonban csak álltam a szoba közepén, különös tükörképemre meredve. Tia másodállásban a WW divatstúdiónak dolgozz modellként, így volt ízlése a ruhák terén. Azonban mikor azt mondta, ad nekem egy csinos ruhát, nos… nem egészen erre számítottam. Az egész alakos tükörből visszanéző nő egy elegáns, fehér inget viselt, hozzá egy fekete kosztüm kabátot, melyet két fekete gomb tartott össze, mindkettőt egy-egy ezüstösen csillogó, apró kő díszítette. A kabáthoz egy szintén fekete, térd fölé érő szűk szoknya tartozott, ami kiemelte az alakom, és egész elfogadható külsőt kölcsönzött nekem. Harisnyába bújtatott lábam egy fekete, egyszerű magas sarkú cipőbe volt bújtatva, és sejtettem, hogy az öt centis sarkakkal még meg fog gyűlni a bajom.
Bár sovány voltam, soványabb, mint Tia, a ruhát mintha csak rám öntötték volna. Göndör, fekete hajam lófarokba fogtam, két hullámos tincs azonban szabadon keretezte az arcom. Tia rám erőltetett egy kis sminket, amit én gyűlöltem, de beláttam, hogy ehhez az öltözékhez és az alkalomhoz szükségszerű.
A tükörből egy csinos, fiatal titkárnőjelölt nézett vissza rám. Már csak a szögletes keretű szemüveg hiányzott. Ahogy félresimítottam az egyik tincset arra gondoltam, hogy ha más nem is, legalább az öltözékem megfelelő.
Hátat fordítottam a tükörképemnek, és felvettem az asztalról egy vékony dossziét, amit Tia készített össze nekem, majd végre valahára kimentem az udvarra.
Tia egy pillanatig huncut mosollyal méregetett, majd mikor meglátta szigorú pillantásomat köhögést színlelve elfordult.
– Mégis mi ennyire vicces?
Tia kinyitotta a nyikorgó vaskerítést, majd a válla felett átnézve azt mondta:
– Nagyon jól áll neked ez a ruha. Többet kellene ilyet hordanod.
Felvontam a szemöldököm.
– Mégis hová hordhatnék én ilyen ruhát, Tia? A zöldségeshez?
– Látod, itt volt az ideje váltani! – Azzal karon ragadott, és vidám mosollyal az arcán vezetett Portland szíve felé.
Azt utcák mostanra életre keltek, megteltek munkába siető emberekkel, és ahogy Tiával elvegyültünk köztük, elfogott az érzés, hogy én is közéjük tartozom. A kék eget csak néhány felhőfoszlány tarkította, a nap kellemes melegben fürdette a várost. A szép idő rátett egy lapáttal a hangulatomra, és immár már egy kicsit bizakodóbban igyekeztem Tia után.
Nem szálltunk buszra, még csak taxit sem fogtunk. Nem sokára megértettem, hogy miért. A bérház ugyan a belvárosban volt, de annak egy elhagyott részén, így viszont a fontosabb üzletek közel voltak hozzánk, ahogy Tia munkahelye is.
Negyedóra gyaloglás után az egyik háztömb mögött már meg is láttam az égig nyúló vállalat hatalmas ablakait. Majd mikor befordultunk a szupermarket mellett meg kellett állnom, hogy megemészthessem a látványt.
Az épület L alakban helyezkedett el, közel s távol a leghatalmasabb épület volt. A húszemeletnyi magas építmény csupa ablakból állt, melyeken megcsillant a napfény, s néhol ívelt vonalain tükörszerűen sejlett fel a kék ég. A két emelet magas bejárat ezüstösen csillogó oszlopai között megpillantottam néhány biztonsági őrt. A bejárat felett szintén ezüst betűkkel az ELWOOD felirat állt.
Belém hasított a felismerés. A város szívében voltunk, közel a nyugati határhoz; ami valójában csak az utcagyerekek képzeletbeli határvonala volt. Láttam ezt az épületet tizenöt évesen, mikor Jasont elvitték.
Nagyot nyeltem, leküzdöttem magamban az emlékeket, és Tia után indultam. Korábbi bátorságom lelohadt, idegesen babráltam a szoknyám sarkával. Tia észrevette a mozdulatot, és félrecsapta a kezem, hogy ne gyűrjem össze a ruhát.
– Nyugi, Em. Csak higgadtan. Daniel szereti a magabiztos embereket, emlékszel?
– Igen – morogtam, és inkább a dossziém sarkát gyűrögettem.
Menni fog ez, Cailli! Meg tudod csinálni!
Tia elvezetett a biztonsági őrök mellett, amitől engem automatikusan kirázott a hideg. A hatalmas üvegajtókon belépve Tia megtorpant egy ezüstkapu előtt.
Mi ez az ezüst mánia? – tűnődtem, miközben Tia elővett a zsebéből a belépőkártyáját, és egy kis résbe csúsztatta. A felette lévő gomb zölden felvillant, majd egy kattanással a kapu kinyílt.
Majdnem dobtam egy hátast az előcsarnok látványától. Ezüst helyett itt mindent márvány vagy faburkolat takart, a hatalmas ablakokon beszűrődő napfényben csak úgy ragyogott a padló. Egy hosszú, szintén márvány pult foglalta el a csarnok bal oldalát, mely mögött egy csinos, szőke hajú, piros szemüvegkeretes nő állt, előtte hosszú sor kígyózott. A pult mögötti falat világos faburkolat takarta, modern, otthonos hangulatot teremtve. A pult két oldalán magas növények álltak, s az üveggé átalakított oldalsó fal mentén kényelmes bőrszékek pihentek. Az egyik oldalon felfelé egy csigalépcső indult, mellette pedig egy lift előtt nagy csoportosulat állt.
– Ott jelentkezz be – mutatott Tia a szőke recepciós nő előtt tolongó sorra. Ahogy végigmértem a csarnokban átsiető embereket megnyugodva láttam, hogy az én öltözékem tökéletes ide. Tia nem jött utánam, neki még el kellett intéznie valamit, így egyedül álltam be a sor végére. Magamhoz szorítva a dossziémat hallgattam az előttem beszélgető nőket, de nem igazán jutott el a tudatomig, amit mondtak. Ismét körbenéztem a tágas előcsarnokban, és valami tompa üresség érzet fogott el. Az ajkamba harapva kipipáltam egy álmot a fejemben:
Belépni egy hihetetlenül dizájnos, milliomos vállalkozás előcsarnokába.
– Jó reggelt, hölgyem! – köszönt mosolyogva a recepciós.
Felé fordultam, mosolyt erőltettem az arcomra, és Tia utasításait ismételgettem magamban.
Fontos az első benyomás!
Légy magabiztos!
– Jó reggelt! A nevem Emma Cailli, és a titkárnői állás meghallgatására jöttem.
A nő keresgélt egy sort a papírjai között, majd előhúzott egy dossziét.
– Igen, itt is van. Tegnap késő este érkezett meg a jelentkezési lapja, jól tudom?
Haboztam, de aztán csak mosolyogva bólintottam. Tia minden bizonnyal már mindent elintézett.
– Születési helye és ideje? – nézett fel a szemüvege alól.
– Sacramento, California. Ezerkilencszázkilencvenhárom, július huszonkettő.
A toll sebesen sercegett a papíron.
– Szülő vagy gondviselő neve?
Nyeltem egyet.
– A nevelőszüleim Caroline és Brendan Moore – mondtam lassan. Ez nem is volt hazugság, mert a gyámügyisek a nevelőszüleim letartóztatása után sem találtak rám, így hivatalosan nincs megerősítve, hogy elvettek tőlük.
– Volt biztos állása?
– Igen. Taylor Backer zöldségtisztító vállalatánál.
A nő lejegyzett valamit, s mikor hátradobta hosszú copfját el tudtam olvasni a ruhájára tűzött névtáblát: Rose Stone.
– Mennyi ideig volt a vállalatnál?
– Három évig.
– Jelenlegi lakcíme?
Haboztam, de végül úgy döntöttem, nincs értelme tagadnom.
– Tillamook Street 25.
Ezt is legyezte, majd felém fordította a papírt.
– Itt írja alá, kérem! – mutatott a rövid vonalra.
Lefirkantotta a nevem, a nő belecsúsztatta egy irattartóba, majd odaadta nekem.
– Ezzel kell felmennie a hetedik emeletre, Mr. Elwood irodájához. A lift egyenesen felviszi, de ha a lépcsőt választja, akkor a folyosó végén forduljon balra, majd egyenesen. Az ajtóra ki lesz írva – mosolygott barátságosan.
– Köszönöm.
A papírokat a többi közé tettem, majd megfordulva Tiát kerestem. Épp akkor nyílt ki a lift ajtaja, ő pedig rám vigyorgott a kezében tartott magas papírtömeg felől.
– Na, mi a helyzet?
– A hetedik emeletre kell mennem. Elwood maga intézi az interjút.
Tia csintalanul elvigyorodott.
– Kérlek, ne ájulj el, mikor meglátod!
Felmordultam, és eszembe jutott az étteremben látott férfi. Ha akkor nem ájultam el, most sem fogok.
– Igyekszem. Szurkolj nekem!
Tia felemelte szabad kezét, és keresztbe tette az ujját.
– Egy percre sem hagyom abba. Ne felejts el, amiket mondtam! Amint kijöttél, keress meg! Valószínűleg a fénymásoló szobában leszek az ötödiken. – Lesújtó pillantást vetett a papírhalomra, amit a kezében tartott. – Stephannak már megint elment az esze.
Felnevettem, majd Tia megszorította a vállam, és elsasszézott. Sóhajtva a lépcső felé vettem az irányt – nem létezik, hogy én liftel menjek! Felmentem a csarnokban lévő burkolathoz hasonló lépcsőkön, egyik kezem a sima korlátra téve húztam, magas sarkú cipőm kellemesen kopogott. Kicsit instabilan jártam benne, de mire felértem a lépcső tetejére az egyensúlyom nagyjából helyrejött. Fehér, steril falakra számítottam, de idefent is csupa márvány és ezüst fogadott.
Akárki is ez az Elwood, az ezüst a gyengéje – gondoltam, ahogy elmentem egy ezüstszínű ajtó mellett.
A hetedik emeleti folyosó végén balra fordultam, és meg is láttam az ezüstszínű ajtót, melyen a Daniel Elwood, vezérigazgató felirat szerepelt. A gyomrom keringőt lejtett, miközben leültem az egyik kényelmes bőrszékbe.
Rajtam kívül még vagy tíz nő ült a tágas folyosó két szélén elhelyezett székekben, némelyikük hozzám hasonlóan magába roskadt, a legtöbben azonban önfeledten nevettek és beszélgettek egymással, mintha számukra ez csak valami hétvégi elfoglaltság lenne. Egyikük sem tűnt sokkal idősebbnek nálam, és nem is én voltam a legalulöltözöttebb közülük, ami megnyugtatott.
Pontban tíz órakor megjelent az előcsarnokban látott recepciós nő, és mindegyikünk kezébe adott egy névsort, majd megmutatta a kis hangszórót az ajtó mellett, ahol majd hallani fogjuk, ha behívnak.
Ez az Elwood annyira kényelmes ember, hogy még a székből sem tud felállni – gondoltam epésen.
Először egy vörös hajú lányt hívtak be, aki talán még nálam is fiatalabb lehetett, és egyike volt azoknak, akik megsemmisülten ültek a székükben. Mikor eltűnt az ajtó mögött azon gondolkodtam, vajon mennyi volt a korhatár – merthogy ez a lány tizenkilenc sem volt arra a fejemet tettem.
Húsz perc elteltével a lány halálsápadt arccal jött ki az irodából, és úgy tűnt, mindjárt elsírja magát. Gyorsan fogta a cuccait, és köszönés nélkül távozott. A hangszóró recsegni kezdett, majd felhangzott a következő név, és az interjú folytatódott.
További négy nő járt ugyanúgy, ahogy az előző, és mire a hangszóró közeledett az én nevem felé már a szédülés kerülgetett. A gyomrom apróra zsugorodott, és a dossziém széle már elszakadt a sok gyűrögetéstől.
Voltak azonban olyanok is, akik magabiztosan mentek be, és úgy is távoztak – ők voltak azok, akiket a többiek kérdésekkel bombáztak, miután végeztek.
– Miket kérdezett? – tudakolta egy bubifrizurás nő, izgatottan rendezgetve a fürtjeit.
– Csak a legáltalánosabbakat. A munkaköri leírás szerint Mr. Elwood oldalán kell majd dolgoznunk, tehát mindig elérhetőnek kell lennünk, és bírnunk kell az egész napos iramot – felelte fontoskodva Monica Lockwood. – Természetesen a neves iskolai végzettség elengedhetetlen egy jó titkárnőnek, és Daniel azt mondta, hogy pár hónap múlva gyors- és gépíró vizsgát is tennünk kell, ha még nem tettünk volna.
Daniel? – fintorogtam. Mióta ismeri annyira, hogy a keresztnevén szólítsa?
– Persze az is biztos, hogy csak a legjobbak kaphatják meg az állást – mint például én – mosolygott a barátnőjére. – Daniel ugyan nem mondta, de láttam rajta, hogy tetszett neki az önéletrajzom.
Utolsó reményeim gyanánt szorongattam a dossziét, amit Tia állított össze nekem.
A hangszóró ismét felbúgott, majd egy kellemes hang szólalt meg benne:
– Emma Cailli!
Összerezzentem a nevem hallatán. A többi lány körbenézve próbálta kideríteni, ki a következő áldozat. Óvatosan felálltam, lesimítottam a szoknyám, mély lélegzetet véve összeszedtem magam. Nagy megkönnyebbülésemre nem estem hasra a magas sarkúmban. Magamban gyorsan átfutottam Tia minden jó tanácsát, köztük a dossziéra vonatkozókat is. Mielőtt beléptem magamra erőltettem egy magabiztos mosolyt, és igyekeztem el is hinni a sikert.
A kezem kicsit remegett, mikor lenyomtam a kilincset, de könyörtelenül eltiportam magamban az idegességet, és kitártam az iroda ajtaját.
A magabiztos mosoly az arcomról úgy olvad le, akár a fagylalt. A tekintetem először az üvegfal felé vándorolt, mely mögött láthattam Portland nyüzsgő utcáit. De aztán a szemem megállapodott a fal mellett álló férfin; és a magabiztos jókedvemet megrökönyödött döbbenet vette át.
A magas, talán száznyolcvan centinél is magasabb férfi drága, fekete öltönyt viselt, kezét lazán a nadrágja zsebébe dugta, úgy állt a modern, otthonos iroda közepén akár egy szupermodell. Fekete, göndör fürtjei az arcába lógtak, de az alatt kobaltkéken csillogó szemek ugyanazzal a döbbenettel néztek rám, ahogyan én is rá.
A francba – akadt el a lélegzetem. Ilyen a mesékben sem létezik.
Úgy álltam a férfire meredve, mint aki kővé dermedt. Az ajtó hangos csapódással automatikusan becsukódott, de én csak álltam ott, mint egy idióta.
A hirtelen támadt döbbenetet aztán felváltotta a megrökönyödött felismerés:
Az étterem szexi, de arcátlan tulajdonosa, akinek tegnap leszállítottam a zöldségeket és Daniel Elwood, a milliomos vezérigazgató egy és ugyanaz a személy volt.
Mégis mennyi ennek az esélye? – gondoltam elképedve.
Daniel Elwood kihúzta a kezét a zsebéből, jól látható lassúsággal végigmért, tökéletes ajkai csúfondáros félmosolyra húzódtak. Az arcom lángvörösre gyűlt, úgy nézhettem ki, mint egy leégett rák. Hunyorogva, az állát simogatva nézett rám, hogy eltakarja az arcán játszó mosolyt.
– Nocsak, nocsak – engedte le a kezét, és tett felém pár lépést. – Miss Cailli.
Az az idegesítő mosoly nem olvadt le a képéről még akkor sem, mikor kihúzott egy széket a hosszú faasztal mellől, és felém intett.
– Kérem, üljön le.
A magabiztosság, ami az imént éreztem fejvesztve elmenekült, úgyhogy csak bólintani tudtam, és helyet foglaltam. Végig magamon éreztem Elwood pillantását, amitől a legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Éreztem, hogy az arcom egyre forróbb lesz, ahogy lassú, kimért léptekkel mellém lépett, és az asztalnak támaszkodott. A szemét nem vette le rólam, csúfondáros pillantása figyelte minden mozdulatomat, az ajkán elégedett, csintalan mosoly játszott.
Idegesen fészkelődtem a székemben, amitől Elwood láthatólag remekül szórakozott. Hogy ne kelljen az önelégült képét bámulnom inkább körbenéztem a tágas irodában.
A személytelen előcsarnoktól eltérően ez a helyiség sokkal otthonosabb volt. A széles mahagóni asztal egyik sarkában egy fekete laptop állt, mellette egy öblös bögre, és néhány fénykép, melyek nekem háttal álltak. A fehér falakon művészi festmények lógtak, de én egyiket sem ismertem fel, és ettől szörnyen műveletlennek éreztem magam. Az egyik oldalon egy sarokpolc állt, tele könyvekkel, a tetején pedig néhány növény árválkodott. Egy drága szőnyeg feküdt a lábam alatt, aminek a puhaságát még a magas sarkún keresztül is éreztem. Az a fal, ami üveggé volt alakítva épp az épület elé, a szökőkútra nézett, melyet megmertem volna kockáztatni, hogy Elwood építtetett oda.
Eszembe jutott, milyen simán írta meg az ötszáz dolláros számlát, és arra következtettem, hogy egy szökőkút építése meg sem kottyan neki.
Felpillantottam. Elwood még mindig az asztalt támasztotta, kaján mosollyal az arcán figyelte, ahogy körbenéztem. Feszülten gyűrögettem a dossziém sarkát a pillantása alatt.
– Nos, Miss Cailli – kezdte lassan elnyújtva a nevem. – Mi késztette arra, hogy Taylor Backer zöldségtisztító vállalkozásáról az én cégemre váltson?
Felpillantva elkaptam az arcán átfutó kaján mosolyt. Roppant szórakoztatónak találta a helyzetet, én viszont szerettem volna láthatatlanná válni.
Az ajkamba haraptam.
Hogy lehet, hogy az egyetlen ember, akivel soha többé nem akartam összefutni éppen az, akinek a döntésén az állásom múlik?
A francba, van egyáltalán egy halvány esélyem is, azok után, ahogy tegnap viselkedtem vele?
Azt hiszem, ebben az esetben Tia egyetlen jó tanácsa sem állja meg a helyét. A francba, miért épp ő? Mégis hogy foghattam ki épp azt a céget, ahol ő a főnök?
– Miss Cailli? – szólongatott lágyan.
Felnéztem, és elakadt a lélegzetem. Az arcába hulló fürtök alatt kék szeme játékosan csillogott, ajka halvány félmosolyra húzódott.
– Talán elvitte a cica a nyelvét? Emlékeim szerint legutóbb elég csípős kedvében volt – biccentette félre a fejét.
Kihúztam magam, és elővettem a magabiztos mosolyom.
– A nyelvem még megvan, Mr. Elwood – feleltem. – És hogy válaszoljak a kérdésére: Taylor és én nem igazán voltunk egy hullámhosszon.
Az ajka feljebb húzódott.
– Nem is értem, miért.
– Hogy mondta? – csattantam fel.
Az ajka most már szinte körbefutotta az arcát.
– Nem gondoltam volna, hogy újra láthatom magát, ráadásul ilyen hamar, de határozottan feldob, hogy itt van – komolyan beszélt, de a szeme kinevetett.
– Nos, ami engem illet, én reménykedtem benne, hogy soha többet nem találkozom magával, de hát – húztam el a szám. – Ez a sors fintora.
– Nem épp a legmegfelelőbb dolgokat mondja annak az embernek, aki talán majd a fizetését adja – felelte, de valahogy nem sikerült dühösnek tűnnie. – Bár, hogy nem tudja, mikor és kivel hogyan kell beszélni, azt a tegnapi incidensből megtanulva nem csodálom.
Kezdet bennem felmenni a pumpa.
– Ezt azt hiszem tegnap már megbeszéltük, Mr. Elwood. Ha nem bánja, nem beszélnék most erről.
Elwood összeérintette az ujjait az álla előtt, a szemében kíváncsiság csillant.
– Akkor hát mondja, miért érdekli az állás? – váltott hivatalos hangnemre.
A gyors témaváltásától egy pillanatra összezavarodtam, de aztán gyorsan összeszedtem magam.
– Régi álmom teljesülne, ha az ön cégénél dolgozhatnék – feleltem.
Elwood elgondolkodva dörzsölte az állát.
– Hmm… Hallott már a cégemről?
– Ki nem?
Felvonta egyik szemöldökét.
– Úgy értem – siettem helyesbíteni – igen, természetesen.
– Úgy gondolja, hogy be tudna illeszkedni a cégemhez? Egy világvállalat nem igazán hasonlítható össze egy… zöldség kereskedéssel.
Most rajtam volt a sor, hogy felvonjam a szemöldököm.
– Nem érzi ezt egy kicsit… lekezelőnek? – kérdeztem óvatosan, holott a kezem ökölbeszorult a combomon. Csak azért mert egy zöldségkereskedésben dolgoztam nem jelenti azt, hogy kevesebbet érek, mint ő!
– Nem vonom kétségbe a szakmai tudását, Miss Cailli.
– Pedig nekem nagyon úgy tűnik!
– Maga mindig ilyen pimasz? – Próbált dühösnek látszani, de a szája sarkában bujkáló mosoly elárulta.
– Nézze – kezdtem, és úgy döntöttem, tiszta vizet öntök a pohárba –, sajnálom, ami az éttermében történt, és biztosíthatom róla, hogy egyszeri alkalom volt. Ha még mindig amiatt dühös rám, hát tegye! De ez ne befolyásolja ezt a meghallgatást. Igen, a két vállalat merőben eltér egymástól, de mit gondol, hogy kezdi egy ember a karrierjét? Senki sem a csúcsról indul.
Elwood most már sokkal érdeklődőbb tekintettel nézett rám, pedig attól féltem, rögtön kitessékel innen.
– Nem csinálhatnánk végig ezt az interjút úgy, mintha még sohasem találkoztunk volna?
A szája sarka felkunkorodott.
– Az az incidenst nehéz lenne elfelejteni, Miss. – A szemében vidámság csillant, és nem úgy tűnt, mint aki bosszús.
Az arcom ismét lángvörösre gyúlt, és az ujjaimmal kezdtem játszani.
– De igaza van – mondta végül, majd ellökte magát az asztaltól, hogy leülhessen mellém. Mellém helyezkedett, és mikor behúzta a széket a térdünk egy pillanatra összeért. Mint a legutóbbi alkalommal, most sem számítottam rá, hogy bármiféle hatást kivált bennem az érintése. De a gyomrom megugrott, meleg bizsergés futott végig a lábamon, amitől libabőrös lettem. Ő is megérezhette, mert a keze egyetlen röpke pillanatra megállt a papír felett, de aztán olyan gyorsan kezdte olvasgatni, hogy abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán érezte.
– Tehát Sacramentoban született – mondta lassan.
– Igen, egy éves voltam, mikor Portlandbe költöztünk.
Tovább olvasgatta az iratokat, majd pár másodperc hallgatás után letette őket, és teljes testével felém fordult. Akaratlanul is a mellkasára esett a pillantásom; a fehér, frissen vasalt inge alatt domborodó izmok minden mozdulatával táncot jártak, és komoly önuralomra volt szükségem, hogy ne bámuljam folyamatosan.
– Kérem, meséljen magáról!
Pislogtam egyet.
– Mégis mit?
– Bármit – intett hosszú kezével.
– Nos… – kezdtem, és átfutottam Tia tanácsait.
Ne beszélj felesleges dolgokról, csak ami fontos lehet.
Csakhogy az én életemben semmi nem volt, ami fontos lehetett volna egy interjún, így kénytelen voltam beérni a felesleggel.
– Nos, szeretek olvasni, főleg klasszikusokat. – Ezt csak azért mondtam, hogy lássa, nem vagyok teljesen műveletlen. – Nyüzsgő típus vagyok, nem tudok sokáig egyhelyben dolgozni, ezért is tűnt jó ötlenek a maga cége. Szeretek új dolgokat kipróbálni, és nyitott vagyok… nagyjából mindenre.
– Hol lakik, Emma?
Elakadt a lélegzetem, és a kis vészcsengő a fejemben hangosan szirénázni kezdett.
– Egy… bérházban – feleltem lassan, és szinte láttam, ahogy megásódik a sírom.
– Bérházban – ismételte kemény hangon, és a vidámság szemmel láthatóan lelohadt a szemében.
Összeszorítottam az ajkam.
– Gondolom, ez egy fontos szempont volt, ha ennyire elvette a kedvét – mondtam halkan, de nem törtem meg a szemkontaktust. Nem szégyelltem magam, vagyis nem akartam. Ő nem tudja, mennyit jelent nekem az szoba, és hogy mennyit küzdöttem érte.
– Csak meglepett a válasz, ennyi az egész – felelte, de a tekintete egészen mást mondott.
– Gondolom akkor ezzel meg is hozta a döntést.
– Hogy érti ezt?
A francba, ezt hangosan is kimondtam volna?
– Maga is láthatta az eddigi jelölteket. Ők mind előkelőek, valószínűleg egy kastélyban laknak, és akárki akárhol szívesen alkalmazná őket. – Vállat vontam.
– Nem a házáról ismerszik meg az ember, Emma.
Mélyen a szemébe néztem.
– Örülök, hogy így gondolja.
– Hol tanult? – folytatta.
Basszus.
– Magántanárnál. – Hazugság volt, és utáltam magam érte, de nem tehettem mást.
– Ismerhetem? – kérdezte lágyan.
– Nem hiszem – ráztam a fejem, és a torkomban gombóc gyűlt.
– Hm… – Tovább szöszmötölt a papírokkal, én pedig éreztem, hogy közel a vesztem. Letettem a dossziémat az asztalra, amire láthatólag nem volt szükség.
– Van bármiféle tapasztalata, vagy tudja egyáltalán, mit csinál egy titkárnő?
Megigazítottam a szoknyám szárát, majd gyorsan átgondoltam, amit Tiától tudtam.
– Taylornál sokféle feladatot elláttam, gyakran helyettesítettem Kelsey-t a titkárnőjét. Néha nekem kellett egyeztetnem a vállalatok főnökeivel a szállítmányt illetően. A papírmunkával elbírok, kávét főzni tudok, és ha fel kell vennem egy telefont, azzal sem lehet probléma.
Elwood megfejthetetlen mozdulatot tett a papíron, majd ismét hozzám fordult.
– Tudja, Miss Cailli, nálam a tolerancia és a hatékonyság az első. – Felpillantott. – És ezek a feltételek elengedhetetlenek egy titkárnőnél is.
– Azt hittem, megegyeztünk, hogy elfelejtjük, ami történt – mutattam rá.
Ismét mosolyra húzódott a szája, és máris jobb kedvem lett tőle.
– Tudja, Mr. Elwood, itt lakom a közelben, tehát bármikor elérhető lennék, ami, ha jól hallottam, fontos szempont.
Bólintott, és eltette a papírjait.
– Olyanokat szeretnék felvenni, akik szakmai képesítést kaptak, felsőfokú végzettséggel rendelkeznek, vagy van valamiféle tapasztalatuk. Nem igazán szeretek újoncokat betanítani, de az ön esetében esetleg tehetnék kivételt.
– Ezt úgy mondja, mintha máris döntött volna – vontam fel a szemöldököm.
– Csak az esetleges lehetőségeket mérlegelem. – Állát hosszú ujjaira támasztotta, kobaltkék szeme igézően figyelt. – Az elkövetkezendő hónapokban rengeteg konferenciát kell lebonyolítanom, és több építői munkálatba is belekezdtünk. A titkárnő feladata lenne lebonyolítani a hívásokat, kiküldeni a papírokat, faxokat, email-eket, gyakorlatilag intézni mindent, ami a cég életében folyik. – Kíváncsi tekintete az enyémbe kapcsolódott. – Gondolja, hogy képes rá?
– Sok feladat ez egy embernek, Mr. Elwood – feleltem lassan. – Gondolom többen is végzik majd ugyanezt.
– Természetesen – felelte meglepettnek. – A munka megoszlik, Miss Cailli. Nem kell mindent egyedül végeznie, de így is sok feladat hárul egyetlen emberre.
Annak ellenére, hogy szükségem volt erre az állásra komolyan elgondolkodtam, vajon képes lennék-e teljesíteni. Az igaz, hogy hamar tanulok, és hajszát is elég jól bírom, de mivel semmiféle tapasztalattal nem rendelkeztem – ahogy ezt Elwood is szépen az orrom alá dörgölte –, így a feladat nehéznek ígérkezett. Taylornál jól bírtam az iramot, ha rám bíztak egy szállítmányt, azt maradéktalanul leszállítottam, és ha új helyre osztottak be, hamar belejöttem. De ahogy Elwood is mondta, egy világvállalat és egy zöldségkereskedés nem ugyanaz.
Mindennek ellenére magabiztos mosolyt erőltettem az arcomra.
– Azt hiszem, meg tudnék birkózni a munkával, Mr. Elwood.
Mintha ezt a választ várta volna, lefirkantott valamit a papírra, majd egy széles mosoly kíséretében felállt.
– Akkor hát kérem, írja le ide az elérhetőségeit, hogy értesíthessem a döntésemről, és végeztünk is, Emma.
Meglepetten felpillantottam.
– Máris?
– Szeretne még mást is mondani? – kérdezte.
– Öm, nem… – feleltem összezavarodva. Lefirkantottam a telefonszámom és a lakcímem, majd felálltam. Elwood türelmesen várt, míg én a holmimmal bíbelődtem, majd az ajtóig kísért, és udvariasan kitárta előttem.
– Viszlát, Mr. Elwood.
– Ég önnel, Emma!
Már szinte a folyosó közepén jártam, mikor hirtelen utánam szólt:
– Ó, és Emma!
Hátrapillantottam a vállam felett.
– Igen?
– Ez egy igazán üdítő beszélgetés volt. – Megfejthetetlen mosoly suhant át az arcán.
– Örülök, hogy így gondolja – biccentettem, de az én szám is mosolyra húzódott.
Odakint az összes nő, aki még hátra volt, dühös tekintettel kísért végig a folyosón, pedig nekik fogalmuk sem volt, mennyire elcsesztem mindent.

Csak futólag mondtam el Tiának, mi történt, az étteremben történteket, és Elwood erre vonatkozó utalásait viszont kihagytam. Elmeséltem neki, milyen kérdéseket tett fel, és hogy a szakmai képesítés kivételével minden másban helyt álltam. Ő rögtön fel is vidult ettől, és még a tintafestékes ruhájára irányuló dühe is elszállt.
Tia boldog volt, azt mondta, szerintem van esélyem az állásra, én mégis borzasztóan éreztem magam. Igyekeztem minél rövidebbre zárni vele a beszélgetést, hogy mihamarabb hazaérhessek.
Mire kiléptem a hatalmas épületből a jó idő már el is múlt. Oregon államban még az a kis napsütés is csodának számított, én valahogy mégis úgy éreztem, hogy az időjárás csak a lelki állapotomat tükrözi.
Nem tudom, hogy szúrhattam el ennyire. Pedig felkészültem. Azt hiszem ott rontottam el mindent, hogy elmondtam, hol lakom. Onnantól kezdve valahogy nem volt ugyanaz. És persze az sem segített, hogy mint mindig, most sem tudtam fékezni a nyelvem. Az pedig csak rátett egy lapáttal, ahogy előző nap beszéltem Elwooddal.
Még mindig a döbbenet hatása alatt voltam; annyira kicsi volt az esélye ennek, hogy az már szinte nevetséges. Hogy lehetek ennyire peches? Nem hiszem, hogy Elwood az alapján fog dönteni, amit az interjún látott, sőt, az étteremben történtek nagyon is rányomják majd a bélyegüket a dologra.
Otthon egyszerűen csak bezuhantam az ágyba, és nagyon igyekeztem, hogy ne bőgjem el magam.
Végig az járt a fejemben, hogy Tia azt ismételgette, próbáljak meg hivatalos hangnemben beszélni.
Hát jól elcsesztem!
Képtelen voltam rá, sosem a jó dolgot mondtam. Mégis hogy juthatott eszembe egy ilyen… egy ilyen milliárdos cég interjújára elmenni, mikor semmit sem tudtam felmutatni? Csak leégettem magam, amit nyugodtam megtehettem Taylornál is.
A francba, Taylor!
Mérgembe belebokszoltam a párnámba. Hát ezt tényleg nagyon elcsesztem. Se munkám, se pénzem, Oliver pedig hétvégén jön a lakbérért. Ez az egész interjú egy kész katasztrófa volt, és ráment a munkám és a lakásom.

– Nyugodj meg, Em! – forgatta Tia a szemeit. Már hatóra is elmúlt, mi pedig az udvaron ültünk és egy-egy szelet pizzát majszoltunk. – Daniel egy szóval sem mondta, hogy esélytelen vagy.
– Látnod kellett volna az arcát, mikor megmondtam hol lakom – morogtam. – Utána már tökmindegy volt, mennyire feleltem meg az elvárásainak.
– Azt mondtad, hogy azt mondta, figyelj, idézem – szigorú képet vágott, és mély hangon kezdett beszélni: „Nem a lakásáról ismerszik meg az ember, Emma.”
A szememet forgattam.
– Persze, hogy ezt mondta, Tia. Ez a pasi a legjobb iskolákban tanulhatott, tudja, mikor mit kell mondania. – Amit én láthatólag nem tudok.
– Szerintem túlreagálod – mondta egyszerűen, és bekapott egy nagy sajtdarabot. – Abból, amit elmondtál Daniel semmi jelét nem adta, hogy bármiféle hátránnyal indultál volna.
Na, éppen ez az! – gondoltam epésen. Hogy nagyon is hátránnyal indultam, csak ezt Tia nem tudja.
– Ez nem szégyen, Em. Van, akinek még a bérházra sem futja.
– Nem szégyellem – vallottam be, és igaz is volt. Ennek a gazdag férfinak fogalma sincs, milyen az utcán élni, arról meg pláne nem, mekkora kincs egy ilyen gyereknek egyetlen fűtött szoba.
– Akkor meg ne drámázz! – cuppogott, és lenyalta az ujjáról a ketchupot. – Várd ki, mi lesz a vége!

* * *

Azonban úgy tűnt, nekem lesz igazam. Elwood a hét végére sem jelentkezett, a vasárnap pedig egyre csak közeledett. Minden reggel még mielőtt kikeltem volna az ágyból megnéztem, nincs-e nem fogadott hívás vagy SMS, de a telefonom néma maradt. Napközben végig magamnál tartottam a mobilt, nehogy lemaradjak akár egyetlen hívásról is, de péntekre már beláttam, hogy hiába hurcolgatom, és nézem meg ötpercenként. Lassan kezdtem beletörődni, hogy nem én kaptam meg az állást.
Vasárnap korareggel a bérház udvarán egy patkány képű, pocakos, olcsó öltönybe öltözött férfi jelent meg, és kiabálásával az egész házat felverte:
 – Jó reggelt, jó reggelt! – Az alsó szinteken lévő szobák ajtajának mindegyikén hangosan dörömbölt, majd ledobott egy kopott táskát az egyik asztalkára. – Gyertek, gyertek, a lakbér nem fizeti ki magát!
– Komolyan, amigo, nem tudnál egyszer emberi időpontban jönni? – méltatlankodott Pepe egy hatalmas ásítás kíséretében.
– A szád helyett a kezed járjon, Gonzales! – csettintett Oliver, és kipattintotta a súlyos aktatáskáját. – Te vagy az első a listámon!
Olivernek volt egy listája, amit mi csak Halál listának hívtunk. Ezen tartotta számon a késve fizetett pénzt, és a kamatot, amit rászámolt. Az utóbbi időben szokott csak rá erre, mivel a lakók többsége képtelen volt ennyi pénzt kifizetni. Beleegyezett hát, hogy ad maximum egy hét haladékot – igazán bőkezű –, és a neveket ezen a listán tartotta számon.
Én voltam az utolsó, aki fizetett. Fájó szívvel nyitottam ki az amúgy is anorexiás pénztárcámat, hogy kifizessem a százharminc dollárt. Oliver dagadt, piros képén önelégült mosoly játszott, mikor elvette tőlem a pénzt. Összeszorított ajkakkal tűrtem, hogy kinevessen, majd amint elment becsaptam mögötte a vaskaput.
Szokatlan csend telepedett a bérházra; miután Oliver itt járt, az összes lakó visszavonult a szobájába, és mérgelődtek az elveszített pénzen.
Lemondóan az egyik kisasztalhoz sétáltam, és néztem, ahogy Dorothea komótosan akasztja fel vizes ruháit a szárítóra. Mikor kérdőn hátranézett, megérezve a pillantásomat gyorsan elfordultam. Az öreg telefonomra néztem, amit még Tia adott nekem. A képernyő egyetlen nem fogadott hívást vagy SMS-t sem jelzett. Szugerálva bámultam rá, hátha felvillan a kijelző, de az konokul hallgatott. Végül dühösen fújva a zsebembe tettem, és megsemmisülten a szobámba trappoltam.

* * *

Egy héttel az interjú után egy szerdai napon Tiával kint ültünk az udvaron és tacon osztoztunk.
– El kell jönnöd a csütörtöki divatbemutatómra – bökte meg a vállam. – A WW egész hónapban erre készült. Izgis lesz, pazar ruhákkal, ééés jó pasikkal, akik csak arra várnak, hogy a megbámulhassák a lányokat – kacsintott.
Vigyorogva forgattam a szemem.
– Hol lesz?
– A Burnside Street melletti téren.
– Ó – motyogtam. – Az a folyó túloldalán van…
– Tudom, Em – vigyorgott. – Felszállsz egy buszra és kész. A bemutató után lesz egy fogadás is a fellépőknek és a divatújságok szerkesztőinek. Ott beszéljük majd meg, kik mehetnek az országos divatturnéra, és elvileg jön valami sztárvendég is, akit Martin nem akar elárulni.
Martin Tia főnöke volt, és egyben a legnormálisabb munkaadó, akit ismertem. Valahányszor elmentem egy bemutatóra mindig barátságosan beszélt velem, és még külön helyet is foglalt nekem az első sorban.
– Fontos nekem ez a bemutató, Em, úgyhogy ott kell lenned! – bökte meg szigorúan a mellkasom.
– Ott leszek – vigyorogtam. – Ha majd leesel a színpadról, ígérem megörökítem!
Bosszúságot színlelve oldalba bökött, majd elvette előlem a maradék tacot, és befalta.
– Ne legyél már ilyen nyomi, Em! – mondta, miután lenyelte a falatot. – A fejemet teszem rá, hogy Daniel felvesz.
– Egy hét telt el, Tia, és semmi hír – ráztam a fejem. – Nem én kaptam meg az állást, ennyi.
– Danielnek akkor is értesítenie kell, még ha nem is vett fel. Ha még nem telefonált az azt jelenti, hogy még nem döntött. Sok szempontot kell figyelembe vennie, nem megy ez olyan könnyen… Egyszer helyettesítettem Roset, aki segített Danielnek valami építészmérnök ügyben. Hát az sem volt piskóta!
Mintegy végszóra a telefon rezegni kezdett a zsebemben, majd felhangzott a csengőhang. A gyomrom abban a pillanatban lezuhant valahová, a szívem a torkomban dobogott.
Kérlek, uram, add, hogy ő legyen!
– Vedd már fel, Em!
Kapkodva kihalásztam a telefont a zsebemből, és a kijelzőre pillantottam.
– Ismeretlen szám – mondtam tompán.
Tia arca fellelkesült.
– Lehet, hogy ő az!
Felálltam az asztaltól, lenyomtam a zöld gombot, és lélegzetvisszafojtva a fülemhez emeltem a telefont.
– Halló? – szóltam bele.
– Miss Cailli?
A szívem hevesen dobogni kezdett, mikor a lágy hang kimondta a nevem.
– Mr… Mr. Elwood? – dadogtam.
– Én vagyok – felelte, és hallottam a hangjában a mosolyt.
– Mit ak… Úgy értem, miben segíthetek?
– A döntésemről szeretném tájékoztatni, Miss Cailli.
Lehunytam a szemem, még lélegzetet venni sem mertem.
– Meg kapta az állást, Emma! Fel van véve!
– Semmi gond, Mr. Elwood, nálam sokkal… – kezdtem, de belém fagyott a szó. – Hogy mondta?
– Fel van véve, Emma! – nevetett a vonal végén.
Lassan megfordultam, Tiára néztem, aki döbbent arcomból már mindent kitalált.
– Tudtam! – sikkantott és a levegőbe bokszolt.
– Miss Cailli, ott van?
– I… Igen – dadogtam, még mindig a szavai hatása alatt.
– A holnap tíz óra megfelelne a kezdésre? – kérdezte, és hallottam a hangjában az önelégült mosolyt, amit valószínűleg a reakcióm váltott ki benne. – Még szeretném ismertetni a munkakörét, és elmondani egy-két fontos dolgot.
Kinyitottam a kaput, és kiléptem az utcára. Kora reggel volt még, a tiszta kék eget egyetlen felhő sem tarkította, a nap melegen simogatta a bőröm.
– Mégis hogy hozta meg ezt a döntést?
Egy pillanatig mérlegelte a választ.
– Tehetséget láttam magában…
– Megszánt! – vetettem oda dühösen.
–… és gondoltam, adok magának egy esélyt. Kevés olyan személyiség van, mint maga, Emma. Boldogan dolgoznék önnel.
– Épp maga dicséri a személyiségem, Mr. Elwood? – vontam fel a szemöldököm kétkedve, és átettem a telefont a másik fülemhez.
Szinte éreztem a mosolyát a vonal másik végén.
– Van még mit csiszolni rajta, de én boldogan alkalmaznám magát.
Dühösen belerúgtam egy köve a járdán.
– Maga most gúnyolódik velem? Annyi nő közül miért épp én? Ráadásul ők valószínűleg pontosan azt mondták, amit maga hallani akart.
– Épp ez az oka, Emma. – Szöszmötölést hallottam, ami eléggé eltorzította a hangját. – Élvezem a változatosságot. És maga – hangosan felnevetett, majd valami megnyikordult, mintha hátradőlt volna a széken – igazán szórakoztató személyiség.
– Maga csak viccel – tátottam el a szám.
– Teljesen komolyan beszélek, Miss! Akkor hát megfelel a holnap délelőtt tíz? Egyeztethetjük a fizetését, a munkakörét, és körbe is vezetem.
Nyeltem egyet. Ha ez a szexi férfi tényleg komolyan beszél, és felvett engem, akkor a francba is azzal, hogy miért döntött így.
– Igen, megfelel a holnap tíz óra – feleltem.
Szinte láttam, ahogy mosolyra húzódik a szája.
– Már alig várom, Emma. További szép napot.
– Viszlát, Mr. Elwood!
A vonal megszakadt, de én még vagy egy percig álltam ott a fülemhez emelt telefonnal, mire fel tudtam fogni mi történt.
Az arcomon boldog mosoly terült szét.
– Ez az! – bokszoltam a levegőbe.
Még a nap is rám mosolygott, és elégedett mosollyal az arcomon mentem vissza az udvarra, hogy elmeséljem Tiának: az enyém az állás!

2 megjegyzés:

  1. Kedves Vivien!
    Most találtam rá az oldaladra. Nagyon jól írsz. Nagyon megtetszet. Már várom a következő fejezetet. :)

    VálaszTörlés
  2. Kedves Anikó!
    Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet. :) Új fejezetek szombatonként lesznek!

    VálaszTörlés