2016. április 10., vasárnap

Beléd temetkezve 2. fejezet


 2. fejezet
2013. Június

Mire a mobilom ébresztője harmadszorra is megszólalt már tízperces késésben voltam. A falnak támaszkodva egy lábon ugrálva rángattam magamra a régi, elnyűtt dorkómat, s a sötétben tapogatózva felhúztam az első pólót, ami a kezembe akadt. Nem teketóriáztam sokat a hajammal, mert ha Taylor – a főnököm – ki akar rúgni, a legkevésbé sem fogja meghatni, hogy milyen pöpecül áll a hajam.
A vállamra kaptam a táskám és mivel egyszerre próbáltam elnémítani a telefonom sipákolását és kimenni az ajtón majdnem hasra estem a küszöbön.
– Siess már, Emma! – kiáltott rám Tia a bérház udvarából, miközben bezártam a szobám ajtaját. – El fogsz késni!
– Kösz, hogy szólsz! – vigyorogtam felé, majd gyorsan kiszaladtam a kapun, hogy elérjem a buszt.
Három éve kezdtem el Taylor Backer zöldségtisztító vállalkozásában dolgozni, ami akkor még csak pár kis standként működött a Portlandi piacon, mostanra azonban Taylornak már az egész városban, sőt a szomszédos városokban is voltak megrendelői. Az én feladatom az volt, hogy egy megadott körzetben kiszállítsam a megrendeléseket. Erre a célra Taylor adott egy céges autót – azonban mikor dolgozni kezdtem nála még azt sem tudtam, melyik a gáz- és fékpedál. Tia segített nekem kipótolni a pénzt a jogosítványhoz, amiért azóta is bűntudatot érzek, valahányszor autóba ülök.
Taylor eléggé ki volt akadva, mikor negyedórás késéssel beestem a boltba. Üvöltözött velem egy sort, és megfenyegetett, hogy levonja a fizetésemből a sok késést, majd a kezembe nyomta az aznapi megrendelések listáját, és kitessékelt a kocsihoz.
– Az első szállítmányt Joneséknak vidd – vetette oda, majd a szája gúnyosan felfelé kunkorodott. – Tudod, hol laknak, ugye? Vagy adjak egy térképet?
Összeszorítottam az ajkam, nehogy kicsússzon rajta valami, amiért rögtön kirúg.
– Igen, Taylor – sziszegtem a fogaim közt, és beültem a Renault Combiba. – Tudom.
Beindítottam a motort, az autó hangosan felberregett, gázt adtam és elmenekültem Taylor lenéző mosolyától.
Gyűlöltem, hogy mindig lekezelően beszélt velem, és ha nem az otthonom múlt volna rajta, már rég otthagytam volna. Csakhogy tudtam, akárhová is mennék, a múltam mindenhol megtalálna. Tulajdonképpen mindenki osztozott Taylor véleményén, és egy idő után úgy gondoltam, nekik van igazuk. Gyerekkoromtól kezdve, ha az emberek rám néztek, csak egy szegény, elesett nőt láttak, akit kidobtak a nevelőszülei. Sem otthonom, sem családom nem volt, és csak azt tudtam, amit az utca megtanított. Mindenki magáért felelős. Semmim sem volt, amit felmutathattam volna, amiért az emberek becsülhettek volna, így hát azt sem várhattam el, hogy ne nézzenek rám ítélkező szemmel.
Kiskoromban sokáig azt hittem, egy nap talán majd hiányozni kezdek a nevelőanyámnak – vagy ha nem is én, talán Jason – és akkor eljönnek értünk. Természetesen erre hiába vártam. Tizennégy éven át az utca volt az otthonom, és fogalmam sem volt, hogy egy nap kitörölhetem-e mindezt az életemből, vagy kísérteni fog, amíg élek. Mostanra azonban már túl voltam azon, hogy sajnáltassam magam bárkinek is – ami volt, elmúlt, és jobb, ha nem háborgatjuk.
  Három évvel ezelőtt aztán egy jó barátnak köszönhetően rátaláltam a bérházra, ahol azóta is lakom. Örültem, mikor végre lett egy olyan hely, amit tényleg az otthonomnak nevezhettem, és amit nem csak menedéknek használtam. Igaz, az otthon szó ez esetben valójában csak egyetlen szobát jelentett, amelyben egy egyszemélyes ágyon és szekrényen kívül nem nagyon volt más – de legalább az enyém volt. Maga a ház úgy nagyjából húsz szobából állt, és némelyikben három embernél is több lakott. A szobák mind nagyon drágák voltak és Oliver – a bérház tulajdonosa – kegyetlenül behajtott minden egyes centet, aki pedig nem tudott fizetni, azt kidobta. Bár a szomszédok zöme egy pletykás vénasszony volt, azért a házban mindenki jó barátságban volt egymással, és csendes megegyezés volt köztünk, hogyha én nem zavarom őket, ők sem zavarnak engem.
Tia volt az egyetlen – és egyben legjobb – barátom a bérházban. Ő volt az egyedüli, aki tudta, honnan jöttem, és tudott rólam mindent. Neki biztos állása volt egy jó nevű cégnél, és jól is keresett vele. Nem is igazán értettem, miért egy bérházban lakott, mikor futotta volna neki jobbra is. Én sosem gondoltam arra, hogy másik lakást keressek, hisz a bérház így is több volt, mint amiről tizennégy éven át álmodni mertem. A háromszáz dolláros fizetésem pedig aligha lett volna elég egy nagyobb lakásra. A lakbér így is kitette a felét, néha még az ételt is nélkülöznöm kellett, amit ugyan eléggé megszoktam már. Arra még csak gondolni sem mertem, hogy új ruhákat vegyek magamnak. Tia adta nekem oda azokat a ruháit, amiket már nem hordott, vagy amire azt mondta, hogy nem hordja, mert tudta, hogy máskülönben úgysem fogadtam volna el. Neki fogalma sem volt, mennyit köszönhetek neki – ahonnan ő jött, ott ez mind semmiségnek számított.

Néhány perccel később befordultam a Dixon Street sarkánál, és megálltam egy szép kertes ház mellett.
Mrs. Jones özvegyasszony volt, a férje autóbalesetben meghalt, mikor idekerültem. Volt egy hétéves unokája is, Vanessa, aki minden hétvégét a nagymamájánál töltött, és minden alkalommal, ha itt jártam a nyakamba ugrott és meghúzogatta a hajam.
– Jó reggelt, Mrs. Jones – köszöntem mosolyogva, mikor ajtót nyitott. – Meghoztam a rendelését.
– Köszönöm, kedvesem. – Mélyen ülő kék szemei kedvesen csillogtak, majd a válla fölött hátranézett. – Vanessa már várt téged.
Elmosolyodtam.
– Hol van a kis angyalka?
– Emma néni – szaladt felém a kislány kinyújtott kezekkel.
Letettem a két rekeszt, és a kezembe kaptam.
– Szia, angyalom.
– Emma néni képzeld! – sikkantott és meghúzta a lófarkamat. – Tegnap láttam egy lányt, aki olyan volt, mint te, és puszizkodott egy fiúval. Neked miért nincs barátod?
– Van barátom – ellenkeztem. – Ott van Tia.
– Úgy értem, fiú barátod – forgatta szép, nagyanyjához hasonló barna szemeit, és megrántotta a copfom. – Tudod, mint Tiának. Akivel te is tudsz puszizkodni.
Átettem a másik karomba.
– Ez nem megy olyan könnyen, Nessie. Sokáig tart.
– Ugyan már, Emma – szólalt meg Mrs. Jones. – Húsz éves vagy, és gyönyörű. Élj egy kicsit!
– Azt csinálom Mrs. Jones – sóhajtottam. – Azt csinálom.
– Nem, Emma. Te küszködsz. – Kedvesen megfogta a kezem. – Zöldség szállításból nem lehet megélni.
– Ez is több,  mint amit reméltem – vallottam be, de máris feszengtem a témától. – Mindenhová művelt embereket keresnek, Mrs. Jones. Én még iskolába se jártam.
– Nem számít a végzetséged, kedvesen – mosolygott, és megszorította a vállam. – Jó ember vagy. Találsz munkát, csak keresgélj! És keress magadnak valakit, aki úgy szeret, ahogy vagy.
– Igyekszem, asszonyom.
Mosolyogott.
– Mennem kell prücsök – csókoltam homlokon Vanessát. – Pár nap múlva megint jövök.

A következő hely a listámon valami puccos étterem volt a belvárosban. Címként a NW Front Ave szerepelt, ami a Willemette folyó túloldalán volt. A szállítmányt tízre várták, és az órámra pillantva nem voltam biztos benne, hogy időben odaérek. A gázra tapostam, de nemsokára lassítanom kellett. A portlandi sebességkorlátozás nevetséges volt, ráadásul úgy tűnt, az egész város most akar átkelni a hídon. Vagy húsz perc volt, mire átjutottam a lustán haladó autók között, de végül csak öt percet késtem. Lelassítottam, majd befordultam az étterem hatalmas parkolójába, ahol már szinte minden hely tele volt. Kétszer kellett körbemennem, mire találtam egy helyet egy csilli-villi, fekete Audi a4-es mellett.
Ilyen kocsija csak azoknak van, akik ülve megkeresnek heti ezer dollárt – gondoltam, miközben kiszálltam, és megkerültem a régi, céges Reanultot.
Simán ki mertem jelenteni, hogy az étterem, ahová küldtek a város legpuccosabb vendéglője volt. Ez már csak a parkoló tisztaságából is látszott, ami Portlandben nem volt valami elterjedt. Az épület bordó falai két emelet magasra nyúltak fel, s a folyó felőlit teljes egészében üveggé alakították, ami hihetetlen kilátást nyújtott a folyóra. A bejárat szintén üvegajtaja előtt egy tágas terasz terült el, melyet mélybarna körasztalok és kényelmes, magas támlájú székek foglaltak el. A kerítés alacsony és aranyozott volt, s mellette magas tiszafák álltak, kellemes árnyékot adva az asztal mellett ülőknek. A padló világos fából készült, mely még jobban kihangsúlyozta a sötét falakat, a magas üvegajtók mellett pedig illatos virágú fák álltak.
Sajnos nekem a személyzeti ajtót kellett használnom, bár miután megláttam, milyen puccosan öltöztek ki a vendégek egy reggeli erejéig örültem, hogy nem kell elmennem mellettük. Lenéztem a kopott farmeremre és szakadt tornacipőmre, és arra gondoltam, az én legjobb ruháim a közelébe sem érhetnek az ő átlagos öltözékükhöz.
Még pár percig a parkolóban álltam, várva a megbízottra, akinek át kellett volna vennie a rendelést. Idegesen tekintgettem körbe, hol az órámra, hol a hátsó ajtóra meredve. Egyszer csak hangos nevetés ütötte meg a fülem, és a hang irányába fordultam – de csak két vendég közeledett az autója felé. Egyetlen személyzetist sem láttam. Miután tíz perc elteltével sem jött ki senkit, becsaptam a Reanult ajtaját, dühösen felfutottam a lépcsőn, és kitártam a személyzeti ajtót. A raktár részleg gyakorlatilag üres volt, leszámítva a magas polcokat és a rengeteg dobozt.
Ha senki nem jön, hogy átvegyék és kifizessék a rendelést, beengedem magam – puffogtam dühösen.
– Hahó! – kiáltottam, de semmi válasz nem jött. Elindultam a sorok között, hátha találok valakit, de a raktárban egyetlen lélek sem volt.
– Van itt valaki? Taylor Backer zöldségtisztító kereskedésétől jöttem! Meghoztam a rendelést!
Úgy éreztem magam, mit egy amatőr, holott a rendelők nem küldtek ki hozzám senkit. Egy ideig még kóvályogtam a hatalmas raktárban, de mire kétszer körbejártam, és még mindig nem jelent meg senki, kezdtem kijönni a béketűrésemből.
– Ha most azonnal nem találok itt valakit, esküszöm, hogy elhúzok innen a hülye szállítmányukkal együtt! – fogadkoztam dühösen.
Valahonnan beszűrődött beszélgetés foszlányait hallottam, és dühösen elindulta a hangok felé.
– Ezek a gazdagok azt hiszik, hogy ők a világ közepe, és azt váratnak meg, akit akarnak! – dühöngtem. – Nekem itt dolgoznom kell a megélhetésért, és ha elkések, lőttek a fizetésemnek!
Nem messze egy félig nyitott ajtót pillantottam meg, és trappoló léptekkel elindultam. A kilincsre tettem a kezem, azzal a szándékkal, hogy belököm az ajtót, és keresek valakit, aki végre valahára hajlandó lesz átvenni a francos zöldségeket. De mikor az ujjaim a kilincs köré fonódtak az ajtó egy hatalmas rántással előrelökött. Minden épp csak egy pillanat alatt történt. A levegő a torkomon akadt, még sikítani is elfelejtettem, teljes súlyommal valami keménynek ütköztem, ami nem tudott megtartani, és nagy nyekkenéssel a padlóra zuhantunk.
– Mi a… – nyögte egy mély, döbbent hang. Dühösen kaptam levegő után, kiráztam a hajam a szememből, és felemeltem a fejem azzal a szándékkal, hogy jól kiosztom akárki is feküdt alattam, és elmondom, hogy számítsanak rá, soha többé nem viszek nekik egyetlen rendelést sem…
De ahogy belenéztem a két hatalmas, kobaltkék szembe a dühöm egy csapásra elpárolgott. Életemben először volt olyan érzésem, hogy fuldoklom. A levegő valahol félúton megakadt, a szám tátva maradt, és úgy festhettem, mint egy idióta, de abban a pillanatban csak az tudott érdekelni, amire… illetve akire ráestem.
A hatalmas, kobaltkék szemek egy gyönyörű archoz tartoztak; a legsármosabb, leggyönyörűbb archoz, amit életemben láttam. A férfi, akire ráestem először döbbenten, majd dühösen nézett fel rám, de arra sem voltam képes, hogy megmozduljak. Fekete haja szexin hullott a homlokába, a füle mögött ellenállhatatlanul göndörödött. Telt ajkai először elnyíltak, majd dühösen összezáródtak. Bronzbarna bőre hihetetlen hatást váltott ki éjfekete hajával, és kobaltkék szemeivel. A kezeim kemény mellkasán támaszkodtak, éreztem a drága öltöny durva tapintását, s a mellkasa egyeletlen emelkedését. A legtökéletesebb férfi volt, akit valaha láttam, és alig tűnt huszonnyolc évesnek.
– Leszállna rólam?! – dörrent durván, és a vállamnál fogva arrébb tett, hogy fel tudjon állni. Összerezzentem, és elöntött a pír a tudatra, hogy épp egy pillanattal ezelőtt úgy bámultam rá, mint majom a banánra. A férfi feltápászkodott mellőlem, s felállva a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Zavaromban félreütöttem a kezét, és felálltam egyedül. A férfi vagy másfél fejjel magasabb volt nálam, szinte felém tornyosult. Méretre szabott öltönye félrecsúszott, a nyakkendője kibomlott, de még így is úgy nézett ki, mintha egy magazin címlapjáról lépett volna ki. Az arcom lángvörös lehetett, mikor a tágas, ultramodern konyhában körbenézve láttam, hogy mindeni abbahagyta, amit épp csinált, és tátott szájjal, helytelenítő pillantásokkal bámultak rám. Gyorsan elfordítottam a tekintetem és a gyönyörűszemű férfi felé fordultam.
– Én… Taylor Backer zöldségtisztító kereskedésétől jöttem, meghoztam a szállítmányt – hadartam, de mire befejeztem ismét elöntött a düh. – És mivel senki nem volt hajlandó kijönni érte, hát beengedtem magam.
A férfi finoman felvonta szépen ívelt szemöldökét, érdeklődve nézett végig rajtam. A szégyentől lángba borult az arcom, az ajkamat összeharapva néztem le az „Elhagytalak te balek! Lépj túl rajta!” feliratú pólómra, amit Tiától kaptam, miután túllépett a Greggel való szakításán. Ha tudtam volna, hová kell jönnöm magamra kapom az egyenruhát, és akkor most nem kellene úgy itt állnom, mint egy leégett rák.
– Azt hiszem, hölgyem, meg kellett volna várnia, míg valaki kimegy magához, nem pedig betörnie az éttermembe.
– Betörni? – Ezúttal én vontam fel a szemöldököm. – Vagy tíz percig álltam odakint, és majdnem ugyaneddig kóvályogtam a raktárban, hogy valaki méltóztassa végre átvenni a rendelést! Igazán felvehetne valaki olyat az éttermébe, aki tudja is a dolgát!
A férfi végigsimított az ajkán, hogy eltakarjon egy mosolyt. Felment bennem a pumpa az arcátlan mosolyától, és a kezeim ökölbe szorultak.
– Magának ez lehet, hogy vicces, de nekem ezen az állásom múlik! – mondtam összehúzott szemekkel, de csak azt értem el, hogy az ajka még szélesebb mosolyra húzódott.
– Talán valami problémája van az éttermemmel?
– A modorával van problémám, mister! – vágtam oda. – Az állásommal játszik!
– Az én modorommal van a probléma, miss? – leeresztette a kezét, és az elkomorodott. Olyan pillantást lövellt felém, amitől azonnal beindult a vészcsengő a fejemben. – Maga betört az éttermembe, nekem jött, és még kérdőre is von. – Keresztbefonta a karját a mellkasa előtt. – Hol tanulta maga a jó modort, kisasszony?
– Nyilvánvalóan nem ott, ahol ön, uram, mert az én szótáramban szerepel a pontosság szó.
Taylor ki fog engem rúgni ezért – gondoltam magamban, de már túl késő volt mindent visszavonni.
– Tehát kérem, legyen szíves kiküldeni valakit, hogy leadhassam a szállítmányt, és mehessek tovább! – mondtam, ezúttal lágyabb hangon, de az arcom továbbra is komor maradt.
A férfi le sem vette rólam a szemét, miközben hátraszólt a válla felett:
– Matt, menj ki a kocsihoz, és segíts a hölgynek behozni a szállítmányt.
A mögötte álló, negyvenes férfi helytelenítő pillantásokat lövellve felém, eltűnt a raktárba vezető ajtón.
– Köszönöm – bólintottam, és menekülőre fogtam, hogy kiszabadulhassak a férfi átható pillantása alól. Sajnos hallottam, ahogy szorosan a nyomomba követ engem a sötét raktáron át. Éreztem magamon a pillantását, amitől ismét elöntött a pír.
Ez csak egy szexi bunkó, Em! Maradj már! Kit érdekel, ha néz?
Lefutottam a lépcsőn a céges kocsihoz, aminek a Matt nevű férfi már neki is támaszkodott, és úgy állt ott, mint aki baromira unja már a várakozást.
Itt mindenki ekkora seggfej?
Rá sem hederítve a csomagtartóhoz mentem, és mikor senki nem jelent meg, mikor kinyitottam, kinéztem a tető mellett.
– Remélem, uraim, nem várják el, hogy egyedül pakoljam ki a zöldségeiket!
Egy türelmetlen sóhaj kíséretében megjelent Matt, és gyakorlatilag arrébb lökött, hogy odaférhessen. Már a nyelvem hegyén volt egy csípős kirohanás, de inkább lenyeltem, és megmutattam neki, melyik rekeszeket és dobozokat kell kivennie. A Matt nevű férfi morgott valamit haszontalan nőkről és felháborító kiszolgálásról, de én oda sem figyeltem rá. A másik férfi az autó mellett állt, kék szemeit rám szegezve figyelt, s egy idő után zavartan fészkelődi kezdtem a pillantása alatt. Segítettem kiemelni egy harminc centis rekeszt, de a többit már Mattre bíztam. Mikor a férfi az össze dobozt és rekeszt kipakolta, lecsuktam a csomagtartó tetejét, és a szép szemű férfi felé fordultam… Aki addigra eltűnt.
– Héj, várjon! – kiáltottam, mikor megláttam, hogy eltűnik a raktárba vezető ajtón, és utána rohantam. – Uram… Várjon! – Felfutottam a lépcsőn, de mire odaértem a férfi már a konyhába vezető ajtónál állt.
– Uram! Hé! – Csípőre tettem a kezem, és összehúzott szemmel néztem rá. – Na és a fizetség? A zöldség nem ingyen van!
Felém fordította a fejét, és megint felvonna szép szemöldökét.
– Pedig a kellemetlen kiszolgálás miatt át sem kellett volna vennem.
Felháborodva eltátottam a számat.
– A kiszolgálás volt kellemetlen? Na és maga meg az emberei? Itt álltam vagy húsz percet, mire megtaláltam magát, és maga kis híján kinyírt engem egy ajtóval! A legkevesebb, hogy többet be sem teszem ide a lábam!
– Az engem is feldobna, nem csak magát!
Összeszorítottam az ajkam.
– Kérem a pénzt, és már itt sem vagyok!
A férfi dühösen fújt egyet, majd elővett egy kis füzetet.
– Csekket elfogad?
Szótlanul bólintottam, majd hozzátettem:
– Ötszázötven dollár lesz.
Míg a férfi lefirkantotta a számot, én jobban szemügyre tudtam venni. Nem úgy tűnt, mintha komolyabb szívfájdalmat jelentett volna neki a több mint ötszáz dolláros kiadás. Az öltözékén is látszott, hogy nagyon gazdag lehet, és jó családban nőhetett fel, azonban a modora inkább hasonlított egy amolyan Taylor féle kisvállalkozóéhoz, mint egy étterem tulajdonosáéhoz. Az arcát csak profilból láttam, de mikor felnézett, és kobaltkék szemei az én sima, egyszerű kék szemembe mélyedt lehorgasztottam a fejem. Épp most találkoztam a földkerekség legdögösebb pasijával, én meg úgy néztem ki, mint egy slampos bébiszitter.
– Itt a fizetség az áruért. – Átnyújtotta a csekket, s mikor érte nyúlta, az ujjaink egy pillanatra összeértek. Nem vártam, hogy egyetlen apró érintés bármiféle hatást kiválthat nálam, így teljesen váratlanul ért, mikor elakadt tőle a lélegzetem. Nyilvánvalóan ezt ő is észrevette, mert fanyar mosolyra húzta a száját, én pedig félórán belül vagy ötödszörre pirultam rákvörösre. Ügyetlenül előhalásztam a zsebemből egy papírt és felé nyújtottam.
– Kérem, írja alá, hogy biztosítsa, átadtam a rakományt.
A férfi direkt döbbenetet színlelt, és hátralépett egyet.
– Tényleg jól hallottam? Azt mondta, kérem? Hol marad a számonkérés?
Szerettem volna sípcsonton rúgni. Úgy viselkedett, mint egy hóbortos gyerek.
– Jól jegyezze meg, mert többé nem hallja.
– Naná, hogy nem, mivel eszem ágában sincs bármi mást rendelni Taylor Becker zöldségtisztító kerekedésétől.
Megnyúltam az arcom. Ha Taylor ezt megtudja, lőttek az állásomnak. A sok késés miatt már így is kihúztam nála a gyufát. De ha egyszer nem az a fajta vagyok, aki képes megszokni a korlátozásokat… Én igyekeztem, de ha valakinek tizennégy éven át senkihez sem kellett alkalmazkodnia, az nem fog tudni egyik napról a másikra megváltozni.
– Ezt majd azután mondja, hogy ellenőrizte a zöldségeit. Biztosíthatom, hogy semmiféle hibát nem talál majd bennük. Mindegyik tökéletes és tiszta. És igazán ízletes.
– Akkor ezek szerint Taylornak csak az alkalmazottak terén vannak hiányosságai.
Remegett a kezem a becsmérlő szavaitól, és ökölbe kellett szorítanom, nehogy valami olyat tegyek, ami csak további olaj lesz a tűzön.
– Nem Taylor az egyetlen, akinek problémái vannak az alkalmazottakkal, mister!
Azzal hátat fordítottam, és minden további nélkül faképnél hagytam. Mielőtt azonban becsaptam volna magam mögött a kocsiajtót felbukkant az ajtóban, és egy huncut, igazi mosoly kíséretében odakiáltotta:
– Ez igazán üdítő találkozás volt, miss! Talán meggondolom, hogy továbbra is Taylortól rendeljek. Persze csak ha maga lesz a kiszolgáló!
Abból nem eszel, fafej! – durrogtam magamban.
Mikor az autó felmordult, és hangos kerékcsikorgás közben otthagytam az éttermet, még hallottam a férfi hangos nevetését, mely aztán egész nap ott csengett a fülemben.

A nap végére szörnyen dühösen és fáradtan tértem vissza a boltba, ahol Taylor már szétosztotta a többiek fizetését. Egész nap az a szexi bunkó járt a fejemben, de aztán sokkal dühösebb lettem magamra, mint rá. Mi a frász ütött belém, hogy így megaláztam magam ezelőtt a gyönyörű, de hihetetlenül faragatlan férfi előtt? Mégis mi a francért kellett úgy viselkednem, mint egy idétlen tini lánynak, aki nem tudja kordában tartani a hormonjait?
Dühösen ledobtam a cuccom az alkalmazotti öltözőben, és megálltam a tükör előtt. Az egyáltalán nem kobaltkék szemeim alatt sötét karikák éktelenkedtek, fekete hajam szanaszét állt, mintha megtámadott volna egy gereblye, a ruhám meg… Itt abba is hagytam az elemzést és inkább átmentem Taylor irodájába, ahol betettem egy dossziéba az összes csekket és formanyomtatványt, majd visszamentem a többiekhez, akik már szedelőzködni kezdtek.
Taylor épp csak felpillantott, aztán amolyan „itt a pénzed, csak menj már” mozdulattal felém nyújtotta a borítékot. Elvettem tőle, majd hátat fordítottam, hogy én is szedelőzködni kezdjek, de aztán megtorpantam. Megtapogattam a borítókét, és nagyon reméltem, hogy csak képzeltem, hogy jóval könnyebb, mint máskor szokott. Fogtam egy kést a pultról, és gyorsan felnyitottam, hogy ellenőrizzem az összeget.
Nagyot nyeltem, mikor a borítékba pillantva megláttam a pénzt.
– Ez csak kétszáz, Taylor – fordultam felé. A hangom elszorult, de még így is kihallható volt az értetlenkedés.
– A késésekért – felellte fel sem nézve a papírjaiból.
– Taylor… – kezdtem halkan. – Ez szinte a lakbérre sem elég. És ez a hónap húzós lesz nekem…
Az igazság az volt, hogyha kifizetem a lakbért, szinte semmit sem fogok tudni enni ebben a hónapban. Hetven dollár semmire sem elég, nemhogy kajára.
Taylor türelmetlenül felpillantott, a keze megállt a papír felett.
– Jobban jársz, ha elteszed, mielőtt meggondolom magam.
– Alig fél órát késtem, Taylor, és Mrs. Jones nem panaszkodott. Máshonnan nem késtem.
Taylor csattanva letette a tollat, és dühösen összeszorított ajakakkal nézett fel rám.
– Nekem még legalább tízig bent kell maradnom, Cailli, szóval, ha nem akarsz a fizetésed nélkül maradni egész hónapban, azt ajánlom, tűnj innen, mielőtt meggondolom magam!
Összeszorítottam az ajkam, magamhoz öleltem a borítékot, és hátat fordítottam neki. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne sírjam el magam mindenki előtt, épp elég volt látni a szánakozó tekintetüket, ami az ajtóig kísért.
A kétségbeeséstől szinte futottam hazáig. Aznap este hideg volt, én pedig nem laktam közel a bolthoz, mégsem ültem buszra. Csak arra tudtam gondolni, hogy az a pénz, amit buszra költenék, elkölthetem ételre is.
Könnyek csípték a szemem az igazságtalanságtól, de főleg a kárörvendő mosolytól, ami Taylor arcán ült, mikor otthagytam. Tudtam, hogy az emberek kegyetlenek egymással, de azt hittem, mindennek van határa. Vagy talán hogyha majd kicsit közelebb érzem magam a normális emberekhez, könnyebb lesz. Ha Jason most itt lett volna, ő nem hagyta volna, hogy Taylor így kiszúrjon velem. Ő neki talán még nyugodtan ki is sírhattam volna magam, hisz pontosan értette volna, miért teszem.
Befordultam a Tillamook Streetre, s mikor a magas, omladozófalú bérházra néztem arra gondoltam, talán ez az utolsó hónap, amit a házban tölthetek. El fogom veszíteni az otthonom, és kezdhetek mindent onnan, ahol voltam.
Igyekeztem zaj nélkül a szobámhoz osonni, mert a falak itt olyan vékonyak voltak, hogy ha leejtesz egy kispárnát, azt is meghallják.
– Emma? – hallottam Tia hangját az egyik asztal mellől. Egy divatmagazint olvasott, s ahogy leeresztette, ő maga is épp úgy nézett ki, mintha onnan lépett volna ki. Akárcsak a férfi az étteremben.
Na ők ketten tökéletesen összeillenének – gondoltam elkeseredetten.
– Emma, hallasz? – rázta meg a vállam. Észre sem vettem, mikor lépett elém. – Jól vagy?
Ahogy aggodalmas szemeibe néztem átfutott a fejemen, hogy nem mondok neki semmit. De aztán eszembe jutottak a veszekedéseink, amikben Tia mindig kiakadt azon, hogy nem mondok neki semmit magamról. Nem ő tehetett róla, de én nem szerettem magamról beszélni. Főleg nem panaszkodni.
– Emma Cailli, szólalj már meg! – csattant fel hangosan, mire Dorothea, a zsémbes, kövér nő dühösen kiordított, hogy menjünk máshová, ha beszélni akarunk. Erre az eggyel alatta lévő, szemközti ház ajtajában megjelent Pepe és kemény spanyol akcentussal méltatlankodva kiabálni kezdett:
– Hallgass már el, bruja gorda, senki sem kíváncsi a sipákolásodra!
– Mi a franc ez az ordibálás? Mások aludni szeretnének! – ordított elviselhetetlen orrhangon a mellettem lévő szoba lakója, egy zsíros hajú, hórihorgas orrú vékony asszony.
– Ha nem hallgattok el, mindenkinek lyukat lövök a fejébe! – dörrent Chris, az exrendőr, aki a töltetlen pisztolyával fenyegetőzött állandóan.
– Kit fenyegetsz te, cabrón? – vinnyogott Pepe, és lendületesen megindult Chris felé.
– Na húzzunk innen, mielőtt ezek összeverekednek! – suttogta Tia, és a szobám felé tuszkolt. Gyorsan előhalásztam a kulcsom, és bemenekültünk, mert az udvaron kezdett elhatalmasodni a pánik. Leginkább egy kocsmai verekedésre emlékeztetett: senki sem tudta, miért kiabál, de nem is érdekelte őket.
Tia magunkra zárta az ajtót, félig kirekesztve a kinti hangzavart, majd leültetett az ágyra, és csípőre tett kézzel szinte szuggerált a szemeivel. Elfordultam és felakasztottam a táskám a fogasra, majd mellétettem a dzsekim, és lassan leültem az ágy szélére, de Tia még mindig mérgesen nézett le rám.
Felsóhajtottam, és megadóan széttártam a karom.
– Késtem fél órát és Taylor levont száz dollárt a fizetésemből.
Tia leengedte a karját, az arca elsötétült, miközben leült a kis asztal melletti székre.
– Hogy rohadna meg az a féreg! – sziszegte.
– Csak nőiesen! – vigyorogtam, de az ő arca továbbra is komor volt. Jobban a szívén viselte a sorsom, mint én magam.
– Sürgősen új munkára van szükségem, Tia. Nem csak azért, mert nem elég a pénz. Hanem mert Taylor egy szemétláda. Mrs. Jonesnak igaza van: zöldségárulásból nem lehet megélni.
Tia elgondolkodva dörzsölte az állát, eszébe sem jutott ellenkezni; ő már egy éve mondogatta, hogy ez így nem mehet tovább.
– Az Elwood vállalatnál, ahol dolgozom, titkárnőt keresnek – szólalt meg pár perc múlva. – Megpróbálhatnád.
Pislogtam.
– Az meg ki?
– Nem ki, hanem mi – forgatta a szemeit. – Az egyik legnevesebb cég Amerikában, sőt, úgy tudom Európában is elég népszerűek a termékeink. Daniel Elwood a cég feje, és egyben a legdögösebb pasi a világon. – Beharapta az ajkát, és álmodozva lehunyta a szemét.
Felhorkantottam, és az étterem tulajdonosára gondoltam.
Na, nála tutira nem dögösebb, gondoltam magamban vigyorogva.
– Hány éves? Negyven?
Tia úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
– Em, Daniel huszonhét éves, az apjától örökölte a céget, dúsgazdag, és olyan jóképű, hogy mindenki eláááájul tőle – húzta el az á-t, nyomatékod adva a szavainak.
Teli szájjal vigyorogtam rá. Tia mindig is egy bombázó volt, aki nem riadt vissza egy pasi nyílt flörtölésétől, sőt az estek többségében ő kezdte, mivel a pasik meg sem bírt szólalni a jelenlétében. Volt is benne gyakorlata, elvégre platinaszőke, vállig érő haja, ragyogó mogyoróbarna szeme, és teltkarcsú idomai az összes pasi eszét elvette.
– Ne vigyorogj így, Em – bökött oldalba. – Tényleg így van. – Hátradőlt a széken, és sokat ígérő pillantással nézett rám. – Az állásinterjú kedden lesz, tízkor.
– Nem is rossz ötlet – vallottam be. – De ebben két bökkenő is van. Az első: ide iskolázott embereket keresnek, olyanokat, akik neves iskolákban tanultak, és jól neveltek.
Jelentőségteljesen felvontam mindkét szemöldököm, de azért a nyomaték kedvéért hozzátettem:
– Én az utcán nőttem fel, nem jártam iskolába, de még csak óvodába sem. Nem vagyok gazdag, jól nevelt meg aztán pláne nem. Másodszor pedig: nincs ruhám, amiben mehetnék. Ha a szakadt nadrágomba megyek, még csak be sem engednek.
Tia sóhajtott, de inkább csak méltatlankodásból, mint egyetértésből.
– Daniel jó ember, Emma. Ha az interjú jól megy, szerintem adna neked egy esélyt. – Lágyan megvonta a vállát. – Veszíteni nem veszíthetsz semmit. A ruha miatt pedig ne aggódj – kacsintott. – Majd én adok.
– Tia, én azt sem tudom, mivel fogalakozik a cég! – fakadtam ki. – Mi van, ha nem fogok tudni válaszolni a kérdésekre? Mi van, ha olyan kérdéseket tesznek majd fel, amire nem válaszolhatok?
– Nyugi, Em, ez csak egy interjú! – forgatta a szemeit. – Itt a potenciális képességeidet fogják felmérni, hogy mennyire vagy alkalmas a posztra.
– Én azt sem tudom, mi a dolga egy titkárnőnek! – mondtam halkan. – Nem hinném, hogy ez nekem való lenne.
– Ott majd mindenről tájékoztatnak, egyelőre csak az a fontos, hogy kitörj innen, és találj magadnak valami értelmes munkát.
– Oda mehetek úgy, hogy azt sem tudom, mire vállalkozom? – vontam fel a szemöldököm. – Már az elején le fogják szűrni, hogy nem tudok semmit, és akkor az első benyomásnak lőttek.
– Majd én gondoskodom róla, hogy az interjúig mindent megtudj a cégről, és a titkárnősködésről – csapta össze izgatottan a tenyerét.
– Tia, hétfő van. Azt mondtad az interjú holnap lesz.
– Hát, akkor is jobb is, ha rögtön hozzáfogunk, nem igaz? – húzta sokat ígérő mosolyra a száját.
Az igazat megvallva, Tia ötlete nem volt rossz, mégis annál ijesztőbb. Taylornál dolgozni egy dolog volt, igazából a koránkelésen kívül semmi nehézséget nem okozott. Az emberek kedvesek voltak – persze néhány kivétellel –, és ha Taylor nem lett volna akkor seggfej, még talán élveztem is volna. De egy zöldségvállalkozás után bekerülni a mélyvízbe, ráadásul ilyen hamar, na, az több volt, mint ijesztő. Ráadásul, ha elmegyek erre az interjúra, akkor nem tudok bemenni Taylorhoz, tehát a munkámnak automatikusan lőttek. Vagyis ha ez az Elwood nem vesz fel, akkor nekem végem. Annyi buktató volt ebben az egészben, és túl sok volt a veszíteni valóm. Pár éve egy ilyen döntést meg sem fontoltam volna, mert az azt jelentené, hogy elveszíthetem azt, amit egyszer megszereztem.
Most viszont itt álltam egy interjú előtt, amihez nem volt meg a végzettségem, sem a kapacitásom, sem ruhám… Mégis félredobtam mindent, csakhogy megvédjem a büszkeségem, és ne kelljen visszamennem Taylorhoz.

Mégis mekkora idiótának kell lenni egy ilyen döntéshez?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése