2016. április 30., szombat

Beléd temetkezve 5. fejezet

5. fejezet


Csupán másfél hétbe telt, hogy belejöjjek a munkába. Elwood minden nap magával vitt egy megbeszélésre vagy konferenciára, ahol fejes emberekkel kellett megegyeznünk az új cégek felvásárlását illetően. Hét végére rájöttem, hogy Elwood szívesebben vásárol fel kisebb cégeket, majd szedi darabokra és adja el horrorisztikus áron. Csak a nagyobb vállalatok kaptak nála esélyt, de még etéren is úgy válogatott, akár egy lány, hogy mit vegyen fel. Sosem sietett el egyetlen konferenciát sem, és a végén a vezetők vagy a követek már inkább elfogadták Elwood ajánlatát, mintsem ott töltsék az egész hétvégéjüket Portlandben. Voltak azonban, akik nem adták ennyire könnyen magukat, és még a harmadik tárgyalás alkalmával is képtelenek voltak megegyezni. Elwoodot ilyenkor elfogta a méreg, amit ugyan csak én vettem észre, és jelentősen követelőzőbbé vált, olyan érveket felhozva, melynek hallatán csodálkoztam, hogy a vezetők nem álltak fel, és hagytak ott minket. Egyetlen egy céggel nem tudtunk megegyezni, amelyik hajókat gyártott, és Elwood elég pipa is volt miatta, mivel egy költséges rakomány szállítását tudta volna megoldani vele, ami légi úton szerinte túl veszélyes.
Ahogy teltek a napok egyre jobban élveztem a munkát, és egyre jobb is voltam benne. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem, hogy fontos ember lehetek. Láttam, hogy Elwood megbecsüli, amit csinálok, ellentétben Taylorral, és hogy én vezethetem a jegyzőkönyveket egy tárgyalásról, intézhetem a szerződéseket és miegymást jó érzéssel töltött el.
Ami Elwoodot illeti… nos őt nem igazán sikerült kiismernem. Gyakran kaptam azon, hogy jegyzetelés közben elgondolkodva figyel, máskor pedig egész nap nem is láttam, még kávét is inkább Rosetól kért. Ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy talán valamelyik megbízást elszúrtam, de utólag beláttam, hogy nem én vagyok az oka Elwood hirtelen hangulatingadozásainak.



Egy keddi napon késve estem be az irodámba – büszke voltam, hogy az én irodámként emlegethetem –, és mielőtt nekiestem volna az asztalomra kikészített papírhalomnak elmentem, hogy főzzek magamnak egy kávét. Elhaladtam Elwood irodája mellett, ahonnét fojtott beszélgetés hallatszott ki, és eszembe jutott, hogy ma van a Britekkel való konferencia – amin nekem csak délután kell részt vennem.  A folyosó végén sietve befordultam a személyzeti szoba ajtaja felé. Nem igazán akartam még többet késni, így teljesen figyelmen kívül hagytam, mit jelenthet az, hogy az ajtó félig nyitva volt.
Lendületesen belöktem a kemény, ezüstszínű ajtót. Már léptem volna be, mikor az ajtó keményen csattant valamin, és erőteljesen visszapattant. Elkaptam a kilincset, mielőtt arcon csap, de a baj már megtörtént. Bentről egy dühös morgás hangozz fel, amit egy csattanó hang kísért, majd ripityára törött üveg zaja nyomta el a cifra káromkodást.
Kitártam az ajtót, és megláttam a csörömpölés forrását. Egy magas férfi állt háttal nekem a kis szoba közepén, bőszen törölgette az ingét, miközben átkozódva rúgta félre a törött kávéscsésze darabjait. A padlót beterített a kiömlött kávé.
– Uramisten, úgy sajnálom! – rémüldöztem. Kapkodva felkaptam egy törlőruhát az egyik szék karfájáról, majd fel sem pillantva törölgetni kezdtem az idegen ingét. Kék öltönyén is barna kávéfolt éktelenkedett, míg a fehér inget teljesen eláztatta. Éreztem, hogy felforrósodik az arcom, valószínűleg egy leégett rákra hasonlítottam. Hevesen igyekeztem eltávolítani a kávét a férfi ingéről, míg az el nem kapta a kezem.
– Semmi baj – mondta a férfi erős, brit akcentussal.
Felnéztem, hogy ismét bocsánatot kérjek, de mikor a tekintetem találkozott az övével inkább becsuktam a szám.
A második legjóképűbb férfi volt, aki két hét alatt láttam. Harmincas évei elején járhatott, szögletes álla, hatalmas zöld szemei, és rövidre nyírt szőke haja kontrasztban volt sötétkék zakójával, és az alatta megbújó fehér ingével, melyet az én ügyetlenkedésem miatt egy nagy barna folt csúfított. A keze puha volt, valósággal simogatta az enyémet.
– El… elnézést. Nem volt szándékos, Mr…
– Rathbone. Jack Rathbone.
– Nagyon sajnálom, Mr. Rathbone. Kifizetem a tisztíttatást. – Bár, hogy miből, arról fogalmam sem volt, de nem igazán volt más választásom.
– Ugyan, hagyja csak. – Zöld szemei barátságosan csillogtak, az ajka mindkét sarka felkunkorodott, nekem pedig komoly erőfeszítésembe került, hogy ne tátsam el a szám. – Nem történt semmi.
Jó két fejjel magasabb volt nálam, bár az én alig százhetven centimnél nem nehéz magasabbnak lenni.
– Kérem, engedje meg, hogy kitisztíttassam! – erősködtem, de ő mintha meg sem hallotta volna. – Nem volt szándékos, én csak…
– Semmi szükség a magyarázkodására, Miss…
– Cailli – feleltem.
– Véletlen baleset volt.
Már nyitottam a szám, mikor egy hang a folyosóról félbeszakított.
– Itt meg mi folyik?
Magamban hangosan káromkodtam.
Basszus. Elwood.
– Semmi gond, Mr. Elwood – szólt hátra Rathbone, de le sem vette a pillantását az enyémről. – Csak egy apró baleset történt.
– Az én hibám – pillantottam át Jack válla felett Elwoodra, ki abban a pillanatba lépett be a már amúgy is szűk helyiségbe. – Nem vettem észre, hogy itt van és rányitottam az ajtót.
Elwood arca elborult, a szeme ijesztően szikrázott, ahogy végignézett Rathbone kávéfoltos öltözetén. A tekintete felém villant amolyan ezért még számolunk üzenetet küldve.
– Nagyon sajnálom, Mr. Rathbone – fordult felé. – Emma új még itt, és…
– Ugyan, Daniel – csóválta szép fejét, és összehúzta magán a sötétkék zakót. – Egy véletlen baleset volt. Ne csináljuk belőle ekkora ügyet.
Oké. Határozottan kedvelem – döntöttem el.
– Kérem. Fizetem a tisztítatást. Ez nem fog könnyen kijönni a zakójából…
– Emma, menj az irodádba! – szólt szigorúan Daniel.
Nézzenek oda, most már tegeződünk?
– De…
– Emma!
Tudtam, hogy ebből még baj lesz, így nem rontottam tovább a helyzetet azzal, hogy ellenkezem.
– Elnézést – néztem utoljára Jackre, majd kisomfordáltam Elwood mellett. Bemenekültem az irodába, és imádkoztam, hogy Rathbone meggyőzze Danielt, arról, hogy semmi probléma. Talán akkor kevésbé fog kinyírni.
Igyekeztem belemerülni a munkába, ami az asztalomon várt. Néhány kiadóval kapcsolatos elintézni való is akadt, így bekapcsoltam a számítógépet, és nekiláttam a teendőknek. Volt még néhány szinopszis, ami elmaradt, így azokat vettem elő, majd miután háromszor is átolvastam a jelentést róluk elküldtem Elwoodnak.

Feladó: Emma Cailli
Tárgy: Szinopszis
Dátum: 2013. június 25.
Címzett: Daniel Elwood

Mr. Elwood!

Az összes szinopszis értékelése elkészült, remélem, megfelel. Elnézést, amiért leöntöttem azt az idegent. Esküszöm, nem volt szándékos.
__________________________

Emma Cailli


Öt perc múlva már jött is a válasz.

Feladó: Daniel Elwood
Tárgy: Újabb hiba
Dátum: 2013. június 25.
Címzett: Emma Cailli

Miss Cailli!

Az az idegen a Britek követe, a cégem és Európát összekötő kereskedelem fontos munkatársa. Hála istennek, hogy balesetnek titulálta a dolgot. Legközelebb legyél figyelmesebb, Emma! Ha most felmondta volna az üzletet, nem lettem volna jó kedvemben!
_____________________________

Daniel Elwood, vezérigazgató

Nem lennél jó kedvedben, Elwood? Most fenyegetsz?

Feladó: Emma Cailli
Tárgy: Feltételes mód
Dátum: 2013. június 25.
Címzett: Daniel Elwood

Mr. Elwood!

Gondolom magának is feltűnt, hogy feltételes módot használt, nem is véletlenül. Mr. Rathbone rendkívül rendes úriembernek tűnt – ami egyébként nem mondható el mindenkiről –, ráadásul még csak mérgesnek sem látszott. Ez talán azt jelenti, hogy némileg túlreagálja a dolgot, uram. Teljes mértékben vállalom a felelőségett a történtekért, ha kell, még a tisztíttatást is fizetem, de nem kell, hogy lehordjon érte, én már bocsánatot kértem.

U.I.: Mióta is tegeződünk?
___________________________

Emma Cailli

Teljesen tisztában voltam azzal, hogy túllőttem a célon, de megérdemelte. Lehet, hogy főnök, és lehet, hogy dúsgazdag, de ő sem tökéletes. Akkor pedig ne is viselkedjen úgy.

Feladó: Daniel Elwood
Tárgy: A főnök szó jelentése
Dátum: 2013. június 25.
Címzett: Emma Cailli

Emma!

Tisztában vagy a főnök szó fogalmával, és hogy ez mit jelent?
Mivel Jack a cégem vendége, és még marad egy ideig, az én dolgom, hogy biztosítsam a kényelmét. De ha az alkalmazottaim leöntik kávéval, az nem egészen célra vezető.

U.I.: Nem kell elszámolnom vele, mikor és kit tegezek.
Most pedig légy szíves, és hozz be három kávét az irodámba.
________________________________

Daniel Elwood, vezérigazgató

Fortyogtam a haragtól és rettentő megalázottnak éreztem magam. Hát engem ugyan ne tegezzen, ha nem engedem meg!
Felpattantam az asztaltól, eltrappoltam a személyzetis szobába, hogy megcsináljam a nagyságos úr kávéját. Mivel nem kötötte ki, milyen kávét kérnek, úgy vettem, hogy rám bízza. Csináltam hát három tejszínes kávét, kicsit felturbóztam tejszínhabbal, fahájjal és kakaóval, nagyjából úgy, mint a forrócsokit, hátha ezzel kiengesztelhetem Elwoodot. Felvettem a tálcát a három csészével, és zsörtölődve az irodához vittem.
Bekopogtam, majd megvártam míg, Daniel beenged. Vállal belöktem az ajtót, és egy mosollyal az arcomon léptem be. Danielen kívül még két férfi ült az üvegasztal mellett egy tonna papír társaságában. Rathbone és egy őszülő, ötvenes éveiben lévő férfi.
– Tedd az asztalra, Emma! – utasított Elwood. Semmi köszönöm, bár nem is számítottam rá.
Óvatosan az asztal szélére helyeztem a tálcát, ügyelve, hogy ne borítsam rá senkire. Láttam a Rathbone szája sarkában játszó mosolyt, amitől nekem is vigyoroghatnékom támadt.
– Szükségem lenne rád, Emma! – súgta Daniel a fülembe, a hangja fáradtan csengett. – Ülj le kérlek!
Hát persze, ilyenkor jó vagyok igaz? – pufogtam magamban, de leültem Daniel mellé, és hogy jó benyomást keltsek, finoman keresztbe tettem a lábam, és rá mosolyogtam a két férfire, hogy oldjam a látható feszültséget. Jack visszamosolygott, elvette az egyik csészét, kicsit megkeverte, majd belekortyolt.
– Ez nagyon finom, Emma – hümmögött elismerően.
Muszáj volt vetnem egy jelentőségteljes pillantást Elwoodra. Ezt neked, főnök! Kávét főzni tudok. Ő is belekortyolt a sajátjába, de természetesen nem dicsérte meg a kávét.
– Daniel, nem igazán vagyok tisztában a költségvetésekkel – szólalt meg Jack. – A szerződésen megadott összeg nem fedezi a kiadásainkat, és inkább kedvez magának, mint nekünk.
Daniel letette a csészét, és egy számlát tolt Rathbone elé.
– Több árajánlatot is kértem, és ez a legkedvezőbb. A feltétele, hogy mihamarabb nekilássunk a munkálatoknak, mert a gyár csak az első fél évre ad juttatást.
– Gondolom az építkezés harminc százaléka magát illeti – húzta el a száját Jack, miután átolvasta a számlát.
– Mivel a munkálatok az én cégem keretein belül zajlanak, a felépítés pedig az én munkásaimat érinti, a későbbi bevételek több mint tíz százalékát érdemelem. – Elwood felvonta a szemöldökét. – Esetleg gondja van vele?
Jack elgondolkodva dörzsölte az állát, majd rám pillantott. Nekem viszont halvány gőzöm sem volt, miről beszélnek.
– Az építkezés több másik vállalatot is érint, szerte Amerikában, mivel ez egy globális program. A költségvetésekkel való elszámolás pedig az én időrendembe nem fér bele.
– Nem igazán értem, mire céloz ezzel – felelte Daniel udvariasan, majd kiitta a kávéja maradékát. Az egyik hozzám közel lévő lapon egy épület tervrajzának részlete látszott, tele mindenféle mértékegységekkel, anyagnevekkel, méretarányos számításokkal, én pedig egy kukkot sem értettem belőle.
– A Brit cég azért szállt be a kampányba, mert az ott lévő vállalatot felszámolták, és jelentős veszteségekkel kellett elszámolnunk. Enyém és még jó pár munkatársamé az Észak-Amerikai szektor, de mindannyian külön dolgozunk. Tekintve, hogy a céget felszámolták… nos, gyakorlatilag ennek az építkezésnek is minden részlete rám szakad.
– Még mindig nem értem, miben érinti ez a költségvetést vagy az építkezést.
– Remélem, hogy nem gondja, hogy ez a szerződés így megfelel nekem, vagy a vezérigazgatónak, akinek majd el kell számolnom vele. – Összeérintette az ujjait. – De tehetek engedményt, tekintve, hogy maga is jelentős hasznot húzhat ebből az építkezésből.
– Engedményt? – vonta fel a szemöldökét Daniel, és inkább tűnt bosszúsnak, mint kíváncsinak.
– Ahogy már említettem, a Brit létesítményt felszámolták, és kirúgták a dolgozók 60%-át, ami rengeteg embert jelent. Köztük az asszisztensemet is, aki… hát hogy mondjam, nem volt nagy veszteség.
Rám villantott egy vigyort, nekem pedig szörnyű gyanúm támadt.
– Ön említette, hogy a szerződést, és az építkezéssel kapcsolatos papírmunkát, Miss Cailli végezte – intett felém. – Nos, hajlandó vagyok megvitatni a főnökömmel az ajánlatát, és biztosíthatom, hogy meg tudom őt győzni a nyereségről, ha – felém fordult, és kedvesen elmosolyodott – ha magammal vihetem Miss Caillit az Amerikai körútra.
Elwood felé kaptam a fejem, aki elgondolkodva méregetett.
– Gondolom, tudja, hogy Miss Cailli még új itt.
– Ahhoz képest elég jó munkát végzett a papírokkal.
– Daniel – szólalt meg az ősz hajú férfi, szigorú pillantást vetve rá. – Én nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
– Ugyan már, gondoljanak bele – dőlt hátra Jack a székben, és összefonta az ujjait. – Az építkezés a maguk cégét is érinti, illetve a projektünk Észak-Amerikában lévő boltjaiba is kell majd szállítaniuk a rakományból, ami szintén csak az önök bevétele lesz. A szerződés itt van, már csak alá kell írni. A rakomány pedig pár hónapon belül indulásra készen áll. Én még egy-két hónapig a városban maradok, hogy felügyeljem az itteni építkezést, de utána továbbutazom, hogy ellenőrizzem a körzetembe tartozó építkezéseket – és így azokat az építkezéseket, amikbe maguk befektetettek – mutatott rá. – Ki lenne alkalmasabb, hogy felügyelje az Elwood cég befektetését, mint maga a vezérigazgató titkárnője?
Döbbenten meredtem Jackre. Mégis mi a francról beszél? Hogy én körbeutazzam Észak-Amerikát, csakhogy felügyeljem Elwood befektetését? Mégis minek néz ez engem, valami plusz csomagnak, ami a pénz mellé jár? Az ősz hajú férfi összeszűkült szemmel nézett Danielre, gyakorlatilag szugerálta, hogy ne fogadja el az ajánlatot.
– Daniel, Emma még új itt – mondta az ősz férfi. – Neked pedig szükséged van rá, hisz nincs más, aki betöltse a helyét.
– Ha nagyon muszáj, találok valaki mást ideiglenesen – felelte, majd rám pillantott.
Ez nem lehet igaz. Ez most komolyan fontolóra veszi, hogy eladjon engem ennek a vadidegennek?
– Szükségem van valakire, aki beszámol a munkálatokról, és tartja a frontot odakint – mondta, de inkább csak magának.
– Elnézést, de én is itt vagyok – csattantam fel. – Esetleg engem is megkérdezhetnének, akarok-e egyáltalán elmenni.
– Ez nagy lehetőség, Emma, és csak egyszer adódik – tárta szét Elwood a karját. – Gyakorlatilag ugyanaz lenne a feladatod, mint itt, csak más közegben.
Összeszorítottam az ajkam. Nem akartam elmenni. Kizárt. Nem azért jelentkeztem erre az állásra, hogy aztán csak arrébb pateroljanak, mint egy törött széket.
– Biztosíthatom, Emma, hogy semmi gond nem lesz az út alatt, és biztos vagyok benne, hogy remek munkát fog végezni – mondta Rathbone.
De én még csak nem is értek az építkezésekhez! – siránkoztam magamban. Gőzöm sincs, mit kell csinálnom. Szerződéseket megírni, jegyzőkönyvet készíteni, összesíteni a bevételeket és a kiadásokat, elszámolást írni vagy kávét főzni teljesen más, mint elmenni egy építkezésre. Ezekbe már mind belejöttem, erre beledobnak a mélyvízbe, ráadásul úgy tűnik, még csak beleszólásom sincsen.
– Az utazásról, a szállásról meg az ellátásról majd mi gondoskodunk, magának csak a tudását kell magával hoznia – mosolygott Jack. – Gondoljon bele, beutazhatja egész Észak-Amerikát.
Képtelen voltam megszólalni. A torkomba gombóc gyűlt, a gyomrom apróra zsugorodott.
Én nem akartam beutazni semmit!
Az ajkamba haraptam, hogy elrejtsem a rémületemet. Könyörögve néztem Danielre, de ő csak töprengve figyelt, mintha már meg is hozta volna a döntést. Attól a pillantástól, ahogy rám nézett felment bennem a pumpa. Ha meg meri fontolni, hogy eladjon ennek a…
– Rendben van – felelte végül. – Megegyeztünk.
A szám tátva maradt a döbbenettől. Remegett a kezem a dühtől, de képtelen voltam megszólalni.
– Nos, akkor Daniel – csapta össze Jack a tenyerét. – Ha a munkásai készen állnak, akár jövő héten el is kezdhetjük a munkálatokat.
– Odaküldöm Stevent, és ő majd mindenről tájékoztatja – bólintott Elwood.
– Tökéletes, tökéletes! – mosolygott boldogan Jack. – Akkor hát írjuk alá azokat a szerződéseket!
Először Jack, majd Daniel írta alá, majd a papírt felém tolták.
Danielre pillantottam, aki jelentőségteljesen pillantott rám. Jack bátorítóan rám mosolygott, én viszont legszívesebben összerogytam volna.
Remegő kézzel felvettem a tollat, és úgy írtam alá a papírt, mintha halálos ítéletet írnék.
Daniel levette a papírokat, majd egy dossziéba tette, és felállt.
– Nos, akkor én megyek is, Daniel – biccentett felé Jack. – A tervrajzokat estére várom. Emma – fordult felém – bízom benne, hogy hamarosan találkozunk.
Szótlanul bólintottam. Jack elköszönt az ősz hajú férfitől is, majd Daniel kíséretében távozott.
Megsemmisülten ültem a széken. A szemem sarkából láttam, hogy az ősz hajú férfi figyel, de nem vettem róla tudomást. Alig hallottam meg az ajtó csapódását, mikor Elwood visszatért. Jeges érzés futott végig a hátamon, ahogy rá pillantottam. Kobaltkék szemeit az enyémbe fúrta, az arcán semmi érzelem sem látszott. Azt hiszem inkább csak… elégedett volt.
– Maga végig ezt akarta – suttogtam. Mintha kigyúlt volna a villanykörte a fejemben, minden világossá vált.
– Szükségem volt a segítségedre, hogy megnyerhessük ezt az üzletet.
– De én nem csak egy tárgy vagyok, amit csakúgy odaadhat bárkinek pár millióért!
– Emma, ez az ajánlat magának is kedvező…
– Ne tegyen úgy, mintha, értetem tette volna! – csattantam fel. – Jack nem fogadta volna el az ajánlatot, mert az kedvezőtlen neki! Maga tudta ezt! Tudta, hogy nem fogja elfogadni, csak ha kap valamilyen kedvezményt. Hát lennék én? A kedvezmény? Odaadott neki, hogy az üzlet a maga javát szolgálja, és több milliót nyerhessen vele?
– Jacknek szüksége volt egy asszisztensre, aki elvégzi a papírmunkát, míg ő az építkezéssel bajlódik – mondta. Az arcáról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni. – Nekem pedig mindenképp kellett volna találnom valakit, aki vele megy, hogy ellenőrizze a befektetésemet.
– Rohadtul nem érdekel a befektetése! – csattantam fel. – Ehhez nem volt joga! Maga eladott engem! Eladott pár millióért!
Elwood arcán ismeretlen érzelem futott át, de gyorsan rendezte a vonásait.
– Maga is igent mondott volna.
– Nem! Nem mondtam volna!
– Ez az üzlet, Emma – vont vállat, de valamiért éreztem, hogy nem veszi ennyire félvállról. – Szokjon hozzá!
A döbbenettől még a káromkodás is belém szorult.
– Hát ennyit jelentenek magának az alkalmazottai? Nem, ne is válaszoljon! – álltam fel. – Nem érdekel!
– Most hová megy?
– Iszom egy kávét, és remélem, ezúttal magára öntöm!
– Emma, ne csináljon belőle ekkora ügyet! Gondoljon rá úgy, mint egy vakációra, amivel pénzt kereshet. Higgye el, busásan megfizetem a munkáját. Ráadásul bejárhatja az államokat. Ez nem vonzza magát?
Te vonzol engem, de ez most nem lényeg!
– Én nem akarok elmenni innen – feleltem halkan. – És a maga helyében nem fogadtam volna el ezt az ajánlatot.
– Ez még hónapok kérdése, Emma – sóhajtott Daniel. Az arcán újabb ismeretlen érzelem suhant át, de nem érdekelt annyira, hogy megállapítsam, mi volt az. Hátat fordítottam neki, és otthagytam.

– Komolyan ezt tette? – hüledezett Tia.
Az egyik személyzeti szobában ültünk egy kis asztal mellett, egy-egy csésze kávé társaságában. Gyűlöltem a kávét, de jobb híján be kellett érnem ezzel. Elwood irodájából kimenekülve egyenesen Tiához mentem, akit egy számítógép, és hatalmas kartondobozok közt találtam meg.
– Igen, ezt! – dohogtam. – Mikor róla beszéltél, nem mondtad, hogy ez a férfi egy hodegszívű jégcsap! Eladott engem pár millióért, hogy körbe-körbe rohangáljak Amerikában a hülye befektetése miatt!
– Még nem hallottam, hogy ilyet csinált volna – morogta Tia a kávés csészéjébe. – Vagy komoly vészhelyzet van… vagy nem csíp téged.
– Akkor rúgjon ki! – tártam szét a karom. – Ha nem akar itt látni, hát rúgjon ki!
– Akkor kereshet új titkárnőt.
Felhörpintettem a maradék kávét, gyűlöltem az ízét, de jobb túlesni rajta.
– Akkor mi lesz, visszamész dolgozni, vagy hazamész? – vigyorgott Tia.
– Igazán segítőkész vagy – dorgáltam. – Persze, hogy visszamegyek. Nem mintha lenne választásom. Kell a pénz, és a Jégcsap jól fizet – drasztikusan felsóhajtottam. – Mindegy, mit kell ezért tennem.
– Jégcsap? – nevetett prüszkölve. – Ez lesz az új beceneve?
– Tökéletesen illik rá – mondtam sötéten. – Aki eladja a titkárnőjét pár milliért annak csakis jégből lehet a szíve.
Nevetve rázta a fejét, de aztán elkomolyodott.
– Ez akkor is szemétség volt tőle. Megérdemelné, hogy új titkárnőt kellejen hajkurásznia. Te várj – csapott a karomra. – Elhíresztelhetnéd, hogy milyen vaskalapos egy ember, és akkor soha az életbe nem találna új titkárnőt.
Felnevettem.
– Megérdemelné, az biztos.
A telefonomra pillantottam.
– Mennem kell. Biztos vagyok benne, hogy Elwood halálra keres.
– Menj, kiscica, és kapd el a farkát! – vigyorgott. – Mutasd meg neki, hogy téged nem lehet csak úgy elpaterolni sehová sem!
Visszavigyorogtam, majd újult erővel az irodám felé vettem az irányt. Ha harc, hát legyen harc, Jégcsap! – vigyorogtam magamban.

Igazam volt, mikor azt mondta, Daniel biztos keres. A gépem öt új emailt jelzett, egy pedig tőle jött.

Feladó: Daniel Elwood
Tárgy: Építkezés
Dátum: 2013. június 25.
Címzett: Emma Cailli

Emma!

Munka után kérlek, gyere be az irodámban! Van itt pár tervrajz, amit el kellene vinned Jack Ratkbonenak!
_______________________________

Daniel Elwood, vezérigazgató



A munkaidőm végén kelletlenül bekopogtam Elwood irodájába.
– Emma, gyere be!
Nem kerülte el a figyelmem, hogy ne mondta, hogy üljek is le, így állva maradtam.
– Nos, mit kell elvinnem?
– Pár hete készült néhány tervrajz Rathbonenak, még akkor, mikor pályáztunk a munkaajánlatra – felelte. – Ezeket kellene most elvinned neki.
– Miért nem küldik át faxon? – vontam össze a szemöldököm.
Hogy őszinte legyek, semmi kedvem nem volt újra találkozni azzal a férfival, aki engem is belekevert az üzletbe.
– Jack személyesen akarja megkapni.
Az ajkamat rágcsáltam. Hogy miért azt sejtettem, és egyáltalán nem tetszett.
– Rathbone néhány saroknyira lakik innen, de Stephan – mutatott az előbbi tárgyalásról ismert ősz hajú férfira – majd elvisz.
– Erre igazán nincs szükség – ráztam a fejem. – Biztos van jobb dolga is.
– Ne aggódjon, Miss Cailli – mosolygott Stephan. – Ráérek.
Kelletlenül bólintottam, majd fogtam a táskám, és követtem Stephant a bejárat elé.
Csak essünk túl rajta gyorsan.
A bejárat előtt egy fekete Audi állt, a Jégcsap egyik céges autója – a sok közül. Stephan kinyitotta nekem az ajtót, majd ő maga is beszállt a volán mögé.– Vigyem is haza, Miss Cailli?
– Ha ráér, Stephan, megkérném – mosolyogtam.
Visszamosolygott.
– Mondja, Stephan… – kezdtem, mikor kikanyarodott a főútra. – Elwood mindig ilyen? Úgy értem, mindig így viselkedik?
– Nem, kisasszony. Régen nem volt ilyen.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Erről nem igazán szabad beszélnem, kisasszony – felelte, le sem véve a szemét az útról.
Nem akartam erőltetni, de nagyon kíváncsi voltam. Pár percig csendben autóztunk, majd Stephan mélyen felsóhajtott. Lejjebb csúsztam az ülésen.
– Mindenkivel így viselkedik? – kérdeztem halkan.
Stephan pár másodpercet várt a válasszal.
– Nos… Nem. Daniel kimondottan jól nevelt, amit ma művelt, az nem vall rá.
– Tehát akkor velem van a baj – feleltem.
– Nem, Miss Cailli, nem magával. Maga… – habozott, mintha a megfelelő szavakat keresné. – Különleges személy. Daniel nem szándékosan viselkedik így magával.
Felvontam a szemöldököm.
– Azt hiszem, ezt most nem értem. Én tettem valami rosszat, vagy mi?
– Nem, kisasszony, maga nem tett semmit.
– Akkor meg?
Stephan láthatóan feszengett.
– Erről nem beszélhetek, Miss Cailli. Daniel megtiltotta.
Megtiltotta? Mégis miért?
Az autó ablakán át az elsuhanó házakat figyeltem.
Itt valami nagyon nincs rendben – gondoltam. Mégis mi baja velem? Mindig mindent tökéletesen elvégeztem… Jó rendben, leöntöttem kávéval egy férfit, akivel milliós üzletet kötött, és szépen leteremtettem az étteremben, de hát ez még nem ok arra, hogy elküldjön!
– Mióta dolgozik neki, Stephan? – kérdeztem kicsivel később.
– Hat éve – jött a tömör válasz.
Stephan tapasztalt, vén rókának tűnt, kedves arca volt, rövidre nyírt ősz haja, és egyáltalán nem úgy beszélt velem, mint Elwood.
– Itt vagyunk – szólalt meg. Leparkolt egy magas, kovácsoltvas kapu előtt, és mivel láthatólag nem volt hajlandó többet mondani, kiszálltam.
– Sietek vissza! – mondtam, mielőtt becsaptam az ajtót.
Pár lépés után megpillantottam egy kaputelefont, és megnyomtam a gombot. Halk zörejt hallottam, majd egy mély hang szólalt meg a túl végén.
– Miben segíthetek?
– Mr. Rathbonehoz jöttem, az építkezés tervrajzai miatt. A nevem Emma Cailli.
A vonal elcsendesedett, majd a kapu halk nyikorgás közepette lassan elkezdett kinyílni. Megvártam, míg épp átférek rajta, majd a hosszú kavicsos járdára lépve a ház felé vettem az irányt. Rathbone egy magas téglaépületben szállt meg, az udvar kétszer nagyobb volt, mint maga a bérház, a ház előtt egy Volvo xc90-es parkolt. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, hányszor ültünk ki az egyik padra Jasonnel, és mondtuk végig az előttünk elhaladó autók márkáját.
Felmentem a kőlépcsőn egy tágas teraszra, majd mielőtt még odaértem Jack ajtót nyitott.
– Emma – mosolygott rám. – Nem hittem, hogy ilyen hamar találkozunk.
– Dehogyisnem, hisz épp maga kérte, hogy személyesen hozzam el a tervrajzokat – mosolyogtam rá negédesen.
– Lebuktam – vigyorgott rám, mint egy kisgyerek. – Jöjjön beljebb, kér egy kis bort?
– Nem köszönöm, csak a tervrajzok miatt jöttem. – Miután ennek a férfinek is köszönhetően kell majd beutaznom fél Amerikát semmi kedvem nem volt vele itt borozgatni.
Egy előszoba szerű helyiségbe vezetett, de nyugodtan lehetett volna egy királyi palota előterme is. Az elrendezés tizennyolcadik századi volt, minden bútor sötét barna, vagy mélyvörös, a szőnyeg török eredetű. Az ablakon tizennyolcadik századi függöny lógott, előtte egy szintén barna bőrkanapé terpeszkedett. Egy kerek, oroszlán lábú asztal állt mellette, amin egy tálca déli gyümölcs foglalt helyet. Látszott, hogy van ízlése a pasinak.
– Tetszik? – kérdezte mosolyogva.
– Igen – mosolyogtam vissza. – Nagyon ízléses.
– Valóban az – bólintott. – Kedvelem a régi korok bútorait.
– Azt látom.
– Jöjjön, üljön le.
Kiderült, hogy a kanapé nem csak szép, de kényelmes is. Jack nem törődött azzal, mikor azt mondtam, nem kérek bort. Két talpas poharat vett elő egy vitrinből, majd fehérbort töltött mindkettőbe, ő maga pedig mellém ült.
Elővettem a táskámból a terveket, és letettem az asztalra. Minek is kell ehhez bor? – gondolkodtam. Csak oda kell adnom a terveket neki, aztán haza menni.
Jack megemelte a poharát:
– Egészségére.
Az övéhez érintettem az enyémet.
– Magának is – feleltem, majd belekortyoltam. Hm, nagyon finom.
– Kérem, szólítson Jacknek.
– Jack – bólintottam. Szándékosan nem mondtam, hogy hívjon Emmának. Nem ismerem, szóval nem adok neki ilyen engedményt. Ráadásul miatta csaptak össze a fejem felett a hullámok. Nem tudom, mit gondolt, de engem nem lehet levenni a lábamról egy pohár fehérborral.
– Remélem nem okoztam kényelmetlenséget az ajánlattal – mondta fürkésző tekintettel.
Az ajkamhoz emeltem a poharat, hogy nehogy kicsússzon rajta valami epés megjegyzés.
– Úgy tűnt, nincs elragadtatva az ötlettől – folytatta.
– Maga el lenne, Jack? – kérdeztem finoman. – Egy vadidegennel kell majd eltöltenem ki tudja mennyi időt egy olyan befektetésre ügyelve, amiről semmit sem tudok. Mindezt pedig olyan valaki miatt, aki a pénzével többet törődik, mint az alkalmazottaival. – Fanyarul elmosolyodtam. – Bocsásson meg, ha nem vagyok lelkes.
– Meg fogja szokni, higgye el. Ami pedig Danielt illeti… Nos, ő beszélt nekem magáról. Említette, milyen jól végzi a munkáját, ezért gondoltam magára.
Jack tehát nem volt benne ebben az összeesküvésben – gondoltam. Ettől máris kicsit jobban éreztem magam.
– Csak pár hete dolgozom Danielnek – feleltem epésen. – Kicsit irracionális, hogy épp engem dicsért.
– Daniel furcsa ember – mondta Jack elgondolkodva. – Volt már pár üzletem vele, és mindig is olyan… Zárkózott volt. De talán éppen ezért olyan sikeres.
– Talán – feleltem. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni.
– És mi a helyzet magával, Emma? – tette le a poharát az asztalra.
– Hogy érti?
– Csak próbálom megfejteni magát – mosolygott. – Maga is épp olyan zárkózott, mint Daniel.
Zsák a foltját – gondoltam.
– Mindenkinek megvannak a maga titkai, Jack. Az enyémek túl piszkosak ahhoz, hogy olyasfajtát terheljek vele, mint maga.
– Ezzel csak jobban felkelti az érdeklődésemet.
A kis vészcsengő a fejemben trillázni kezdett.
– Nincs benne semmi érdekes, amire kíváncsi lehet – mondtam lassan.
– Hol lakik, Emma?
Hát igen. Sejtettem, hogy valami nem lesz rendben.
– Házban, Jack. Egy nagyon kényelmes házban.
Felnevetett, de a nevetése enyhén gúnyos volt.
– Tudod, hogy értettem.
– Nem engedtem meg, hogy tegezzen – mondtam higgadtan és felálltam. – Itt vannak a tervek, nézze meg őket, és amelyikkel meg van elégedve, azt küldje vissza holnap Danielnek.
Pislogott párat és lenyelte a választ.
– Rendben – mondta szinte védekezve. – Köszönöm, Emma.
– Nincs mit, Jack.
Felvettem a táskám, mire ő is felpattant.
– Még csak most érkezett – mondta.
– Fáradt vagyok, és holnap korán kell kelnem – hazudtam.
– Ne vigyem haza? – próbálkozott.
– Stephan visz haza. – Elmentem Jack mellett, igyekeztem minél gyorsabban kint lenni az ajtón. De azért, hogy ne tűnjek udvariatlannak, visszafordultam.
– Jó éjt, Jack.
Lemondóan nézett rám, látszólag nem így képzelt el ezt a találkozást.
– Jó éjt, Emma.

Otthon már csak arra volt erőm, hogy elmenjek zuhanyozni, még csak fel sem hívtam Danielt, hogy elmondjam, átadtam a terveket Jacknek. Zuhanyzás után felvettem a pizsamám, bedőltem az ágyba, és szinte rögtön elaludtam.

2016. április 24., vasárnap

Röpke idézet

"Elakadt a lélegzetem, pillantásom telt ajkaira esett, éreztem meleg leheletét az arcomon, a tekintetében ugyanazt a vágyat láttam, amit én is éreztem. A levegő megfeszült körülöttünk, a pillanat elnyúlt, egy örökkévalóságnak tűnő röpke percig figyelt, majd kellemes, vágyakozó mosoly terült szét az arcán. Nem volt szükségem ennél egyértelműbb válaszra: megragadtam a gallérját, és magamhoz húztam, ajkam mohón tapadt az övére, csábító ígéreteket hordozva, melynek még ő sem tudott ellenállni."


Lehet tippelni, melyik könyvemből van az idézet! :)


2016. április 23., szombat

Beléd temetkezve 4. fejezet

4. fejezet


Szerda reggel minden izgalmam ellenére majdnem elaludtam. Kétszer is kinyomtam a telefonom ébresztőjét, mire Tia szó szerint rám törte az ajtót, és kirángatott az ágyból.
– Em, nem késhetsz el az első munkanapodon! – rántotta le rólam a takarót. – Gyere már, szereztem neked ruhát!
Megdörgöltem a szemem, és rápislogtam az órára. Negyed kilencet mutatott.
Ó, a francba – dünnyögtem magamban, és kelletlenül felültem. Tia az ágyam mellett állt, csípőre tett kézzel türelmetlenül dobolt a lábával a padlón.
Az első dolgom az volt, hogy elmentem zuhanyozni, mielőtt még a házsártos öregasszony felébred, mert akkor aztán tényleg elkésem. Próbáltam sietni, de a reggeli zuhanyzást nem lehet elkapkodni; lehunyt szemmel hagytam, hogy a forró víz kimasszírozza a vállamból a görcsöt, és ellazítsa merev tagjaimat. Az enyhe idegesség, amit felkeléskor éreztem lassanként kezdett egészséges izgalommá válni, és fél óra múlva már teljesen felöltözve, várakozóan álltam a tükör előtt.
Tia kölcsönadott ruháiban kényelmetlenül éreztem magam, de főleg azért, mert nem az enyémek voltak. A barátnőmnek a vérében volt az adakozás, amit nagyon tiszteltem benne, de mikor ezt a tulajdonságát rajtam vetette be, annak már kevésbé örültem. Ösztönösen utasítottam vissza mindent, amit adni akart, mert ilyenkor mindig erőt vettek rajtam az utcán tanult szabály: sose vedd el azt, ami nem a tiéd. És mikor Tia kölcsönadott valamit, hát azt többé nem volt hajlandó visszaadni. Megfogadtam, hogy egy nap majd bőségesen kárpótolom azokért a dolgokért, amiket nekem adott.
A rossz érzéseim ellenére a ruha tökéletes volt a munkámhoz; egy, az interjún viselt öltözékhez hasonló kosztümöt vettem fel, csak ezúttal fekete helyett ez smaragdzöld volt, ahogy a hozzá való cipő is. A hajam leengedtem, mert már nem volt időm megcsinálni, és sóhajtva hátat fordítottam a tükörképemnek. Tia le sem tagadhatta volna, hogy másodállásban modellként dolgozik.

Tia egész út alatt beszélt hozzám, én pedig igyekeztem figyelni rá, de a gondolataim a hatalmas Elwood épület és a szexi főnök körül jártak. Újra meg újra átpörgettem magamban az interjút, és azon járt az eszem, mennyire abszurd döntést hozott Elwood azzal, hogy engem vett fel. Totál elszúrtam mindent, ráadásul nem csak az interjún, hanem az előtt is. Mégis mi a franc késztette őt mégis arra, hogy engem vegyen fel? Ő maga mondta, hogy szakmai végzettséggel rendelkező embereket keres, én pedig nem voltam az. Az éttermes szituáció, majd az interjú és a döntés, amit hozott… Mind teljesen ellent mondásos volt.
Tia magamra hagyott az előcsarnokban, és elsietett az alkalmazottaknak fent tartott öltöző felé, én pedig a hetedik emelet felé vettem az irányt. Volt még tíz percem tíz óra előtt, de úgy éreztem, ha előbb érkezem, azzal szerzek pár jó pontot. Az ismerős emeletre érve kicsit lelassítottam, hogy megigazíthassam a szoknyámat, és imádkoztam, hogy ne essek hasra a magas sarkúban. Ez volt talán a harmadika alkalom, hogy nem dorkóban mászkáltam, és ez meg is látszott rajtam. Igyekeztem tudomást sem venni az orruk alatt nevetgélő nőkről, akik mulatva figyelték, ahogy ingatagan végigmegyek a folyosón.
Daniel Elwood már várt rám az irodájában. Egy pillanatra megálltam az ajtóban, megengedtem magamnak egy álmodozó pillantást. Elwood egy papírhalom fölé hajolt, fekete haja az arcába hullt, könyékig feltűrt fehér inge látni engedte izmos alkarját, és nem viselt zakót.
– Miss, Cailli – pillantott fel az irataiból. – Korábban érkezett.
– Nem akartam elkésni – vontam vállat, de magamban mosolyogtam. – Leülhetek?
– Csak tessék! – felállt, és kihúzta nekem a széket, majd helyet foglalt a nagy üvegasztal túloldalán. Kihúztam magam, és ezúttal igyekeztem nem botladozva megtenni az ajtó és a szék közti távot. Néhány lépés után azonban csúfos kudarcot vallottam, így kecsesség helyett inkább gyorsan helyet foglaltam Elwooddal szemben. Ő egy kaján mosollyal a száján újra a papírjai felé fordult, az arcom pedig lángra lobbant, és hirtelen nagyon lekötött a szoknyám szárának igazgatása.
– Ezt írja alá, kérem – csúsztatott felém egy apró betűkkel teleírt paksamétát.
– Mi ez? – vontam össze a szemöldököm.
– Egy szerződés, ami a munkavállaló és munkaadó között jön létre attól fogva, hogy itt dolgozik. Az aláírásával elfogadja a feltételeket és a kötelességeit.
– A kötelességeimet? – pillantottam fel. Elwood leplezetlen vigyorral figyelt.
– Azokról majd később szót ejtünk. Még mindig visszamondhatja, ha gondolja, és akkor a szerződést semmisnek tekintjük.
Átfutottam a szerződést, de mivel nem sok tapasztalatom volt benne, és gyakorlatilag fogalmam sem volt, mit olvasok inkább csak aláírtam, majd visszatoltam Mr. Kajánvigyor elé.
– Fog kapni egy belépőkártyát is, illetve egy tagsági kártyát, amit felhasználhat bármilyen a cég által megvásárolt vagy működtetett üzlethelyiségben. Ez egy kedvezmény a cég munkatársainak, amivel ingyen étkezhet és vásárolhat.
Megráztam a fejem.
– Nekem erre nincs szükségem.
Még csak az kellene, hogy a cég tartson el. A gondolattól is elönt a szégyen.
– Ez a cég ajándéka, Emma – dörzsölte az állát.
– Az ajándék nem azoknak jár, akik valamit jól csináltak? – tudakoltam.
– Nálunk nem.
– Jobb helyeken igen!
Felvonta szép ívű szemöldökét.
– Ha nem akarja, nem adom oda.
– Remek – mosolyogtam.
Mélyet sóhajtott.
– Maga aztán nehéz eset – nézett rám töprengve.
– Úgy gondolja? – kérdeztem kihívóan.
Mélyen a szemembe nézett, pár másodpercig várt a válasszal, majd azt mondta:
– Igen, Miss Cailli. Maga igazán nehéz eset. – Nem mertem megesküdni, de mintha mosoly suhant volna át az arcán.
Lesütöttem a szemem, és eltökéltem, hogy nem fogok veszekedni vele.
– Jöjjön, körbevezetem! – pattant fel hirtelen a székből. Összevont szemöldökkel figyeltem, ahogy megkerüli az asztalt, és kinyitja előttem az ajtót. Lassan keltem fel a székből, mert éreztem, ahogy a puha szőnyeg hosszú szálai beleakadtak a magas sarkúmban. Még csak az kell, hogy kiterüljek itt, mint egy béka. A vállamra vettem a táskám, és mit sem törődve Elwood vigyorával elmentem mellette.
– Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy jól döntött, Mr. Elwood. Komolyan úgy gondolja, hogy én vagyok a… legalkalmasabb erre az állásra? – Halk kattanással bezárta az ajtót, majd zsebre vágta a kulcsot és szigorú arccal felém fordult.
– Nos, Miss Cailli, igen, úgy gondolom. Volna oly kedves, és nem kételkedne tovább a döntésemben? – Felvonta egyik szemöldökét. – Ha úgy gondolja, el is mehet!
Francba! Ez most ideges.
– Elnézést – morogtam az orrom alatt, és inkább hátat fordítottam neki. Elment mellettem, én pedig gondolkodás nélkül követtem. A zsebébe csúsztatta a kezét, úgy tűnt elmélyedt a gondolataiban. Ahogy elmentünk a folyosón dolgozó nők mellett, azok leplezetlenül végigéztek rajta, némelyikük csábosan, némelyikük kihívóan mosolygott rá, de ő mintha észre se vette volna. Mikor viszont engem is észrevettek mögötte gúnyos grimaszokat vágtak, és elfordultak. Közönyösen elmentem mellettük. Volt idő, mikor még zavart volna, de pechjükre, annak már vége.
– Hogy áll az olvasással, Emma? – kérdezte hirtelen Elwood, a válla felett rám pillantva.
– Tessék? – pislogtam. Ez meg hogy jön ide?
– Olvasás! – toppantott idegesen.
– Nos… szeretek olvasni. – Ez még igaz is volt, bár nem volt sok időm rá. Általában csak azokat a könyveket olvastam, amiket Tia adott kölcsön, és azok is mind klasszikusok voltam. Nem tudom, mi lett volna számára a kielégítő válasz.
– Milyen könyveket szeret? – folytatta, miközben előreengedett a lépcsőn.
Az ajkamat rágcsálva lépdeltem lefelé.
– Klasszikusokat. Tudja, nem igazán lehetek válogatós.
– Jane Austen? – Hallottam a hangjában a mosolyt. – Büszkeség és balítélet?
– Többek között – feleltem.
– Na és mást? – Végigvezetett a vagy három lépcsősoron a tízedik emeletre, majd megállt egy magas ezüstajtó előtt.
Kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Nem szerettem, ha faggatnak, magamról beszélni meg pláne nem szerettem beszélni. És kezdett egyre nehezebbé válni, hogy olyan szavakat használjak, amiket Elwood elvárt volna. Egyszerűen csak rávágtam volna, hogy klasszikusok, de nincs pénzem könyvre, és hagyja már abba a faggatózást.
– Mást nem igen, Mr. Elwood – ráztam a fejem. – Nincs időm olvasni.
Elgondolkodva nézett rám, én pedig lesütöttem a szemem.
– És csinál valami mást az olvasáson kívül? Tudja, szabadidejében.
Futni szoktam, általában minden reggel, de ezt nem akartam az orrára kötni.
– Nem igazán van szabadidőm.
Felhorkantott.
– Mindenkinek van szabadideje, Emma.
– Magának van?
– Van! – vágta rá.
– Örüljön neki! – intettem.
Felsóhajtott, mint akinek elege is van a témából. Az ajkamba harapva átkoztam magam, hogy képtelen vagyok értelmes választ adni. Már inkább elviseltem volna Taylort, mint ennek a férfinek az elvárásait. Egyre jobban kezdtem látni, hogy én nem tudom teljesíteni, amit ő megkövetel.
– Ez lesz itt az ön irodája! – tárta ki az előttünk álló ajtót. Intett, hogy menjek be, ő pedig követett.
Tágas iroda volt, ugyan nem olyan tágas, mint Elwoodé, de nagyjából biztos voltam benne, hogy az én kis szobám kétszer beleférne. Egy hosszú asztal foglalta el az egyik sarkot, amit egy számítógép, egy faxgép, egy nyomtató és egy vagy fél tucat stóc papír foglalt el. Egy gurítható, sőt, hátradönthető támlájú szék volt mögötte. A krémszínű lamináltpadlón hosszúszőrű szőnyeg feküdt, olyan, mint Elwood irodájában is. A fal itt is világosbarna burkolattal volt fedve, mellette egy magas polc állt, tele mindenféle iratokkal. De sem a világos színek, sem az iroda otthonos hangulata, sem a kényelmes szék látványa nem fogott meg annyira, mint az asztal melletti komplett üvegfal. Az iroda épp a belvárosra nézett le, a messzi távolban még a folyót is láthattam, alattam pedig Portland nyüzsgő utcái fogadtak. Innen a magasból minden olyan aprónak tűnt. Hirtelen elfogott a büszkeség érzése, hogy én állhatok idefent, nem pedig valaki más. Én csodálhatom meg a kilátást ebből a modern, otthonos irodából nem más, és én lehetek Daniel Elwood titkárnője nem más.
– Ez csodálatos – suttogtam megigézetten. Az üvegre simítottam a kezem, mintha megakarnám érinteni az alattam hömpölygő várost. Mintha egy profi festményt csodáltam volna, csak ez még annál is jobb volt.
– Reméltem, hogy tetszeni fog – lépett mögém Elwood. – Láttam, milyen áhítattal bámult ki az irodám ablakán, és úgy gondoltam, odaadom magának ezt – mutatott körbe.
Gombóc gyűlt a torkomban. Soha senki nem foglalkozott azzal, nekem mi tetszik, vagy hogy a kedvemre tegyen. Boldogan mosolyogva fordultam Elwood felé, és legszívesebben megöleltem volna – de sejtettem, hogy azt nem díjazná.
– Ez gyönyörű. Köszönöm! – hálálkodtam.
Olyan mosolyt villantott rám, amitől elállt a lélegzetem.
– Nehéz munkát kell majd itt végeznie, Miss Cailli – tette ismét zsebre a kezét. – Nem ájulhat el minden szép mosolytól.
Lángra lobbant az arcom, és gyorsan elfordítottam a fejem, de még láttam az elégedet mosolyt az arcán. Ez a harmadik alkalom, hogy találkoztunk, de már többször pirultam el, mint addig bármikor. Nem tetszett, hogy ez a férfi ilyen hatással van rám, az pedig pláne nem, hogy még élvezi is.
– Gondolja, hogy menni fog? Nagy a hajsza, és sajnos nem sok időm van, hogy betanítsam magát. Ez egy rendkívüli állásinterjú volt, mert sürgősen szükségem van egy titkárnőre. Gyorsan kell tanulnia, és hibátlanul végrehajtani, amit kérek.
Valami összeomlott bennem kétkedő szavai hallatán. Nem bízott benne, hogy meg tudom csinálni, kételkedett a tudásomban, de akkor mi a francnak vett fel épp engem?
– Ezt magának kell tudnia, mister! Maga vett fel.
– De ön jelentkezett, Miss – dőlt neki az asztalnak. – Megbirkózik vele?
Dacosan felszegtem az állam, elöntött a düh.
– Ha nem így gondolja, vegyen fel mást! Van választék! Nem kell nekem itt lennem, és magának sem kell az én betanításommal fáradoznia! Ha pedig megaláztatást akarok, az megkaphatom Taylornál is!
Meghökkenve nézett rám, de gyorsan összeszedte magát.
– Gondolja, hogy így kell beszélnie a főnökével?
– Gondolja, hogy így kell beszélnie egy alkalmazottal? – vágtam oda.
Élesen beszívta a levegőt, kobaltszín szemei hidegen csillogtak.
Basszus – gondoltam dühösen. Már megint túl messzire mentem.
– Oké, kezdjük elölről – fújta ki a levegőt.
Pislogtam párat, de hagytam, hogy beszéljen.
– A héten több konferencián is részt kell vennem, amire el kell kísérnie. Nem szeretném már az első héten kifárasztani, de ez része a betanításnak. Szeretném, ha gondoskodna a szerződésekről, amiket magunkkal kell vinnünk, illetve a jegyzőkönyvről, és a fizetések menetéről. Az elszámolást be kell vezetnie az adatbázisba, és adódott egy kis probléma a banki átutalásokkal.
Igyekeztem gondolatban mindent felírni, és kicsit megnyugtatott a tudat, hogy a szerződések meg a jegyzőkönyvek terén nem voltam teljesen hülye. Taylor gyakran kért meg hasonlóra.
– A második héttő már komolyabb munkákat is kap – folytatta, és felvett egy dossziét az asztalról. – Azért kérdeztem, hogy hogy áll az olvasással, mert a múlthónapban megvásároltam egy kiadót, de az asszisztens felmondott.
Döbbenten pislogtam.
– Azt akarja, hogy én vegyem át a helyét?
– Még nem – rázta a fejét. – Illetve nem teljesen. Nem akarom túlterhelni, így ideiglenesen kerestem a posztra valaki mást, de pár hét múlva szeretném, ha maga venné át a helyét.
– De hát az interjú… – motyogtam kábán.
– Az interjú eredetileg erre az állásra lett meghirdetve, némi módosítással, de gondolom, ezt ön is tudja, hisz olvasta a kiírást. – Óvatosan megemelte a szemöldökét a válaszomat várva.
A francba veled, Tia! – füstölögtem. Hát persze, hogy jobban utána kellett volna néznem ennek az egésznek, és nem rábízni mindent Tiára! Egy szóval sem mondta, hogy a meghallgatásra titkárnő és kiadói asszisztenst keresnek.
– Ne aggódjon, nem maga lesz egyedül – tette hozzá, mikor látta, hogy nem válaszolok. – A következő interjú a jövő héten lesz, addig pedig még nem kell nekilátnia.
Nagyot nyeltem. Hát ez cseppet sem az, amire számítottam. Más az, ha olvasom a könyvet és más az, ha szerkesztem. Elwood egyetlen szóval sem tért ki semmiféle asszisztensi állásra az interjún, mégis hogy gondolta ezt? Majd csettint egyet én pedig osztódni kezdtek, és mindent elvégzek? Azt legalább tudtam, hogy mi egy titkárnő feladata, de hogy egy kiadói asszisztensé? Ezt nem gondolhatta komolyan.
Kell ez az állás, Cailli! – ripakodott rám egy hang. Különben mehetsz vissza az utcára!
Az ajkamba harapva adtam igazat a hangnak.
– Rendben…
– Mint mondtam, be fogom tanítani, és mindenről időben tudomást szerez majd. – Kezdtem úgy érezni, hogy sokkal inkább magát győzködi, mint engem.
– Nem lesz, gond, uram. Bár nem egészen erre számítottam… Ha nem egyedül kell csinálnom, majd belejövök.
Elwood kutató pillantással nézett rám, és úgy éreztem átlát rajtam. Látja a kétségbeesett nőt, aki akármit megtesz egy munkáért, csakhogy ne veszítse el az otthonát, és még hazudni is képes, hogy bizonyíthasson.
Eltökéltem, hogy akármi is lesz, nem adom meg az okot, hogy csalódjon bennem. A francba is a szakmai képesítéssel, meg a többi maszlaggal. Még egy olyan jött-ment is, mint én bele tud tanulni akármibe, amihez elég eltökélt.
– Akkor hát menni fog?
Mélyen felsóhajtottam. Megint kezdi…
– Igen – suttogtam.
Pár pillanatig bámult rám, de én nem néztem a szemébe.
– Megbántottam? – Valami halvány érzelem suhant át az arcán, de mielőtt megállapíthattam volna, mi az, már el is tűnt.
– Nem – mosolyogtam szomorúan. – Már megszoktam, hogy az olyanok, mint maga, lekezelően bánnak az olyanokkal, mint én.
Felpillantottam rá. Az ismeretlen érzelem visszatért az arcára.
– Lekezelően?!
– Mintha nem tudná – forgattam a szemeim. – Maga csinálja a legjobban.
Mindkét szemöldökét felvonta.
– Nem áll szándékomban lekezelően viselkedni magával, Emma.
– Dehogyisnem! – fintorogtam.
– Élvezném, ha nem mondaná meg, kit kezelek le, és kit nem!
– Feltűnt, hogy mióta itt vagyok, folyton csak veszekedünk?
– Feltűnt, hogy folyton maga kezdi?
– Ha maga nem lenne ilyen… ilyen… – Próbáltam megfelelő szót találni arra, hogy milyen, de elég nehéz volt.
– Ilyen mi? – kérdezte fenyegetően.
– Mindegy. – Konokul bámultam rá, ő meg viszonozta a pillantásomat.
– Helyes.

További két órát töltöttünk azzal, hogy Elwood körbevezetett a hatalmas épületben. A cég a maga húsz emeletével elszállásolhatta volna Portland lakosainak negyedét. Az épület fel volt osztva, minden egyes emeleten a cég által felvásárolt vagy működtetett marketingek alelnökeinek irodája foglalt helyet, illetve a vele kapcsolatban lévő asszisztenseké, munkatársaké. Az épület egésznap nyüzsgött, mindenki ide-oda rohangált, amit Elwood elégtétellel nyugtázott, ugyanis saját elmondása szerint gyűlöli a lusta embereket.
– Ha bármi kérdése van, a dolgozók örömmel segítenek magának.
– Inkább nem – mondtam, a hetedik emeleti nőkre gondolva. Egészen biztos vagyok benne, hogy ők élveznék, ha hozzájuk fordulnék segítségért. – Ha probléma adódik, akkor itt van maga.
Elwood dallamosan felnevetett.
– Fél a munkatársaitól?
– Csak nem ismerem őket. Nem akarom úgy kezdeni, hogy lerohanom őket a kérdéseimmel.
– Biztos vagyok benne, hogy nem bánnák. És maga egyébként sem az a típus, aki sokat kérdez. – Felém villantott egy mosolyt. – Amióta itt van egyet sem tett fel.
Csak megvontam a vállam.
– Eddig minden világos.

Miután minden fontosabb folyosót végigvettünk Elwood visszavezetett az irodájába, hogy még elintézzünk pár dolgot. Míg ő a papírjaival matatott én kibámultam a hatalmas ablakon az alattunk elnyúló városra. A nap már magasan járt, talán két óra is elmúlt, az ég kezdett beborulni és már gyülekeztek az esőfelhők.
– Nos, ami a fizetését illeti – kezdte Elwood. – Én ezer dollárra gondoltam kezdésképp, és az emelés a teljesítményétől és a feladataitól függ.
A fejem felé rezdült. Fel sem fogtam, mit mondott, mert az agyam leragadt az első mondatnál.
– Ez… Ezer dollár? – hüledeztem.
– Kevesli? – kérdezte meglepetten.
Tátott szájjal ráztam meg a fejem. Ezer dollár? Még életemben nem láttam ennyi pénzt.
– Maga viccel. – Kerekre tágult szemmel bámultam rá. – Hisz ez rengeteg.
– Emma, ezer dollár a minimum egy ilyen cégnél. Sokkal többet is adhatok.
– Többet? – Az agyam kezdett leblokkolni. – Ezer dollárról beszélünk!
Elwood összezavarodottan nézett rám.
– Emma, ez egyáltalán nem sok. Elég a lakbérére?
Az agyam abban a pillanatban életre kelt, és felvisított a vészcsengő.
– Igen… – mondtam mérgesen.
Nincs szükségem ennek a férfinek a szánalmára. Azt hiszi nincs pénzem a lakbérre? Hah! Eddig is mindig megoldottam valahogy, azután is megfogom!
– Remek – mosolygott rám.
– Túl sokat törődik az alkalmazottainak a jólétével – morogtam, és a kezemben lévő dossziéból kilógó papírral játszottam.
– Én csak azt akarom, Emma, hogy meg tudjon élni a pénzből, amit adok.
– Eddig is megéltem valahogy, mister, és senki nem segített.
Ezen mintha meglepődött volna.
– A szülei nem segítettek?
A kis vészcsengő hangosan rikácsolni kezdett, visszavonulót fújva.
Csak megrázta a fejem, de nem mondtam semmit.
– Miért nem?
Felpillantva végre először nem a gúnyos vagy elégedett mosolyával találtam szemben magam. Mintha együttérzés csillogott volna a szemeiben. Elvörösödve az ujjaimat kezdtem bámulni. Nem akartam erről beszélni, főleg nem vele.
– Azt akarják, hogy a saját lábamra álljak. – A hazugság égette a torkom.
Perzselő pillantással nézett rám, amitől megint úgy éreztem, hogy a lelkemig lát.
– Azt mondta, lenne valamit, el kellene végeznem – mondtam, hogy témát váltsak. – Mi lenne az?
– Igen, nos… Ez az asszisztensi munkával kapcsolatos. Az első megbeszélése előtt arra gondoltam, átnézhetne néhány szinopszist. Készítsen róla értékelést, és küldje el nekem. Normál esetben a felelős szerkesztőnek kellene küldenie, de először szeretném látni, mire jut. A gépén van egy mappa, abban megtalál mindent. Egy cetlin pedig rajta van a cím, amire küldenie kell. Szóltam Rosenak, hogy segítsen. Ő fogja betanítani magát.
Bólintottam és idegesség fogott el.
Ezek csak szinopszisok – gondoltam. Nem fognak megenni, mint ahogy Elwood tenné, ha elszúrnám.
Pár perc múlva határozott kopogás hangzott fel, majd egy csinos, szőke hajú nő lépett az irodába. Ugyanaz a nő volt, aki egy hete eligazított az interjúnál.
– Mr. Elwood – biccentett felé.
– Rose, ő itt Emma Cailli, az új titkárnő – mutatott be, majd felém fordult. – Pár hétig ő fog segíteni magának.
Rámosolyogtam Rosera, aki kedvesen viszonozta, majd intett, hogy kövessem. Úgy tűnt, pontosan tudja, hová kell vinnie, és mit kell csinálnia. Annak ellenére, hogy az én irodámba mentünk, ő vezetett engem. Nem vacakolt sokat, rögtön neki is látott, hogy elmagyarázza, mi hogy működik.
– Mint a kiadó asszisztense, magához fognak beérkezni az email-ek, illetve a szinopszisok, kéziratok. A maga feladata ezeket átolvasni és értékelni, majd továbbítani őket Peter Haynesnek, a főszerkesztőnek. Az értékeléseket mindig word dokumentumban kell elkészíteni, és fontos, hogy csak szakmai szemmel tekintsen a kéziratokra… – És csak mondta és mondta. Részletesen elmagyarázta, mi egy asszisztens feladata, hogyan kell értékelést írni, és mit kell tennem a kéziratokkal. Egy post it-re felírt pár hasznos infót, majd megmutatta, hogyan működik a számítógép – annak ellenére, hogy Taylornál párszor már használtam, nem igazán tudtam, mi hogyan működik. Rose nagyon jó tanár volt, az ezredik kérésemnél sem veszítette el a türelmét, és mindenre készségesen válaszolt. Elmagyarázta, mit vár el tőlem Elwood, és megnyugtatott, hogy az asszisztensi munka egyáltalán nem lesz megterhelő a fő feladatom mellett, mert rengetegen dolgoznak a kiadóban. Rose azt is elmondta, hogy az asszisztensi állás az utolsó pillanatban lett belepasszírozva a hirdetésbe, ezért is csappant meg a jelentkezők száma – aminek Elwood nagyon nem örült. Így az eredeti tervhez tartották magukat, és titkárnőket kerestek, a munkám pedig csak ideiglenes – aminek rettentően örültem.
   Két óra múlva Rose azt mondta, minden fontosat elmondott, és most már nekiállhatok a szinopszisoknak.
– Mr. Elwood néhányszor felhívhatja magát telefonon – bökött az asztal végében álló telefonra. – De ön is keresheti, ha problémája van, viszont a tárgyalások alatt szigorúan tilos!
– Értem – bólintottam, majd hálásan rámosolyogtam Rosera, ő pedig távozott. Közelebb húztam magam a kényelmes székkel az asztalhoz, majd megnyitottam a mappát, amiről Elwood beszélt. Tizenöt szinopszis várt rám, de Rose azt mondta, nekem csak az első ötről kell értékelést készítenem, tekintettel a folyamatban lévő könyvek kiadására.

* * *

Másfél óra múlva befejeztem a gépelést. Mind az öt szinopszist elolvastam kétszer is, és megírtam róluk az értékelést. Rose elmondta, milyen szempontokat kell figyelembe vennem, és csalódottan láttam, hogy kevés felelt meg azoknak. Nehéz volt szakmai szemmel figyelni rájuk, főleg hogy még sosem csináltam ilyet. Minduntalan arra gondoltam, hogy én soha nem olvasnék el egy ilyen könyvet, aztán persze emlékeztetnem kellett magam, hogy itt nem az én véleményem számít.
Miután az utolsót is befejeztem megkönnyebbülten küldtem el Elwoodnak.
Fél óra múlva már jött is a válasz.

Feladó: Daniel Elwood
Tárgy: Szinopszis
Dátum: 2013. Június 12.
Címzett: Emma Cailli

Igazán szép munka, Emma, ahhoz képest, hogy életében először csinált ilyet. Pár dolgot még hiányolok belőle, néhol részletesebb leírást várok, de elsőre nem volt rossz. Rose majd segíteni fog a továbbiakban is.
Ami viszont megdöbbent, az a nyelvhelyesség. A központozás szörnyű, a helyesírása kritikán aluli. Azt mondta, szeret olvasni, nem? Egy ilyen állapotban lévő értékelést nem küldhet el a főszerkesztőnek!
Szeretném, ha egy óra múlva valami olyat küldene, amit el is lehet olvasni!
_____________________________

Daniel Elwood, vezérigazgató

Elöntött a szégyen, legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Felforrósodott az arcom, elkeseredetten a karomra hajtottam a fejem. Mégis hogyan írhatnék én helyesen, ha még iskolába sem jártam? Mégis hogy a francba írjam meg ezeket az értékeléseket helyesen, ha nem tudok helyesen írni?
Hogy a francba jelentkezhettem én erre az állásra?
Utolsó lehetőségként elővettem a telefonom.
– Tia, segítened kell! – szólaltam meg azonnal, ahogy felvette.
– Hol vagy? – vágta rá kérdés nélkül.
– A hetediken, az irodában.
Letette a telefont, majd öt perc múlva már ott is volt. Jól leteremtettem, amiért nem mondta, ezt az asszisztensi állást, de azzal védekezett, hogy ő sem tudott erről. Kétségbeesetten és megszégyenülten elmagyaráztam neki, miről van szó, ő pedig feszülten hallgatott, majd gyakorlatilag letolt a székről.
– Na, gyere, te lány, és figyeld a hibákat!

Kis idővel később Tia befejezte az átolvasást, és azt mondta, most már tökéletes. Neki is tetszett az értékelés, a helyesírásra pedig nem mondott semmit, amiért nagyon hálás voltam neki.
Ismét elküldtem Elwoodnak egy email-t, ezúttal egy bocsánatkérő levéllel.

Feladó: Emma Cailli
Tárgy: Hiba
Dátum: 2013. Június 12.
Címzett: Daniel Elwood

Mr. Elwood!

A hiba okát az okozta, hogy tévedésből az elemzés vázlatát küldtem el önnek, nem pedig a véglegeset. Mellékelem a jó változatot, és elnézést a hibáért!
_________________________

Emma Cailli

Még mindig jobb volt hazudni, mint bevallani, hogy sohasem jártam iskolába. Akkor aztán gondolkodás nélkül kirúgna, azt pedig nem kockáztathattam meg… És úgy gondoltam, nagyjából elfogadható volt a kifogásom is. Tia megígérte, hogy segít nekem, ha kell, de miután láttam, milyen hibákat vétettem, úgy gondoltam, nem fordulna elő többször.
A gyomromat összeszorította a szégyen, és imádkoztam, hogy Elwood meg legyen elégedve az új verzióval.
Fél óra múlva érkezett is a válasz.

Feladó: Daniel Elwood
Tárgy: Mindjárt más!!!
Dátum: 2013. Június 12.
Címzett: Emma Cailli

Miss Cailli!

A vázlatba miért ír helytelenül? Többször ne kövesse el ezt a hibát! Ha majd a főszerkesztőnek kell beküldenie, ő vajmi keveset fog törődni azzal, hogy figyelmetlenségből rossz fájlt csatolt!
U.I.: A munkaideje hétig tart, de előtte szeretném, ha bejönne az irodámba, hogy átbeszélhessük a holnapi napirendet!
_________________________________

Daniel Elwood, vezérigazgató


* * *

Negyedórával hét előtt bekopogtam Elwood irodájának ajtaján.
– Jöjjön be, Miss Cailli!
Elwood épp sebesen írt valamit a laptopján, mikor beléptem. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd leültem vele szembe a székre.
– Ki mondta, hogy leülhet? – A hangja keményen csattant, mire összerezzentem.
Pislogtam.
– Sajnálom – feleltem gunyorosan és felálltam.
Felnézett abból, amit épp csinált, majd szélesen intett a kezével.
– Üljön le, Miss Cailli.
– Köszönöm, Mr. Elwood – úgy ejtettem ki a nevét, mintha szitokszó lenne –, de most már nem akarok.
A szeme összeszűkült.
– Üljön le!
Felé hajoltam, a szám kemény vonalba préseltem.
– Egyszer már leültem, Elwood! Nem fog hülyét csinálni belőlem!
Összeszűkült szemekkel nézett rám, láttam, ahogy vívódik magában, hogy mit kezdjen velem, de végül inkább félrenézett. Felemelt egy dossziét, és elém csúsztatta.
– Ebben vannak a szerződések. Szeretném, ha készítene belőle még két példányt, és magával hozná őket! Holnap délelőtt lesz egy fontos konferencia, amire szeretném, ha elkísérne, délután pedig egy marketing igazgatóval lesz találkozóm az egyik építkezése kapcsán.
Bólintottam.
– Rose továbbra is a szolgálatára áll, ha valamiben elakad – felvonta egyik szemöldökét, és jelentőségteljesen nézett rám. Álltam a pillantását és nem voltam hajlandó megszégyenülni – megint.
– Még valami?
Elwood elgondolkodva dörzsölgette az állát, hogy eltakarjon egy mosolyt.
– Hogy telt az első napja?
Összeszorítottam az ajkam. Tényleg, hogyan is? Attól eltekintve, hogy vagy ötször akartam megsemmisülten összerogyni a szégyentől… nos, nem volt olyan rossz.
– Nagyszerűen, Mr. Elwood. A cége igazán kiváló.
Igazi, derűs mosoly terült szét az arcán, amitől elállt a lélegzetem.
Hogy lehet valakinek ilyen szép mosolya?
– Örülök, hogy jól érezte magát, Miss! Kíváncsian várom a holnapot!
– Én is, Mr. Elwood – feleltem gúnyosan. – Én is.