2016. március 20., vasárnap

Beléd temetkezve | Prológus

Prológus
Sacramento, Kalifornia, 1993. július 22.

Forró, júliusi délután volt, a nap már magasan járt Sacramneto kihalt utcái felett. Közel s távol egyetlen lélek sem járt, az utcák lakói mind visszavonultak hűvös házaikba a tikkasztó hőség elől. A forróság a máskor olyan gondosan ápolt smaragdzöld pázsitokat sárgára égette – öntözni ugyanis tilos volt. A mindig csilli-villi autók porosan és elhagyatottan terpeszkedtek az udvarokon, s itt-ott egy-egy ablak tárva nyitva állt, talán így próbálták becsalogatni a nem létező fuvallatot.
Az egyetlen ember, aki a szabadban tartózkodott, egy fiatal nő volt. Éjfekete haja a derekát verdeste, lenge nyári ruháját csak óvatos léptei kavarták fel – szélről nem is álmodhatott. Léptei megnyugtatóan kopogtak a macskaköves járdán, miközben dudorodó hasát simogatva céltalanul lődörgött.
Sophie nyolc hónapos terhes volt, s doktorának intő szavai ellenére pihenés helyett a napot sétával töltötte, minél távolabb az otthonától, és a férjétől, akitől amikor csak tudott, elmenekült.
Ő és Sophie egy Seattlei bárban ismerkedtek meg öt évvel ezelőtt. Thomas Cailli épp üzleti úton volt, mikor a bájos Miss Ross megjelent abban a bárban. Mr. Caillinek rögtön megakadt rajta a szeme, s kétévnyi randizás után megkérte a kezét. Gazdag fiatalember volt, jóvágású, alig harminc éves, s a gazdag családból származó Sophie épp illett hozzá. Ki gondolta volna akkor, hogy a szép külső mögött egy barbár ember lakozik?
Mr. Caillinek Sophie vagyonára fájt a foga, amit az esküvő után meg is szerzett, s azóta mintha egyetlen céljának tekintette volna, hogy Sophie életét pokollá tegye. Mikor tudomást szerzett a babáról, éktelen haragra lobbant, s a veszekedésnek majdnem rossz vége lett. Mr. Cailli nem szeretett a babát, nem akart osztozkodni.
Sophie viszont annál inkább. Ezért is töltötte egész napját a városban, hogy elmenekülhessen a férjétől, s az nehogy kárt tehessen benne vagy a babában.
– Látod, kicsim? Apa nem szeret téged… Pedig te leszel a legcsodálatosabb kislány a világon. – Finoman simogatta hasát, és közben halkan dúdolt. A baba szerette, ha Sophie dúdolt neki. Olyankor mindig abbahagyta az izgés-mozgást és a rugdosódást.

Késő délután volt, mikor úgy döntött hazamegy – ha nem főzi meg a vacsorát, mielőtt a férje hazaér, kiteszi a szűrét. És Sophie nem engedhette meg magának, hogy a baba otthontalanul jöjjön a világra.
Volt még két sarok hátra, amikor hirtelen megrándult a hasa.
– Finomabban, kicsim – mondta fájdalmas hangon. A baba azonban nem hagyta abba. A délután folyamán már néhányszor begörcsölt, de most sokkal gyakoribbá vált. Görcsök és rángások uralták a hasát, mikor átcikázott rajta a felismerés.
Elfojt a magzatvíz.
– Tökéletes időzítés, szívem… – Kezét a hasára simította, és próbálta csitítani a picit, miközben lelassított, és nagy nehezen elindult a másik irányba. De két lépésnél nem jutott tovább, meg kellett támaszkodnia egy oszlopban, mert a hátától a hasáig végigfutó fájdalmak kezdek elviselhetetlenné válni.
Sophie kétségbeesetten próbált rájönni, mit tegyen, de Thomast nem hívhatta fel, hogy jöjjön érte… Viszont valahogy el kellett jutnia a kórházba.
De gyalog nem fog időben odaérni…
Egyetlen kocsi fordult be a sarkon, a lehúzott ablakokon át kiszűrődött a lüktető zene. Sophie előretámolygott, felemelte a kezét, hogy megállítsa az autót, bár nem fűzött túl sok reményt hozzá.
Az autó azonban lassítani kezdett, s mikor megállt mellette, egy férfi ugrott ki belőle.
– Asszonyom, jól van?
– Kérem, uram – zihálta Sophie. – El tudna vinni a kórházba? A kislányom…
A férfi elsápadt, de megfogta Sophie derekát, hogy támogassa.
– Szálljon be!
Kinyitotta a hátsó ajtót, és hátulról támogatva besegítette. A zene elhalkult, és egy hétéves forma kisfiú hajolt hozzá.
– Terhes a néni?
Sophie barátságosan rámosolygott, de csak bólintott, mert közben az egész alhasán végigcikázott a fájdalom.
„Lélegezzen,  Mrs. Cailli” – hallotta az orvosa hangját. „Nem szabad pánikba esni.”
A férfi, aki besegítette őt sápadtan ült vissza a volán mellé, becsapta az ajtót, és hangos kerékcsikorgás nyomán megfordult.
– Nyugodjon meg, asszonyom! Időben odaérünk.
– Nyugodt vagyok – zihált Sophie. A férfi fittyet hányva a jelzőlámpákra száguldott a kórház felé. Sophie szédülhetett volna a gyorsaságtól, de most sokkal jobban lekötötték a háromperces fájások.
– Lélegezzen mélyeket! – utasította a férfi.
Sophie szót fogadott és mély lélegzeteket vett. A hatás persze elmaradt. A pici már nagyon megunhatta a bent létet, mert hevesen igyekezett kifelé, s Sophie kezdett attól félni, hogy nem fognak időben odaérni. Hála a melegnek, nem sokan autókáztak az utcán, így a forgalom nem akadályozta őket.
– Siessen, kérem – könyörgött Sophie újabb három perc elteltével.
Ó, mit fog szólni Tom… – gondolta.  Mr. Cailli annak idején abortuszt akart, és Sophie nem tudta volna megmásítani a döntését, ha nem szól az édesanyjának a dologról. Annak idején ő volt az, aki házassági szerződést ajánlott, és bár Tom senki mással nem törődött magán kívül, ha elrontja az anyósa örömét, talán örökre búcsút mondhat a vagyonának.
A férfi teljesen más embernek mutatta magát abban a két évben, mikor még randiztak. Figyelmes volt, udvarias, elhalmozta Sophiet ajándékokkal – ugyan ki ne habarodott volna bele? De a férfiakat tönkreteszi a pénz és a házasság, és erre Tom a legjobb példa.
– Itt vagyunk – kiáltott hirtelen a sofőr. Nagy fékcsikorgás közepette leparkolt egy piszkosfehér épület előtt, s az autó még szinte meg sem állt, ő már kipattant belőle.
– Apu, mit segítsek? – kérdezte a kisfiú, és ő is sietve kiszállt.
– Menj, Daniel, hívj egy orvost!
A kisfiú elrohant a kórház felé, a férfi pedig segített kiszállni Sophienak az autóból. Nagy hasát simogatva lassan a kórház felé indultak, de újabb három perc telt el, és Sophie összeszorított foggal tűrte a fájásokat.
– Jöjjön Mrs…
– Cailli – nyögte.
– Mrs. Cailli. Én Roger Elwood vagyok – mutatkozott be a férfi, miközben átkarolta Sophie vállát, hogy támogatni tudja.  Roger teljes pánikban volt esve, miközben átvezette Sophiet a kapun. A saját fiának születésekor is elájult a műtőbe…
– Ön a nő, aki szülni készül? – sietett eléjük egy fehérruhás ápolónő, Daniellel a nyomában.
– Igen – zihálta.
– Nos, akkor jöjjön – mosolygott. – Hozzuk világra a kisbabáját.

* * *

Egy év telt el a kis Emma Cailli születése óta. Sophie több mint tíz órát küzdött, mire a baba kidugta kis fejét, és a nő sosem érezte még olyan boldognak magát, mint mikor először kezébe adták a kislányát.
Most mégis az árvaház felé tartott a kis Emmával, ahol ma utoljára készül találkozni a kislány új szüleivel. Élete legnehezebb döntését hozta meg, s ezért gyógyíthatatlan sebet okozott a szüleinek is – akik mit sem tudtak Tom igazi természetéről –, hisz imádták a kis Emmát. De Sophienak nem volt más választása.
Tom utálta a kisbabát. Nem foglalkozott vele, mindig csak útban volt neki, az éjszakák kész gyötrelmet jelentettek neki, s ezt mind Sophien vezette le. Őt hibáztatta a saját felelőssége miatt, és nem volt hajlandó eltartani a babát.
Sophie így nem tehetett mást, nevelőszülőkhöz adta gyermekét. Nem tűntek valami barátságosnak, de már volt egy gyermekük, és Sophie tudta, hogy Emma így is sokkal jobb kezekben lesz náluk, mint Tomnál. Nem akarta, hogy a kislány ilyen körülmények között nőjön fel.
   Emma új szülei már az árvaház irodájában várakoztak.
– Mr. és Mrs. Russel – szólította meg őket remegő hangon.
–  Mrs. Cailli – biccentett a nő. – Ő itt Emma? – nézett a kicsire, minden érdeklődés nélkül.
– Igen, ő az.
– Ideadná, kérem?
Sophie lehajtotta a fejét, és forró puszit nyomott egyetlen kislánya homlokára.
– Kérem, vigyázzanak rá – könyörgött, és könnyei a baba arcára hullottak. A kis Emma volt a mindene, a világon mindennél jobban szerette.
– Ne aggódjon Mrs. Cailli. Nálunk jó kezekben lesz.
Sophie bólintott, majd átadta a babát a nőnek. A pici mocorogni kezdett, majd kinyitotta hatalmas, kék szemeit, amit az apjától örökölt. Volt már neki haja is. Szép tinta fekete – mint Sophienak. Emma ránézett új anyukájára, és vigasztalhatatlanul sírni kezdett.
Sophie szíve összeszorult, megsimogatta a kislánya arcát, aki apró kezét nyújtva próbálta megérinteni. – Meglátogathatom majd? – fordult a szülők felé. Csak egyszer – gondolta kétségbeesetten. Még mielőtt elég idős lesz ahhoz, hogy emlékezni tudjon rá.
– Sajnálom Mrs. Cailli, holnap délután Portlandbe költözünk.
Sophie szaggatottan sóhajtott.
– Vigyázzanak rá, kérem – ismételte suttogva.
Mrs. Russel bólintott, majd sarkon fordult, és magával vitte Sophie legnagyobb kincsét, Emma Caillit.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése