Olvastad már? Ne hagyd ki!

Hellfire 15. fejezet

15. fejezet A Fox által kiszabott egyhetes pihenő már a második nap végére katasztrófának bizonyult. Senki nem hitt nekem, mikor az...

2016. március 26., szombat

Beléd temetkezve 1. fejezet

1. fejezet

Portland, 1999. szeptember


A mami már megint kiabált velem. Az ingecském gallérját fogta és olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a büdös ital szagát, amit mindig inni szokott. Jason a konyhaajtóban állt, aggódva figyelt minket – pedig már megint miatta kaptam ki.
– Emma, hogy lehetsz ilyen felelőtlen és buta? – kiabált a mami furcsa hangon. – Komolyan nem tudom, miért vállaltunk el téged! Folyton csak kárt okozol.
Halkan szipogni kezdtem, de nem mertem megszólalni.
– Jobb is lesz, ha elmész innen, te kis… – fintorogva ciccentett egyet. – Még Jasonre is rossz hatással vagy!
– Ne haragudj, mami, én…
– Hallgass! – sikította az arcomba, és arrébb lökött. A polc fogantyúja gonoszul az oldalamba fúródott, a szemembe könnyek szöktek a fájdalomtól.
– Anya, nem ő tehet róla! Az egész az én… – kezdte Jason, de a mami a szavába vágott.
– Vidd fel a húgodat a szobába! Estig ne is – hangosan csuklott egyet – gyertek le.
Jason gyorsan megragadta a kezem, és magával húzott az emeletre. Mielőtt becsukta az ajtót még hallottam, ahogy a mami a papival is kiabálni kezd, de már nem hallhattam, miért, mert Jason gyorsan bezárta az ajtót.

Késő este volt, a napocska már szép pirosra festette az eget, mikor hangos kopogás hallatszott a szobánk ajtaján. Jason kipattant az ágyból, és gyorsan ajtót nyitott, majd mikor a mami erőteljes léptekkel felém indult, gyorsan hátrálni kezdett.
– Gyere, Emma! – A karom után kapott, és kirángatott az ágyból.
Riadtan néztem Jasonre, aki tanácstalanul állt a szekrény mellett.
– Hová viszed őt, anya?
A mami megállt, és fenyegetően Jasonre nézett.
– Neked ahhoz semmi közöd! Szépen itt maradsz, amíg haza nem jövök!
Azzal magával rángatott az előszobáig. Megfájdult a karom az ujjai alatt, de nem mertem megszólalni, nehogy megint kiabálni kezdjen. Engedelmesen felvettem a ruhákat, amiket rám adott, majd követtem, mikor az autó felé indult. Hideg volt odakint, így gyorsan beültem hátra, és apróra összehúztam magam, mikor a mami kiabálva káromkodott, mert nem találta a kulcsait.
– Nem én voltam – suttogtam. – Ez most nem én voltam.
Lehunytam a szemem, halkan könyörögtem, hogy ne bántson, nem csináltam semmit. Összerezzentem, mikor az ajtó hangosan becsapódott, és a mami eltrappolt a ház felé a kulcsait keresve.
Kinéztem az ablakon, hátha meglátom Jasont az ablakban. Látni szerettem volna, azt akartam, hogy itt legyen mellettem. Ő mindig megvédett engem, ő volt az egyetlen, aki szeretett engem.
Egy sötét árnyékot láttam elsuhanni az ablaknál, de senki nem szállt be az autóba. Hová akar vinni engem a mami? Jason miért nem jön velünk? Nem akarok elmenni!
Lejjebb csúsztam az ülésen, mikor meghallottam az ajtó hangos csattanását, és mami dühösen beült az autóba. Nem szólt hozzám, mikor elindította az autót. Sosem szólt hozzám.
Sokáig vezetett a belvárosba, ahová úgy szerettem menni. Szerettem nézni a sok embert, ahogy dolgoznak, vagy ücsörögnek a padon, és finom cukormázas fánkot esznek. Szerettem elmenni a játszótér mellett, ahol a gyerekek a délutánokat töltötték. Én sosem játszhattam ott. A mami nem engedte meg, ő nem engedett meg semmit.
Már nagyon-nagyon késő lehetett, mert nem láttam sem a napot, sem az eget, de még a holdat sem. Sötét volt, csak azok a csúnya oszlopok világítottak az út szélén, fura árnyékokat vetítve mindenfelé. A mami néha furcsa utakon vezetett, göröngyösek voltak és hepehupásak, néha megállt, hogy megnézzen egy nagy papírt, amire azt hiszem utakat rajzolták. Sokszor beszélt csúnyán, és nagyon sokszor meggyújtotta a füstölgő ceruzáját is, ami nagyon büdös volt, és köhögtem tőle.
Nem mertem megkérdezni, hová megyünk. A mami nem szerette, ha kérdezősködöm, vagy ha beszélek. Ilyenkor mindig pofonvágott. Nem akartam, hogy pofon vágjon, úgyhogy csendben maradtam.
Nagy sokára, mikor már fájt a fenekem a sok üléstől a mami megállt. Kikukucskáltam az ablakon, de semmit sem láttam, csak nagyon messze néhány kis ablakot, ami előtt emberek álltak. Nagyon hangosak voltak, még ilyen messziről is hallottam a hangjukat.
A mami kiszállt, kinyitotta az ajtót és kirángatott az autóból. A sötétben egy magas, csúnya ház falait láttam. Ismertem ezt a házat. Akkor láttam, mikor a mami megharagudott rám, és elvitt az anyukájához, hogy vigyázzanak rám. Nagyon messze volt a mi házunktól. Nagyon-nagyon messze.
– Mami – suttogtam. – Mit csinálunk itt?
Nem válaszolt, helyette belökte a régi faajtót, és bevitt.
– Te itt maradsz! – parancsolt rám.
Rémülten néztem rá, de a sötétben nem láttam az arcát.
– Tessék? Miért?
Mami hangosan sóhajtott, éreztem büdös leheletét, majd lehajolt hozzám. Ösztönösen arrébb húzódtam, pedig most nem akart megütni.
– Ég veled, Emma!
– Mami…
Mami hirtelen puszit nyomott a homlokomra – még soha, soha nem kaptam tőle puszit. Könnybe lábadt a szemem, féltem, sötét volt, és fogalmam sem volt, mit fog csinálni a mami.
Hirtelen felállt, megfordult, és elindult a kijárat felé.
– Mami! – kiáltottam utána. – Mami, mit csinálsz? Hová mész?
Ő azonban nem válaszolt, lefutott a lépcsőn, beült az autóba, és mielőtt utolérhettem volna elszáguldott a hazafelé vezető irányba.
– Mami! – sikítottam. – Mami, ne hagyj itt! Mami!
Hangosan kiabáltam, sikoltoztam, de senki nem hallotta meg a hangom. Még azok az emberek sem, akik az előbb még hangosan nevettek. A mami nem jött vissza, hiába kiabáltam, hiába könyörögtem. Hiába ígérgettem, hogy jó leszek, hogy soha többé nem teszek semmi rosszat, hogy olyan lesz, mintha nem is lennék, a mami nem jött vissza értem.
Zokogva rogytam le a lépcsőre, a kezembe temettem az arcom. Hideg volt, fújt a szél, de én csak haza akartam jutni.
– Emma! – suttogta valaki.
Felkaptam a fejem, reménykedve pillantottam körbe. Talán a mami jött vissza értem.
– Emma, én vagyok az!
Egy sötét árny bújt elő a fák közül, és mikor közelebb ért, megismertem Jasont.
– Jason – suttogtam döbbenten.
– Em. – Leült mellém, átfogta a vállam, és magához húzott, hogy ne fázzak.
– Jason… – dideregtem. Olyan nagyon hideg volt. – Hol a mami? Ő is itt van veled?
– Itt hagyott téged, Em. Elhozott ide és itt hagyott. Nem jön vissza többet.
Könnybe lábadt a szemem, de Jason gyorsan átölelt, és simogatni kezdte a hátam. Ez az én hibám… Minden az én hibám. A mami azért nem szeret, mert rossz vagyok.
– De miért?
– Nem tudom.
– Jason, valami baj van velem? – néztem fel rá. Ő tudja. Jason elmondja. – Az a baj, hogy nem raktam rendet a szobámban?
– Nem, Em, semmi baj veled. Ne haragudj, hogy bajba kevertelek.
Bármit is tett Jason, én nagyon szerettem.
– Hogy jöttél ide? A papival? Haza fog vinni minket?
Megrázta a fejét.
– Bemásztam a csomagtartóba, míg anya a kulcsokat kereste. Hallottam, ahogy arról beszéltek, hogy elvisznek téged valahová még a költözés előtt, hogy ne találhass vissza.
Senki nem ütött meg, valamim mégis nagyon fájt, sokkal jobban, mint mikor a mami pofozott fel.
– Most mi lesz? – suttogtam? – A mamiék hamarosan elköltöznek, mire hazatalálnánk már nem lesznek ott. Sosem találjuk meg őket.
– Nem is akarom megtalálni őket – suttogta Jason mérgesen. – Gonoszak, gonoszul bántak veled. Nézd meg mit tettek veled!
– Te miért nem maradtál otthon? Elmehettél volna velük arra a szép helyre, ahol olyan meleg van. A papi azt mondta ott sok pénzt fog keresni. Sok játékot kaphattál volna, és lehetett volna saját szobád.
– Nem hagylak egyedül – mondta halkan. – A húgom vagy. És szeretlek.
A mellkasához bújtam. Jasonnek mindig olyan finom illata volt, és mindig olyan puha volt a pulcsija.
– El kell innen mennünk – suttogta. – Anyáék hamarosan észreveszik, hogy nem vagyok otthon, és talán eljönnek értem. Nem tudom… Akkor pedig te is nagyon kikapsz.
– Akkor most mi lesz? – suttogtam rémülten.
– Nem tudom…
– A tévébe a gyerekek limonádét árultak. Csináljunk limonádét. Az finom, mindenki szereti. El lehet adni és lesz belőle pénzünk.
– Em, limonádéárulásból nem lehet megélni – korholt.
Ő tudja. Ő már tíz éves.
– Akkor? Mit árulunk?
– Nem tudom – suttogta fáradtan. – De itt vagyok, és vigyázok rád.
Átöleltem, és lehunytam a szemem, mert tudtam, hogy igazat mond.
– Tudom.

2004. December

Jeges hideg és maró éhség ébresztett. A földön feküdtem egy raktárépület előtt. Az éjszaka folyamán leesett hó teljesen beterített, átfagytak a csontjaim, vacogott a fogam.
– Jason! – dideregtem. – Jason, ébredj! – Feltápászkodtam, és megráztam a vállát.
– Mi… mi a baj, Em?
– Hideg van Jason. Fázom, és nagyon éhes vagyok.
Jason lerázta magáról a havat, és átkarolt, hogy felmelegítsen. Az ő tagjai is vacogtak, de kibontotta a kabátját és körém tekerte.
– Kérjünk meg valakit, hogy adjon szállást, vagy legalább ennivalót.
– Már végigjártam négy utcát, de mindenki rám csukta az ajtót. Senki nem fog beengedni minket…
Beletemettem az arcom a mellkasába.
– Gyűlölöm őket – suttogtam.
– Kiket?
– Anyáékat. Gyűlölöm őket, amiért ezt tették velünk…
– Én is húgi – sóhajtott.
– De téged nem, Jason – sóhajtottam. – Te nem mondtál le rólam.
– Sose hagynálak el. Te is tudod.
– Igen – morogtam, de a fogaim vacogásától érthetetlenné vált. – Szeretlek, Jess.
– Én is, Em. Én is szeretlek.

2006. július

– Kapjátok el! – üvöltött a legidősebb fiú – a csapat vezetője –, mire a többiek szélsebesen utánam eredtek. Villámgyorsan a vállam kaptam a szakadt hátizsákom, hátraarcot csináltam, és rohanni kezdtem. Szél csapott az arcomba, belekapva a hajamba, az adrenalin hihetetlenül gyorsan áradt szét az ereimben. El kellett érnem a bázisunkat.
A piac nyüzsgött a vásárlóktól, mindenütt csak lábakat és hatalmas szatyrokat láttam, a macskaköves út mindkét oldalát magas standok foglalták el, köztük pedig az embertömeg minden négyzetmétert elfoglalt. Balra kanyarodtam, a lábam megcsúszott egy kövön, és majdnem fellöktem egy nőt, aki épp akkor pakolta be a narancsot a hátizsákjába. Nem volt időm elnézést kérni, mert meghallottam a fiúk hangját a hátam mögött.
– Siessetek, meg fog lógni!
Átugrottam egy körtékkel teli kosarat, majd lendületből jobbra ugrottam. Átcsúsztam az egyik stand alatt, aminek a háta mögött két háztömb között egy vékony rés nyílt, épp arra, amerre menni akartam.
– Fuss, Emma! – kiáltott oda Josh, az öreg kereskedő.
Bepréseltem magam a lukon, de már hallottam, ahogy a fiúk félrelökik Josht, aki káromkodva próbálja megállítani őket, hogy egérutat adjon nekem.
Túl sokan és túl gyorsak voltak, sokkal gyorsabbak, mint én. Itt viszont én voltam hazai pályán, és a bázis már csak pár sarokra van innen.
Az utcai életnek kemény szabályai voltak. Az első számú: semmi sem a tiéd, amíg meg nem harcoltál érte. Bármi is az, ha ellopják, már az övüké. Nekem most a mai ebédért kellett megküzdenem a keleti fiúkkal, de itt lépett érvénybe a kettesszámú szabály: a bázis tabu. Ha eléred a bázist, oda már nem mehetnek utánad.
Az egyik fiú alig három méterre volt csak lemaradva tőlem, mikor kiugrottam a lyukból, és élesen jobbra futottam. A lámpa pirosat mutatott, de nem állhattam meg. Körbe sem nézve kirohantam az útra, amit éles dudálással jutalmaztak az aznap dolgozni indulók.
– Itt nem fog átjutni! – kiabált a legidősebb fiú. – Kapjátok el!
Az egyik autó csak centikkel került el engem, éles kerékcsikorgás közepette lefékezett, és a kocsiból egy dagadt, szakállas férfi kiabált ki:
– Figyelj már hová mész, te taknyos!
Felugrottam a járdára, a tüdőm már égett a sok futástól. Megmarkoltam a hátizsákom, és keresztülsasszéztam a szűk utcában parkoló autók között.
– Ott van!
– Innen nem lóg meg!
Felugrottam az utca végén álló kukára, majd levettem a táskám. Hátrapillantottam; a fiúk épp akkor fordultak be az utcába. Áthajítottam a hátizsákomat a kerítésen, majd a drótkerítés egy apró lyukába akasztva a lábam átlendültem rajta.
A sietségtől elveszítettem az egyensúlyom, a tenyerem kicsúszott alólam, és térdre estem. A nadrág felszakadt a térdemen, vér szivárgott belőle, a tenyerem felhorzsolódott.
Feltápászkodtam, de elkéstem: az egyik fiú utánam ugrott, és a táskámnál fogva lerántott a földre.
– Elkaptam! – üvöltött diadalittasan.
Az arcába nyomtam a tenyerem, felhúztam a térdem, és teljes erőmből hasba rúgtam. A fiú kétrét görnyedt, de nem engedte el a táskám. Hallottam, ahogy megzörren a kerítés a többiek nyomán, és elfogott a pánik. Jason a maga feladatát végzi, ma nekem kellene enni vinnem. Nem volt sok minden a táskámban, de a semminél mégiscsak több volt. A keleti fiúk nem szerezhették meg.
Felülkerekedett rajtam a túlélési ösztön; hátrarántottam a könyököm, egyenesen a fiú oldalába, majd szabad kezemmel, elkaptam az alkarját, és teljes erőmből megcsavartam. Nem hallottam reccsenést, mint ahogy Jasonnél szoktam, de elég volt ahhoz, hogy elengedjen. Csak egy hajszálon múlt, hogy az utána ugrók nem vetették rám magukat.
Meghúztam a táska pántját a vállamon, és sprintelni kezdtem. Portland nyugati felén rengeteg zsákutca volt, otthont adva az olyanoknak, mint én. A bázisunk a nyugati rész legeldugottabb pontján volt, egy régi raktárépület sarkában, ahová már évek óta senki nem tette be a lábát, így tökéletes búvóhelyül szolgált.
Becsúsztam az utolsó sarkon, a szűk hely miatt szinte nekiütköztem a falnak. Az egyik srác a kezem után kapott, de csak a pólóm ujját érte el, és nem tudott megtartani. Végigrohantam a szűk utcán, és megláttam a bázis kapuját.
Aztán minden iszonyú gyorsan történt. Lekaptam a hátizsákot a vállamról, és egyidejűleg a két hozzám legközelebb lévő fiú utánam kapott. A legutolsó pillanatban lendítettem a karom, és hajítottam el a táskát, de a fiúk hátulról rám ugrottak, magukkal rántva a föld felé. Mindhárman elterültünk, az egyikük teljes súlyával rám nehezedett, míg a másik már fel is pattant, hogy a hátizsák után fusson. Vele együtt próbáltam felállni, a szemem rögtön a hátizsákot kereste, és mikor megláttam, hatalmas kő esett le a szívemről. A táska átrepült a bázisunk határvonalán, már a mi területünkön volt. A fiúk, hiába voltak karnyújtásnyira tőle, nem mehettek be érte.
Az utca szabályai kemények voltak, kegyetlenek, de senki nem szeghette meg őket. A mi területünkön voltak, nem lophatták el, amiért egyszer már megharcoltunk.
Megmentettem az aznapi ebédet.


2008. február


Egyedül voltam. Csípett a hideg, a tagjaim teljesen átfagytak, maró éhséget éreztem, de nem panaszkodtam. Már nem is lett volna kinek.
Jasont két éve fogták el a rendőrök, mikor rajtakaptak minket, hogy ételt loptunk valakinek az otthonából. Jason időben kijuttatott engem a házból, de magát már nem tudta menteni. Hiába kért, hogy ne keressem, utána mentem a rendőrségre, azt gondolva, hogy meg tudom szöktetni, de ők addigra már átszállították egy másik városba. Sosem tudtam meg, hová vitték, vagy egyáltalán miért. Esélyem sem volt, hogy megtaláljam. Jason bízott bennem, azt hitte, nélküle is jól megleszek, de tévedett. Ő volt az, aki kilenc éven át vigyázott rám, ha bajba is kerültem sosem estem pánikba, mert bíztam benne, és tudtam, hogy kihúz a pácból.
De annak az időnek már vége. Jason most nem volt itt, és a támaszom, aki hatéves korom óta a jobb élet reményét jelentette, elment.
Annak idején ő mondta el, hogy akiket a szüleimnek hittem valójában csak örökbe fogadtak, és így Jason sem volt az igazi bátyám; de nem érdekelt. A nevelőszüleim az utcára tettek, nem törődve sem azzal, hogy egyedül esélyem sem lehetett volna a túlélésre, sem azzal, hogy emiatt őket is börtönbe dugják. Jason, aki nem is volt az igazi bátyám, utánam jött, és feláldozta az életét az enyémért – bár annak idején ő is túlságosan gyerek volt ahhoz, hogy felfogja a döntésének következményeit. Azt hittük, csak játék lesz az egész, hogy az első család, akihez betoppanunk majd befogad – de kilenc év után a régi hóbortok már nevetségesnek tűntek.
Jasonre mindig is a bátyámként tekintettem, ahogy ő is mindig a húgának nevezett.
De az élet kegyetlen, főként a miénk. Két év telt el azóta, hogy utoljára láttam, két nyomorúságos év.
Azóta egyedül voltam, és fogalmam sem volt, mi van vele.


2016. március 20., vasárnap

Beléd temetkezve | Prológus

Prológus
Sacramento, Kalifornia, 1993. július 22.

Forró, júliusi délután volt, a nap már magasan járt Sacramneto kihalt utcái felett. Közel s távol egyetlen lélek sem járt, az utcák lakói mind visszavonultak hűvös házaikba a tikkasztó hőség elől. A forróság a máskor olyan gondosan ápolt smaragdzöld pázsitokat sárgára égette – öntözni ugyanis tilos volt. A mindig csilli-villi autók porosan és elhagyatottan terpeszkedtek az udvarokon, s itt-ott egy-egy ablak tárva nyitva állt, talán így próbálták becsalogatni a nem létező fuvallatot.
Az egyetlen ember, aki a szabadban tartózkodott, egy fiatal nő volt. Éjfekete haja a derekát verdeste, lenge nyári ruháját csak óvatos léptei kavarták fel – szélről nem is álmodhatott. Léptei megnyugtatóan kopogtak a macskaköves járdán, miközben dudorodó hasát simogatva céltalanul lődörgött.
Sophie nyolc hónapos terhes volt, s doktorának intő szavai ellenére pihenés helyett a napot sétával töltötte, minél távolabb az otthonától, és a férjétől, akitől amikor csak tudott, elmenekült.
Ő és Sophie egy Seattlei bárban ismerkedtek meg öt évvel ezelőtt. Thomas Cailli épp üzleti úton volt, mikor a bájos Miss Ross megjelent abban a bárban. Mr. Caillinek rögtön megakadt rajta a szeme, s kétévnyi randizás után megkérte a kezét. Gazdag fiatalember volt, jóvágású, alig harminc éves, s a gazdag családból származó Sophie épp illett hozzá. Ki gondolta volna akkor, hogy a szép külső mögött egy barbár ember lakozik?
Mr. Caillinek Sophie vagyonára fájt a foga, amit az esküvő után meg is szerzett, s azóta mintha egyetlen céljának tekintette volna, hogy Sophie életét pokollá tegye. Mikor tudomást szerzett a babáról, éktelen haragra lobbant, s a veszekedésnek majdnem rossz vége lett. Mr. Cailli nem szeretett a babát, nem akart osztozkodni.
Sophie viszont annál inkább. Ezért is töltötte egész napját a városban, hogy elmenekülhessen a férjétől, s az nehogy kárt tehessen benne vagy a babában.
– Látod, kicsim? Apa nem szeret téged… Pedig te leszel a legcsodálatosabb kislány a világon. – Finoman simogatta hasát, és közben halkan dúdolt. A baba szerette, ha Sophie dúdolt neki. Olyankor mindig abbahagyta az izgés-mozgást és a rugdosódást.

Késő délután volt, mikor úgy döntött hazamegy – ha nem főzi meg a vacsorát, mielőtt a férje hazaér, kiteszi a szűrét. És Sophie nem engedhette meg magának, hogy a baba otthontalanul jöjjön a világra.
Volt még két sarok hátra, amikor hirtelen megrándult a hasa.
– Finomabban, kicsim – mondta fájdalmas hangon. A baba azonban nem hagyta abba. A délután folyamán már néhányszor begörcsölt, de most sokkal gyakoribbá vált. Görcsök és rángások uralták a hasát, mikor átcikázott rajta a felismerés.
Elfojt a magzatvíz.
– Tökéletes időzítés, szívem… – Kezét a hasára simította, és próbálta csitítani a picit, miközben lelassított, és nagy nehezen elindult a másik irányba. De két lépésnél nem jutott tovább, meg kellett támaszkodnia egy oszlopban, mert a hátától a hasáig végigfutó fájdalmak kezdek elviselhetetlenné válni.
Sophie kétségbeesetten próbált rájönni, mit tegyen, de Thomast nem hívhatta fel, hogy jöjjön érte… Viszont valahogy el kellett jutnia a kórházba.
De gyalog nem fog időben odaérni…
Egyetlen kocsi fordult be a sarkon, a lehúzott ablakokon át kiszűrődött a lüktető zene. Sophie előretámolygott, felemelte a kezét, hogy megállítsa az autót, bár nem fűzött túl sok reményt hozzá.
Az autó azonban lassítani kezdett, s mikor megállt mellette, egy férfi ugrott ki belőle.
– Asszonyom, jól van?
– Kérem, uram – zihálta Sophie. – El tudna vinni a kórházba? A kislányom…
A férfi elsápadt, de megfogta Sophie derekát, hogy támogassa.
– Szálljon be!
Kinyitotta a hátsó ajtót, és hátulról támogatva besegítette. A zene elhalkult, és egy hétéves forma kisfiú hajolt hozzá.
– Terhes a néni?
Sophie barátságosan rámosolygott, de csak bólintott, mert közben az egész alhasán végigcikázott a fájdalom.
„Lélegezzen,  Mrs. Cailli” – hallotta az orvosa hangját. „Nem szabad pánikba esni.”
A férfi, aki besegítette őt sápadtan ült vissza a volán mellé, becsapta az ajtót, és hangos kerékcsikorgás nyomán megfordult.
– Nyugodjon meg, asszonyom! Időben odaérünk.
– Nyugodt vagyok – zihált Sophie. A férfi fittyet hányva a jelzőlámpákra száguldott a kórház felé. Sophie szédülhetett volna a gyorsaságtól, de most sokkal jobban lekötötték a háromperces fájások.
– Lélegezzen mélyeket! – utasította a férfi.
Sophie szót fogadott és mély lélegzeteket vett. A hatás persze elmaradt. A pici már nagyon megunhatta a bent létet, mert hevesen igyekezett kifelé, s Sophie kezdett attól félni, hogy nem fognak időben odaérni. Hála a melegnek, nem sokan autókáztak az utcán, így a forgalom nem akadályozta őket.
– Siessen, kérem – könyörgött Sophie újabb három perc elteltével.
Ó, mit fog szólni Tom… – gondolta.  Mr. Cailli annak idején abortuszt akart, és Sophie nem tudta volna megmásítani a döntését, ha nem szól az édesanyjának a dologról. Annak idején ő volt az, aki házassági szerződést ajánlott, és bár Tom senki mással nem törődött magán kívül, ha elrontja az anyósa örömét, talán örökre búcsút mondhat a vagyonának.
A férfi teljesen más embernek mutatta magát abban a két évben, mikor még randiztak. Figyelmes volt, udvarias, elhalmozta Sophiet ajándékokkal – ugyan ki ne habarodott volna bele? De a férfiakat tönkreteszi a pénz és a házasság, és erre Tom a legjobb példa.
– Itt vagyunk – kiáltott hirtelen a sofőr. Nagy fékcsikorgás közepette leparkolt egy piszkosfehér épület előtt, s az autó még szinte meg sem állt, ő már kipattant belőle.
– Apu, mit segítsek? – kérdezte a kisfiú, és ő is sietve kiszállt.
– Menj, Daniel, hívj egy orvost!
A kisfiú elrohant a kórház felé, a férfi pedig segített kiszállni Sophienak az autóból. Nagy hasát simogatva lassan a kórház felé indultak, de újabb három perc telt el, és Sophie összeszorított foggal tűrte a fájásokat.
– Jöjjön Mrs…
– Cailli – nyögte.
– Mrs. Cailli. Én Roger Elwood vagyok – mutatkozott be a férfi, miközben átkarolta Sophie vállát, hogy támogatni tudja.  Roger teljes pánikban volt esve, miközben átvezette Sophiet a kapun. A saját fiának születésekor is elájult a műtőbe…
– Ön a nő, aki szülni készül? – sietett eléjük egy fehérruhás ápolónő, Daniellel a nyomában.
– Igen – zihálta.
– Nos, akkor jöjjön – mosolygott. – Hozzuk világra a kisbabáját.

* * *

Egy év telt el a kis Emma Cailli születése óta. Sophie több mint tíz órát küzdött, mire a baba kidugta kis fejét, és a nő sosem érezte még olyan boldognak magát, mint mikor először kezébe adták a kislányát.
Most mégis az árvaház felé tartott a kis Emmával, ahol ma utoljára készül találkozni a kislány új szüleivel. Élete legnehezebb döntését hozta meg, s ezért gyógyíthatatlan sebet okozott a szüleinek is – akik mit sem tudtak Tom igazi természetéről –, hisz imádták a kis Emmát. De Sophienak nem volt más választása.
Tom utálta a kisbabát. Nem foglalkozott vele, mindig csak útban volt neki, az éjszakák kész gyötrelmet jelentettek neki, s ezt mind Sophien vezette le. Őt hibáztatta a saját felelőssége miatt, és nem volt hajlandó eltartani a babát.
Sophie így nem tehetett mást, nevelőszülőkhöz adta gyermekét. Nem tűntek valami barátságosnak, de már volt egy gyermekük, és Sophie tudta, hogy Emma így is sokkal jobb kezekben lesz náluk, mint Tomnál. Nem akarta, hogy a kislány ilyen körülmények között nőjön fel.
   Emma új szülei már az árvaház irodájában várakoztak.
– Mr. és Mrs. Russel – szólította meg őket remegő hangon.
–  Mrs. Cailli – biccentett a nő. – Ő itt Emma? – nézett a kicsire, minden érdeklődés nélkül.
– Igen, ő az.
– Ideadná, kérem?
Sophie lehajtotta a fejét, és forró puszit nyomott egyetlen kislánya homlokára.
– Kérem, vigyázzanak rá – könyörgött, és könnyei a baba arcára hullottak. A kis Emma volt a mindene, a világon mindennél jobban szerette.
– Ne aggódjon Mrs. Cailli. Nálunk jó kezekben lesz.
Sophie bólintott, majd átadta a babát a nőnek. A pici mocorogni kezdett, majd kinyitotta hatalmas, kék szemeit, amit az apjától örökölt. Volt már neki haja is. Szép tinta fekete – mint Sophienak. Emma ránézett új anyukájára, és vigasztalhatatlanul sírni kezdett.
Sophie szíve összeszorult, megsimogatta a kislánya arcát, aki apró kezét nyújtva próbálta megérinteni. – Meglátogathatom majd? – fordult a szülők felé. Csak egyszer – gondolta kétségbeesetten. Még mielőtt elég idős lesz ahhoz, hogy emlékezni tudjon rá.
– Sajnálom Mrs. Cailli, holnap délután Portlandbe költözünk.
Sophie szaggatottan sóhajtott.
– Vigyázzanak rá, kérem – ismételte suttogva.
Mrs. Russel bólintott, majd sarkon fordult, és magával vitte Sophie legnagyobb kincsét, Emma Caillit.

2016. március 13., vasárnap

Hellfire; 10. fejezet - Alex&Milo

– Igaz, amit mondanak? – kérdezte tőlem, figyelmen kívül hagyva Alex és Ian figyelmeztetését.
Nem válaszoltam rögtön; ha hazudok, az úgysem változtat semmin, és Milo sem hinné el nekem – akkor most nem lenne itt.
– Hogy Luna boszorkány? – dőlt Alex is a falnak, és a zsebébe dugta a kezét. – Ó, de még mennyire – húzta sejtelmes mosolyra a száját. – Reggelente zöld varázslöttyöt iszik, hogy erőre kapjon, és patkányfarkakat tart a mosogató alatti szekrényben. Ó, és esténként egy kristálygömbből jósol.
Ian halkan nevetett, Milo azonban gúnyos félmosolyra húzta az ajkát.
– És a te feladatod mi? Emberi csontokat adni a varázslöttyökhöz?

– Általában csak hajszállal, vagy nyúllábbal dolgozik, de az emberi csont nem is rossz ötlet – kacsintott rá.

Hellfire; 8. fejezet - Ian Cruz


2016. március 6., vasárnap

Miért épp a fantasy?

Néhányan, akik még nem olvasták a könyveim, de tudták, hogy írok, megkérdezték, milyen műfajban? A válaszom mindig az volt: fantasy. Bár van egy könyvem, ami New Adult, de valahogy sosem jut eszembe, hogy ezt megemlítsem; nem létezik más válasz számomra erre a kérdésre, csak a fantasy. :)


Miért? 


Mert a legelső könyv, amit olvastam, az is fantasy volt, vagy mert a legtöbb könyvem mind fantasy... Vagy talán mert a fantasy nem is műfaj, hanem életérzés. Nekem. :) Nem tudom elképzelni, hogy valaha is más témabán írnék, leszámítva persze a Beléd temetkezvét és a folytatását, de hogy őszinte legyek, azt a könyvemet is egy fantasy film ihlette. ;) Tehát a fantasy nálam ott van mindenhol: abban, amit olvasok, abban ahogy gondolkodom, abban, amit írok. Abban, ami én vagyok. :)



A legcsodálatosabb dolog számomra, mikor egy teljesen új világot alkothatok, ami csak az enyém, és amiben minden úgy történik, ahogy én akarom. Ahol nem kell ragaszkodnom a földhözragadt szabályokhoz, hanem csinálhatok újakat. :) Én alkotom meg a szabályokat, nem úgy, mint például egy New Adultnál, ahol már előttem minden reglát lefektettek, és alkalmazkodnom kell, különben értelmetlenné és hülyeséggé válik a könyv. Ha elkövetek egy logikai bakit, akármivel megmagyarázhatom a későbbiekben, hisz egy fantasy világban bármi megtörténhet - és nálam általában ami megtörténhet, az meg is szokott. :) (Lehetne ez a mottóm :D ) Éppen ezért, mert megteszek mindent, hogy egyedi legyen, amit írok, tetsszen az olvasóimnak, de főleg nekem. Hisz amíg én nem vagyok megelégedve vele, mások sem lesznek. ;)


Ez a hosszú válasz a fent említett kérdésre. :) A rövid az lenne, hogy azért a fantasy, mert ez az egy műfaj, ami igazán közel áll hozzám, és amiben magabiztosan mozgok.