2016. február 2., kedd

Kihagyott jelenet a Sötétség Rabjaiból

Antonio dühöngése ellenére azonban féltízkor mind a négyen beültünk Fede kocsijába. Anya még mindig nem talált semmi kivetni valót a dologban, pedig abban reménykedtem, hogy az igézet hatása elmúlik estére. Reményeim azonban semmilyen formában nem válhattak valóra. A terv szerint Ant és Blancát kitettünk a parkolónál, ahol mostanra egy üres hely sem maradt, így Fede két kör után tíz méterrel arrébb parkolt le. Kiszállt, megkerülte a kocsit, az alakja beleveszett az egyre mélyülő sötétségbe. Kinyitotta nekem az ajtót, majd a kezébe kapaszkodva kiszálltam. Hangos zeneszó váltotta fel a hely máskor magányos csendjét, a távolban már láttam az embersereg hullámzását, ahogy igyekeznek egyre közelebb húzódni a part vonalához. A fejünk felett magas fák ágai kapcsolódtak egymásba, néhol még halk madárcsipogás is hallatszott. A sötétség rohamosan közeledett, így mire elértük a bejáratot – egy magas boltív alakú oszlopot, amelyen az Üdvözlünk a Paradicsomban felirat állt – az ég már teljesen sötét volt, az egyetlen fényforrást a part menti lámpák adták. Fede szorosan a derekamnál tartott, a szeme ide-oda járt a tömegben. Az emberek nem is figyeltek a zenére, egyéni ritmusukra táncolva hajlongtak jobbra, balra, volt, aki nem is táncolt, csak vonaglott, mások a tömeg közepén csókolóztak. Az emberek válla felett kilestem, és gyönyörű látvány tárult a szemem elé. A pari lámpások aranyszín csíkokat vetettek a csendes tenger vizére, ami beleveszett a távolságba, a zöld füvön megcsillantak a fények, de azt most főleg üres üvegek, cigi csikkek, és zacskók borították. A fák hosszú, rejtélyes árnyékai néhol teljesen elrejtették az embereket, így aki egy kis csöndre vágyott a buli hangos zenéje után, csak behúzódott a fák tövébe… Tökéletes hely volt a bujkálásra… Összeszűkült szemmel pásztáztam a fák árnyait, de azokban csak átlagos emberek táncoltak, vagy feküdtek.
Fede oldalra húzott, kitérve egy részeg útjából, aki az italát lötyikülte mindenfelé.
– És most mi lesz? – próbáltam túlkiabálni a dübörgő zenét, ami majd’ berepesztette a dobhártyám.
– Táncolunk – kiabált vissza Fede farkas mosollyal az arcán. Már épp mondani akartam, hogy az idő nem éppen alkalmas a táncikálásra, mikor a derekamnál fogva magához rántott. A testünk egymásnak préselődött, az emberek ide-oda lökdöstek minket, de mi nem törődtünk velük, csak egymást néztük. Mintha megszűnt volna körülöttünk a világ, a zene elhalkult, és én csak a szeretett arca koncentráltam. Az arcra, amitől úgy féltem, hogy elveszítem. Nem volt szimmetrikus szépség, de épp ez tette különlegessé. Nem is figyelve a zene ritmusára, lassan ringtunk a tömeg közepén, csak egymásra figyelve. Ha voltak is démonok a közelben, az most jelentéktelenné vált, mert ami itt zajlott, több volt a puszta színjátéknál. Fede váratlanul hátradöntött, a lehelete csiklandozta az arcom, majd lassú, forró csókkal jutalmazott. Mikor visszapenderített, felemeltem a kezem, és kényszerítettem, hogy pördüljön. Az arcán furcsa mosollyal fordult egyet, majd visszarántott magához.
– Nem is így kell erre a zenére táncolni – korholtam.
– Nem ilyen zenét kellene játszani erre a táncra.
– Szerinted hozzánk fognak igazodni? – hunyorogtam fel rá.
A szája felfelé kunkorodott, de válasz helyett kipördített. A tenyere a hátamra simult, magához húzott, és olyan magabiztossággal ringatott, hogy nekem már nem is volt szükségem a tánctudásomra – ami az övéhez képest siralmas volt. Épp olyan volt, mintha a tűz csábított volna el, követleve, csábítva hívogatott magához, én pedig átadtam magam neki. A fejem a mellkasára döntöttem, és lehunytam a szemem. Minden démon, minden baj, elhalványult emellett a bizsergető tánc mellett.
Egészen addig, amíg Fede karja, hirtelen meg nem feszült körülöttem.
Felkaptam a fejem, a tekintetem körbejárta a tömeget, de nem láttam semmit.
– Itt vannak. – Fede hangja rekedtre vált, az arcán most először láttam átsuhanni a félelmet. – Rengetegen vannak… – Fede összehúzta a szemét, olyan erővel szorított magához, hogy azt hittem, kinyomja belőlem a szuszt. – Azazel is itt van…
Balra mozgás támadt, lökdösődő emberek tűntek fel, majd két erős két ragadta meg a kezem, és lefeszítette Fede válláról. Összesen öt magas, fekete démon vet körbe minket, szétválasztva egymástól. Egy igazán testes férfi szögezett magához, és felismertem benne Dont. A tüdőmből kiszállt a levegő, a félelem erős hullámai a gyomromból indulva az egész testemet elárasztották. Láttam valamit Fede szemében, amiből tudta, hogy a terv lefújva – a dolgok nem úgy alakultak, ahogy akartuk…
Most pedig velünk jöttök – zendült egy mély hang a fejemben. Tényleg azt hittétek, átverhettek? – nevetés csendült fel, és felismertem Azazel hangját.
Dont megrántott, és a kijárat felé vonszolt. Segélykérően néztem fel, de az emberek semmit nem vettek észre a történtekből.
Hiába is akarsz menekülni, kedvesem – búgta a férfi. Itt senki nem segíthet.
Fedére pillantottam, és egész ismertségünk alatt először láttam azt a félelmet a szemében, amit eddig olyan jól titkolt.
Az öt démon áttuszkolt minket a boltív alatt, a parkoló felé lökdösve. A távolban hat magas ember alakját vettem ki, majd meghallottam An szitkozódását.
A jeges félelem a testemben megfagyasztotta a vérem. Elkapták őket is… Végünk van. Mindennek vége van.
Egy erős taszítás a földre küldött, majd tompa puffanással a földre rogytam. Fede felmordult, de őt négy démon tartotta szorosa, esélye sem volt menekülni.
A parkolóban teljes sötétség uralkodott, így senki nem láthatta, mi folyik ott, de én sem láttam semmit. Remegve emeltem fel a fejem, és néztem a felettem álló sárgaszemű démon szemébe. Az rám vicsorgott, majd felrántott. A kezem egy reccsenéssel jelezte, hogy finomabb fogadtatást várt.
Aztán három dolog történt pontosan ugyanabban az időben. Fede egy rántással kiszabadította a kezét, és felém vetődött, Blanca egy suhanással elmosódott, és a mellette álló démon felé vetette magát, An pedig Donra ugrott. A fejetlenség épp csak egy pillanatig tartott; majd Fede a torkához kapott. A szeme kidülledt, a szája elnyílt, levegőért kapkodott, de az nem jutott be a tüdejébe.
– Ne! – sikítottam. Azazelre vetettem magam, ledöntve őt a lábáról. Nagy csattanással estünk az egyik autónak, a fejem az ajtónak csapódott, de a Fede még mindig nem jutott levegőhöz.
Ne, ne, ja ne! – sikítottam magamba. Fedére meredtem, a szívem megállt, és nem is akart többé újra elindulni. Valahogy segítenem kell neki… Muszáj, különben…
– Mi a… – Azazel nem tudta befejezi a mondatot, mert hátratántorodott, mintha ellöktem volna magamtól. Fede nem törődött vele, hogy nem jut levegőhöz, mellém tántorodott, a keze védelmezően fonódott körém. De nem volt többé szükség a védelmére. Ahogy Azazel újra elindult felénk, hirtelen megtorpant, mintha falba ütközött volna. Nem is akartam, hogy közelebb jöjjön…
– Te csinálod… – sziszegte rám meredve. A körülötte álló démonok éppúgy nem tudtak közelebb jönni, mint ő. Blanca, An és Fede mellettem álltak, biztos távolságban tőlük. – pedig nem is vagy démon – meredt rám Azazel. – Alastairnek igaza volt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése