Olvastad már? Ne hagyd ki!

Hellfire 15. fejezet

15. fejezet A Fox által kiszabott egyhetes pihenő már a második nap végére katasztrófának bizonyult. Senki nem hitt nekem, mikor az...

2016. február 29., hétfő

Mérföldkő!

Ma is nagy meglepetés ért, mikor feljöttem a blogra, és az fogadott, hogy több mint 70.000 látogatóm és 50 feliratkozóm van! <3 Ezenfelül az oldalmegjelenítések száma is egyre nőt, tegnap több mint 800 ember nézett fel a blogra! 


Köszönöm srácok, hogy ennyien velem vagytok, és követitek a történeteimet, nagyon sokat jelent nekem! <3 Nélkületek biztos nem tartanék itt, úgyhogy köszönöm! 




2016. február 21., vasárnap

E-book vagy papírkönyv?

Szerintem egyértelműen papírkönyv. :) Nincs is annál jobb, mint mikor olvasás közben beleszagolhatsz az új könyvedbe. Egy e-booknak nincs meg az az élménye szerintem, amit egy papírkönyv nyújtani tud, ráadásul a szemednek sem egészséges. :D Sokkal személytelenebb, mint egy papírkönyv, persze praktikus, ha például nem tudsz magaddal vinni egy könyvet, de szerintem ha a táskádban elfér egy tablet vagy egy e-book olvasó, akkor egy könyv is. :) 


Persze vannak olyan hóbortos emberek - mint például én is -, akik úgy óvják a könyvüket, mintha arany lenne - szerintem az is. <3 Így ebből a szempontból az e-book olvasó sokkal praktikusabb. 


Ti mit gondoltok? :)


E-book vs Papírkönyv


2016. február 15., hétfő

Célok

Régebben is és mostanában is sokan megkérdezték tőlem, olvasóim, családom, hogy mit szeretnék elérni az írással, egyáltalán miért csinálom? Őszintén, ez egy elég nehéz kérdés, ezért is nem tudtam rá sokáig válaszolni. Még magam sem voltam benne igazán biztos, hogy van elég bátorságom, erőm, de főleg tehetségem folytatni ezt. Vagy hogy megérik-e a fáradozásaim. Mivel most már egyre közelebb kerülök a célomhoz (ami egy, az okok közül, amiért csinálom), hogy befejezzem a könyvem, úgy döntöttem, elgondolkodom ezen a kérdésen, és most meg is válaszolom nektek. :) 


Amikor neki álltam az első könyvemnek, azt az olvasás szeretetének hatására tettem. Persze ez nem volt mindig így, és utáltam olvasni, de hát az emberek változnak. :) Rám a Harry Potter könyvek voltak nagyon nagy hatással, és még ma is hálás vagyok az unokatestvéremnek, aki megvette nekem az első részt. <3 Ha azt nem kezdem el olvasni, talán ma sem tartanék itt.
Annak idején A Sötétség rabjait egy borzasztóan unalmas nyári napon kezdtem el írni. Előtte épp olvastam valamit, amire már nem igazán emlékszem, és elgondolkodtam rajta: ha mások tudnak ilyen klassz könyveket írni, nekem miért ne menne? Úgyhogy tollat és papírt ragadtam (11 éves voltam, még azt sem tudtam, mi az a számítógép :D ), és nekiálltam. Minden egyes pillanatát élveztem annak, hogy egy saját világot teremthetek, hogy nekem is vannak szereplőim, és most már én is "írónő" vagyok. :D Imádtam megírni a Sötétséget, imádtam kitalálni a történetet és megteremteni a saját világom.
Az igazság az, hogy sokáig senki sem tudta, hogy írogatok, kivéve az anyukám, aki egyszer meg is találta az egyik lapot, úgyhogy szét kellett tépnem, hogy ne olvashassa el. :D Hosszú ideig nem mertem megmutatni senkinek, mert nem éreztem elég jónak. Mikor viszont megtettem, és elnyerte az emberek tetszését, felbátorodtam. Igaz a mondás, hogy mindet magadért kell tenned, de mennyivel jobb, ha mások is elismerik a munkádat, nem? :) Úgyhogy folytattam, és folytattam, és hat év alatt ötre emelkedett a történeteim száma. Az olvasóim ezek közül csak hármat olvashattak, a többivel nm állok úgy, hogy publikáljam őket, de ígérem, arra is sort kerítek. ;)
Egy barátom tanácsára 2011-ben megnyitottam a facebookos oldalamat, majd kicsivel később a blogomat is. Azért tettem, mert úgy gondoltam, mit ér egy történet, ha senki sem ismeri? Kaptam hideget-meleget, és örültem neki, hogy sokan voltak/vannak, akik szeretek és követik a történeteimet, és nem hagytam abba. Sokáig az sem érdekelt, hogy béna voltam, csak csináltam, mert szerettem. 


Ha ma visszaolvasom az első történeteimet, mindig frászt kapok, hogy "Te jó ég, hogy tehettem én ezt ki az oldalamra?" :D Aztán beleolvasok a mostani történeteimbe, és látom a különbséget, látom, hogy fejlődtem, és már nem az a béna kislány vagyok, aki 11 évesen voltam. Nem szeretném, ha egoistán hangzana, mert egyáltalán nem az a célom, hogy fényezzem magam, hisz nincs mit fényezni magamon. Nem sok mindenben vagyok jó, de az írásban igen, és nem szeretném feladni. :) Nekem ez nagyon sokat jelent, nagyon szeretem csinálni, és nagyon jól esik, hogy Ti is szeretitek. Ha Ti nem vagytok, és nem biztattok, talán nem jutok el idáig. :)

Szeretem csinálni, mert imádom az érzést, hogy új világot teremthetek, hogy az én kezemben van az irányítás (talán egy kicsit irányításmániás is vagyok :D), szeretem a szereplőimet, akiket megalkotok, de főleg azt szeretem, hogy a történeteimmel megfogok másokat. Volt még régebben egy lány, aki elkezdte olvasni A Sötétség rabjait, ami ugyebár fantasy témájú. És írt nekem az oldalon, hogy ő utálja a fantasyket, de az a történet megfogta, és imádja. <3 Na az ilyen üzenetekért, pillanatokért érdemes csinálni, és ez az, amiért én szeretem csinálni. Szeretném, ha egy nap majd megjelennének könyv formájában is, hogy ne csak blogregények maradjanak, és ne csak egy álom legyen, hogy egy nap majd a kezemben foghatom a regényem. :) A Hellfire-vel lassan, de biztosan haladok a célom felé, és nagyon remélem, hogy lesztek majd páran, akik elsőként veszik majd meg. :)


2016. február 14., vasárnap

Valentin nap

Megint elérkezett az évnek az a napja, amint minden szingli csaj utál. :D Nem szeretnék csalódást okozni azzal, hogy nem szeretem úgy ezt a napot, ahogy esetleg ti, de minden embernek más élményei vannak.



Ennek a napnak sem szabadna másnak lennie, hisz ha szeretsz valakit, megtalálod a módját, hogy minden nap Valentin nap legyen a számára. :) Nem kell külön nap arra, hogy odafigyelj a másikra, vagy hogy meglepd Őt. Sajnos manapság túl sokan teszik ezt. :\ Megfeledkeznek arról, hogy nem csak egy napon kell elkényeztetni a barátunkat\barátnőnket, hanem egész éven át. Azért sem tartozik a kedvenceim közé ez a nap, mert már egyáltalán nem arról szól, mint régen. A Valentin nap lényege, hogy olyan apróságokkal halmozzátok el egymást, amire a nyüzsgő hétköznapokon nincs idő. Például egy romantikus film, amit te gyűlölsz, de azért megnézed, mert Ő viszont szereti. Vagy egy gyertyafényes vacsora, ahol végre másról is szó eshet, nem csak a munkáról, iskoláról. Vagy fürödjetek együtt, és adjátok meg a módját, hogy ez a nap varázslatosabb legyen, mint a többi! ^_^


Ezek az apró örömök azok, amik szerintem feldobják a Valenti napot, és amikért megéri várni. :)


Boldog Bálint-napot mindenkinek! <3



2016. február 7., vasárnap

Hellfire


Végre befejeztem a Hellfire 14. fejezetét, sőt, már el is kezdtem a 15-et. :3 Már lassan a könyv felénél tartok, úgyhogy nincs sok vissza! ;)

Itt is egy kis részlet a 14. fejezetből:

"– A Kinyilatkoztatás az Ige sötét oldala, mint ahogy az Angyalok Mágiájának is van jó oldala. Ez az Egyensúly, ami életben tartja a két népet, és ami kiegészíti egymást, mert enélkül egyikünk sem lehetne életben.
– Az egyik faj nem létezhet a másik nélkül – suttogtam. Végre megértettem, miről beszélt Blackwell.
– Pontosan – sóhajtott Fox.
– Akkor mit akar Michael?
– A hatalmat. Mindenki felett. El akar pusztítani minket, pedig tudja, hogy abba ők is belehalnak… – csóválta a fejét.
– Ki akarja játszani az Egyensúlyt – morogta Alex.
– De hát az lehetetlen – ellenkeztem. Démon eközben megjelent a lábamnál, majd felugrott a kanapéra – ahová tudta, hogy nem mehet fel –, és az ölembe hajtotta a fejét. – Az Egyensúly a legöregebb dolog a Földön. Ez hozott létre minket, és ez szabályozza az életüket. Nem verhetjük át.
Fox csak a faját rázta, mert erre ő sem tudott kielégítő választ.

– Csak azt tudom, hogy valamit tervez. És bármi legyen is az, mi mind veszélyben vagyunk."

2016. február 3., szerda

Hellfire | 14. fejezet - részlet

– Alex, mit műveltél? – Mikor Fox végre meg tudott szólalni a tekintete Alexre villant, és attól, amit a szemeiben látott a fiúnak olyan érzése támadt, mintha lemaradt volna valami fontosról.
– Mit tettél? – ismételte Fox állatias pillantással. Ellökte magától Blackwellt, aki a kanapénak esett, Fox pedig egy űzött vad tekintetével döngő léptekkel megindult felé. Alex rémülten hátrálni kezdett, kezével valami fegyver után kutatott. Fox feldöngetett a lépcsőn, a szemei villámokat szórtak, az ajka remegett a dühtől. Alex háta a falnak ütközött, Fox pedig előreugrott, és megragadta a gallérját.
– Mit műveltél, te ostoba? – üvöltött a fiú arcába. Alex lábai elemelkedtek a földtől, mikor Fox nekicsapta a falnak. A feje hátrabicsaklott, neki a falnak, majd előrebukott. Könnybe lábadt a szeme az ütéstől, Fox feje helyén csillagokat látott.
– Te hülye… ostoba gyerek! Felborítottad az Egyensúlyt!
Alex elhajolt, próbálta kiszabadítani magát a férfi szorításából, de Fox vasmarokra fogta, vagy öt centire lebegett a földtől.
– Van fogalmad róla, mit tettél, te… Hogy milyen következményei vannak ennek? Te ostoba…
– Állj! – sikított Luna, és rángatni kezdte Fox kezét. – Nem ő tette! Nem ő hozott vissza!
Fox továbbra sem vette le villámló szemét Alexről, úgy meredt rá, hogy a fiú képtelen volt másfelé nézni, és 99%-ig biztos volt benne, hogy a férfi a lelkéig lát.
– Az Egyensúly… – köpte a szavakat. – Tudom, hogy fáj…– A szemei kitágultak, véresek voltak, mintha napok óta nem aludt volna. Alex legszívesebben a föld alá süllyedt volna előle. – Ehhez nem volt jogod!
– Nem én voltam – hörögte Alex, mert a fojtogató kezektől lassan alig kapott levegőt. – Esküszöm.
– Tegye már le! – dörrent rá Luna.
Fox végre ránézett. 

2016. február 2., kedd

Kihagyott jelenet a Sötétség Rabjaiból

Antonio dühöngése ellenére azonban féltízkor mind a négyen beültünk Fede kocsijába. Anya még mindig nem talált semmi kivetni valót a dologban, pedig abban reménykedtem, hogy az igézet hatása elmúlik estére. Reményeim azonban semmilyen formában nem válhattak valóra. A terv szerint Ant és Blancát kitettünk a parkolónál, ahol mostanra egy üres hely sem maradt, így Fede két kör után tíz méterrel arrébb parkolt le. Kiszállt, megkerülte a kocsit, az alakja beleveszett az egyre mélyülő sötétségbe. Kinyitotta nekem az ajtót, majd a kezébe kapaszkodva kiszálltam. Hangos zeneszó váltotta fel a hely máskor magányos csendjét, a távolban már láttam az embersereg hullámzását, ahogy igyekeznek egyre közelebb húzódni a part vonalához. A fejünk felett magas fák ágai kapcsolódtak egymásba, néhol még halk madárcsipogás is hallatszott. A sötétség rohamosan közeledett, így mire elértük a bejáratot – egy magas boltív alakú oszlopot, amelyen az Üdvözlünk a Paradicsomban felirat állt – az ég már teljesen sötét volt, az egyetlen fényforrást a part menti lámpák adták. Fede szorosan a derekamnál tartott, a szeme ide-oda járt a tömegben. Az emberek nem is figyeltek a zenére, egyéni ritmusukra táncolva hajlongtak jobbra, balra, volt, aki nem is táncolt, csak vonaglott, mások a tömeg közepén csókolóztak. Az emberek válla felett kilestem, és gyönyörű látvány tárult a szemem elé. A pari lámpások aranyszín csíkokat vetettek a csendes tenger vizére, ami beleveszett a távolságba, a zöld füvön megcsillantak a fények, de azt most főleg üres üvegek, cigi csikkek, és zacskók borították. A fák hosszú, rejtélyes árnyékai néhol teljesen elrejtették az embereket, így aki egy kis csöndre vágyott a buli hangos zenéje után, csak behúzódott a fák tövébe… Tökéletes hely volt a bujkálásra… Összeszűkült szemmel pásztáztam a fák árnyait, de azokban csak átlagos emberek táncoltak, vagy feküdtek.
Fede oldalra húzott, kitérve egy részeg útjából, aki az italát lötyikülte mindenfelé.
– És most mi lesz? – próbáltam túlkiabálni a dübörgő zenét, ami majd’ berepesztette a dobhártyám.
– Táncolunk – kiabált vissza Fede farkas mosollyal az arcán. Már épp mondani akartam, hogy az idő nem éppen alkalmas a táncikálásra, mikor a derekamnál fogva magához rántott. A testünk egymásnak préselődött, az emberek ide-oda lökdöstek minket, de mi nem törődtünk velük, csak egymást néztük. Mintha megszűnt volna körülöttünk a világ, a zene elhalkult, és én csak a szeretett arca koncentráltam. Az arcra, amitől úgy féltem, hogy elveszítem. Nem volt szimmetrikus szépség, de épp ez tette különlegessé. Nem is figyelve a zene ritmusára, lassan ringtunk a tömeg közepén, csak egymásra figyelve. Ha voltak is démonok a közelben, az most jelentéktelenné vált, mert ami itt zajlott, több volt a puszta színjátéknál. Fede váratlanul hátradöntött, a lehelete csiklandozta az arcom, majd lassú, forró csókkal jutalmazott. Mikor visszapenderített, felemeltem a kezem, és kényszerítettem, hogy pördüljön. Az arcán furcsa mosollyal fordult egyet, majd visszarántott magához.
– Nem is így kell erre a zenére táncolni – korholtam.
– Nem ilyen zenét kellene játszani erre a táncra.
– Szerinted hozzánk fognak igazodni? – hunyorogtam fel rá.
A szája felfelé kunkorodott, de válasz helyett kipördített. A tenyere a hátamra simult, magához húzott, és olyan magabiztossággal ringatott, hogy nekem már nem is volt szükségem a tánctudásomra – ami az övéhez képest siralmas volt. Épp olyan volt, mintha a tűz csábított volna el, követleve, csábítva hívogatott magához, én pedig átadtam magam neki. A fejem a mellkasára döntöttem, és lehunytam a szemem. Minden démon, minden baj, elhalványult emellett a bizsergető tánc mellett.
Egészen addig, amíg Fede karja, hirtelen meg nem feszült körülöttem.
Felkaptam a fejem, a tekintetem körbejárta a tömeget, de nem láttam semmit.
– Itt vannak. – Fede hangja rekedtre vált, az arcán most először láttam átsuhanni a félelmet. – Rengetegen vannak… – Fede összehúzta a szemét, olyan erővel szorított magához, hogy azt hittem, kinyomja belőlem a szuszt. – Azazel is itt van…
Balra mozgás támadt, lökdösődő emberek tűntek fel, majd két erős két ragadta meg a kezem, és lefeszítette Fede válláról. Összesen öt magas, fekete démon vet körbe minket, szétválasztva egymástól. Egy igazán testes férfi szögezett magához, és felismertem benne Dont. A tüdőmből kiszállt a levegő, a félelem erős hullámai a gyomromból indulva az egész testemet elárasztották. Láttam valamit Fede szemében, amiből tudta, hogy a terv lefújva – a dolgok nem úgy alakultak, ahogy akartuk…
Most pedig velünk jöttök – zendült egy mély hang a fejemben. Tényleg azt hittétek, átverhettek? – nevetés csendült fel, és felismertem Azazel hangját.
Dont megrántott, és a kijárat felé vonszolt. Segélykérően néztem fel, de az emberek semmit nem vettek észre a történtekből.
Hiába is akarsz menekülni, kedvesem – búgta a férfi. Itt senki nem segíthet.
Fedére pillantottam, és egész ismertségünk alatt először láttam azt a félelmet a szemében, amit eddig olyan jól titkolt.
Az öt démon áttuszkolt minket a boltív alatt, a parkoló felé lökdösve. A távolban hat magas ember alakját vettem ki, majd meghallottam An szitkozódását.
A jeges félelem a testemben megfagyasztotta a vérem. Elkapták őket is… Végünk van. Mindennek vége van.
Egy erős taszítás a földre küldött, majd tompa puffanással a földre rogytam. Fede felmordult, de őt négy démon tartotta szorosa, esélye sem volt menekülni.
A parkolóban teljes sötétség uralkodott, így senki nem láthatta, mi folyik ott, de én sem láttam semmit. Remegve emeltem fel a fejem, és néztem a felettem álló sárgaszemű démon szemébe. Az rám vicsorgott, majd felrántott. A kezem egy reccsenéssel jelezte, hogy finomabb fogadtatást várt.
Aztán három dolog történt pontosan ugyanabban az időben. Fede egy rántással kiszabadította a kezét, és felém vetődött, Blanca egy suhanással elmosódott, és a mellette álló démon felé vetette magát, An pedig Donra ugrott. A fejetlenség épp csak egy pillanatig tartott; majd Fede a torkához kapott. A szeme kidülledt, a szája elnyílt, levegőért kapkodott, de az nem jutott be a tüdejébe.
– Ne! – sikítottam. Azazelre vetettem magam, ledöntve őt a lábáról. Nagy csattanással estünk az egyik autónak, a fejem az ajtónak csapódott, de a Fede még mindig nem jutott levegőhöz.
Ne, ne, ja ne! – sikítottam magamba. Fedére meredtem, a szívem megállt, és nem is akart többé újra elindulni. Valahogy segítenem kell neki… Muszáj, különben…
– Mi a… – Azazel nem tudta befejezi a mondatot, mert hátratántorodott, mintha ellöktem volna magamtól. Fede nem törődött vele, hogy nem jut levegőhöz, mellém tántorodott, a keze védelmezően fonódott körém. De nem volt többé szükség a védelmére. Ahogy Azazel újra elindult felénk, hirtelen megtorpant, mintha falba ütközött volna. Nem is akartam, hogy közelebb jöjjön…
– Te csinálod… – sziszegte rám meredve. A körülötte álló démonok éppúgy nem tudtak közelebb jönni, mint ő. Blanca, An és Fede mellettem álltak, biztos távolságban tőlük. – pedig nem is vagy démon – meredt rám Azazel. – Alastairnek igaza volt.