2016. december 11., vasárnap

Hellfire részlet

– Adnál nekünk egy percet? – fordultam Alexhez egy hirtelen ötlettől vezérelve.
Alex felvonta a szemöldökét, sötét pillantást vetett Ianre, de azért kelletlenül bólintott. Ian érdeklődve nézett a távolodó Alex után, majd felém fordította kérdő pillantását.
Ismeretlen forróság öntött el, mikor rám nézett, mégis libabőrös lett a karom, amint a tekintete végigsiklott az arcomon. Egész idő alatt, míg Mr. Hill a fegyverekről tartott előadást, igyekeztem kerülni a tekintetét, mégis néha megéreztem magamon a pillantását. Most végre nem kellett úgy tennem, mintha ott se lett volna, de nem is tudtam volna. Sötét szeme, halvány mosolyban játszó ajka, a homlokába hulló éjfekete haja úgy vonzotta a tekintetem, mint a mágnes – és ez megrémített. Nem szokásom így érezni valaki iránt, nem is hittem, hogy valaha megismerem majd az érzést, mikor egyszerűen képtelen vagy levenni valakiről a szemed. Mindez új volt és ismeretlen, és cseppet sem tetszett.
– Nos – szólalt meg végül bujkáló mosollyal – jól áll neked a halál.
Felvontam a szemöldököm.
– Ha ez egy bók akart lenni, akkor fuss neki újra!
Ian mosolya most elérte a szemét, és leplezetlen vidámsággal nézett le rám.
– Ha jobban szeretnéd azt hallani, hogy „kicsattansz az élettől, angyalom” nekem úgy is jó.
– A pofátlanságod lehengerlő!
– Sokat gyakoroltam – kacsintott.
– Ahogy azt is, hogyan lépj le? – Összefontam a karom a mellem előtt, és vádlón néztem fel rá.
Ian mosolya fesztelen maradt ugyan, de a szeme elsötétült.
– Muszáj volt – felelte tartózkodóan.
– Mert tudtad, hogy utánad mennek, igaz? – kérdeztem félig vádló, félig hisztérikus hangon.
Felvonta egyik szemöldökét.
– Nem tudom, mire gondolsz.
– Tudom, hogy ott voltál aznap este. – Halk volt a hangom, pedig közel s távol senki nem volt, aki kihallgathatott volna minket. – Hallottam a hangod.
Elnézett a vállam felett, majd mikor ismét felém fordult, az arca már hideg és kifejezéstelen volt.
– Szóval ezzel vádolsz? – kérdezte fagyosan. – Bűn, hogy benéztem?
– Nem – feleltem talán túl gyorsan. Az ellenségessége megriasztott. – Csak… – mély sóhajt vettem, de a feszültséget kettőnk között nem tudtam leküzdeni. – Honnan tudtad egyáltalán, hogy túléltem? Ott voltál, mikor Blackwell Kinyilatkoztatása eltalált, láttad, mi történt, és Alex szerint rögtön utána le is léptél. – Igyekeztem leplezni a hangomból kicsendülő keserűséget, de egy villanás a szemében elárulta, hogy meghallotta. – Miért jöttél akkor vissza? Honnan tudtad, hogy túléltem?
A szeme elsötétedett, s mint mindig, fogalmam sem volt, mi jár a fejében.
– Be kellett néznem – felelte lassan, a tekintete üres volt, mintha nem is hozzám beszélne.
Értetlenül összevontam a szemöldököm – ezzel nem válaszolta meg a kérdésemet.
– Ian… – kezdtem, de elharaptam a mondatot. Egy másodpercig, mikor kimondtam a nevét, végtelenül elkeseredettnek tűnt, és fogalmam sem volt, miért.
– Tudnom kell, mi történt – mondtam szinte kétségbeesetten.
– Miért, szerinted mi történt? – Megint visszatért a félig nevető, félig megrovó Ian, akit legalább tudtam kezelni.
Megnyaltam az ajkam, és hadarni kezdtem:
– Csak annyit tudok, hogy miután meghaltam, a Mennybe kerültem. Mindenki azt hiszi, megőrültem, de én tudom, hogy ott voltam! Aztán találkoztam egy angyallal, akinek valami fura köd miatt nem láttam az arcát, és azt hajtogatta, hogy meg kell akadályoznom a háborút. Majd mikor felébredtem a szobámban, te ott ültél mellettem. – Nagy levegőt vettem a mondandóm végén, de még én is éreztem, mekkora baromságnak hangzik, amit mondok. –  Kérlek, Ian, mondd, hogy nem te hoztál vissza! Mert ha mégis, akkor te vagy a legnagyobb idióta ebben a városban!
Valamiféle dühkitörésre számítottam, ehelyett azonban Ian egy pillanatig rám meredt, majd hátravetette a fejét, és nevetni kezdett. A döbbenettől tátott szájjal álltam, és legszívesebben pofon vágtam volna. Ökölbe szorítottam a kezem, nehogy tényleg meg is tegyem, és összeszorított szájjal vártam, hogy abbahagyja.
– Mégis mi olyan vicces? – kérdeztem, és alig tudtam elnyomni a hangomból kicsendülő sértettséget. Az egyetlen ember, akiben biztos voltam, hogy nem fog kinevetni, Ian volt.
Ian abbahagyta a nevetést, de a vigyort nem tudta letörölni az ajkáról.
– Hihetetlen, hogy a saját halálodban azt találod a legfelháborítóbbnak, hogy valaki visszahozott.
– Valaki? – kérdeztem élesen.
Védekezően felemelte a két tenyerét, de a vigyort nem lehetett letörölni az arcáról.
– Azt hittem, örülsz, hogy életben vagy – mondta.
– Örülök – vágtam oda dühösen. – De akkor nem, ha emiatt valakinek meg kellett szegnie egy olyan törvényt, ami az életébe kerül!
– Nem kerül az életébe, ha nem tudódik ki, hogy ő volt! – felelte hetykén.
Ezzel most akkor beismerte, hogy ő volt? Mivel fogalmam sem volt, csak még jobban felment bennem a pumpa.
– Ian, ez nem játék! Ezért az arkangyalok megölnek! Michael már csak a megfelelő indokra vér, hogy lecsaphasson a városra, és ha te most megadtad ezt neki, mind halottak vagyunk! – Zihálva meredtem rá, de ő nem úgy festett, mint aki nagyon a szívére vette a kitörésemet. – És mindezt csak azért, hogy engem visszahozhass!?
– Ejnye, angyalom – húzta huncut félmosolyra az ajkát. – Ez már nyomulás. – A szeme csintalanul megvillant, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akit nagyon aggaszt az, amivel megvádoltam.
– Te voltál, vagy sem?
Ian összefonta a karját a mellkasa előtt, majd nekivetette a vállát a falnak, a szeme gúnyosan megvillant.
– Miért? Ha én voltam, elénekled nekem a hallelúját? – csücsöríttet.
– Ha te voltál, úgy megrugdosom azt az angyali segged, hogy ötezer év múlva sem felejted el!
Ian hátravetett fejjel felnevetett.
– Ha ez egy randi meghívás, akkor nagyon gyér.
Megnyaltam az ajkam.
– Legjobb tudásom szerint az első randit a fiú kezdeményezi. Ha ezzel a kis utalással akartál elhívni valahová, azt ajánlom próbáld újra!
Ian egyik pillanatban még cinkosan mosolygott, a következőben pedig már közvetlenül előttem állt. Hátrahőkölni sem volt időm, az arca alig öt centire volt az enyémtől, a szeme izgatottan csillogott.
– Lesz egy buli a Dante Poklában. Zene, póker, pénz, ami kell.
Oldalra biccentett fejjel felvontam a szemöldököm.
– Ez egy randi? – Igyekeztem közömbösnek tűnni, de a gyomrom ugrott egy duplaszaltót.
Az ajka csábos félmosolyra húzódott, hívogatott, hogy mondjak igent.
– Kilencre nálad leszek. Az én kicsikémmel megyünk.
Mielőtt válaszolhattam volna, Ian hirtelen felemelte a kezét és egy teljesen váratlan mozdulatot tett; egy ujjával végigsimított az arccsontomtól az ajkamig. Érintése nyomán tűzbe lobbant az arcom, a gyomromban apró pillangók jártak násztáncot. Ian sötét szeme is fellobbant, pár pillanatra megfagyott körülöttünk a levegő, majd minden felgyorsult, mikor a tekintetem Ian ajkára tévedt. Akaratlanul is felidéztem azt a röpke pillanatot, mikor az ajkunk összesimult. Nem felejtettem el, milyen puha volt az ajka, és mennyire szerettem volna, hogy ne csak ennyi történjen. Ian utánozta a tekintetem, és tudtam, az ő fejében is az a majdnem csók jár.
Szinte viszketett az ajkam az ujja alatt. Halk sóhaj hagyta el a szám, éreztem Ian egyeletlen leheletét az arcomon. Az ujja nem szakadt el az ajkamtól, a szemében mintha vágyakozás ült volna.
A következő pillanatban elvette a kezét, sarkon fordult, és szó nélkül otthagyott.


2016. november 2., szerda

Kis darabka Hellfire

(...) Miss Turner! – kiáltott váratlanul, mire összerezzentem. – Válassza ki a magának legszimpatikusabbat!
Közelebb léptem a fegyverkirakathoz, és most alaposabban szemügyre vettem őket. Többféle kardok – katanák, kelta falcaták, schiovonák, egyenes és ívelt pengéjűek – feküdtek szép rendben a padokon, tőlük nem messze pár egyszerű vívókard hevert, de voltak számomra felismerhetetlen fegyverek is, amikről el sem tudtam képzelni, hogy mire valók.
A tőrökhöz léptem, és megszemléltem a kínálatot; ott volt az egyik személyes kedvencem, a sai villa. Az apám gyűlölte a tőröket, a kardot részesítette előnyben, de a sai villa még szerinte is megállta a helyét egy háborúban. Mellette pedig ott hevert az egyetlen fegyver, amit el tudtam képzelni a kezemben. A sai tőrt szerettem, hatékony volt, és egész jól bántam vele – hála anyámnak és a nővéremnek –, de nem tudtam elképzelni, hogy azzal harcolnék. Nem is volt kérdéses, melyik fegyvert válasszam.
Kiemeltem az egyetlen, hullámos pengéjű Krist a tőrök közül.
– Nagyszerű – lelkendezett Mr. Hill. – Bizony, a Kris az egyik leghatékonyabb a tőrök közül – mármint Hellfireben – tette hozzá. – Sokan lekicsinylik, mivel a leghosszabb pengéjű Kris is jóval kisebb egy kardnál, és az emberek azt jobban kedvelik.
– Az édesanyád is a Krist kedvelte – mondta Fox halkan.
Büszkén kihúztam magam.
A táskámban ott lapult a lila drágakővel díszített, hullámos pengéjű Kris, amit Fox adott nekem – és ami az anyámé volt.
– Mr. Blackwood, válasszon egy fegyvert! – utasította Mr. Hill.
Alex alaposan végigszemlélte a fegyvereket, némelyiken végighúzta az ujját, némelyiket a kezébe is vette, megforgatta, majd fejcsóválva visszatette. Nem sokkal később kiválasztotta az aranyozott, éles szélű chakramot.
– Kitűnő – bólogatott Mr. Hill izgatottan. A fegyverválasztástól teljesen felvillanyozott Mr. Hill most Iant terelte a fegyverek felé. Ian – velünk ellentétben – nem válogatatott sokáig: kiválasztotta a legmasszívabb kardot, majd mellém állt. Ezen semmiféle díszítés nem volt, leszámítva az apró faragást – ami egy sárkányt ábrázolt.
– Helyes – bólintott Mr. Hill, és mosolyogva nézett végig rajtunk. – A fegyverek tükrözik viselőjük személyiségét. A Kris – mutatott a kezemben lévő tőrre –, kicsi ugyan, de nagyon hatékony. Hátszúrásra, lecsapásra kitűnő. A chakram – fordult Alexhez, és méltóságteljesen nézett a chakramra –, gyors, mint a villám, és nem téveszthetsz célt vele. A távolról indított, lesbéli támadások királya. És a kard – állt Ian elé –, masszív, és erőteljes, közvetlen támadásokra alkalmas.
– Mindhárman a hozzátok legtesthezállóbb fegyvert választottátok ki – vette át a szót Mr. Fox. – Van-e tapasztalatotok a használatában?
– Az apámnak volt egy chakramja – bólintott Alex. – Az egyetlen fegyver volt, amiben bízott. És az első fegyver, amit megtanultam használni.
Ian és én csak bólintottunk, majd Mr. Hill folytatta.
– Nos lássuk csak… Miss Turner – mondta töprengve. – Ismeri-e a Kris történetét?
Tagadóan megráztam a fejem.
Mr. Hill arca felragyogott, és áhítatosan nézett végig a kezemben tartott Krisen.
– Az első Kris úgy ezerötszáz éve készült, a II. Békeszerződés idején. Mivel a két nép közti első Békeszerződésre tett kísérlet csúfos kudarccal, és több mint száz áldozattal járt – mindkét fajból –, így mi nemet mondtunk. Ezek után persze tudtuk, mire számíthatunk, és fel is készültünk a támadásukra. A bukott angyalok meg is jelentek – sóhajtott Mr. Hill –, csak hogy eszük ágában sem volt harcolni. – Hitetlenkedve rázta a fejét, mintha még mindig nem értené, mi történt. – Az állig felfegyverkezett igézők szemeláttára adták át az akkori Patrónus tagjainak a Békeajándékot, az Első Krist.
– Micsoda? – hápogtunk Alexszel kórusban.
Mr. Hill színpadiasan bólintott.
– A Krist kizárólag a mi számunkra készítették, hogy ezzel is biztosítsák szándékukat, s a fegyvert olyan hatalommal ruházták fel, amit mi azóta sem tudtunk lemásolni.
– A pengéje többféle vasból készült, az Ige és a Mágia, ami övezi, kizárólag a Kris valódi tulajdonosának ad jogot a használatára. – Mr. Hill szemében mohó csillogás ült, áhítattal bámult a semmibe. – Az a fegyver egy a három legegyedibb fegyver közül, ugyanis mindhárom népből rejt magában összetevőket.
– Tessék? – kérdeztem megbotránkozva.
– A pengéjét egy arkangyal tolla, egy nektorin életenergiája és egy igéző vére alkotja – mondta Fox. – Egy átlagos Kris nem bírna el ennyi erőt és energiát, mint ez.
– Mit jelent az, hogy „az Ige és a Mágia kizárólag a Kris valódi tulajdonosának ad jogot a használatára.”?
– Hogy a Krist csak annak az igézőnek a leszármazottai használhatják teljes joggal, akinek a bukottak szánták: a Patrónus vezetőjének. Békeajándék ide vagy oda – fintorgott Mr. Hill – a bukott nem bíztak bennünk annyira, hogy egy olyan fegyvert adjanak a kezünkbe, amit mindenki használhat. A Kris apáról fiúra, anyáról lányra száll. Egy idegen úgy használhatná csak a Krist, mint bármilyen átlagos tőrt.
– És hol van most az a Kris?
Mr. Hill szomorúan vállat vont.
– Bár tudnám – sóhajtott lemondóan. – Egy ideig voltak feljegyzéseink a hollétértől. Néha ugyan eltűnt pár évszázadra, de aztán újra felbukkant. Néhány szemtanú is esküdözött, hogy látta a Krist, de aztán a II. Békeszerződés végén végleg nyoma veszett, és mára már kevesen hiszik, hogy tényleg létezett. Valójában nem is tudni, melyik család tulajdona.
– Tehát valószínűleg csak legenda? – kérdezte Alex unott hangon.
Mr. Hill úgy nézett rá, mintha megtébolyodott volna.
– Legenda? Fiam, erről a tőrről több legenda szól, mint bármiről, ebben az istenverte városban. Szemtanúk bizonyították a létezését!
Alex nem úgy nézett ki, mint aki meggyőztek az érvek, de inkább nem szólt semmit. 

2016. szeptember 4., vasárnap

Colleen Houck - A Tigris átka | Könyvajánló

Akik régóta követik a blog bejegyzéseit, ismerik már az ízlésemet könyvek terén, így hihetetlenül kiszámítható módon a mai bejegyzésben egy fantasy műfajban íródott könyvet szeretnék bemutatni nektek, ami irtó nagy hatással volt rám, és ami olyannyira megfogott, mint előtte még egy könyv sem. (A Harry Potteren kívül - természetesen.) Nem tudom, mi vezérelt, hogy ilyen rendhagyó bejegyzéssel készüljek nektek, elvégre ennek a blognak nem ez a témája, de úgy gondolom, nem árt a vérfrissítés, és néha belefér egy-egy könyvajánló, esetleg tag. Úgyhogy akkor lássuk is ezt a csodát.

Eredeti cím: Tiger's Curse
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó kft.
Oldalszám: 536
Goodreads: 4,20
Besorolás: YA, fantasy



Szenvedély. Sors. Hűség. Kockáztatnád mindezt azért, hogy megváltoztasd a végzeted?

Amikor Kelsey Hayes azon gondolkodott, vajon mit fog csinálni ezen a nyáron, álmában sem jutott volna eszébe, hogy egy háromszáz éves indiai átkot próbál majd megtörni. Egy rejtélyes fehér tigrissel, akit Rennek hívnak. A világ túlsó felén.Pedig pontosan ez az, ami történt.Szembeszállva sötét erőkkel, bűvös mágiával és misztikus világokkal, ahol semmi sem az, aminek látszik, Kelsey mindent kockára tesz, hogy megfejtsen egy ősi próféciát, amely örökre megtörheti az átkot.

A tigris átka egy epikus fantasztikus-romantikus sorozat feszült. izgalmas első kötete, egy olyan élmény, amiből még többet akarsz.

Az írónőről tudni kell, hogy mikor nem épp egy regényen dolgozik, szívesen beszélget telefonon hat testvéreinek egyikével, internetes játékokat néz, vagy épp online vásárol. A New York Times Bestseller író különösen érdeklődik a kaland, akció, sci-fi, fantasy és romantikus irodalom iránt. Colleen élete során élt már Arizonában, Idaho-ban, Kaliforniában és Észak-Karolinában is. Most viszont végleg letelepedett Oregonban férjével és hatalmas plüss tigris gyűjteményével.

Most pedig lássuk, mit kell tudni az első kötetről:

A történet 300 évvel ezelőtt kezdődött, mikor India és a szomszédos királyság között kisebb háborúk törtek ki. Lokesh megakarta szerezni magának Indiát, de főleg inkább annak a varázserejű amulettnek az utolsó két darabját, ami Dhiren és Kishan Rajaram, az indiai hercegek tulajdonában volt. Békekötés címen – persze csak átverés volt az egész – Lokesh lányát, Yesubait eljegyezték Dhirennel. Ám az eljegyzést követően Dhirent szólította a kötelesség, és az ország másik felébe kellett utaznia. Mialatt ő katonai feladatait teljesítette öccse, Kishan sok időt töltött bátyja menyasszonyával, s végül egymásba szerettek. A két szerelmes tudta, hogy nincs esélyük arra, hogy együtt legyenek, így kénytelenek voltak Yesubai apjához, Lokeshez fordulni segítségért. Ám Kishan mit sem sejtett Lokesh tervéről, hisz ő csak elakarta venni a nőt, akit szeretett, így egyenesen belesétált a csapdába. A terv részeként Lokesh felajánlotta Kishannek, hogy elveheti a lányát, ha megszerzi Dhirentől az amulett darabját.
   Mikor Lokesh katonái elfogták Dhirent, és a palotába hurcolták, ahol már maga az uralkodó, Yesubai és Kishan vártak rá, Lokesh megpróbálta megölni a két herceget. Ám a varázserejű amulett, amit viseltek megmentette az életüket, s hogy ne haljanak meg, a tigris átokkal sújtotta a két fiút.


300 évvel ezután a 17 éves Kelsey Hayes nyári munkát keresve eljut a cirkuszba, ahol találkozik Dhirennel, a fehér tigrissel. A tigris már egy ideje fogságban élt, miután hazájában, Indiában elfogták. A lány és a tigris között hamarosan furcsa kötelék alakul ki  és ahogy egyre közeledik az egyhetes munka vége, Kelsey kezd csalódott lenni, hogy hamarosan búcsút kell vennie a tigrisétől. Ám ekkor felbukkan egy furcsa idegen, Mr. Kadam, aki szeretné visszavinni Rent otthonába, az Indiai rezervátumba. Elmeséli Kelseynek Dhrien, az Indiai herceg történetét, majd megkéri Kelsey, hogy felügyelje az utat, és  a tigris beilleszkedését - ezért pedig busás összeget ígér neki. Kelsey örömmel mond igent, hisz így még egy darabig a tigrisével maradhat. Valójában persze Mr. Kadam azért ajánlja fel neki a munkát, hogy segítsen megtörni a 300 éves tigrisátkot. Ren, aki évszázadok óta fogságban élt, képtelen volt emberré alakulni, mikor azonban Kelseyvel találkozott, és a lány kimondta azt a mondatot, amit Rennek hallania kellett (Bárcsak szabad lennél!), Ren ismét át tudott változni, és rögtön értesítette Mr. Kadamet, aki 300 évvel ezelőtt Ren herceg katonai vezetője volt, hogy megtalálta a lányt, aki megtörheti az átkot.


"– Sajnos manapság már nincsenek ilyen férfiak, mint Rómeó. Talán nem is voltak soha. Shakespeare igazi álompasikról írt, ugye? A maiak meg sem közelítik az ő hőseit. Na jó, a jelenlévők természetesen kivételt képeznek. Biztos vagyok benne, hogy te egy rendkívül romantikus tigris vagy." /48. oldal/


     Itt találtam egy kis furcsaságot, ugyanis Kelsey nevelőszülei szinte rögtön beleegyeznek a dologba, és még csak nem is kérdezősködnek sokat, ami pedig fura, hisz nevelt lányuk épp egy vadidegennel készül több ezer kilométer távolságnyira utazni egy tök idegen országba. De hát mindennek lehet egy kis szépséghibája.




Hamarosan Kelsey rájön a turpisságra, sejti, hogy valami sántít ezzel a rezervátum szöveggel kapcsolatban, méghozzá akkor, mikor a hosszú út után betér egy vendéglőbe, mikor pedig kijön, a teherautót, amiben Dhirent szállították, valaki elköti; a tigrist viszont kiteszik az út szélére. Ren ezután a dzsungel mélyére vezeti Kelseyt, ahol pár napnyi gyaloglás után sor kerül a vallomásra: Ren Kelsey szeme láttára tigrisből emberré alakul, és elmondja neki, milyen átok sújtja, és hogy aki megtörheti, az maga Kelsey!
 

Hogy megtörjék a tigris átkot rengeteg akadályt kell leküzdeniük, s mindeközben közelebb kerülnek egymáshoz. De hogy ne legyen olyan unalmas, bekerül a képbe Ren öccse is, Kishan 
– a fekete tigris , aki miatt 300 évvel ezelőtt megkapták az átkot. Kishan akkor elcsábította Ren menyasszonyát, és úgy tűnik, a történelem megismétli önmagát. De mi ezzel most nem foglalkozunk, ez csak a 2. és 3. részben bontakozik ki jobban. Bár először nekem sem tetszett ez a szerelmi háromszög história, itt valahogy ezerszer jobban hat, mint más elcsépelt művekben. Valójában Kelsey a két fiú közül csak az egyikbe szerelmes, így nem is annyira szerelmi háromszögről van szó. 

A három kötet alatt renget kalandba keverednek, lesznek indiai istennők, kappák, sárkányok, amit az írónő hihetetlenül aprólékosan, részletesen mutat be, s az olvasó úgy érzi, ő maga is a kaland részese. 
Nem szeretném lelőni a poént, így nem írom le szóról-szóra, mi történik. Remélem sikerült meggyőznöm tieteket a könyvről, és ti is beszerezitek majd. :)

Ami nekem a legjobban tetszett, az India története volt, s az egyes helyszínek, templomok, szentélyek, ahová Ren és Kelsey elzarándokolnak olyan részletesen van megírva, hogy az olvasó maga előtt látja az egészet. A karakterek is jól kivannak dolgozva, nem klisések, bár Kelsey annyira nem nőtt a szívemhez, főleg mikor kezdett átmenni furába, de Kishant és Rent imádom – igen, ebben a sorrendben! :3 



Néhány hindi szót is megismerhetünk, például mikor Kishan és Ren veszekednek az anyanyelvükön, illetve mikor becézgetik Kelsey-t (imádom az ilyen beceneveket!!)
Például a: Bilauta - kiscica; Kishan nevezte így. Azzal magyarázta ezt, hogy ha ő meg Ren a nagyciciák, akkor Kelsey a kiscica. :3
Ren Priyanak, Priyatamanak vagy Iadalanak szólítja.   



Részletek:

"– Szabad egy tigrisnek müzliszeletet ennie? – kérdeztem. – Valószínűleg olyasvalamire volna szükséged, ami proteinben gazdagabb, viszont itt az egyetlen protein én vagyok, de arra ne is gondolj. 
Borzasztó ízem van." /107. oldal/

"– A férfi kinyújtott kézzel, óvatosan közelebb lépett és megismételte:
– Kelsey, én vagyok, Ren.
(...)
– Micsoda? Miről beszél? – hebegtem.
A férfi közelebb lépet, tenyerét izmos mellkasára téve, lassan azt mondta:
– Kelsey, ne fuss el! Én vagyok az, Ren. A tigris.
(...)
– Hol van Ren? Nem értem. Csináltál vele valamit?
– Nem. Én vagyok ő." 
/115-116. oldal/


"Szóval mi is vagy te? Egy ember, aki tigrissé változott, vagy egy tigris, aki emberré? Vagy olyasmi vagy, mint a farkasember? Ha megharapsz, én is tigris leszek?" /117. oldal/



2016. augusztus 28., vasárnap

A nyár utolsó hétvégéje

Úgy tűnik, a nyár utolsó hétvégéjének is vége, és három nap múlva kénytelenek leszünk újra koptatni az unalmas iskolapadot. Olyan, mintha semmit se csináltam volna az utóbbi két hónapban... Pedig végre sikerült (nagyjából) véglegesítenem a HF cselekményvázát, ami nem kis munka volt, főleg hogy nem csak az első rész, a Pokol városa van meg, hanem a további három rész is. :) Ezenkívül összesen 5 fejezetet írtam meg, ami ugyan nem sok, de a semminél több.



Remélem, a ti nyaratok is kellemesen és eseménydúsan telt. Élménybeszámolókra számítok a poszt alatt! ;) Az én élményeimről már eleget olvashattatok alább, és a TAG-ekben is, úgyhogy azt most nem szeretném részletezni, de nagyon kíváncsi vagyok, nektek hogy telt a nyár. :)


De térjünk vissza a kegyetlen valósághoz, miszerint 3 nap múlva vége a szabadságnak... Én most kezdem a 4. évem a gimiben, de mivel 5 éves szakon vagyok, ez még nem az érettségi éve... Csak a kis érettségiké... És az előrehozott érettségiké... Elárulok nektek egy titkot: én szeretek suliba járni! :D Igen, tudom, a feljebb leírtak alapján nem úgy tűnhet, de hát a nyár után senkinek nem akaródzik visszamenni. És félek is kicsit az idei évtől, mivel ez meghatározza majd a felvételi eredményeimet, és ez elég stresszes gondolat, nem? Ti túl vagytok már az érettségin? Ha igen, hogyan vészeltétek át? 


"Aki sokat tanul, az sokat tud. Aki sokat tud, az sokat felejt. Aki sokat felejt, az keveset tud. Akkor minek tanulni?"


Minden év elején teszek egy fogadalmat, ahogy gondolom ti is, miszerint ez az év más lesz. Egy ideig mindig sikerül betartani, de aztán valami rejtélyes okból  (általában félév után :D ) fogy a lendületből. Most sajnos kénytelen leszek tartani magam az ígéretemhez, ha normális egyetemre akarok menni. A motivációval sosem volt probléma, de tanulás szinten szörnyen lusta vagyok... :/ 


Na de térjünk le a suli témáról, elvégre még nyár van! Nekem az utolsó három nap sem lesz unalmas, de még nem számolok be a fejleményekről! Ha minden jól megy, szeptember körül hozok majd egy bejegyzést róla, de nem ígérek semmit!


Addig is várom a beszámolóitokat a nyárról, élményekről, és persze hogy ti mennyire "várjátok" a sulit. ;) 



2016. augusztus 20., szombat

Utazós TAG

Mivel imádok utazni, aktuális ez az utazós TAG. A kérdéseket viheti bárki, akinek meg tetszik az ötlet.



1. Hol jártál, ahová szívesen visszamennél?


Két ilyen hely ugrott be rögtön, Verona és Velence. Mindkét városba szerelmes vagyok, az egész életemet le tudnám élni mindkét helyen. A leggyönyörűbb városok közé tartoznak, sosincs elég látnivaló, vagy elfoglaltság, mindig vannak új helyek, programok, amikkel el lehet tölteni az időt.


Veronában
A képen én vagyok!

2. Holnap indul a géped, hova utazol (a pénz most nem számít)?


Egyiptomba, és legalább egy hónapot töltenék ott, hogy minden látnivalót láthassak, lefényképezhessek, és elköltsem az összes pénzem szuvenírekre.


3. Hogy szeretsz utazni: repülővel, vonattal vagy autóval?


Busszal. :D Autóval keveset utazok, maximum Balatonig, de busszal már sokat utaztam (pl 24 órán keresztül Barcelonába, 7 órán keresztül Olaszországba, és 5 órán keresztül Bécsbe.) Vonaton eddig talán 2x ültem, de annyira nem varázsolt el, hogy ismételni akarjam. Ami a repülőgépet illeti... hát inkább nem kockáztatok.


4. Hova utaznál az ételek és a helyi konyha miatt?


Fúha. Hát, biztos hogy valahova keletre, mert még sosem kóstoltam keleti ízeket (gáz vagyok, tudom, pedig egy csomó kínai étterem is van a környéken.)


5. Mivel töltöd az időd egy hosszú út során?


Zenét hallgatok. Minden utazás előtt letöltök egy csomó új számot az MP3-momra és a telefonomra és felváltva hallgatom őket. Tudom, fura lehet, hogy képes vagyok pl 24 órán át zenét hallgatni, de hát szeretem a zenét, és ha pl angol vagy spanyol zenét hallgatok (ez a két nyelv, amit beszélek), akkor mindig magamban fordítgatom őket, úgyhogy elvagyok vele.


6. Miért utazol?


Erre sok féle választ tudnék adni, de azt hiszem a fő ok, hogy imádok új helyeket megismerni, és főleg; nagyon jó szórakozás. Nem utolsó sorban pedig szeretek szuveníreket gyűjteni, már tele van a szobám velük.


7. Mi a legjobb külföldi élményed?


Sok van, tényleg nagyon sok, és nem is tudnék csak egyet kiemelni közülük. Talán mikor összebarátkoztam egy apukával és a kislányával Barcelonában, még Chupa chupsot is vettünk neki a barátnőmmel. Vagy amikor eltévedtem Velencében, és azt hittem, le fogom késni a hajót... A tanárok, akikkel mentünk megmondták, hogy 3-asával menjünk felfedező túrára, ne legyünk egyedül. Hát persze, hogy én egyedül mentem. Még jó, hogy meg volt az egyik csoporttársam telefonszáma, különben még most is ott lennék. :D De idetartoznak a tengerparti bandázások is a barátaimmal, osztályommal. De az, amit sosem fogok elfelejteni, mikor 3 hónapja Padovában (olaszo.) bőrig áztam (áztunk), három órányi séta után (miközben egész végig zuhogott, ráadásul az idegenvezetőnk azt sem tudta, merre kell mennünk) farkaséhesen futottunk végig a városon, hogy találjuk egy pizzériát. Visszafelé a pizzás dobozokat betakartuk a kabátunkkal, vagy bedugtuk a ruhánk alá, hogy legalább a kaja ne ázzon el. Mire végre visszaértünk a buszhoz, olyanok voltunk, mint az ázott kutyák. Nem igazán tudtuk rendesen megnézni a várost, de akkor is felejthetetlen "élmény."


Olaszország - Trieste
Saját kép!


8. Mi a legjobb dolog, ami külföldön vettél?


Egy cuki, tüskés gömbhal, amit Olaszban vettem. :D Állandóan engem figyel a csillárról, ahová akasztottam. A másik kedvencem a két Velencei karneváli maszk. gyönyörűek. :3 De vettem egy zászlót is, ami most a falamon van (Spanyol és olaszországi emlék). Vettem egy klassz táskát olaszban, egy fülbevalót Bécsben, két másik fülbevalót Olaszban, az egyiket Velencében, és Muránói üvegből van. És ez csak néhány a sok közül, merthogy négy dudorodó szatyorral jöttem haza olaszból és egy utazótáskányi szuvenírrel spanyolból.


9. Mi az, amit mindig magaddal viszel utazáskor?


Az MP3 lejátszómat. Azzal lehet elütni az unalmas buszutakat.


10. Mennyire számít nálad a luxus?


Nem nagyon. Persze elvárom a normális, emberi körülményeket egy szállodában, ahogy ez a kosztról is elmondható, de egyébként nem sokat töltök a szállodákban, elvégre azért utazom valahová, hogy megismerjem a helyet/várost. Gyakorlatilag csak aludni járok a szállásba. Ha van hűtő, ágy és mikró, nekem tökéletes.


11. Voltál már cserediák? Ha igen, hol? Ha nem, hová szeretnél menni?


Még sajnos nem voltam, pedig van rá lehetőség. Ha lehetne, legszívesebben Bulgáriába mennék, esetleg újra Olaszországba, de egy olyan részére, ahol még nem jártam.


12. Mi a véleményed az egyedül utazásról?


Még sosem volt alkalmam egyedül utazni, de az biztos, hogy nagyon szívesen kipróbálnám. Nem szeretem, ha másokhoz kell alkalmazkodnom, így a szabadság egy új helyen felszabadító lenne. Szeretek egyedül bolyongani, Olaszországban például az éjszaka közepén sétálgattam az utcán, lemenetem a partra, bejártam a környéket. Sok pozitívuma van a dolognak,de azért jól jön néha valaki, aki ott van velünk.


13. Szoktál magaddal könyvet vinni?


Nem. Ennek két oka van: 1. Szörnyen, már-már betegesen vigyázok a könyveimre, eszembe se jutna betenni őket egy táskába, ahová meggyűrődhetnek. >_< 2. Eddig még soha nem éreztem szükségét utazás alatt az olvasásnak, csak feleslegesen foglalná a  helyet a táskámban.


14. Spontán utazó vagy, vagy mindent előre megtervezel?


Valahol a kettő között. Utálom a kiszámíthatóságot, a kínosan előretervezett dolgokat. A spontaneitásnak van egy káosz érzete, amit én imádok. A rend és a kiszámíthatóság nem az én asztalom. De mivel az utazás nem gyerekjáték, kell, hogy legyen egy váz, ami azért némileg biztonságot ad az új helyen.


15. Melyik országba utaznál el szívesen az ott élők kultúrája miatt?


Egyiptomba legelőször; nincs gyönyörűbb, kultúrában és titokban gazdagabb ország. Azután Indiába; csak nemrég fedeztem fel az ország csodáit, és szívesen látnám őket a saját szememmel is.




2016. augusztus 11., csütörtök

BOOKWORM BOOK TAG

Én egy kicsit le vagyok maradva ezekkel a taggekkel, de már nagyon sok blogon találkoztam velük, szóval én sem szeretnék lemaradni. :3  Úgyhogy most én is kitöltöm az elsőt, ami teljességgel könyv központú. Remélem, kíváncsiak vagytok a válaszaimra. :)



1. EMLÉKSZEL, HOGYAN SZERETTED MEG AZ OLVASÁST?
Persze. Elsős koromban anyukám nagyon sokat erőltette a hangos olvasást, mert nagyon gyérül ment. Miközben ő vasalt, nekem meséket kellett hangosan olvasnom, és kész kínszenvedés volt. Biztos voltam benne, hogy soha életemben egyetlen könyvet sem fogok elolvasni. Abban az időben kezdtél el adni az első Harry Potter filmet a TV-ben. És persze, mint sokan mások, én is ezen nőttem fel, és hiába láttam már ezerszer az összes részt, még mindig ugyanolyan élvezettel nézem végig (és olvasom) őket. Pár évvel később ez volt az első könyv, amit ajándékba kaptam, de nem álltam neki rögtön, mivel kellemetlen emlékeim voltak az olvasásról. Aztán egy unalmas nyári napon rávettem magam - talán mondanom sem kell, hogy rögtön beleszerettem a könyvbe, és attól kezdve nem volt megállás: először a HP könyvek, majd az összes többi, és most már 60+ könyvnél tartok. (Egyszer egy bejegyzésben majd összeszámolom nektek.) 


2. ÁLTALÁBAN HOL OLVASOL?
Az ágyamban, egy jó adag rákcsálnivaló társaságában. De ha épp irtóizgalmas könyvet olvasok, akkor magammal viszem a suliba is, és a szünetekben, vagy a lukasórákban is olvasok.

3. EGYSZERRE SZIGORÚAN EGY KÖNYVET OLVASOL, VAGY TÖBB IS JÖHET EGYIDEJŰLEG?
Naná, hogy jöhet több is. Például ha az egyik könyvben épp valami hihetetlenül kiakasztó dolog történik, ami miatt képtelen vagyok tovább olvasni, akkor ott van a másik, amitől egy kicsit "kikapcsolódhatok", mielőtt nekiállok a másiknak. De nálam előfordul, hogy óránkén változik a hangulatom, és akkor mindig másik könyvhöz nyúlok.

4. VAN OLYAN MŰFAJ, AMIT A VILÁGÉRT SEM OLVASNÁL?
Nálam minden jöhet, nem zárkózom el egyik műfaj elől sem, de persze vannak műfajok, amik elsőbbséget élveznek, és ezért a többi háttérbe szorul.

5. MELYIK A KEDVENC MŰFAJOD?
A fantasy. Mind olvasás, mint írás terén. Sokkal több izgalom van benne, mint pl egy New Adultban, Lányregényekben, vagy a Romantikában.

6. VAN KEDVENC KÖNYVED?
Van több is. Érthető módon az első számú kedvencem J.K. Rowlingtól a Harry Potter. Ezután következik Colleen Houck - A tigris átka.

7. MELYIK A LEGHOSSZABB KÖNYV, AMIT OLVASTÁL?
Furcsa, de vastagságra Colleen Houck a Tigris utazása a legvastagabb könyvem, a maga 684 oldalával. Viszont oldalszámra E L James - Grey című könyve, ami 712 oldalas. Egymás mellé téve a két könyv közül a Tigris utazása a vastagabb. Viszont a Grey kisebb betűkkel van írva, és kisebb alakú könyv is. Talán ha a a Tigrist is kisebb alakú könyvként adják ki, akkor az is meghaladná a 700 oldalt. Mindenesetre eza  két könyv versenyzik.

8. MILYEN KÖNYVET VETTÉL UTOLJÁRA?
Cassandra Claretől a Csontvárost. És be kell valljam, közel sem annyira jó, mint ahogy mondják. :( Úgyhogy elég nagyon csalódtam benne.

9. A KÖNYVTÁRI VAGY A SAJÁT (VÁSÁROLT) KÖNYVEKET SZERETED JOBBAN?
A saját könyveimet szeretem jobban, könyvtárban (szégyenszemre) évek óta nem jártam. Már ha az iskolai könyvtár nem számít, és ott is csak azért voltam, hogy visszavigyem a tankönyveimet.

10. JELENLEG MIT OLVASOL?
A Harry Potter és a Tűz serlegét (ezen a nyáron már másodszorra, egyébként viszont vagy ezredszerre).
Ezenkívül folyamatban van az J.L. Armentrout Opposition is.

11. HOL VESZED A KÖNYVEIDET?
Alexandrában és Libriben. Online még sosem rendeltem könyvet.

12. ELŐRENDELTÉL MÁR VALAHA KÖNYVET?
Egyszer, méghozzá az egyik (sokadik) kedvencemet; Becca Fitzpatrictól a Finalet.



13. HÁNY KÖNYVET VESZEL HAVONTA?
Tekintve, hogy általában nincs pénzem, 1-2-t havonta. De mikor van rá, akár többet is.

14. MIT GONDOLSZ AZ ANTIKVÁR KÖNYVEKRŐL?
Még sosem vásároltam antikváriumban, így fogalmam sincs.

15. AZ ÖSSZES KÖNYVET EL AKAROD OLVASNI, AMI A MAGÁNKÖNYVTÁRADBAN VAN?
Magánkönyvtár? Jó is lenne egy olyan. Ilyenem sajna nincs, de pár év múlva valószínűleg lesz.

16. ADOMÁNYOZTÁL MÁR KÖNYVET?
Nem, de ami késik, nem múlik. ;)

17. MIT CSINÁLSZ AZOKKAL A KÖNYVEKKEL, AMIK A POLCODON SORAKOZNAK, DE TUDOD, HOGY SOHA ÉLETEDBEN NEM OLVASOD ŐKET MÉG EGYSZER?
Hát, a Soha határát például még a kukába sem dobnám, mert az sértés lenne a kukára nézve. (Nagyon rossz könyv, el sem hiszem, hogy megvettem.) De végtére is... jó helyen vannak ott, ahol vannak, nem? Azért vettem meg és olvastam el őket, mert tetszettek. Ha én már nem is, a gyerekeim majd elolvassák őket, vagy csak ott állnak majd, hogy díszítsék a polcom.


18. VOLT MÁR KÖNYVSTOPOD?
Minek? Semmi értelme.

19. MIT GONDOLSZ SZERINTED TÚL SOK KÖNYVED VAN?
Nincs olyan, hogy túl sok könyv. Ezt a fogalmat a könyvmolyok nem ismerik. ;) Tehát nem, nincs túl sok könyvem.
Forrás: Tekla Könyvei



2016. augusztus 3., szerda

Mérföldkő

Hatalmas nagy mérföldkövet értünk el!! :O

Több, mint SZÁZEZER oldalmegjelenítés, és 60+ feliratkozó!! 

Nagyon, nagyon köszönöm, hogy több mint 3 éve, sőt lassan 4 éve velem vagytok! <3 Sokat jelent a támogatásotok! 



2016. június 28., kedd

Hellfire - Prológus

Prológus
1552. augusztus

Vörös szikrák hullottak alá az éjszakai égboltról, mikor a tizenhárom Igéző keze összefonódott. A messzi távolból egy gyönyörű, földöntúli lény hangja rezegtette meg a hűvös, éji levegőt, összekapcsolta az Ige erejétől vibráló huszonhat kezet. A főnix madár magasztos hangja addig zengte be a sötét, tomboló erdő hajlongó fáit, míg a tizenhárom Igéző ereje eggyé vált, s a Kör tökéletes, elszakíthatatlan béklyóba záródott. A Kinyilatkoztatás elkezdődött.
Ahogy a főnix dala elhallgatott, az ég fülsiketítően megdörrent a rengeteg tomboló fái felett. A semmiből támadó szél végigsüvöltött a fák között, recsegő-ropogó hangot hagyva maga után, hogy aztán tajtékzó haraggal hurrikánná olvadjon össze a Kör közepén. Fény villant fel a Kinyilatkoztatás nyomán, s még az őrjöngő szél sem tudta elnyomni a levegőben felvisító, kíntól eltorzult üvöltést.
Ebben a pillanatban vakító villám csapott a Kör közepébe. Vibráló, vörös fény hasított a levegőbe, perszelő tüzet lobbantva a nyomában, a levegőben égett hús szaga terjengett. Huszonhat kéz emelkedett ekkor a levegőbe, a Kör közepéről szóló üvöltés megpendítette a vörös fényhálót, mely most fátyolkánt borult a lobogó tűzre. Béklyói keringve közeledtek a talaj felé, de nem érhettek földet, míg el nem hangzott az ítélet.
Túlvilági sikolyok vegyültek a főnix felcsendülő, dicsőséges dalába, mint milliónyi kínlódó lélek, melyek csak a rengeteg közepén zajló rettenetes tettel nyerhettek örök nyugalmat. Az Egyensúly felborult, s most bosszút állt a csalásért, mellyel gazul kijátszották. Megszegték a szabályt, mely ősidők óta tartotta életben a két fajt, s most megfizették az árát.
De Oxana nem engedhetett meg még több mészárlást népe földjén. Több Igézőnek nem eshetett bántódása.
A Kör közepén vajúdó férfi felborította az Egyensúlyt egy teremtménnyel, egy korccsal, mely százak életét követelte. Nincs az az erő, az a trükk vagy az a csapda, mely kifoghat egy olyan ősi elemen, mint az Egyensúly. Most megfizet tettéért, mellyel megtizedelte népét, s a lény, mit létrehozott nem működhet nélküle.
A Hold sápadt fénye azon az éjszakán különösen tisztán sütött az alatta elterülő, pokolbéli városra.
– Az Ige bemocskolódott – csendült Oxana mennydörgés szerű hangja. – Az Egyensúly felborult, már nincs biztonságban se élő, se holt! – A föld dühöngő rengéssel válaszolt Oxana, az Igéző szavaira, s társai is egyetértően felmorajlottak. – Az élet, melynek ez a férfi létrejöttét kényszerítette el kell, hogy pusztítsa! Két szörnyeteg nem létezhet egyazon világban. – A Túlvilág zajai felerősödtek, de elnyomni nem tudták a szél és a menydörgés zaját. – Éljen hát a torzszülött, melyet világra hozott, de pusztuljon az ember, ki irányítani tudja!
A tűz vakító fénnyel fellobbant, perzselő haraggal égette fel a férfit, kit a tizenhárom igéző halálra szánt. Egyetlen üvöltése hasíthatott még a levegőbe, mert a következő pillanatban mindent elnyomott az Igézők átka.

Te odo ofectfa oida murum,
il guarda ol mortuus,
pon omnis spiritus,
pon oi spiritus!
Non christeos ida lonsa,
confringo oi stanica spiritus
od comminus ida!



Együtt zengte a tizenhárom hang a gyilkos Igét, s abban a pillanatban, amint elhangzott, az ég ostorcsapás szerűen megreccsent, és az aranyszínű háló béklyói lecsaptak. Feltárult a Fal, örvénylő sötétség tátongott a Kör közepén, pusztítva, beszívva mindent, ami a közelében volt.
Kíntól rendülő hörgés verte fel még utoljára az erdő csendjét, azután a hurrikán összecsapott a halálraítélt férfi körül, s a vihar oly gyorsan távozott, amilyen gyorsan jött.
A tizenhárom igéző leeresztette a kezét, szemüket a földön feketéllő egyetlen égett foltra szegezték. Ez marad csak a férfiból, ki felborította az Egyensúlyt, ki létrehozott egy lényt, mely a pusztulással fenyeget. Nem maradt belőle hátra más, mint egy kupac égett hamu.

S mikor a Kinyilatkoztatás véget ért, az igézők még nem sejtették, hogy e tett egy nap majd visszaüt; s a torzszülött rátalál majd irányítójára.

2016. június 25., szombat

Beléd temetkezve 10. fejezet

10. fejezet

– Maga sem panaszkodhat, Mister. – Mosoly terült szét az arcomon. Egyetlen pillanatra a főnök-alkalmazott határ elmosódott, maszatos emléket csak hagyva maga után, és én boldogan léptem át rajta.
– Indulhatunk? – kérdezte.
– Persze. – Hátrapillantottam, és még láttam Tia önelégült arcát, és a keresztet, amit az ujjaiból formát, majd diadalittasan a levegőbebokszolt. Nagyon reméltem, hogy Daniel nem vette észre a kis közjátékot.
– Viszlát, Miss Everett! – biccentett felé Daniel, majd a derekamra tette a kezét, és kitessékelt a saját otthonomból.
A bérház előtt egy fekete limuzin parkolt, a volán mögül Stephan hunyorgott fel ránk. A csili-vili autó úgy ütött ki a lerobbant, toldozott-foltozott Tillamook street-i kocsik közül, ahogy a gazdája a bérházbeli népségből. Többen is szájtátva csodálták az autót, voltak, akik meg is álltak, úgy bámulták a fényezett karosszériát. Daniel ezen láthatólag jót szórakozott, engem viszont nagyon zavart. Mielőtt azonban szóvá tehettem volna, hogy nem illik jót derülni mások megrökönyödésén, már ki is nyitotta nekem az ajtót, és jól nevelt módjára várta, míg beülök. Miután becsukta utánam az ajtót megkerülte a kocsit – a kivilágított utcán hazafelé igyekvők most már nem csak a kocsit, de Danielt is tátott szájjal bámulták –, majd beült mellém, és szemtelenül rám vigyorgott.
– Te még élvezed is ezt, igaz? – dorgáltam, de az én szám is mosolyra gördült.
Ártatlanul vállat vont, majd Stephanhoz fordulva kiadta az utasítást.
– Stephan nem vár meg minket az est végéig – magyarázta, majd egy kis hűtőszekrényből bort vett elő.
– Remélem, nem azért, mert olyan sokáig fog tartani – motyogtam reménykedve, miközben ő egy poharat is elővett.
– De, sajnos azért. – Megtöltötte a poharat, majd felém nyújtotta. – Idd meg, szükséged lesz rá.
Ettől nem lett jobb kedvem, úgyhogy inkább csak felhajtottam a pohár tartalmát. A bor finom volt, édeskés, pont, ahogy szeretem. Elégedetten konstáltam, hogy Danielnek eszébe sem jutott inni – akkor biztos nem engedtem volna meg, hogy hazahozzon.
– Daniel… – kezdtem halkan. Letettem a poharat a kis hűtőszekrény tetejére. – Pontosan mit is kell csinálnom?
Daniel elkapta a pillantásom, és kiolvashatta belőle a félelmet, mert bátorítóan megszorította a kezem.
– Váltanom kell néhány szót pár fontos emberrel… ami rém unalmas lesz – tette hozzá. – Te csak tedd, amit szoktál; bűvölj el mindenkit.
Kétkedve néztem rá.
– Én voltam az, aki ivott, mégis te beszélsz hülyeségeket – csóváltam a fejem.
Elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– És ha valamelyikük hozzám szól? – Így kimondva a kérdés sokkal ostobábban hangzott, mint a fejemben.
– Csak lazán, Emma – mondta. – Senki nem fog elítélni, ha nem az mondod, amit kellene.
Hát épp ettől féltem. A sok előkelő népség között egyetlen rossz szó, és máris én leszek a fekete bárány, a tanulatlan kis fruska, aki azt hiszi, egyetlen hónap alatt beilleszkedhet a gazdagok közé.
Összeszoruló gyomorral és növekvő hányingerrel bámultam ki az ablakon. Ez elsuhanó villanyoszlopok egyetlen folttá olvadtak össze.
– Pontosan hová is megyünk?
– A követségre – felelte egyszerűen. – A város másik végébe.
Folytattam a bámulást az ablakon át, és mindent megadtam volna, hogy felgyorsítsam az időt. Stephan ugyan nyolcvannal ment, de mintha csak vánszorogtunk volna az esti forgalomban… Bárcsak gyorsabban hajtana – gondoltam. Akkor minél előbb odaérnénk, és már túl is eshetnénk az egészen. Ez a várokozás, az idegesség megőrjített.
Halk neszt hallottam a vezetőülés felől, majd még épp láttam, ahogy az átlátszatlan üveg a sofőr és köztünk felcsúszik.
– Emma. – Daniel felém fordult, komoly tekintete addig fürkészett, míg megadóan rá nem néztem. – Túlreagálod – közölte halkan. – Minden rendben lesz, csak tedd, amit szoktál.
Azt, amit tényleg szoktam, vagy azt, amit Daniel jelenlétében, az utóbbi egy hónapban szoktam?
Bólintottam, majd ismét az ablak felé fordultam. Vettem egy mély levegőt, és hagytam, hogy Jason szavai a fülembe tolakodjanak.
A probléma csak addig probléma, Em, amíg meg nem oldod!
Jason kétes értékű tanácsainak néha tényleg volt értelmük.
Mikor a limuzin lassítani kezdett, majd leparkolt a követségi ház előtt, már szinte nyugodtan szálltam ki a kocsiból. Stephan jó szerencsét kívánt, majd elköszönt, így Daniellel magunkra maradtunk.
A kivilágított, kockaköves járda felé vettük az irányt, ahol már egy szép hosszú sor várakozott. A lámpák fénye megcsillant egy-egy gyémánt fülbevalón, vagy arany nyakláncon, vagy a feltornyozott hajakba tűzött díszek ékkövén. Maga a követségi ház zömök, kopottas épület volt. Az aranyberakású ajtó és a két oldalán álló magas oszlopok azonban ellensúlyozták a leharcolt falakat. A járda mindkét oldalán a puha fűben egy-egy alacsony szökőkút állt, s a víz csobogása elnyomta az előkelőségek zsivaját.
Zsivaj… Ezeknek még a beszédük is előkelő volt, a hanghordozásuk fennkölt vagy épp lekezelő.
– Készen állsz? – Daniel felém nyújtott a karját, mikor beálltunk a kígyózó sorba, én pedig az övébe fontam az enyémet.
– Többnyire.
A sor lassan haladt, s bár nem adtam hangot a türelmetlenkedésemnek, voltak, akik viszont igen. Az előttünk haladó nő óvatosan partnere füléhez hajolt, majd elég követelőzően közölte, hogy az utóbbi időben a rendezvények szervezése kritikán aluli.
Mikor végre valahára eljutottunk a magas, aranyberakású ajtóig, egy elegánsan öltözött férfi átvette Danieltől a meghívót, majd felírta a nevem a partnerek listájára. Daniel bevezetett az előcsarnokban összegyűlt tömegbe. A padlóból oszlopok sokasága nyúlt a plafon felé, mind aranyosan csillogott. A teremben egyetlen egy ablak sem volt, amitől rögtön rám tört a klausztrofóbia. Rémálomszerű emlékek törtek rám, az arcomat kiverte a verejték. A tömegben semmi levegő nem volt, úgy éreztem, összeszorult a tüdőm, a torkom pedig nem enged lélegezni.
Egy pincér közeledett felénk, magasba tartott tálcával, s azon a poharakban lötykölődő italokkal. Daniel megállította a pincért, levett két poharat, majd az egyiket felém nyújtotta. Ledöntöttem az italt, nem is figyelve mit iszom, és jólesett a torkomat égető alkohol mámoros íze.
Hogy megfeledkezzek a tüdőmet szorító saturól körbepillantottam. Tia nem tévedett, mikor a legszebb ruháját választotta számomra; a követség előcsarnokában összegyűltek mind földig érő ruhát viseltek, volt, aki szerintem nem volt tisztában azzal sem, mit jelent a túl sok ékszer. Azonban a legtöbb nő vagy aranyszínű, vagy fekete ruhát viselt. Én voltam talán az egyetlen, aki vörös ruhát vettem fel, amitől úgy éreztem magam, mint egy jelzőlámpa.
Héj, itt van a cirkuszi látványosság, ide kell nézni!
– Mr. Elwood! – Egy bajuszos bácsi jelent meg mellettem, de olyan alacsony volt, hogy egy pillanatig észre sem vettem a hang forrását. Ő is szmokingot viselt, mint ahogy az összes férfi. Kísérője, egy feltűnően magas és csinos, fiatal hölgy erőltetett mosollyal az arcán biccentett felénk.
– Mr. Emerson, nagy örülök, hogy látom! – Daniel kezet rázott az alacsony bácsival, aki ezután érdeklődve fordult felém.
– És ebben a bájos hölgyben kit tisztelhetek?
– Ő Emma Cailli, a titkárnőm.
Halk nevetés szalad ki Mr. Emerson kísérőjének száján. Felvont szemöldökkel fordultam a nő felé.
– Ne haragudjon – mondta, mindenféle megbánás nélkül. Távol ülő szemei gúnyosan csillogtak. – Egy pillanatig azt hittem, Daniel végre találta magának valakit… – Visszataszító kuncogást hallatott, mintha még a feltételezés is mulattatná. A nő kajánul végignézett rajtam, elidőzve a ruha alsó részén, ami a többi jelenlévőétől eltérően vörös volt. – Utána persze rájöttem, hogy nála szóba sem jöhet, hogy egy alkalmazottal randizzon.
– Gondolom, sokkal inkább tartja valószínűnek, hogy olyasfélével randizzon, mint maga – feleltem nyájasan mosolyogva.
A nő lesajnáló pillantást vetett rám.
– Merőben nem vagyunk összehasonlíthatók – mosolygott leereszkedően. Most én küldtem felé lesajnáló pillantást, majd nyilvánvalóan megszorítottam Daniel karját.
– Fel nem foghatom, hogy akkor most miért nem maga áll a helyemen.
Öröm volt nézni, ahogy a nő arcáról leolvad a vigyor. Felszegte az állát, majd megragadt Mr. Emerson kezét, és magával húzta a férfit, aki eddig érdeklődve figyelte a szócsatánkat. Bocsánatkérő mosolyt küldött felénk, majd hagyta, hogy partnere végigvonszolja a tömegen.
Fújtam egyet dühömben, majd megállítottam egy arra járó pincért, és levettem egy újabb pohár pezsgőt a tálcáról.
– Hülye liba – acsarogtam, és egy húzásra kiürítettem a poharat.
Halk kuncogás hallottam, és döbbenten néztem fel. Daniel láthatóan remekül szórakozott.
– Te ezt viccesnek találod? – húztam össze a szemem.
– Dehogy – rázta a fejét, de nem bírta abbahagyni a nevetést. – Sokkal inkább hízelgőnek.
Talán láthatta rajtam, hogy nem vagyok vicces kedvemben, mert abbahagyta a nevetést, de a mosolya továbbra sem olvadt le.
– Ne törődjön a konkurenciával, Miss – kacsintott le rám. – A figyelmem csakis az öné.
Mosolyogni próbáltam, de fintor lett belőle.
– Ha jól emlékszem, legutóbb még a gondolattól is irtóztál, hogy a barátnődnek hittek – szúrtam oda, de a megjegyzés nekem jobban fájt. Daniel arca elkomorult, és már épp válaszolni akart, mikor a háta mögött egy ismerős arcot pillantottam meg.
– Jack!
– Emma! – A férfi örömtől csodálkozó arccal lépett hozzám, csókot nyomott az arcomra, majd kezet rázott a mogorva Daniellel.
– Rathbone…
– Elwood – biccentett Jack minden lelkesedés nélkül, majd hozzám fordult. – Örülök, hogy újra látlak, Emma.
Visszamosolyogtam rá, de nem akartam azzal traktálni, hogy én is örülök a viszontlátásnak. Nem volt különösebben semmi baj Jackkel, pusztán annyi, hogy jobban érdeklődött irántam a kelleténél; és hogy ő nem az a férfi volt, akinek az érdeklődését szívesen fogadtam volna.
– Remek kísérőt választottál magad mellé – fordult elismerően Danielhez. Ő udvariasan mosolygott, de én láttam a metsző élt a szemében.
– Unalmas estének ígérkezik – folytatta csacsogva. – Találkoztál már a nagykövettel, Elwood? Nem fogod elhinni, kivel jött…
Azzal megkezdődött a véget nem érő diskurálás a jelenlévőkről. Mindenkit kibeszéltek, aki csak elment előttük, hol a ruhájukat kritizálták – néhányan igen extrémen öltöztek fel; egy kövér nő például testre simuló, mályvaszín, övvel ellátott ruhában kacsázott el mellettünk, és egy óriási kötözött sonkára hasonlított –, hol a partnerüket – például az alacsony Mr. Emersont és a langaléta kísérőjét; az ő kritizálásukba én is beszálltam, s a végén Jackkel versengve szidtuk Crystalt.  Mint kiderült az ördögnek neve is volt. Ha pedig nem találtak kivetni valót az épp arra járóban, akkor arról beszéltek, szegény flótások mennyi pénzt vesztettek az évben. Egyszóval a következő egy órában mindent megtudtam a jelenlévőkről, hála Jack indiszkréciójának.
Ezután jött csak a dolog neheze; Crystal és Mr. Emerson csak a kezdet volt; utánuk még jó páran odajöttek üdvözölni Danielt, akinek ezutén lélegzetvételnyi ideje sem volt, mégis mindenkit mosolyogva fogadott, váltott velük néhány szót az est témájáról, a gazdaságpolitikáról, majd ha akadt pár perc nyugtunk, gyorsan ittunk egyet – így tizenegy óra körül már zúgott a fejem a sok pezsgőtől.
Túlzás lett volna azt állítani, hogy mindent értettem abból, amiről a nagymenők beszéltek, de azért nem álltam ott teljesen kukán. Ám mikor Mr. Sullivan a globalizációról kezdett el beszélni, elvesztettem a fonalat. Számomra a gazdaságpolitika ételt jelentett, és ha itt körbenéztem, hát az biztos, hogy mindeni jól el volt látva – a legtöbben alig fértek be az ajtón a partnerük mellett. Ennek a sok gazdag ficsúrnak itt valószínűleg fogalma sincs arról, mi az az éhezés. Néhányan szenvedélyesen arról beszéltek, milyen újításokkal próbálják elejét venni az éhezésnek, s azon kevesek, akik így tettek, már az első perctől rokonszenvesnek tűntek. Ám voltak, akik unalommal, sőt felháborodással beszéltek a sok „idióta emberről”, akiknek fogalmuk sincs a globalizációról, és annak előnyeiről, így képtelenség világméretű változásokat hozni, hisz az emberek képtelenek felismerni, „mi a jó nekik.” Az ilyeneknek legszívesebben egy orrba veréssel mutattam volna meg, mi a jó.
Daniel is megérezhette ilyenkor a bajt, mert rendszerint gyorsan témát váltott, majd a kezét a derekamra téve próbált megfékezni, nehogy tényleg le is üssek valakit.
Talán tizenegy óra is elmúlt, mire nagyjából az egész társaság kezet fogott Daniellel, üdvözöltek engem és váltottak pár szót. Daniel mindannyiszor bocsánatkérő mosollyal próbált kárpótolni az unalmas percekért, majd mikor végre elszabadultunk, az ajtó felé húzott. Jól is tette, mert a klausztrofóbia kezdett elhatalmasodni rajtam.
Kiérve az ajtón lehunyt szemmel fogadtam a kellemes hideg szellőt. A levegőben eső illata érződött, de talán volt még pár óránk, míg elered. Odakint többen is álltak, legtöbben követségi ház melletti kis parkban, ahová már nem értek el a lámpák fényei.
– Van még fél óránk a nagykövet beszédéig – szólt Daniel, majd egy padhoz vezetett, és intett, hogy üljek le rá.
– Nem szeretnék tiszteletlen lenni… – kezdtem, mikor leültem. – Itt minden tényleg nagyon puccos, még a kaja sem rossz… De ez az est nagyon unalmas! – nyögtem.
Daniel felnevetett.
– Tudom, hogy az, és amint lehet, lelépünk innen. – Még a sötétben is láttam kivillanó fehér fogsorát.
– A beszéd után? – kérdeztem reménykedve.
– A beszéd után – szorította meg a kezem. – Tudok egy éjszakai bárt itt a közelben, ha esetleg…
– Nálam nincs pénz – ráztam a fejem.
– Nem is te fizetnél.
Morcosan felnéztem rá.
– Felejtsd el!
– Gondoltam, ehetnénk egy pizzát… Az itteni kaja pocsék ahhoz a pizzához képest. – Meg mertem volna esküdni, hogy kacsintott.
A szememet forgattam.
– Gondolom, az is a te bárod! – szegeztem neki vádlón.
– Mi bajod az éttermemmel, meg a bárommal? – kérdezte tanácstalanul.
– Semmi azon kívül, hogy a tiéd!
Az arca elkomorult. Összehúzta a szemét, a száját egyetlen vonalba préselte, mintha letöröltek volna róla minden érzelmet.
Te jó ég – gondoltam. Most megbántottam.
– Úgy értem, nem gondolod, hogy ez egy kicsit… nagyzolós?
Értetlenkedve nézett rám, de még mindig nem szólt.
– Jaj, ne csináld már! – fakadtam ki. – Tudod, jól, hogy hogyan értem. Nem járkálhatsz be a saját éttermedbe, meg a saját bárodba iszogatni, mintha te lennél itt a kiskirály.
– De hát az vagyok – tárta szét a karját.
Lesújtó pillantást vetettem rá. Megadóan felemelte a kezét, az arcára visszatért a vidámság.
– Oké, értem. Több éjszakai bárt is ismerek a környéken, amelyik nem az enyém. Ott is elég jó a kaja.
Most én nevettem fel. Daniel, meg az ő nagyzolási mániája. Ha nem róla lett volna szó, valószínűleg zavart is volna, de hát ő Daniel… Az ember képtelen haragudni rá.
Nem sokkal később kénytelenek voltunk visszaindulni, mert a nagykövet már készen állt a beszédre, és az emberek is lassan szálingózni kezdtek. Daniel felállt, felém nyújtotta a kezét, majd mikor az övébe tettem az enyémet, elindultunk. Bizsergett a bőröm ott, ahol egymáshoz értünk, és a jól ismert lágy melegség ismét éledezni kezdett bennem. Még akkor sem engedte el a kezem, mikor már beértünk a magas, aranyberakású ajtón, és átvezetett a tömegen.
– Á, Daniel – rikkantott Mr. Emerson, mikor meglátott minket. – Már mindenütt kerestem, azt hittem, elment. Maga nélkül ez az est nem is lenne igazi, kedves barátom!
– Hát persze, hogy nem – trillázott a szőkeség mögötte. Crystal vagy két fejjel magasabb volt Mr. Emersonnál, és ha nem tudtam volna, hogy a nagyjából hatvanéves férfi valószínűleg dús gazdag, fel sem fogtam volna, mit keres mellette ez a harmincas nő. – Daniel az est fénypontja, a legszebben csengő arany.
Összehúztam a szemem.
– Persze már a nagykövet is téged keres – folytatta csacsogva a nő, de vizenyő szemei közben kihívóan meredtek rám. – Tudja, hogy te értesz a legjobban a gazdaságpolitikához. Azzal a kampánnyal, amibe belekezdtél vele kivívtad az elismerését. Az amerikai éhező országoknak máris a 2%-a mutat javulást, vagy legalábbis egy kis reményt. Persze a globalizáció már más tészta… – Várakozóan elhallgatott, de szemmel láthatóan Daniel nem sietett annyira a megerősítésére.
– A nagykövet sokszor túloz – felelte.
Crystal trillázó nevetést hallatott.
– Szerény vagy, mint mindig.
Halk horkanást hallattam. Ez a nő egy cseppet sem ismeri Danielt, ez lerítt róla.
– Parancsolsz? – fordult felém hetyke fél mosollyal.
– Dehogy, folytassa csak – mosolyogtam rá csábosan. – Eszem ágában sincs félbeszakítani az istenítő beszédét.
– Csak nem vagy féltékeny, drágám? – tettetett csodálkozással nézett rám.
– Kire lennék az? Magára? – pofátlanul végignéztem rajta, és úgy tettem, mintha nem látnám, mennyivel jobban néz ki nálam.
– Lenne mire, hogy szépen fogalmazzak. – Gőgős tekintetétől felment bennem a pumpa. – Nyilvánvaló, hogy maga nem ide való.
– Crystal, elég lesz! – szólt halk, gyilkos indulattal Daniel.
– De hisz ez az igazság, Daniel – tárta szét a karját. – Ne haragudj, hogy ezt mondom, de lerí róla, hogy nem közénk való. Nyilvánvaló, hogy fogalma sincs a gazdaságpolitikáról.
Remegett a kezem az elfojtott dühtől, ami lángoló tűzként árasztott el.
– Igaza van – vágtam közbe. – Arról nem tudok semmit. – Crystalnak szemmel láthatóan nagyon tetszett ez a megjegyzés. – És bár annyi magához hasonló ember van itt, aki azt állítja magáról, hogy ért a gazdaságpolitikához, mégis millióan éheznek! – vágtam oda. – Elnézést!
Azzal kihúztam a kezem Danieléből, és hátat fordítottam a kajánul vigyorgó Crystalnak. Lehajtott fejjel verekedtem át magam a tömegen, visszatartott indulattal menekültem a kijárat felé. Daniel meg fogja érteni, miért léptem le. Mindenki láthatta, hogy ott voltam vele, tehát nem sértette meg a protokollt, így nekem már semmi keresnivalóm nem volt ott.
Lerí róla, hogy nem közénk való.
Az ajkamba harapva oldalaztam el egy különösen kövér nő mellett, majd a szabadba érve megtorpantam egy pillanatra. Hagytam, hogy a hűvös levegő oltsa a bennem tomboló düh lángját. Jól esett a hideg, a szabad levegő. Különösen a parfümöktől bűzlő, fullasztó levegő után.
Átvágtam a füves parkon, a cipőm hangosan kopogott a kockaköveken, s mikor beértem az árnyékba leültem a padra, ahol korábban Daniellel voltam. Keresztbe fordultam a padon, felhúztam a lábam, nem törődve a ruhával, meg az illendőséggel. A térdemre hajtottam a fejem, örültem a csendnek, ami körülvett. Dühös voltam, de az igazság az volt, hogy Crystal szavai nem ütöttek olyan nagyot, mint azt remélte. Semmit nem mondott, amit ne tudtam volna. Egyszerűen dühítő volt a pofátlansága és az önteltsége – a modora pedig még az enyémet is túlszárnyalta.
Halk lépteket hallottam közeledni a pázsiton. Nem kellett felnéznem, hogy tudjam ki az. Kisvártatva Daniel leült mellém a maradék helyre.
– Ne mondj semmit – sóhajtottam. – Elszúrtam, leégettelek. Most ki fogsz rúgni?
– Talán inkább előléptetlek – jött a halk felelet.
Letettem a lábam a fűbe, és felé fordultam. Legnagyobb döbbentemre az arcán halvány mosoly ült, a szeme elismerően csillogott, és semmi nem árulkodott arról, hogy fortyogna benne a harag.
– Csak viccelsz, ugye?
– Nem, nem, teljesen komolyan beszélek – húzta el a száját.
– Daniel, én épp most égettelek le mindenki előtt.
A fejét csóválta, de még mindig vidámság égett a szemében.
– Semmi rosszat nem tettél.
– Hülyét csináltam magamból – nyögtem. – És belőled.
– Nos, én remekül szórakoztam. – Daniel addig követett a pillantásával, míg fel nem néztem rá. – Nem a te hibád, hogy nem figyelmeztettelek előre, hogy kell bánni bizonyos barmokkal.
Döbbenten néztem rá.
– Te nagyszerű voltál.
– Egyszerűen tapló – suttogtam. – Daniel, én nem tudom, hogy kell viselkedni egy ilyen rendezvényen. Engem sosem tanítottak ilyenre… Amit tudok, azt magam szedtem fel.
– És remekül csináltad – szögezte le. – Emma, ezek itt mind beképzelt milliomosok, akik ki vannak éhezve mások megaláztatására. Az, hogy te nem hagytad magad, legalább egy kicsit letört Crystal szarvából.
Fújtam egyet a neve hallatán.
– Ezek itt elvárják, hogy tiszteljék őket, azért, amit csinálnak, és aki nem így tesz, azt kiutálják. Nem egy vállalkozó hagyott fel az üzleti élettel, mert szabadelvű volt, és a nagytömeg ezt nem tolerálta.
 – A pénzzel nem lehet tiszteletet vásárolni – morogtam. – Amit te csinálsz az más… Segítesz az embereken, ebben Crystalnak igaza volt. De ők csak ülnek a pénzükön és nézik, hogy mások dolgoznak helyettük.
– Tudod mit? – emelete fel az állam. – Ne beszéljünk róluk. Most elmegyünk pizzázni. Nem az én báromba – sietett leszögezni mogorva képemet látva. – Hanem Dickébe.
– Dickhez megyünk? – kiáltottam izgatottan.
– Ismered?
– Dick régi jó barátom.
Odabent hirtelen mindenki elcsendesedett, és egy távoli dallamos hang zendült fel.
– Mi lesz a nagykövet beszédével? Ott kell lenned.
– Meg fogja érteni – vont vállat. – Nekem sincs több kedvem ezek az emberek között lenni, mint neked. Gyere! – húzott fel a padról.
– Mivel megyünk oda? – értetlenkedtem.
– Hát busszal, mi mással.
Leesett az állam.
– A híres Daniel Elwood buszra száll. Te jó ég, valaki ébresszen fel, biztos csak álmodom! – hüledeztem.
Felvont szemöldöke láttán elnevettem magam.
– Na, jöjjön, Miss, mielőtt még meggondolom magam és hívatok egy limuzint, aztán pedig a saját báromba viszem!
Elhúztam a számat.
– Keményen alkuszik, Mister. Le kell mondanom a gúnyolódásról?
Most ő húzta el a száját, tettetett kétkedéssel nézett rám.
– Tudom, hogy túl sokat kérek… – sóhajtott színpadiasan.
A vállába bokszoltam, mire felnevetett. Felém nyújtotta a karját, én pedig az övébe fontam az enyémet. Némán sétáltunk a kihalt utcákon, néhol csak a holdfény adott némi világosságot. A lámpák pislákolni kezdtek, mikor közelebb értünk a buszmegállóhoz. A fedett megálló néptelen volt, csak egy távoli lámpa adott fényt, s a sötétség megnyugtatóan hullott körénk.
Körém legalábbis. Daniel néha feszülten körbenézett, mintha hallott volna valamit, de nem tette szóvá. Én azonban élveztem a sötétséget. Biztonságos volt, megnyugtató, elrejtett és búvóhelyet adott. Éveken át ez volt a kedvenc napszakom, hisz ilyenkor még nekünk sem kellett menekülnünk, vagy bujkálnunk. Az éjszaka a miénk volt, a sötétség velünk volt, és nekünk dolgozott.
– Mikor buszoztál utoljára? – kérdeztem visszatartott nevetéssel, mikor leült a busz leghátuljába. Mi tagadás, az a pár utas, aki ilyen késői órán buszra szállt, leplezetlen kíváncsisággal bámult meg minket – nem mindennapi látvány volt öltönyös és estélyi ruhás utast látni a portlandi buszokon.
– Úgy tíz éve – vallotta be. – Az apámmal utaztam egy konferenciára. Összeveszett a sofőrével, és nem volt hajlandó beszállni az autóba, így kénytelenek voltunk busszal menni. – Míg Daniel az apjáról beszélt a hangja tiszteletre méltó hangnemre váltott, arcára kisfiús csodálat és szeret ült ki.
– Az édesapád elvitt magával egy konferenciára?
– Tizennyolc voltam – vont vállat. – Apám gyakran vitt magával rendezvényekre és megbeszélésekre. Kiskoromban viszont mindig kirakott egy hotelnál, és ott hagyott míg ő megbeszélésekre ment. – Elvigyorodott, mint egy gyerek, akit épp valami csínytevésen kaptak. – Mindig panaszkodtak rám a hordárok, meg a recepciósok.
A szívemre tettem a kezem, és eltátottam a szám.
– Csak nem rosszul viselkedtél? Mik ki nem derülnek!
Ő csak a szemét forgatta és mogorván nézett rám.
Nem sokkal később Daniel megnyomta a jelzőgombot, majd leszálltunk épp a céggel szemben. Daniel ügyet sem vetett az irodára, helyette afelé a sikátor felé az irányt, ahol egy héttel korábban Rose-val végigmentem. Jeges érzés kúszott végig a hátamon, de gyorsan leráztam magamról. Közel s távol egyetlen lélek sem ólálkodott, így kötve hiszem, hogy bárki is követni akart volna minket. Éjszaka sokkal könnyebb leleplezni valakit, mint fényes nappal a tömegben. Akárki is volt a flancos cipő tulajdonosa, annyira nem volt ostoba, hogy leleplezze magát. Legalábbis még nem.
– Szeretem ezt a környéket – sóhajtott Daniel, mikor kivezetett a sikátorból. – Gyerekkoromban sokat játszottam itt – nézett a most is zajos szökőkút felé.
A szívem megdobbant a gondoltra.
Dick étterme reflektorfényként világított a sötét tér szélén. Bentről a kései óra ellenére is hangzavar hallatszott ki. Mikor megszólalt a csengő az ajtó felet, Dick felkapta a fejét a pult mögött.
– Emma! – kiáltott. Karját széttárva sietett felém, majd szoros medveölelésbe zárt. – Dick mindig örül, ha látni bella Emma. Vagy nagyon csinos! – tolt el magától. – Honnan jönni?
– Ez egy hosszú történet – sóhajtottam, és kibontakoztam az ölelésből. – Dick, ő itt Daniel, de ha jól tudom, már ismeritek egymást.
Dick titokzatos arccal fordult Daniel felé, és rejtélyesen mosolygott, mikor kezet ráztak. A szememet forgattam erre, majd mikor Dick egy üres asztalhoz kísért minket jelentőségteljesen oldalba bokszoltam. Bár lassan hajnali egyre járt az idő, az étterem szinte tele volt.
– Mit hozhat Dick? – Az arca csak úgy sugárzott az örömtől, hogy újra lát.
– Két pizzát kérünk – felelte Daniel. – Egy kávét és egy forró csokit. – Most felém pillantott. – Tudom, hogy nem szereted a kávét – magyarázta.
– Nem felejtetted el – suttogtam dübörgő szívvel.
Nem felelt, csak hagyta, hogy a csend megtelepedjen köztünk. Kobalt szín szemei kristálytisztán csillogtak, akár a téli jégpáncél, én mégis melegséget éreztem bennük. Ezalatt az este alatt sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, mint az elmúlt egy hónapban bármikor, de most mikor itt ült előttem mégis olyan távolinak tűnt. Meglógtunk az ő világából, hogy az enyémbe meneküljünk, de ő akkor is odatartozott, s Crystal szavai után keserű epe öntötte a torkom valahányszor erre gondoltam.
De ez az este most más volt. Nem voltak itt a gazdagok, akik folyton arra emlékeztessenek, mennyire különbözünk. Csak mi ketten voltunk, és mostmár nem is tűntünk olyan különbözőnek.
Dick leült mellénk, és mindent hallani akart az estétől, mi pedig nem sok lelkesedéssel számoltunk be neki Crystalról. A beszámoló után Dick dühösen hadonászni kezdett a konyharuhával, amit a vállán tartott, és fenyegető olasz káromkodások közepette szidta Crystalt meg a sok „puccos népséget”. Azt hittem, Daniel rossz szemmel fog nézni rá, de ő is egyetértett Dickkel, és meglepően hamar összebarátkoztak. Néha csak csendben ültem, és hallgattam a két férfit, amint üzletről, kocsikról meg autóversenyekről beszéltek. Mint kiderült, Danielnek szenvedélye a sport, főleg a versenyzés – különösképp a motorverseny. De mikor Dick a motorozásról kezdte faggatni, Daniel inkább másra terelte a témát. Egy időre annyira belemerültek a siklórepülés rejtelmeibe, hogy még a kávé is kihűlt.
Talán fél kettő is elmúlt, mire végeztünk a pizzával, és elköszöntünk Dicktől. Daniel a bérház ajtajáig kísért, nem törődve az unszolásommal, miszerint menjen csak haza.
– Köszönöm, hogy eljöttél velem – mondta, mikor megálltunk az ütött-kopott kék ajtó előtt.
– Köszönöm a pizzát.
– Talán megismételhetnénk.
– A pizzát vagy az estet? – Akaratlanul is egy kicsúszott egy fintor.
– A pizzát, természetesen – mosolygott. – Nem áll szándékomban még egyszer kitenni téged ennek.
– Akkor szegényt Roset fogod feláldozni a gazdagok pallóján?
Vállat vont.
– Inkább őt, mint téged.
– Ez kegyetlen – közöltem. – Még tőled is.
– Tényleg ezen akarsz veszekedni?
– Egyáltalán nem akarok veszekedni – mondtam halkan.
– Remek, mert én sem.
Pár pillanatig csak gyönyörködtem az előttem álló férfiban, beszívtam édes illatát, és megpróbáltam arca minden apró részletét az emlékezetembe vésni – sosem tudhatjuk, látjuk-e még a másikat.
– Holnap Pepének, az egyik szomszédunknak, születésnapja lesz – kezdtem végül. – Szeretnék előbb eljönni, ha lehetséges.
– Úgy tudtam, a főnököd elég mogorva fazon – suttogta.
– Az is – pillantottam fel rá. – De néha kenyérre lehet kenni – ismételtem korábbi szavaimat, amitől bizseregni kezdett a bőröm.
– Úgy gondolod, rá tudod venni, hogy előbb elengedjen?
Az ég felé pillantottam, majd csücsöríteni kezdtem.
– Ha elég szépen kérem, talán beadja a derekát.
Csillogó szemeiben vidámság táncolt, bár azt most is eltakarták a sötét, rakoncátlan tincsek.
– Szerintem, beadja a derekát.
Elvigyorodtam.
– Akkor hát, jó éjt, Daniel.
Hirtelen elém lépett, az arca lélegzetállítóan közel került az enyémhez, egyetlen centiméternyi légtér választott el minket egymástól. A szívem fájdalmas hevességgel dobogott a mellkasomban. Daniel lehajolt, és csókot nyomott a homlokomra. Mikor elhúzódott, még egyszer lenézett rám, majd hátat fordított, és pár pillanat múlva elnyelte őt a sötétség.


Kíváncsian várom a véleményeteket kommentben! <3