2015. december 20., vasárnap

Első novellám

Sziasztok! :) Ma egy nagyon rövid novellával érkeztem, ami egyébként életem első novellája is. Az iskolámban minden évben az utolsó héten megrendezik a "Día Español-t", azaz a Spanyol napot. Mivel én is spanyol szakos vagyok, az esemény engem is érint. Idén kötelezően ( az én osztályomnak legalábbis az volt) egy novellát kellett írni. A témája az volt, hogy egy diák az iskolában észreveszi, hogy az összes tanár UFO. :D Innentől kezdve minden szabadon választható volt; a történet kimenetele, a szereplők, stb. Ezt viszont mind spanyolul kellett írni, tehát elég nehéz volt...
De én lettem az első helyezett! <3
Arra gondoltam, ha már ennyit fáradoztam vele, lefordítom, és megosztom veletek! :3
Úgyhogy itt is van a tényleg rövid novellám ( max 400 szavas lehetett :O), amivel megnyertem a novellaíró versenyt.

Ma reggel nagyon korán keltem, hogy megcsinálhassam minden házimat, és bemehessek az iskolába, hogy beszéljek a kémia tanárommal. Pontosan érkeztem, és mikor beléptem a tanáriba Atom kisasszonyt keresve, észrevettem, hogy az összes tanár földönkívüli.
   Egy pillanatig azt hittem, minden, amit látok csak egy álom. Éltem legfurcsább, legfélelmetesebb látványa volt. A professzorok, akikről azt hittem, ismerem, most szó szerint idegenek voltak.
De ezek az UFO-k nem olyanok voltak, mint a filmekben; az arcuk nem volt zöld és a szemük nem akart kiugrani a helyéről. Nem… A testük szinte átlátszó volt – azt hiszem az oxigénből kifolyólag, ami nem létezett más bolygókon –, az ujjuk vékony volt és hosszú, és az arcuk hosszúkás, mint egy cukkini. A szemük volt az egyetlen élettel teli dolog a testükön, aminek egyébként undorító foszforeszkáló zöld színe volt.
   Hátraléptem, el akartam rohanni, de abban a pillanatban az össze UFO felém fordult. Úgy néztek rám, mint a rókák, akik fel akarják falni a nyulakat, én pedig szerettem volna láthatatlanná válni.
– Ana – mondta Atom kisasszony. – Gyere be!
Félelem szorította össze a gyomrom, miközben beléptem.
– Ülj le! – parancsolta a matektanár, és úgy nézett rám, mint valami idiótára. Leültem, és próbáltam nem mutatni, mennyire félek.
– Mik maguk? – kérdeztem remegő hangon, holott tudtam a választ.
Pablo professzor – már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán így hívják –, felvonta a szemöldökét.
– Mégis minek nézünk ki? Cukkíniknek?
Elég ironikus volt ez a hasonlat, tekintve, hogy én is épp ezt gondoltam róluk… És hogy az UFO-knak egyáltalán volt humorérzékük.
– Akkor máshogy kérdezem: mit akarnak itt?
– Nyugi, mitugrász, itt mi kérdezünk.
– Szükségünk van a segítségedre – mondta Atom kisasszony.
Ez meglepett.
– Tessék?
– Egyik nap a ti… hogy is hívjátok? Asztronautátok viccből kidobott egy tábla… valamit az űrbe. Mi megtaláltuk, és az a hagyomány, hogy mindent megkóstolunk, amit találunk. Így hát megettük azt a valamit, és az íze… – A szemeiben vágyakozást láttam. –  Mint az Istenek eledele. – Megnyalta az ajkait. – Ez volt a legfinomabb étel, amit életünkben kóstoltunk. Barna volt, mint a föld, és édes, mint a méz.
Hangosan felnevettem.
– Azt akarja mondani, hogy az UFO-k szeretik a csokit?
– Csoki? – suttogta? – Még a neve is Isteni.
– És a Milka a legfinomabb – tódítottam mosolyogva.
Az UFO-k hatalmas szemekkel meredtek rám.
– Többet akarunk! – mondta Atom kisasszony hangosan.
Jobbra fordultam.
– Látják? Még a földönkívüliek is élnek-halnak a csokoládéért. Ha karácsonyra a legjobb ajándékot szeretné a szeretteinek, keresse a Milka csokoládét az üzletekben, hogy meglephesse vele családját! – mondtam a kamerába, és a rendező abban a pillanatban leállította a Milka csokoládé reklám forgatását.


Nektek hogy tetszik? :)

1 megjegyzés:

  1. Jaj! De jópofa! Nagyon vicces és jó lett! A vége nagyon meglepő volt! ;-)

    VálaszTörlés