2015. december 31., csütörtök

Boldog Új Évet!

Az év utolsó posztjában szeretnék nagyon Boldog Új Évet kívánni minden kedves Olvasómnak! Nagyon szépen köszönöm mindannyiótoknak, hogy ebben az évben is velem voltatok, sokat segítettetek, és ezért nagyon hálás vagyok! ♡ Egy év alatt sok minden történik, és bár az idei évem nem volt olyan termékeny mint szerettem volna, a következőben ez változni fog! Itt az ideje, hogy befejezzem a Hellfiret, és kiadót keressek neki. Remélem, velem maradtok, hogy megoszthassam veletek a fejleményeket, és azt is, hogy további új tagokkal bővül majd az Olvasóim száma. :)
Ezen felül újabb mérföld követ ért el a blog: már 6O.OOO látogató! ♡ Nagyon szépen köszönöm mindenkinek. A jövő évben is tartsatok velem!



És így, az év utolsó napján, hoztam nektek pár részletet a Hellfire 14. fejezetéből! :) Ezzel kívánok nektek Boldog Új Évet!

– Alex, mit műveltél? – Mikor Fox végre meg tudott szólalni, a szeme vádlón Alexre pattant, és attól, amit az arcán látott, a fiúnak olyan érzése támadt, mintha lemaradt volna valamiről.
– Mit műveltél? – ismételte. Ellökte magától Blackwellt, aki ennek következtében a kanapénak esett, Fox pedig Alexre meresztette szemeit, és döngő léptekkel megindult a fiú felé. Alex rémülten hátrálni kezdett, kezeivel valami fegyver után kutatott, de csak a lépcsőkorlátot, és az esernyő tartót érte el. Fox feldöngetett a lépcsőn, szemei villámokat szórtak, az ajka remegett a dühtől. Alex háta a falnak ütközött, Fox pedig előreugrott, és a gallérjánál fogva megragadta a fiút.
– Mit tettél, te ostoba? – üvöltött a fiú arcába. Alex lábai elemelkedtek a talajtól, mikor Fox nekicsapta a falnak. A feje hátrabicsaklott, neki a falnak, majd előrebukott. Könnybe lábadt a szemem a fájdalomtól, Fox feje helyén körbe-körbe ugráló csillagokat látott.
– Te bolond… Ostoba gyerek! Felborítottad az Egyensúlyt! Mindannyiunknak vége!
Alex elhajolt, próbálta kiszabadítani magát, de Fix vasmarokra fogta, ő pedig vagy öt centire lebegett a földtől.
– Van fogalmad róla, mit tettél, te… Hogy milyen következményekkel jár? – Megrázta a fiút, amitől Alex feje neki-neki ütközött a falnak. – Te ostoba…
– Elég! – sikított Luna, és rángatni kezdte Fox kezét, aki viszont továbbra is utálkozó, gyilkos tekintettel bámulta Alexet. – Nem ő tette! Nem ő hozott vissza!
Fox továbbra sem vette le villámló szemét Alexről, úgy bámult a fiúra, hogy az képtelen volt más merre nézni; és 99%-ig biztos volt benne, hogy a professzor a lelkébe lát.
– Az Egyensúly – szinte fröcsögte a szavakat. – Tudom, hogy fáj…
A szemei kitágultak, véresek voltak, minta napok óta nem aludt volna. Alex legszívesebben a föld alá süllyedt volna előle. – Ehhez nem volt jogod!
– Nem én voltam – hörögte Alex, mert a fojtogató kezektől lassan alig kapott levegőt. – Esküszöm.
– Tegye már le! – dörrent rá Luna.


* * *

A következő pillanatban éktelen kutyaugatás vetett véget Blackwell üvöltésének. Démon rontott be a konyhából, vad ugatás közben átugrotta a kanapét, mire az asztalon landolva elrugaszkodott, és olyan erővel ugrott Blackwellnek, hogy az elterült a földön. Két mellső mancsát Blackwell mellkasára tette, fejét a feje fölé emelte, és ádázul ugatott. Szájából csöpögött a nyál, éles fogait kimeresztette, és olyan közel hajolt a férfihoz, hogy szinte összeért az orruk.
Okos kutya – gondolta Alex vigyorogva.
– Hívd vissza az ostoba ebedet! – fröcsögte Blackwell, próbálva eltolni magától Démont, de az nem tágított.
– Ő nem megy, amíg maga sem – mondta Luna halálos nyugalommal.
– Tűnjön innét, különben más is eltörik az orrán kívül – sziszegte Alex.


* * *

Abban a pillanatban, hogy az ajtó bezárult, Démon megfordult, és vad ugatás közepette Lunára vetette magát. A lány elkapta, nevetve átölelte a mellkasának támaszkodó Démont, aki vadul nyalogatta az arcát. Luna leguggolt, Démon négy lábra ereszkedett – állva szinte magasabb volt, mint Luna –, és össze-vissza nyalogatta a lányt.
– Mikor hazahoztalak, Démon nyüszítve kaparta az ajtót, mintha tudta volna, mi történt. Mióta… meghaltál, nem evett, nem ivott, csak feküdt a konyhában.
Luna arcán szomorúság suhant át. Két kezébe fogta Démon fejét, és megpuszilta.
Démon abbahagyta a nyalogatást, és csak nézett Lunára. A lány visszabámult rá, és pár másodpercig csendben nézték egymást. Olyan bensőséges pillanat volt, mintha nem is épp egy kutya kapta volna vissza a gazdáját.
Aztán Démon halkan felnyüszített, még egyszer megnyalta Luna arcát, majd hagyta felállni.

2015. december 24., csütörtök

Köszönet; Részlet

Először is; Nagyon Boldog Karácsonyt Minden Kedves Olvasómnak! Minden évben van mit megköszönnöm Nektek, de főleg azért vagyok hálás, hogy kitartottatok mellettem egész évben, még akkor is, amikor nem tudtam új fejezetet hozni. :/ Köszönöm, hogy ennyien olvassátok és várjátok a könyveim, engem ezzel lehet igazán boldoggá tenni. <3


Most pedig hogy én is kicsit boldoggá tegyelek Titeket, hozom a beígért következő részletet a 13. fejezetből!

– Ki vagy te? – kérdeztem, de még a saját hangom is idegennek tűnt a fullasztó csendben.
Pár másodpercig megtelepedett köztünk a csend, majd fiú lassan hátat fordított nekem, és elindult.
Nagyon Boldog Karácsonyt! 
Várj! – kiáltottam kétségbeesetten, és utána rohantam. – Ki vagy te?
– Aki megmentett. – A hangja mindenhonnan szólt, mintha ezernyi hangszóró közvetítette volna a hangját, olyan volt, akár egy égi üzenet.
Bármennyire is rohantam, az alakja a ködbe veszett, a fehér derengésen kívül már nem is láttam belőle semmit.
– De mitől?
Továbbrohantam, sokkal gyorsabban, mint ahogy ő sétált, mégsem értem utol.
– A Végtől.
Megálltam volna, hogy ezen eltöprengjek, de akkor végleg elveszítem. A fiú talán nem is tudta, micsoda vágyat érzek arra, hogy utolérjem, hogy megragadjam, és megtudjam, mi folyik itt.
– Miért?
A fiú hirtelen megtorpant, ezt abból tudtam, hogy a fehér fény már nem távolodott, de továbbra sem voltam képes utolérni.
– Csak te állíthatod ezt le. Te vagy a Hold lánya.
A meglepetéstől megtorpantam.
– Ez meg mi a francot jelent?
A fiú halk sóhajt hallatott, majd lassan felém fordult. Egyetlen pillanatra látni véltem az arcát –, és tudtam, ez az arc örökké az emlékeztemben marad –, mielőtt újra elnyelte a szürkeség.
Vissza kell menned! Meg kell mentened minket!

Hogy tetszett? :)


2015. december 22., kedd

13. fejezet - részlet


(...) A következő pillanatban az előbb elhalkult harangszó ismét megszólalt, ezúttal hangosabban, erőteljesebben.
Bim-bam. Bim-bam. Bim-bam.
Olyan volt, akár egy megőrült óra, fél másodpercenként egy újabb ütés. A lágy dallam most erősödött, vaddá és erőszakossá vált, az előbbi kellemes zenét egy tébolyult kántálás vette át. Több ezer túlvilágian gyönyörű hang keveredett össze, fülsiketítően hangosan, olyan volt, mint a Lacrimosa, csak ezerszer gyorsabb, hangosabb és vadabb.
Befogtam volna a fülem, ha tehetem, sőt, elrohantam volna, de megmozdulni sem bírtam, nemhogy futni.
A zene gyorsított, mintha nem szólt volna már így is féktelen tempóban. Pánik fogott el, míg a hangok egyre erősödtek, az angyalok muzsikája egyre magasabb és magasabb lett. Szinte felrobbant a dobhártyám, a harang minden egyes kondulásával a szívem megugrott, s végül úgy vágtázott, mintha versenyt futna.
Versenyt az Idővel.
A halállal.

„Mit a Sors kiszabott, azzal ne versenyezz!
Légy résen, vagy gyorsan véged lesz!”

Összeszorítottam a szeme, és erőnek erejével rávettem a szám, hogy nyíljon ki… Majd torkom szakadtából sikítani kezdtem.
Fellendült a dallam, túl akart harsogni, de a saját hangomat mégiscsak jobb volt hallgatni, mint a tomboló dalt.
Fogalmam sem volt, mit csinálok, de úgy éreztem, ha abbahagyom, a zene legyőz.
Fogytán volt a levegőm, fájt a torkom, de kipréseltem magamból minden egyes hangot. A dal felgyorsított, a hang elérte a legerősebb hangot, a szívem az ő ritmusát követte, s már szinte fájt, ahogy ki akart ugrani a helyéről.
Éreztem, hogy nem bírom tovább, a belsőm összerándult, a tüdőm végleg kimerült. Sem a szívem, sem a hangom nem vehette fel a versenyt a mennyei nótával, a hatalma túlszárnyalt mindent és mindenkit… Veszíteni fogok…  A Sorsot nem győzhettem le…
És ekkor a harang hosszan felkongott, a dallam felvisított, a szívem még egyszer erősen megdobbant…
Majd minden elcsendesedett.

2015. december 20., vasárnap

Első novellám

Sziasztok! :) Ma egy nagyon rövid novellával érkeztem, ami egyébként életem első novellája is. Az iskolámban minden évben az utolsó héten megrendezik a "Día Español-t", azaz a Spanyol napot. Mivel én is spanyol szakos vagyok, az esemény engem is érint. Idén kötelezően ( az én osztályomnak legalábbis az volt) egy novellát kellett írni. A témája az volt, hogy egy diák az iskolában észreveszi, hogy az összes tanár UFO. :D Innentől kezdve minden szabadon választható volt; a történet kimenetele, a szereplők, stb. Ezt viszont mind spanyolul kellett írni, tehát elég nehéz volt...
De én lettem az első helyezett! <3
Arra gondoltam, ha már ennyit fáradoztam vele, lefordítom, és megosztom veletek! :3
Úgyhogy itt is van a tényleg rövid novellám ( max 400 szavas lehetett :O), amivel megnyertem a novellaíró versenyt.

Ma reggel nagyon korán keltem, hogy megcsinálhassam minden házimat, és bemehessek az iskolába, hogy beszéljek a kémia tanárommal. Pontosan érkeztem, és mikor beléptem a tanáriba Atom kisasszonyt keresve, észrevettem, hogy az összes tanár földönkívüli.
   Egy pillanatig azt hittem, minden, amit látok csak egy álom. Éltem legfurcsább, legfélelmetesebb látványa volt. A professzorok, akikről azt hittem, ismerem, most szó szerint idegenek voltak.
De ezek az UFO-k nem olyanok voltak, mint a filmekben; az arcuk nem volt zöld és a szemük nem akart kiugrani a helyéről. Nem… A testük szinte átlátszó volt – azt hiszem az oxigénből kifolyólag, ami nem létezett más bolygókon –, az ujjuk vékony volt és hosszú, és az arcuk hosszúkás, mint egy cukkini. A szemük volt az egyetlen élettel teli dolog a testükön, aminek egyébként undorító foszforeszkáló zöld színe volt.
   Hátraléptem, el akartam rohanni, de abban a pillanatban az össze UFO felém fordult. Úgy néztek rám, mint a rókák, akik fel akarják falni a nyulakat, én pedig szerettem volna láthatatlanná válni.
– Ana – mondta Atom kisasszony. – Gyere be!
Félelem szorította össze a gyomrom, miközben beléptem.
– Ülj le! – parancsolta a matektanár, és úgy nézett rám, mint valami idiótára. Leültem, és próbáltam nem mutatni, mennyire félek.
– Mik maguk? – kérdeztem remegő hangon, holott tudtam a választ.
Pablo professzor – már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán így hívják –, felvonta a szemöldökét.
– Mégis minek nézünk ki? Cukkíniknek?
Elég ironikus volt ez a hasonlat, tekintve, hogy én is épp ezt gondoltam róluk… És hogy az UFO-knak egyáltalán volt humorérzékük.
– Akkor máshogy kérdezem: mit akarnak itt?
– Nyugi, mitugrász, itt mi kérdezünk.
– Szükségünk van a segítségedre – mondta Atom kisasszony.
Ez meglepett.
– Tessék?
– Egyik nap a ti… hogy is hívjátok? Asztronautátok viccből kidobott egy tábla… valamit az űrbe. Mi megtaláltuk, és az a hagyomány, hogy mindent megkóstolunk, amit találunk. Így hát megettük azt a valamit, és az íze… – A szemeiben vágyakozást láttam. –  Mint az Istenek eledele. – Megnyalta az ajkait. – Ez volt a legfinomabb étel, amit életünkben kóstoltunk. Barna volt, mint a föld, és édes, mint a méz.
Hangosan felnevettem.
– Azt akarja mondani, hogy az UFO-k szeretik a csokit?
– Csoki? – suttogta? – Még a neve is Isteni.
– És a Milka a legfinomabb – tódítottam mosolyogva.
Az UFO-k hatalmas szemekkel meredtek rám.
– Többet akarunk! – mondta Atom kisasszony hangosan.
Jobbra fordultam.
– Látják? Még a földönkívüliek is élnek-halnak a csokoládéért. Ha karácsonyra a legjobb ajándékot szeretné a szeretteinek, keresse a Milka csokoládét az üzletekben, hogy meglephesse vele családját! – mondtam a kamerába, és a rendező abban a pillanatban leállította a Milka csokoládé reklám forgatását.


Nektek hogy tetszik? :)

2015. december 5., szombat

Újabb vers!

Egy friss versel érkeztem, ami a Hellfirehez íródott. Számítok a véleményetekre, kíváncsi vagyok, Nektek hogy tetszik. :)