Olvastad már? Ne hagyd ki!

Hellfire 15. fejezet

15. fejezet A Fox által kiszabott egyhetes pihenő már a második nap végére katasztrófának bizonyult. Senki nem hitt nekem, mikor az...

2015. augusztus 28., péntek

A következő fejezetből

– Ez már több a soknál! – háborgott Alex. – Ilyet nem tehet egy kiskorúval!
– A hellfirei szabályok szerint megteheti – mondta Ian, de neki sem tetszett a dolog. 

– Ezzel nem segítesz – közölte Alex lesújtóan.
– Blackwellt nem állíthatjuk félre – néztem Alexre, aki cseppet sem örült ennek a kijelentésnek. – Ahhoz túl nagy itt a befolyása.
– A pasas Hellfire királyának érzi magát – fintorgott Ian.
– Ha ezt így folytatja, az is lesz...
– Nem, nem lesz! – csattant fel Alex, és a szeme szikrákat szórt. – Az a takony nem veheti át az irányítást. Meg kell állítanunk.
– Mégis mit akarsz tenni, Alex? – nézett fel Ian. – Te csak egy polgár vagy, akinek semmi beleszólása ebbe. Luna egy igéző, akinek jobb meghúznia magát, és nem pattogni, különben ő lesz Blackwell következő áldozata. Nekem – bökött a mellkasára – itt se kellene lennem.
– Jó is, hogy mondod – kapott Alex a témán. – Miért is vagy itt? Mert ez még nem derült ki.

2015. augusztus 23., vasárnap

Mérföldkő

Már több mint 50000 oldalmegjelenítés a blogon! Nagyon szépen köszönöm, hogy már 2 éve velem vagytok, és olvassátok az írásaim. Nagyon sokat jelent nekem. Köszönöm mindenkinek, ti vagytok a legjobbak! <3

2015. augusztus 19., szerda

Hellfire 10. fejezet

10. fejezet

Alex nem szólt hozzám, míg haza nem értünk. Azóta, hogy kilépett a temető kapuján egyetlen szó nélkül jött mellettem, de megmertem volna esküdni, hogy magában felrobban a dühtől.
Kénytelenek voltunk a temető és a ház közti utat gyalog megtenni – Fox azzal a kocsival vitte Lydiát a kórházba, amivel ő és Alex jöttek, így nekünk maradt a kicsike; Alex azonban gyilkos pillantásokat küldve a motor felé közölte: ő bizony fel nem ül arra a csotrogányra. Nem akartam tovább élezni a helyzetet, így beleegyeztem.
Némán sétáltunk a kihalt út mentén, a fák hosszú árnyékot vetettek a sáros földre – de az eső legalább már elállt.
Alex ingerülten belerúgott egy kőbe, ami több mint öt métert repült előre, majd mikor utolértük, ismét belerúgott. Óvatosan felé pillantottam. Nem tudtam, mit mondhatnék, vagy hogy bocsánatot kellene-e kérnem. De valamit mondanom kellett volna. Azonban ő sem szólt, így én is inkább hallgattam.
Alex testtartása merev volt, a szemét az útra szegezte, de nem úgy festett, mint aki látja is. Sejtettem, hogyha megszólalok, kiakad nála a mérce, és helyben felrobban. Pedig szerettem volna, ha elmagyarázhatom mi történt, de úgy nehéz lett volna, hogy még magamnak sem tudtam. A hosszúra ígérkező gyalogút alatt lett volna időm átgondolni mindent, de teljesen feleslegesen áltattam magam, mert ami történt, az még a mi mércénknek is sok volt – ahogy Alex mondta volna.
Mert hogy fogalmam sem volt, hogy lehet megmagyarázni mindazt, ami történt. Ezen a ponton már nem volt józanész, amire hallgatni lehetett volna, nem volt logika, amit követni lehetett. Csak egy hatalmas, kibogozatlan gordiuszi csomónk volt.
Kiértünk a földes útról, és balra fordultunk. Alex kitartó hallgatása kezdett az őrületbe kergetni. Nála az is rekordnak számított, ha két percig képes volt csendben maradni; így ez a konok hallgatás megijesztett. Egyre rosszabbul éreztem magam, a bűntudat kezdett elhatalmasodni rajtam, holott tudtam, hogy nincs rá okom. Gyakorlatilag valaki… vagy valami más vette át az agyam felett a hatalmat, meggátolni sem tudtam, ami történt.
De ha őszinte akartam lenni, ezúttal ez az… állapot megmentette Lydia életét. És akármennyire is gyűlöltem, csak egy ártatlan lány volt, aki nagyon rosszkor volt nagyon rossz helyen.
De megmenekült.
Miattam.
Émelygés fogott el, valahányszor eszembe jutott, hogy talán valaki rájött, hogy irányíthat… Hogy irányíthatja a fegyvert. Megszédültem. Hát erről lenne szó? Tényleg csak egy tárgy lennék, amit akárki megtanulhat használni? Mi van, ha valaki épp azzal kísérletezett, hogyan lehet engem az uralma alá hajtani? Mi van, ha Alexis kísérletezett azzal, hogyan tud irányítani? Felötlött előttem a kislány diadalittas arca… talán épp ő akarta, hogy ott legyek… De akkor eszembe jutott Michael dühös arca is, amiért belerondítottam a játékba. Nem, ez nem Alexis műve volt. És nem is az angyaloké. Ők épphogy távol akartak tartani.
Majdnem hasra estem, mikor a kicsike kereke huppant egyet egy kövön. Ha az angyalok nem akartak engem ott látni… de valaki mégis rávett, hogy ott legyek… az csak valaki olyan lehet, aki az angyalok ellen dolgozik. És aki nem akarta Lydiát holtan látni. Valami… jótevő.
Észre sem vettem, mikor értünk a házhoz, a kapu hangos csattanása ébresztett a töprengésből. Alex végigcsörtetett az udvaron, majd feltépte az ajtót, és berontott. Démon veszettül ugatva kirohant mellette, felém rohant, majd sáros mancsát a mellkasomra téve őrülten ugatott.
– Fúj, Démon! – löktem le a mancsát, és Alex után rohantam. – Alex, várj! – kiabáltam, de ő nem volt hajlandó megállni, felcsörtetett az emeletre, a másodikon jobbra fordult, majd ökölbeszorított kézzel belökte a könyvtár ajtaját. Először azt hittem, rám csapja az ajtót, de szerintem rájött, hogy poén lenne a saját házamban kizárni engem valahonnan.
– Alex, hallgass meg! – Háttal állt nekem, így a vállára tettem a kezem, hogy magam felé fordítsam. Ő azonban abban a pillanatban elrántotta a vállát, felém fordult, és összeszorított állal felemelte a kezét. – Ne… – az elfojtott dühtől alig tudod megszólalni.
– Alex, kérlek – könyörögtem. – Hallgass meg!
– Minek? – csattant fel. – Úgy vettem észre, mostanában jól megvagy nélkülem.
Tehetetlenül a hajamba túrtam.
– Tudni akarod, mi történt? – löktem arrébb egy széket. – Mert én is! Szerinted, ha tudtam volna, mi történt, nem mondtam volna el? De igen, Alex! Te lettél volna az első. – Dühösen kifújtam a levegőt. – De ha egyszer én sem tudom, mi a franc folyik itt, te honnan tudhatnád?
– Igen is szólnod kellett volna! – kiabált, és az asztalra csapott. A papírok és a könyvek megremegtek az ütéstől, Alex arca pedig eltorzult a dühtől. – Pont hogy akkor kell szólnod, ha halvány fogalmad sincs semmiről! Akkor történnek a legkiszámíthatatlanabb dolgok, mikor teljes a káosz. De neeem, Luna Turner inkább kockáztatja az életét, sőt, még bajt is hoz mások fejére, azzal, hogy minden rohadt szart eltitkol! – Olyan szorosan zárta ökölbe a kezét, hogy az inak kilátszottak a kézfején, a mellkasa hullámzott a dühtől.
Tudni akarod, mi történt? – csattantam fel, és most én csaptam az asztalra. – Hát tessék! Tegnap este, mikor Tessáékhoz indultam egy árnyat láttam átsuhanni az udvaron. Rögtön tudtam, hogy akárki is az, nem hívta senki. Így vissza akartam rohanni, hogy megnézzem, jól vagy-e. Majd fél perccel ezután… már nem éreztem semmit.
– Mi a francot akarsz ezzel mondani?
– Hallottad! – sziszegtem. – Nem éreztem semmit. Az égvilágon semmit. Be akartam rohanni a házba, de minden akarat és érzés elszállt. Egyedül arra tudtam gondolni, hogy Tessáékhoz kell mennem, méghozzá sürgősen. Ma pedig ismét ez történt. Olyan volt, mintha valaki átvette volna felettem az uralmat, csak ezúttal nem a Patrónus pusztulását kellett megakadályoznom, hanem Lydia halálát. – Most már én is ziháltam, égett a mellkasom a feszültségtől. – Csak annyit tudtam, hogy késésben vagyok, mind a két alkalommal. És Alex, akárki is volt ez, kétszer is megakadályozott egy tragédiát.
Alex felkapta a fejét.
– Te most ugye nem védeni próbálod? – Olyan erővel csapott ismét az asztalra, hogy az megreccsent alatta. Rátámaszkodott, és két keze közé hajtotta a fejét. – Tudod, mi a te bajod, Luna? Hogy azt hiszed, mindent remekül kézben tartasz, pedig rohadtul nem! – Felegyenesedett. – Azok az alakok meg is ölhettek volna, ahogy Lydiával is majdnem megtették.
– Mégis mit kellett volna tennem? – tártam szét a karom. – Abban az állapotban semmire nem voltam képes.
– Mondjuk szólhattál volna! – üvöltött.
Megütközve néztem dühösen villogó szemeibe, és az járt a fejemben, hogy még sosem láttam ilyen dühösnek. Még akkor sem, mikor megadtam magam az árnyaknak, holott azt az ötletet épp ő vetette fel. Talán épp ezért volt akkor is dühös – kólintott fejbe az igazság.
– Mégis mikor kellett volna szólnom? – tudakoltam békítően.
– Még azelőtt, hogy ma kis híján kinyírtattad magad! Mi ez az önmegsemmisítő akció nálad? Először az árnyak, most meg ez…– Tehetetlenül beletúrt a hajába, közben lehunyta a szemét, az ajkát szoros vonalba préselte.
– Alex, én…
– Megmondom én, mi a bajod! – az asztal túloldalára támaszkodott, onnan nézett rám. Egy hajszálnyival sem volt nyugodtabb, mint két perce, de legalább már nem szapulta az asztalt. – Bevállalod a hős áldozat szerepét, csakhogy megvédj mindenkit, pedig rohadtul nem szorulunk rá. Sőt, akinek itt védelemre van szüksége, az te vagy, és kurvára nem könnyíted meg a dolgunk!
Összerezzentem, mint szinte mindig, ha dühösen káromkodott. Mikor dühös volt, nagyobb volt a valószínűsége, hogy magában tesz kárt, minthogy az obszcén szavakkal megoldja a problémát.
Alexnek fogalma sem volt arról, milyen nehéz megóvni valakit, aki a legkevésbé sem könnyíti meg neki. Itt nem én voltam az, akit védeni kellett, sokkal inkább éreztem feladatomnak, hogy én védjem meg őket. Igen, néha mártír voltam, és akármikor az lennék újra, ha azzal megvédem Alexet. Fogalma sem volt, mennyire szeretem, és mi történne velem, ha elveszíteném őt. Bosszantóan önfejű volt.
– Te mégis mit tettél volna? – kérdeztem, mert nagyjából biztos voltam benne, hogy ugyanezt.
– Hát nem ezt! Ha valaki beköltözik a fejembe, az első hogy elmondom neked, mert te találnál megoldást. De nem kockáztatnám az életem, és hoznám rá a frászt mindenkire. – Hátat fordított nekem, és kibámult az ablakon. A testtartása még mindig merev volt, de már éreztem, hogy kevésbé dühös.
– Figyelj…
– Foxnak elmondtad volna?
Mi van? – ráncoltam a homlokom. – Azt hiszed, ha neked nem mondom el, majd neki igen?
Na és Iannek?
Alex! – fakadtam ki. – Egyikőtöknek sem mondtam el, mert mindenkinek volt más baja is, sokkal fontosabbak, mint ez. Nathaniel meghalt. Az arkangyalok dühösek. Ezzel kell most foglalkoznunk.
– Na, látod, épp ez a baj – fordult meg. – A Tanácsnak talán fontosabb a város, mint te, de nekem nem. Úgyhogy legközelebb, ha valaki távirányítós autót játszik veled, légy szíves szólj! – Ismét az ablak felé fordult, és lehajtotta a fejét. Egy halk sóhaj kíséretében átszeltem a szobát, mögé léptem, és a vállára tettem a kezem.
– Ne haragudj – sóhajtottam. – Tudom, hogy te is aggódsz, és nem könnyítem meg a dolgod. Szólnom kellett volna, de nem akartam még több felelősséget a nyakadba varrni.
Motyogott valamit arról, hogy hülye vagyok, de nem értettem tisztán. Megfordult, és szigorúan rám nézet.
– Ezzel… – levette a válláról a kezem, és meglengette előttem a mutatóujját. – Ezzel nem hoztál helyre semmit!
Na és egy dupla húsos szendviccsel? – hunyorogtam.
Alex arca ellágyult, de azért még láttam a szemében megbúvó haragot.
Dupla, vagy semmi – emelte meg a szemöldökét, de a szája sarkában mosoly bujkált.
Megkönnyebbültem elvigyorodtam.
– Két dupla húsos szendvics rendel.
– És egy kóla! – mutatott rám szigorúan.
Prüszkölve felnevettem, majd magára hagytam Démonnal a könyvtárban.
Ez a téma még nincs lezárva! – kiáltott utánam.
Nem is hittem, hogy ilyen könnyen megúszom, de Alex joggal volt rám dühös. Én is az lettem volna a helyében.
Azonban volt valami, amit Alex nem tudott. Feltett szándékomban állt annyira kihagyni őt ebből az egészből, amennyire csak lehetett. És ezért bármit megtettem volna. Ha hazudnom kell, vagy titkolóznom… még azt is megteszem. Inkább, minthogy őt is elveszítsem.
Azt már nem bírtam volna ki.

* * *
– Vigyázz, itt van!
Még azelőtt, hogy beléptem volna a suli ajtaján feltűnt, hogy valami nem stimmel. Még a szokásoshoz képest sem. Mikor a parkolóba érve az oszlophoz rögzítettem a kicsikét, két elsős a slusszkulcsát elejtve rohant be az épületbe. Az ajtó előtt gyülekező drogos-hippibanda pedig szétoszlott a közeledtemre – pedig általában ők oszlatják szét a tömeget.
Az ajtón beérve azonban minden világossá vált. A kicsi előcsarnokban szűkölködő diákok zsivaját abban a pillanatban undok sziszegés váltotta fel, a tömeg pedig kettényílt, mindenki a falnak préselődve undorodó félelemmel meredt rám.
Vagyis újabb pletyka kapott szárnyra. Megragadtam a táskám pántját, és lehajtott fejjel siettem végig az előcsarnokon.
– Igen, igen, utat a hercegnőnek! – kiabált mögöttem Alex.
Dühösen odavágott sértések és fenyegetőzések kísértek, mindenki fel volt háborodva.
– Hogy mertél egyáltalán idejönni…?! – kiabált ki valaki a tömegből.
Belekapaszkodtam a táskámba, mintha mentőöv lenne. Megszaporáztam a lépteim, és fellélegeztem, mikor elértem az első lépcsőfordulót. Mikor már látótávolságon kívül voltam, hallottam, ahogy ismét zsivaj támad, de a téma ezúttal én voltam. Mindenki boszorkányt kiáltott, és a kissé lecsendesedett utálkozás ismét teljes erővel hasított végig az iskola folyosóin. Épp ez hiányzott most…
– Mi a franc volt ez? – háborgott Alex, és belökte a töri terem ajtaját. Viszonylag korán volt még, így senki sem jött fel a termekbe. – Azt hittem, bevették, hogy elmúltak a látomásaid.
– Ezek szerint nem – morogtam, és ledobtam a cuccom a leghátsó padba. Örültem az üres teremnek, mert így még tíz percig nem kell úgy tennem, mintha a fenyegetések elmennének a fülem mellett.
Alex hátradőlt a székkel, és szúrósan nézett rám.
– Talán valaki elköpte, mi történt mostanában.
Kétkedve felvontam a szemöldököm.
– Rajtad, Ianen és a Tanácson kívül senki nem tud semmit. Nekik pedig nem igazán válna hasznukra, ha mindenki rájönne, mi folyik a városban.
– Akkor Ian volt – mondta olyan magától értetődő hangon, mintha csak az időjárásról beszélne.
Lesújtóan néztem rá.
– Tudom, hogy ő nem tenné, de ha mégis, nem gondolod, hogy a Tanács abban a pillanatban karóba húzná? – hunyorogtam. – Ian ennyire nem hülye.
– Annyira mégis, hogy angyal létére besétáljon egy igézőkkel teli városba. Ha ez nem hülyeség, akkor nem tudom, mi az.
Lemondóan hátradőltem. A szemem az asztalon heverő töri könyvemre tévedt. A borítóról Hellfire magas falai néztek vissza rám, az égbolt épp olyan borult volt, mint most. Vajon akkor is háború készülődött, mikor ez a könyv készült? Vajon Mr. Foxnak, Mrs. Taylornak és a Tanács többi tagjának is azt kell elviselniük, amit nekem? Vajon őket is bolondnak tartják? Könnyebb lett volna figyelmen kívül hagyni, ha tudom, hogy nem csak engem pesztrálnak.
A gondolataimból Alex satírozása rántott ki, ahogy felfirkálta a nevem a padra.
A terem lassan megtelt az álmosan pislogó diákokkal, akik mind megvető pillantásokat vetettek rám. Ez most nem a szokásos gyűlölködés volt, amit megszoktam. Ők most féltek… féltek tőlem. Akár mit is hallottak, az ezúttal rettegéssel töltötte el őket, nem undorral.
– Most komolyan, mi a franc baja van itt mindenkinek? – csattant fel Alex.
– Attól félnek, hogy ők is Lydia sorsára jutnak – jött a válasz Iantől. Kihúzta a mellettem lévő széket, és szokásos hanyagságával leült rá. Már nyoma sem volt rajta a templomban történteknek, és a sebek is begyógyultak a csuklóján.
– Lydia sorsára? – értetlenkedett Alex. – Mi a sorsa?
Ian halvány meglepetéssel vonta fel a szemöldökét.
– Az egész város attól visszhangzik, hogy Luna tegnap éjjel csaknem halálra verte Lydiát a temetőben.
Tátva maradt a szám, a szívem nagyot dobbant, majd kihagyott. Az igazság fejbevágott, és majdnem leszédültem a székről. Megéreztem az elektromosság pattogást a levegőben még azelőtt, hogy felfoghattam volna, belőlem származik. Sokk hullám öntött el, aztán düh rántotta össze az izmaimat.
Hogy é… én mentettem meg! – csattantam fel.
– Lydia nem ezt állítja – dőlt hátra Ian, a szemét egy pillanatra sem vette le rólam. – És kettőtök közül egy igazságszolgáltatásban te maradnál alul.
Felforrósodott az arcom a dühtől, az ujjaim között elektromosság pattogott. Kis híján felrobbantam az égbekiáltó igazságtalanságtól, szinte megbántam, hogy megmentettem Lydiát. Alig tértem magamhoz a döbbenettől, az apró szőrszálak felálltak a nyakamon. Bizsergett a fejbőröm, majd’ összeroppantam, hogy valamit megüssek. Én az életemet kockáztattam érte, ő pedig telehazudja a várost, hogy megvédje a rohadt büszkeségét…
Éktelen csörömpölés térített magamhoz – a tőlem legtávolabb lévő ablak fülsiketítő robaj közepette kirobbant, üvegszilánkok csapódtak a levegőbe, millió apró darabra hullva.
ÁÁÁ! üvöltött Scott a feje fölé kapva a karját. Az ablakhoz legközelebb lévők sikoltozva vetették magukat az asztal alá.
Ökölbe szorítottam a kezem, és lehajtottam a fejem.
– Uramisten, vérzik! – sikított Trina, és a következő pillanatban kitört a káosz. Székcsikordulás hangzott fel szerte a teremben, és mindenki a vérző Scott köré gyűlt.
– Nyugi, Luna! – sziszegte Alex, mikor fel tudta fogni, mi történt.
De nem bírtam lenyugodni. Fortyogott bennem a düh, minden pillanattal erősebben, és majd’ felrobbantam tőle. Legszívesebben helyben megfojtottam volna Lydiát, és akkor már lett volna oka mindenkinek a félelemre. Hatalmas szerencséje volt, hogy a kórházban feküdt.
– Csss – sziszegte Alex.
– Luna, ezzel csak rontasz a helyzeten! – Ian előredőlt a székben, Alex pedig balra, hogy eltakarjanak a kíváncsi szemektől, de a szemem sarkából így is észrevettem Milót, aki értetlenül figyelt.
– Én mentettem meg az életét – sziszegtem dühtől elcsukló hangon. Ökölbe szorítottam a kezem.
– Nem gondolhattad, hogy majd büszkén el is meséli mindenkinek…
Élesen Alex szemébe néztem.
– Legalább ne hazudott volna.
Az ég hangosan megdörrent.
– Mi a franc folyik itt? – üvöltötték többen. A diákok azzal voltak elfoglalva, hogy kiszabadítsák Scottot a ráhullott üvegdarabok alól.
– Luna, tudom, hogy dühös vagy, de itt és most le kell higgadnod, mielőtt lebontod az iskolát!
Én nem bánnám – jegyzete meg Ian.
– Te… – mutatott rá Alex – te fogd be!
Felnéztem a Scott köré gyűlt seregre, de az első, amit megpillantottam, Milo volt. Ámulattal vegyes értetlenkedéssel nézett rám, majd mikor a tekintetünk találkozott, elfordult.
A becsöngetést jelző csengővel egy időben belépő Mr. Fox ledermedt a káosz láttán; a szeme először a vérző karját szorongató Scottra, majd a sikoltozó Amandára, az ablakra, és végül rám villant. Ryan próbálta rávenni Scottot, hogy menjenek az orvosiba, de az sérülésére rájátszva meg sem moccant, míg a többiek egymást túlkiabálva próbálták kitalálni, mi történt.
Mr. Fox pár másodpercig ledermedve pislogott, majd összeszedte magát, és lecsapta könyveit az asztalra, magára vonva a figyelmet.
El onnan! – parancsolta, mikor már mindenki rá figyelt. Három lépéssel átszelte a termet, és Scott mellett termett. – Mutasd! – felemelte a fiú kezét, alaposan szemügyre vette. – Nem vészes… Trina, Ryan vigyétek az orvosiba. Milo, szólj Mrs. Campbellnek, hogy hívjon valakit, aki megjavítja az ablakot. Ne érjetek az üveghez, nincs szükség még több sérültre – utasította őket Fox, és közben kisegítette Scottot a padból.
– Ez az ő műve! – sikított Trina, és felém mutatott. – Ez egy boszorkány!
– Fogd be azt a nagy szád, Evans, és gondold meg, mit mondasz! – dörrent rá Alex, és előrefordult a székben.
– Csak te és Cruz véditek őt annyira. – kelt Trina védelmére Ryan. – Nézd már meg, kivel barátkozol, te barom! Ez a csaj az ördög egyik ivadéka!
Nem az döbbentett meg, amit Ryan mondott, hanem hogy a mellettem ülő két fiú abban a pillanatban felpattant, és Ryanre vette magát.
– Alex, ne! – sikítottam, és kiugrottam a pad mögül.
Alex azzal a lendülettel, ahogy felpattant állon verte Ryant, aki nekiesett a padnak, majd elterült a földön. Ryan még levegőhöz sem juthatott, Alex már vetődött is, ráugrott, és lábával a földhöz szögezte.
– Te rohadék féreg! – üvöltött, és ismét behúzott egyet neki, addigra azonban már Ian is odaért, és elkapta Alex kezét, mielőtt az ismét üthetett volna.
– Te szemétláda – vicsorgott Ryan képébe. – Az a lány többet ér akárkinél ebben az iskolában!
– Elég legyen, fiúk! – dörrent Fox. Nem csak én voltam az, aki tudta, hogy ha már korábban leállítja a balhét, akkor Ryan orra még most is épp lenne. De a jelek szerint Fox is úgy gondolta, elkelt már egy jó orrba vágás a fiúnak.
Alex feltápászkodott Ryanről, és kirántotta a kezét Ianéből. Olyan gyilkos pillantással fordult Fox felé, hogy azt hittem, holtan esik össze.
– Maga hagyja ezt? – mutatott a vérző orrát markolászó Ryan felé.
Fox állta a pillantását, és abban a káoszban csak is Alex láthatta a halvány kacsintást, amivel Fox jutalmazta. Alex összezavarodva pillantott felém.
Trina, kapard össze Ryant, és vigyétek Scottot az orvosiba! – ismételte Fox. – Osztály – nézett végig a megszeppent gyülekezeten – menjetek az előadóterembe.
Trina felsegítette Ryant, majd Scottot támogatva kimentek a teremből, az osztály többi tagja pedig követte.
– Ti nem! – állította meg Alexet, mikor el akart indulni. Fox megvárta, míg az utolsó diák – Milo – is elhagyta a termet, majd becsukta az ajtót.
– Van fogalmatok róla, mit csináltatok? – sziszegte Fox még mindig háttal. – Egy lépésre álltok attól, hogy eláruljátok a város titkát a gyanútlan polgároknak. Ők pedig nem fogják ezt olyan könnyen elfogadni, mint ti! Fellázadnak ellenünk – szembefordult velünk és végighordta szikrázó tekintetét mindhármunkon – a védelmezőik ellen.
– Lydia már gondoskodott róla, hogy ismét én legyek a város boszorkánya – csattantam fel. – Az ablak az én művem. De ha kitudódik, hogy igézők vannak, sőt – mutattam Ianre – angyalok is, az nem az én hibám lesz.
– Lunának igaza van – lépett előre Ian. – Lydia veszélyt jelenthet a városra.
Alex felhorkant, Fox azonban továbbra sem nyugodott le.
– És mit kellene tennünk? Öljük meg?
Ian megdörzsölte az állát, majd az asztalra támaszkodott, az arcáról leolvastam, hogy őt ez sem zavarná.
– Lydia egyelőre semmit nem tud a városról, vagy Lunáról. – Mikor Ian és Fox tekintete találkozott rájöttem, Ian már pontosan tudja, mit kell tennünk. – Az igézők nem képesek erre, de egy angyal módosíthatja mások elméjét – egy pillanatra elhallgatott, a szemén láttam, hogy vívódik. Fox reszelősen felsóhajtott, ők már tudták, amit mi még nem, de tudtam, hogy komolyan következményei lehetnek.
– Túl kockázatos.
– Ennél több kell ahhoz, hogy mi is megértsük, mi folyik itt – szólalt meg Alex türelmetlenül.
Fox kibámult az ablakon.
– Egy angyal képes falat emelni egy igéző fejében, ezzel elzárva valamit, amiről jobb, ha nem tudódik ki.
– Tessék?
Fox szomorúan felsóhajtott.
– Igazatok van, Lydia veszélyt jelenthet. Meg kell állítanunk, mielőtt a pletykái igaznak bizonyulnak.
– És ezt akarják tenni vele? – borzadt el Alex. – Falat emelni a fejében? Lehetséges ez egyáltalán?
– Jobb, mintha megölnénk – felelte Ian.
– Hogy kell ezt elképzelnem? – húzta össze a szemét. – Nagy fekete űr rózsaszín téglafallal?
Ian lesújtó pillantást vetett rá.
Ez egy mentális fal, ami mögé bezárjuk azt, amit Lunáról tud, vagy sejt. Így kisebb az esélye annak, hogy elárul bennünket.
– Kisebb? – vágtam közbe. – Vagyis nem biztos?
Ian óvatosan felnézett, az arca gondterhelt volt.
– Ha sokat kaparják azt a falat, leomolhat, és akkor súlyos károk keletkeznek.
– Mint például?
– A városban ma már alig maradt valaki, akinek nem igézők a felmenői – szólalt meg Fox, és felénk fordult. – És minden igéző család kapcsolatban áll, nagyon szoros, fizikai kapcsolatban.
– Gyakran emlékeket is meg tudnak osztani egymással – magyarázta Ian. – Ha a fal Lydia fejében leomlik, lehetséges, hogy olyan emlékek kerülnek felszínre, amik nem az övéi, és amik még veszélyesebbek lehetnek, mint amit mi elzárunk. És ha nem tudja kezelni, akár bele is őrülhet.
– Ez egy nagyon nagy ha – morogta Alex. – Lydiának fogalma sem lesz róla, hogy belenyúltunk a fejébe.
De én már nem figyeltem oda.
Ha az igézőcsaládok kapcsolatban állnak, akkor… az álmaim nem is álmok, és mégsem vagyok képes látni a múltat? Csak a többi család emléke? De ha így lenne, azt Fox elmondta volna nekem, mikor tegnap erről beszéltünk.
– Luna! – csettintett előttem Alex. – Velünk vagy?
Nyeltem egyet.
– Ezt nem tehetjük meg Lydiával – mondtam. – Nem kockáztathatunk. Lydia egy önző, hazug féreg, de ezt nem érdemli meg.
Mindenkinek jobb ilyen emlékek nélkül. Még neki is.
– Így azonban az emberek gyanakodni kezdenek. És mikor ilyen változások készülődnek, nem engedhetünk meg magunknak. egy ilyen méretű káoszt.
– Változások? – ráncoltam a homlokom.
– Az igazgató váltás – sóhajtott Fox. – Mrs. Dark halott, valakinek át kell vennie az irányítást.
Ki lesz az új igazgató? – kérdezte Alex.
Fox szemében különös fény csillogott.
– Valaki, aki nem fogja tolerálni, ha okot adtok az embereknek a gyanakvásra.
Foxra hunyorogtam.
– Ő is igéző?
– Mondhatjuk így is.
Alex felciccentett.
– Megerőltető lenne, ha egyszer egyenes választ adna? – csattant fel. – Már nagyon unom a rejtélyes, semmit mondó válaszait.
Fox arcán halvány félmosoly jelent meg.
Egy nap majd hálás leszel, hogy burokban tartottalak.
– Arra várhat…
Ian türelmetlenül sóhajtott.
– Ideje mennünk – mondta Fox, és mielőtt megmoccanhattunk volna már kint is volt az ajtón.
Alex dühösen meredt a tanár távolodó hátára.
– Egy nap a saját burka fogja a sírba vinni – fintorgott.
A szemem forgattam, és Fox után indultam. A folyosók már kihaltak voltak, a suli csendes, csak néhány terem ajtaján hallatszott ki a tanárok magyarázása. Az eső halkan kopogott az ablakon. Ian és Alex csendben jött mellettem.
Befordultam a folyosó végén, és beleütköztem a siető Miloba. A srác hihetetlenül magas volt, a fejem beleütközött a mellkasába, és majdnem hanyatt estem.
– Bocs – vigyorgott le rám.
Megdörzsöltem a homlokom.
– Titeket kerestelek – magyarázta, és összefonta a kezét a mellkasán, majd a falnak dőlt, mintha így akarná elállni előlünk az utat.
– Nos, megtaláltál – emelte fel Alex a fejét. – Most pedig állj félre az útból; elkésünk a drága Fox órájáról.
Milo arcán mosoly terült szét, de meg sem mozdult.
– Komolyan, haver, állj félre – lépett elé Ian. Bár magas volt, ahogy Alex is, Milohoz képest játék babának tűntek.
– Igaz, amit mondanak? – kérdezte tőlem, figyelmen kívül hagyva Alex és Ian figyelmeztetését.
Nem válaszoltam rögtön; ha hazudok, az úgysem változtat semmin, és Milo sem hinné el nekem – akkor most nem lenne itt.
– Hogy Luna boszorkány? – dőlt Alex is a falnak, és a zsebébe dugta a kezét. – Ó, de még mennyire – húzta sejtelmes mosolyra a száját. – Reggelente zöld varázslöttyöt iszik, hogy erőre kapjon, és patkányfarkakat tart a mosogató alatti szekrényben. Ó, és esténként egy kristálygömbből jósol.
Ian halkan nevetett, Milo azonban gúnyos félmosolyra húzta az ajkát.
– És a te feladatod mi? Emberi csontokat adni a varázslöttyökhöz?
– Általában csak hajszállal, vagy nyúllábbal dolgozik, de az emberi csont nem is rossz ötlet – kacsintott rá.
Milo gúnyos mosolya továbbra sem olvadt le, de a szeme most az Ian pólója alól kilátszó tetoválásra tévedt.
– Azt hallottam, a sárkány a szabadság jelképe – mondta csevegő hangon.
– Én pedig azt, hogyha megütsz egy magas embert, az sokkal nagyobbat esik, mint egy alacsony – mosolygott rá Ian, de a hangja veszélyesen csengett.
Én viszont azt gondoltam, Milo sokkal többet tud, mint amennyit szabadna… És az is, hogyha Alex és Ian tovább élezi a helyzetet, mindkettejüket megeszi reggelire.
– Nem igazán értem, mit akarsz, Milo – vetettem véget a csendes gyilkolásnak.
Milo ismét rám nézett, de ezúttal olyan pillantással mért végig, mint aki azt is észre akarja venni, amit eddig nem látott.
– Igaz, amit Lydia mondott? – ismételte meg a kérdést.
– Az attól függ, mire gondolsz…
– Luna nem tartozik neked magyarázattal – szólt közbe Alex, és ellökte magát a faltól. Kihúzta magát, hogy magasabbnak tűnjön, de csúfos kudarcot vallott – Milónak most már nem csak a szája húzódott mosolyra, a szeme is kinevetett minket. – Egyikünk sem. Egyáltalán ki a franc vagy te?
– Milo Blake – válaszolt Ian Milo helyett. – Nathaniel bátyjának a fia.
Milo arcáról nem olvadt le a vigyor, inkább odafagyott.
– Nem azt akarod tudni, igaz-e, amit Lunáról mondanak – folytatta Ian érzelemmentes hangon. – Hanem, hogy mi történt Natettel.
Mindhárman Milóra néztünk.
– Nate épp szolgálatban volt, mikor lelőtték – mondta Milo. – Ami már csak azért sem lehetséges, mert Hellfiret nem fenyegeti senki, és azért sem, mert Naten nem volt lőtt seb. Sőt, semmilyen seb nem volt rajta.
Natet rögtön a halála után koporsóba tették – ráncolta Alex a homlokát. – Honnan… – Olyan hirtelen hallgatott el, mintha kivágták volna a nyelvét, az arcára torz fintor ült ki. – Felnyitottad a koporsóját.
– Haver, te aztán nem vagy semmi – horkant fel Ian. – Felnyitni egy lezárt koporsót…
– Nate volt az egyik legjobb rendőr – csattant fel Milo, és leeresztette a kezét. Lehunyta a szemét, és mélyet sóhajtott, majd mikor ismét kinyitotta szilárd meggyőződés ült a szemében. – Remek lövő volt, tudom, mert öt éves koromban ő adott először pisztolyt a kezembe, és ő is tanított meg, hogy használjam. Ismerem a technikáját, lehetetlen, hogy valaki lelője, és nyom nélkül elmeneküljön.
Elszorult érte a szívem. A nagybátyja meghalt, ő pedig soha nem fog választ kapni a történtekre. Épp úgy el fogják tusolni, mint az én családom halálát is… Milo nem fog tudni továbblépni, mert a nagybátyja ügye lezáratlan marad.
– Sajnálom, hogy nekem kell ezt közölnöm veled, de Nate mégsem volt olyan jó katona, mint ahogy mondta. – Alex a pulóvere madzagjával játszott, mint mindig, ha hazudott.
Milo szemében fellobbant a harag.
– Gyerekkorom óta vele edzettem, a legkisebb kaliberű fegyverrel is kiválóan lőtt. Tudom azt is, hogy akció közben mindig golyóálló mellényt viselt. – Alex felé lépett, aki rémültében szinte hanyatt esett. – Natet nem lőtte le senki!
– Ha tudod, mit akarsz tőlünk? – vonta fel Ian a szemöldökét.
– Az igazat! Tudom, hogy Fox egyenesen Lunához ment, miután megtalálta Nate holttestét. Követtem őt. Tudni akarom, miért!
Mégis hogy magyarázhattam volna el neki, hogy egy ördögi angyallal folytattam sakkjátszmát, amiben a bábuk élő angyalokat és igézőket helyettesítettek? Hogy mondhattam volna el neki, hogy Nate az én hibámból halt meg? És hogy kérhettem volna a bocsánatát, ha magamnak sem bocsátottam meg?
Fox segítséget kért tőlem Nate temetése miatt. – Minden hazug szó égette a torkom.
Alig húsz perccel azután, hogy Nate meghalt?
– Nem hagyhatta ott, ahol volt. Fox tudta, hogy a szüleimnek volt egy ismerősük a… hullaházban. – Végre valami, ami igaz volt.
Milo nem úgy tűnt, mint aki hisz nekem. Összeszedtem a bátorságom, és a karjára tettem a kezem.
Sajnálom, ami Natettel történ. Jó ember volt.
Milo lerázta magáról a kezem.
– A nagyobb cél érdekében mindig a jó emberek halnak meg – mondta keserűen. – Rohadtul remélem, hogy megérte.
Mélységes bűntudat fogott el, mikor Milo sarkon fordult, és elviharzott.  Sajnáltam őt, mert tudtam, sosem kap magyarázatot Nate halálára, és ez annál is rosszabb volt, mintha tudta volna, mi történt. A találgatás, a sötétben tapogatózás megőrjítette az ember, és néha mélyebb sebeket ejtett, mintha szembenézünk a tényekkel.
Én már csak tudtam.

* * *

Tesi órára menet az eső még jobban rákezdett, az udvaron már állt a víz, a diákok kapucnijuk és esernyőjük alá menekülve rohantak át az iskolaépület és a tornaterem közti sártengeren.
Sokan legszívesebben ellógtak volna, de senki nem volt bátorsága hozzá azok után, amit Mr. Hillről terjesztettek. Állítólag még évekkel ezelőtt egy diák megpróbálta ellógni az óráját, amiért büntetésül Mr. Hill szinte halálra korbácsolta.
Ha most ránéztem a magas, őszülő Mr. Hillre aligha hittem volna el, hogy ez igaz.
A tornaterem előtti folyosón levettem a cipőm, úgy léptem be a csarnokba.
A máskor üres, barna padlón most egy kupacban vívókardok, a padon pedig vívófelszerelések pihentek.
– Jaj, neee – siránkozott Trina. – Mr. Hill, ugyan miért van erre szükség?
Mr. Hill felvett egy kardot, majd szembefordult a diáksereggel. Szürke szemében vidámság táncolt, ahogy végignézett a tanítványain.
A vívás több mint sport! – jelentette ki, végigsimítva a pengén. – Ha van egy jó kardod, és némi tudás a fejedben, meg tudod védeni magad.
– Ugyan mégis mitől? – tette keresztbe Trina a kezét.
– Az olyan boszorkányoktól, mint Luna! – köpte megvetően Steve.
Összeszorítottam az ajkam.
És az olyan tökkelütöttektől, mint Mr. Dick – mosolygott negédesen Mr. Hill. – Ha Luna boszorkány lenne, maga, kedves Steve, már rég egy kuruttyoló béka lenne a tóban. De sajnos a bamba ábrázatával még mindig „megtiszteli” az órámat – ujjaival idézőjelet rajzolt a levegőbe.
Felnevettem, és rajtam kívül többen is így tettek.
– Tehát a vívás – tért vissza a témára, és másik kezébe fektette a pengét. – Többről szól, mint a karddal való hadonászás. A vívó elsődleges célja, hogy kardjával átjusson az ellenfele védelmén, és legyőzze azt. Ehhez azonban kell, hogy legyen valami alaptudás a fejünkben. – Jelentőségteljesen Stevere nézett. – Nem várom el, hogy mindenki rögtön mesterré váljon, de a félévi vizsgára nem akarom azt látni, hogy még a felszerelést sem tudják felvenni. – Szigorúan végignézett rajtunk. Előrelépett, majd lassan járkálni kezdett előttünk.
– A vívásnak három formája van: a kardvívás, a tőrvívás és a párbajtőrvívás, de mi ma csak az elsővel fogalakozunk. Alkossatok párokat, és mutatom a feladatot.
Az osztály szétoszlott, és párokat alkotott.
– Luna – tette Mr. Hill a vállamra a kezét – te Cruzszal leszel.
Ianre néztem, aki egy bólintással jelezte, hogy rendben. Felvettünk egy-egy kardot, és a fal mellé álltunk.
– Justin, találjon már magának párt, ne ezzel menjen el az óra… Remek. Nos… Mindenki fogja abban a kezébe a kardot, amelyikkel ír! – Átvettem a kardot a bal kezembe. Ian elmosolyodott, de nem kérdezhettem meg, mi olyan vicces, mert Mr. Hill folytatta.
– A vívásban az számít pontnak, ha valamelyik fél érvényes területen belül szúr; az érvényes terület deréktól felfelé értendő, Miss White – forgatta a szemét. – Karok és fej nem számít, derék alatt nincs pont. Mivel mind tanultak már vívást, gondolom, nem kell elmagyaráznom, hogy kell fogni a kardot. – Mr. Hill szenvedélyesen felemelte a magáét.
– Először lássuk, mit tanultak eddig. Öt pontig megyünk. A nyertesek kapnak egy lyukasórát, amit bármikor beválthatnak… Kiéve a vizsgát, Justin. Vegyétek fel a pózt, és kezdhetitek.
Csípőre tettem a jobb kezem, behúzott karddal féloldalasan megálltam Ian előtt. Ian ugyanígy tett, csak ő a jobb kezét emelte fel. Az arcán megjelent a jól ismert hamiskás félmosoly.
– Vívtál már valaha? – kérdezte, és elindult jobbra. Balra léptem, és lassan kerülgetni kezdtük egymást – ez nem volt a vívás része.
– Igen – feleltem, a hangom bizalmatlanul csengett.
Hamiskásan rám mosolygott. Még két lépést tett, majd a keze alig láthatóan megrándult. Magamban elmosolyodtam. A következő lépéssel jobbról támadott, de én balra kikerültem. A mozdulataim ügyetlenek voltak, és ő ezt egy átsuhanó mosollyal nyugtázta.
Hátralépett.
– Tudtad, hogy a 14. században minden balkezes nőt boszorkánynak tituláltak, és máglyán égették el? – fekete szeme megcsillant. Balra lépett, megváltoztatva az irányt, a lábaim egy pillanatra összeakadtak. A bal kezemre pillantottam, és feszülten elmosolyodtam. – Innen eredhet Lydia boszorkány elmélete.
Mikor Ian jobbra visszalépett balról támadhattam volna, de az agyon vágja a játékot. Ian előrelépett, aztán kardját az enyémhez csattantva támadott. A két penge elcsúszott egymáson, majd kardomat behúzva visszavonulót fújtam. Ian nem várt tovább, ismét előrelépett, és támadott. Dinamikusan mozgott, testének minden tagja arról árulkodott, nem most fog kardot először. A feszes, fekete póló alatt táncoltak az izmai minden mozdulattal.
Kihasználta az alkalmat, míg én nem figyeltem, és alulról kiütötte a kezemből a kardot. A pengéjét a szívemhez nyomta, átlyukasztva vele a pólóm.
– Halott vagy – vigyorgott rám.
Felciccentettem, és arrébb löktem a pengét. Lehajoltam a kardomért, de fél szemmel figyeltem Iant.
– Ha a támadás helyett az ellenség izmait tanulmányozod, könnyű préda vagy – kacsintott.
Az arcomat elöntötte a forróság, amit Ian is észrevett, ugyanis diadalittasan elmosolyodott.
– Ne hagyd, hogy bármi elterelje a figyelmed, angyalom, még egy olyan test sem, mint az enyém – vigyorgott.
– Az egód, Ian – forgattam a szemeim. – Az egód.
Nem felelt, helyette balra lépett, majd szinte ismét kiverte a kezemből a kardot.
Azt mondtad, vívtál már – csóválta a fejét.
Végre diadalittasan elmosolyodtam.
– Tudom – ezúttal én kacsintottam rá.
Két galoppszerű lépéssel támadtam, majd mikor Ian hátrált kinyújtottam a kezem, és előretörtem. Ian jobbról elhajolt, majd ügyesen kitért balra, de mikor nem dőltem be a cselnek, ő is támadott. Zihálva csattogtattuk a kardunk, előre-hátra ingázva, szemünket egymáson tartva. Lüktetett a pulzusom, az adrenalin száguldott az ereimben, és jó érzés volt. Éreztem, ahogy pattog köztünk az energia, és arra gondoltam, vajon Ian is érzi-e?
Egy csattanással a kard megremegett a kezemben, az egész karomon remegés futott végig. Ian győzelemittasan elmosolyodott. Oldalra hajtottam a fejem, amolyan: Ne bízd el magad! pillantással.
Ismét előretörtem, ezúttal magabiztosabban. Ian felemelte a kardját, a két penge ismét elcsúszott egymáson, míg el nem értük a felezőpontot, ahol mindketten megtartottuk. Rávigyorogtam, és végre először éreztem a győzelmet. Csuklóból lefelé fordítottam, majd alulról kivertem a kezéből a kardot. A pengét a szívéhez nyomtam, és diadalittasan rámosolyogtam.
– Halott vagy!
Taps hallatszott, mire mindketten odanéztünk. Az egész osztály megállt, hogy minket figyeljen, még Mr. Hill is a falnak támaszkodva mosolygott.
Gyönyörű volt, Luna! Láttátok, így kell ezt csinálni.
Ian elmosolyodott.
– Átvertél – mondta hunyorogva.
Letettem a kardot.
– Sose bízd el magad, csak mert lány vagyok – böktem a mellkasára. Elkapta a kezem, majd hirtelen tenyérrel a szívére szorította. Éreztem hullámzó mellkasa alatt a dobogást, de nem értettem, mit akar. Felpillantottam rá. A szeme éjfekete űrében apró csillanást véltem felfedezni, olyan pillantással nézett rám, mintha a lelkemben próbálna olvasni. Talán abban a rövid pillanatban még az idő megfagyott, a levegő felmelegedett, és éreztem, ahogy a szívem az övének ritmusát veszi fel, a kezem szinte égett a mellkasán. Volt valami bensőséges abban a pillanatban, és tudtam, valamit mondanom kellene, de meg sem bírtam szólalni. Nem is akartam tönkretenni a pillanatot.
– Most pedig folytassuk… – Hát, Mr. Hillnek sikerült tönkretennie. Lekaptam a kezem Ian mellkasáról. Lehajtottam a fejem, nem akartam, hogy lássa, elpirultam.
– Sikeresen elszakítottad a pólóm – morogta rekedten. – Most vehetsz nekem egy újat.
Elvigyorodtam.
– Csak nem azt akarod… – a mondandóm végét azonban félbeszakította a hangosbemondóban felhangzó mély férfihang.
– Minden tanuló azonnal menjen az aulába! A tanárokat várjuk a második emeleti irodában.
Semmi több nem hangzott el, a hang elhalt, és mindenki Mr. Hillre nézett.
– Hallottátok – sóhajtott. – Csapat, irány az aula.

– Luna…! Told már arrébb a segged, Brian! – Alex alig bírta átverekedni magát a szűk aulában összegyűlt tömegen. Negyed óra telt el, és a diákok már tűkön ültek, hogy megtudják, mire ez a nagy felhajtás.
A kis aulában a több mint hatszáz diák szinte egymásba préselődött, fullasztóan meleg volt, és megmozdulni is alig bírtunk.
A helyiség sötét falai és magas, régies oszlopai is rátettek egy lapáttal a nyomott hangulatra, amin a túl magasan lévő ablakok sem segítettek.
– Végre – zihálta Alex, mikor mellénk ért. – Belestem a tanáriba, de az új igazgatónak csak a hátát láttam – közölte letörten.
– Te belestél a tanáriba?!
Alex felvonta a szemöldökét.
– Fox és az anyám is ott volt. – A kérdésemre ügyet sem vetett. – A pasi tutira igéző.
– Csss! – förmedtem ijedten.
– Az is tuti, hogy ezzel a pasival nem érdemes kukoricázni – szólalt meg Milo a hátunk mögül.
Alex megpördült, és hátradöntötte a fejét, hogy felnézhessen a fiúra.
– Te meg miről beszélsz?
Milo előremutatott, és mikor odafordultam, megértettem, miről beszél.
Az emelvényre egy magas, jól öltözött, negyvenes éveiben lévő férfi sétált fel. Méretre szabott öltönye tökéletesen állt, a haját hátrazselézte, az arcán kemény mosoly ült.
Az új igazgató nem más volt, mint Matthew Blackwell. Aki egyúttal Hellfire polgármestere is volt.
Égető harag lobbant bennem, és elöntött az adrenalin. Lángoló dühvel figyeltem, ahogy Blackwell végignéz a diákokon, majd a szeme egyetlen pillanatra megállapodik rajtam.
A dolog épp csak egy pillanat műve volt. Blackwell a diákok seregén át rám nézett – és abban a pillanatban az egész testem megrándult, mintha áramütés ért volna. Statikus energia szabadult fel, de nem belőlem; hanem Blackwellből. Nem olyan volt, mint Foxé, az igézőé, vagy Deucalioné, a nektoriné. Egyikükével sem egyezett, de én nem is tudtam mihez hasonlítani.
Csak egyetlen dolgot tudtam, rögtön, abban a pillanatban. Blackwellel valami nem stimmel, nem olyan, mint mi.
És Matthew Blackwell nem csak a suli új igazgatója volt, vagy Hellfire polgármestere.
Ez a férfi tusolta el a családom halálát öt éve. Blackwell tehet róla, hogy sosem tudtam meg, mi történt. Élénken élt bennem a nap, mikor ez a férfi megjelent a házamban, és hidegen közölte, hogy a szüleim és a nővérem halott. Előtte Mrs. Taylor még azt bizonygatta, hogy csak eltűntek, de Matthew gondoskodott róla, hogy ne maradjanak kétségek.
A szüleim holteste azonban sosem került elő, és Blackwell sem volt hajlandó válasz adni, hogy történt. Emlékszem, milyen hidegen és lenézően nézett rám, mikor odavetette: a családom a kötelességüket teljesítették, mikor odavesztek. Igen, pontosan ezt a szót használta.
Csak akkor értettem meg, mit is jelent ez, mikor tudomást szereztem a Patrónusról.
Blackwell volt az, aki a nevemre íratta a házat, holott még nem voltam tizennyolc. Hellfireben azonban más szabályok voltak; ha egy család az életét veszti, az örökös pedig tizennyolc éven aluli, és nincs más élő rokona, a család minden tulajdona rászáll.
A nő viszont, aki majdnem három éven át ételt hozott nekem, megtanított főzni, vagy csak megnézte, jól vagyok-e Mrs. Taylor volt.
Így nem tartoztam semmivel Blackwellnek. És ez megnyugtató volt.
– Üdvözlök mindenkit – szólalt meg mély, fennkölt hangon. – A nevem Matthew Blackwell, bár gondolom, ezt mind tudjátok. Victoria Dark halálának okából én veszem át az iskola vezetését kiszabatlan határidővel.
Foxra pillantottam, aki a háttérben állt a többi tanárral. Ő is Blackwellt figyelte, de az arca épp olyan lelkes volt, mint egy háromnapos fasírté.
– Ennek az iskolának minden igazgatója és igazgatónője hozott valamiféle változást, bár ez inkább irányult az iskola kinézetére, mintsem a tudásra. – Szünetet tartott, talán azt várta, nevetni fogunk, de mindenki ellenséges arccal hallgatott.
– Hellfire mára megváltozott, és több hangsúlyt kellene fektetni a jövő generációjának oktatására. – Lesújtó pillantást vetett az emelvény szélén álló Mr. Hillre, aki megpróbálta elfojtani dühét, de az csak úgy ordított az arcáról. Blackwell ezt egy elégedett mosollyal konstálta, majd ismét felénk fordult.
– Mostani tanáraitok pocsékok – jelentette ki.
Döbbent, dühös moraj futott végig az aulán, de nem csak a diákok, a tanárok is felszisszentek.
– A tanítási módszereik hanyagok, de ti sem vagytok a legjobb tanítványok.
Erre a diákok már nem is tudtak mit mondani, egyszerűen ledöbbent arccal hallgattak.
– De ne aggódjatok, én majd összefogom a népet, hogy egy biztonságos, gazdag kultúrával rendelkező várossá változtassuk Hellfiret. – Most először mosolyodott el, de bár ne tette volna; úgy nézett ki tőle, mint Joker.
– Ez a város Anglia legveszélyesebb városaként híresült el, még a múlt századokban. Azóta nem is tette be ide a lábát senki kívülálló…
Ennek a szövegnek több köze van a városhoz, mint az iskolához – súgta Alex.
–… Olyan történelmünk van, amit mások a legborzalmasabb rémálmaikban sem képzelnek el. De ez mostantól megváltozik…
– Inkább azt magyarázza el, hogy halt meg Mrs. Dark! – kiabálták kórusban a Trevis ikrek.
Blackwell lassan feléjük fordult.
– Vagy, hogy mi történt Katievel – köpte Thomas.
– Katie halála…
– Katiet meggyilkolták! – csattant fel Thomas. – Maga is tudja, csak nem érdekli. Mielőtt a pocsék tanárainkról papol, derítse ki, mi történt Katievel, vagy Mrs. Darkkal, vagy Nathaniellel!
Katie Thomas barátnője volt – súgta Alex a fülembe.
Blackwell arca nyugodt maradt.
A halálesetek felderítéshez idő kell, így…
– Több mint öt év? – kérdeztem kihívóan.
Blackwell ismét rám nézett.
Mielőtt halálesetekről és azoknak felderítéséről kérdeztek, győződjetek meg róla, hogy a ti lelkiismeretetek tiszta.
A diákok többségének fogalma sem volt, mi köze a kettőnek egymáshoz, de én pontosan tudtam, mire gondol.
– Katie a barátnőm volt, maga szemét! – üvöltött Thomas. – Maga pedig csak úgy eltusolta. Ahogy minden mást is. Ezt nevezi maga alapos munkának? Erre büszke? Ezek a…
Elég! – zendült Blackwell ellentmondást nem tűrő hangja. – Nem egy tizennyolc éves fog kioktatni a munkámról.
Fensőbbségesen végignézett a diákokon.
– Ebben az iskolában mától komoly változások fognak végbemenni, és aki nem tartja be a szabályokat, megismerkedhet az igazi hellfire-i büntetéssel. Mától fogva tíz órától kijárási tilalom lép érvénybe, az utcákon rendőrök fognak járőrözni, akit pedig kint találnak, megkorbácsolják. Ez már nem játék, és nem fogom hagyni, hogy a város tönkremenjen pár neveletlen gyerek miatt.
Azzal Blackwell hátat fordított, és elhagyta az emelvényt.
Hangos zsongás támadt, ijedség, és hitetlen harag futott végig a termen, mindenki egytől egyig szidta Blackwellt.
Alex és én azonban ledermedve álltunk, mindkettőnknek ugyanaz járt a fejében. Blackwell felhívást adott keringőre, és alig lesz valaki, aki ne szegülne ellen. De ez már nem csak a tanár-diák harcról szólt.
Valami megváltozott, valami készülődött. Alex, Ian és én pedig pont a közepében voltunk.