2015. július 9., csütörtök

Hellfire 8. fejezet


8. fejezet

„Mikor egy angyal rossz útra tér, egy másiknak meg kell halnia.”

Dübörgő léptek zaja szakította félbe a terem nyüzsgő, felindult hangzavarát. A vasajtó nyikorogva kicsapódott, a falak beleremegtek az ütésbe, és a csarnokban vitatkozó emberek egy csapásra elnémultak. A magas falakon függő fáklyák sejtelmes fénye hosszú árnyékokat vetett a fekete márványkőből kirakott padlóra. Az ajtóban álló magas, őszülő férfi egy pillanatra megállt, és végignézett a szemben lévő, magas padsorokban ülő dühös seregen. A padlóból kiemelkedő emelvény tizenhárom sorból állt, mindegyik sor végigfutott a falak mentén, egy kört alkotva, melynek közepén egy, a padoknál is magasabb emelvény állt. Az emelvényeken sorakozó karosszékekben pedig most vagy száz igéző ült.
Adrian Fox becsapta maga mögött a nehéz vasajtót, és mielőtt Shelley letámadhatta volna, a középen álló emelvény felé indult. Felsietett a sötét lépcsősoron, nem törődve az egyre elhatalmasodó pánikkal, ami megtöltötte a levegőt. Adrian megállt az igézőkkel szemben, és felemelte a kezét. A fáklyák addigi sejtelmes fénye fellobbant, immár dühösen táncolva világította meg a fekete falakat, az arannyal díszített oszlopokat, és az igézők dühös arcát.
– Hogy történhetett ez, Adrian? – kiabált egy idős férfi a sorok közül. – Hogy engedhetted ezt meg?
– Fogalmam sem volt az egészről!
– Tudhattad volna! – állt fel egy fiatal nő. Gondosan befont haja most ziláltan keresztezte arcát. – Voltak jelek!
– Miféle jelek? – recsegte Adrian. – Te talán észrevettél valamit, Aurora?
– Nem voltunk felkészülve erre – ellenkezett a nő.
– Ahogy Adrian sem! – kelt a férfi védelmére Shelley. Adrian lehunyta a szemét, és azt kívánta, bár ne hozta volna ide a nőt.
– Adriannak tudnia kellett volna! – csattant újra az idős férfi. Felállt a helyéről, és ujjal mutogatott rá. – Az a fattyú az ő tanítványa volt!
– Manapság már nem olyan könnyű felismerni egy angyal jegyeit, Roy! Te is tudod!
– A kölyök az orrod előtt lébecolt, Fox! – kelt ki magából. – Mennyire közel kell kerülnie, hogy kiszagold a mocskot?
– A fiú roppant ügyesen álcázhatta magát, ha még Adrian sem vette észre – kelt védelmére Nate. Adrian felé fordult, és mikor tekintetük találkozott, biccentett. Nate egyike volt azon kevés embereknek, akiben Adrian megbízott. A férfi még sosem hagyta őt cserben, és azzal, hogy mellette szólalt fel, sokakat befolyásolt. Nathaniel Blake szava sokat számított a Tanácsnak, hiszen az ő édesapjának köszönhetően nem vált Hellfire a bukottak martalékává 1994-ben.
– Vagy talán Fox megöregedett, és már egy igézőt sem tud megkülönböztetni egy angyaltól – vicsorgott Roy.
– Magát is megtévesztette – mondta Nate gyilkos nyugalommal. – A fattyúnak át kellett lépnie a határokat, aminek az ellenőrzése a maga feladata volt!
– Biztosíthatlak róla, hogy az angyal nem a határokon keresztül jutott be a városba!
– Akkor mégis hogyan? – csattant fel Shelley. – A Patrónusok ereje védi a várost, ha egy angyal átlépi, akár fentről, akár lentről, tudnunk kell róla!
– Akkor talán nem a hagyományos utat választotta – érvel Mrs. Anderson.
– Nem az számít, hogyan – emelte fel a hangját Nate. – Az számít, miért. – Nate Adrianra nézett. – Nem furcsa, hogy egy angyal hirtelen felbukkan a városban, majd a nektorinok is megjelennek?
Adrian állán megrándult egy izom. Nem tetszett neki, hogy a beszélgetés ilyen fordulatot vett.
– Nem hinném, hogy Deucalion és Ian együtt futnának – morogta.
– Nem is ezt mondtam. Az az öt nektorin régóta ismerte a fiút, ráadásul bosszút akartak. Ian eddig sikeresen menekült, de puff, egy hét alatt Ian és ők ugyanabban a városban kötnek ki, ráadásul tudták, hogy a fiúval magukhoz tudják csalogatni a Turner lányt.
– Vagyis?
– Iannek fogalma sem volt arról, hogy a nektorinok a városban vannak, ők viszont tudták, hol találják Iant.
– Vagyis a nektorinok Ianért jöttek? – ráncolta Shelley a homlokát. – De akkor mit akartak Lunától?
Nate megrázta a fejét.
– Ian csak egy eszköz volt, amivel magukhoz csalogathatták Lunát, de nem ő volt az elsődleges célpont.
– Meglepő, milyen sokat gondolkodtál a problémán, Nate! – vágott oda Roy.
Adrian lehunyta a szemét, és legszívesebben kivágta volna az öreget a teremből.
– Még mindig értelmetlen – folytatta Shelley. – Mégis mit akartak Lunától?
Adrian most már bármit megtett volna, hogy visszaforgassa az időt, és ezt az egész cécót meg nem történté tegye. Élénken élt benne az Alexszel folytatott beszélgetés. A felfedezés, amit tettek, mindent megváltoztathatott, és a tudat, hogy Lunán áll, vagy bukik minden, felelőssé tette a lányt. És ez nem olyan teher, amit egy tizenhét éves lány el tud viselni, és Adrian tudta, hogy nem hagyhatja magára ezzel. Már az is, hogy elengedte Lunát egyedül a templomba bűntudatot ébresztett benne, hisz Deucalion meg is ölhette volna. Adrian tartozott Aaronnak és Daniellenek annyival, hogy vigyázott a lányukra.
– Turnerék voltak azok, akik elintézték Blakleyt, amiért az angyalok nagyon pipák voltak – mondta Nate. – Ők bérelhették fel Deucaliont, hogy találják meg a lányt, és bosszút állhassanak rajta.
– A nektorinok soha – hangsúlyozta a szót Shelley – nem állnak egyikünk oldalára sem. Ez évezredes szabály. Mégis mijük lehet az angyaloknak, amiért Deucalion ezt felrúgná?
– Talán Ian – vetette fel Mrs. Taylor, aki egész eddig egyetlen szót sem szólt. – Nem tudjuk, mi történt köztük. Talán a nektorinok miatta álltak az angyalok oldalára.
– Az a fattyú nem ér annyit, hogy megszegjék miatta a szabályaikat – horkant fel Roy.
– Akárhogy is, az angyaloknak eggyel több szövetségesük van – vágta el Adrian a vitát.
Tisztában volt vele, hogy be kellett volna számolni a Tanácsnak Lunáról, de tudta, az mit jelentene. Az Igézők sosem voltak erőszakos faj, de ha arról volt szó, hogy a népet veszély fenyegeti, nem féltek ölni – még a sajátjukat sem. Ha Luna rossz döntést hoz, elhozhatta az Igézők végét, és ezt a Tanács sosem kockáztatná meg. Nem számítana, milyen régóta ismerik a Turner családot, vagy, hogy Luna mennyire ártalmatlan, a Tanács abban a pillanatban, hogy fény derül az igazságra, megölné őt.
– Ez háborút jelent! – kiáltott fel Roy, és sokan egyetértően felmordultak. Adrian kétségbeesetten nézett végig a harcra kész igézők arcán.
– Nem állunk készen egy háborúra – ellenkezett. – Nem tudjuk, mit terveznek az angyalok, fogalmunk sincs, milyen erejük vagy fegyverük van, és a Patrónus sem teljes. Háborút szítani ilyen erőviszonyok között öngyilkosság lenne.
– Nem ülhetünk tétlenül! – méltatlankodott Roy.
– Többet kell megtudnunk az angyalok terveiről, többet, mint ami lehetséges.
– És mi lesz a fiúval? – kérdezte Shelley.
Adrian végignézett a tömegen. Ő már pontosan tudta, mi lesz a fiú sorsa, de nem volt biztos benne, hogy az igézők engedélyeznék ezt.
– Választás elé állítjuk – felelte. – A fiú betört a városunkban, az igézőink életét kockáztatta, így megérdemli a halált. Azonban végre van fegyverünk az agyalok ellen, és ezt nem hagyhatjuk veszni. – Adrian mély levegőt vett. – Vagy mellénk áll és kémkedik nekünk, vagy megöljük.
Fox szavai hallatán a teremen izgatott moraj futott végig.
– A fiú veszélyt jelenthet ránk – ellenkezett Roy. – Mi van, ha magával hozta a családját is? Mit számít, hogy kémkedhet, ha elárul minket az angyaloknak, és azok egyenként igáznak le minket?
Ha Adriannak lett volna esélye kinyírni Royt, már rég megtette volna.
– Akkor biztosítsuk be! – szólalt meg Aurora. – Égessük a bőrébe a pecsétet, akkor nem fordulhat ellenünk.
Adrian biccentett. Tudta, hogyha meg akarják állítani az angyalokat, nem lesz elég a tapasztalat, és az eddig látottak. És ezt William is nagyon jól tudta anno, hiszen akkor nem… nem hozta volna létre Lunát.
Ian Cruz volt az egyetlen, aki információt tudott szolgáltatni az angyalokról, de Adrian már a gondolatot is gyűlölte, hogy egy angyallal kell szövetkezniük. Tény, hogy míg nem derült fény Ian mivoltára, Adrian kedvelte őt. De mióta megtudta, hogy angyal, és miatta veszélybekerült Luna élete is, Adrian csak undort tudott érezni – azt az undort, amit minden angyal iránt érzett.

* * *

Sötét, sűrű felhő takarta el előlem a szobát. Forróság öntött el, belém kúszott, mintha belülről akart volna felemészteni. A padló megbillent, minden összezuhant, de én csak a kínzó fájdalmat éreztem.
Megint itt voltak.
Sötét, tapinthatatlan testük egybefolyt, egyetlen fekete köddé mosódtak össze, és mindenegyes lélegzetvétellel közelebb kerültek hozzám. Összeszorítottam a szemem, próbáltam felállni, és ellenállni, de tehetetlen voltam. A levegő megakadt a torkomon, a tüdőm elnehezült, villódzó, emésztő fájdalom nyilallt a fejembe. Akármi is történt azelőtt, akármit is akartam tenni, elfelejtettem. Az árnyak mintha kiégették volna az agyam, csak a vörös fény, és a perzselő kín maradt. Összegörnyedtem, a kezembe temettem az arcom, de a következő pillanatban az árnyak serege körém záródott, és mindent elborított a lángoló fájdalom.
Minden gondolatomat elsöpörték, ádáz terveket ültettek el belém, uralkodtak, átvették a hatalmat. A hátam ívbe feszült, izzó fájdalom lobbant a fejemben. Képtelen voltam ellenállni, mintha csak tudták volna, mikor vagyok a leggyengébb. Lángolt a bőröm, talán égtem, éreztem az árnyak izzó tapintását, ahogy felperzselik mindenemet. Éles sípolás hangzott fel, mindenhonnan ez szólt, akármerre fordultam sötét, forró feketeség vett körbe, a szobát betöltötte a túlvilági sípolás.
Feszítő kín mart a mellkasomba, majd valaki felsikított…
Éreztem, hogy fogytán az idő, valami baj volt. Fájt minden, mintha nem is akarna véget érni. Mikor az árnyak egyszerre mozdultak és tapinthatatlan testüket nekem préselték, olyan élesen sikoltottam fel, mint még soha. Mintha valami felrobbant volna, vörös fény robbant az agyamban, a testem lángolt, és azt hittem vége… Bár vége lett volna…
Alex… – Ez volt az egyetlen ép gondolatom. Alex… Segíts! – sikítottam magamban.
A homokóra lepereg – súgták. Minden… Véget ér.
Fellobbant a tűz, mintha addig csak nyalogatott volna, a vörös fájdalom testet öltött.
   Kész lettem volna feladni, meghalni, de tudtam, hogy még nincs vége. Nem azok után, ami történt.
   Fülsiketítő csattanás vágta ketté az üvöltő árnyakat, majd egy ismerős hang kiáltott fel.
– Luna!
– Alex! – akartam kiabálni, de nem bírtam megszólalni. A tüdőmet vaspántok szorították, bennakadt a levegő.
– Luna! – Meleg kezek rázták a vállam.
Ne… Ne érj hozzám! Minden olyan forró!
A kezek felemeltek, majd valami keménynek ütközött a fejem.
– Semmi baj, kislány, itt vagyok!
Ismerős illatot éreztem, és egyidejűleg a mellkasomat szorító vaspántok enyhültek.
– Elmentek, Luna! Már elmentek.
A forróság alábbhagyott, és ugyanabban a pillanatban a fekete füst is tisztult.
– Alex, én…
– Tudom! – szakított félbe. – Tudom.
A sötétség kitisztult, már ki tudtam venni Alex arcát, az aggódó, kék szemeket – és az árnyak amilyen gyorsan jöttek, úgy el is tűntek.
– Alex – suttogtam újra, és a mellkasába temettem az arcom. Karjával átfogta a hátam, és megnyugtatóan dörzsölte.
– Alig egy órája menetem el… – morogta.
A mellkasára tettem a kezem, hogy elhúzódjak. Az előszoba padlóján feküdtem, mellettem Démon hevert, félig lehunyt szemmel. Automatikusan megvakartam a füle tövét, mire felemelte a fejét.
– Honnan tudtad? – kérdeztem.
– Nem tudtam. Most lett vége az ülésnek, híreket hoztam.
Felkaptam a fejem.
– Döntöttek?
Alex lassan bólintott, de az arca nem volt túl derülátó. Tegnap éjjel Fox összehívta a Tanácsot. Alex és én ragaszkodtunk hozzá, hogy ott legyünk, de Fox hajthatatlan volt – szerinte nem vetett volna túl jó fényt, ha két kiskorú is megjelenik. Iant, mint a városba betörő, és azt veszélyeztető angyalt elfogták, és bezárták a város alatti börtönbe – oda, ahol a tanácsterem is volt.
Fox és Mrs. Blackwood is külön figyelmeztetett, hogy ne menjek a cella közelébe, én azonban nem hallgattam rájuk…

* * *

Hideg, nyirkos levegő csapott meg, mikor kinyitottam a börtön falba rejtett ajtaját. A fáklyák abban a pillanatban fellobbantak, megvilágítva a nedves falakat. A folyosó két oldalán zölden fénylő rácsok zárták le a cellákat, melyekben ágy helyett szintén zöldes derengésű láncok lógtak. Opál. Az egyetlen földi anyag, mely hatással van az angyalokra. Levettem az egyik fáklyát a falról, és tovább indultam. A folyosó vége sötétségbe veszett, mintha végtelen hosszú lenne, a plafonról néhol víz csöpögött, volt, ahol tócsába is gyűlt a nedves padlón. A legrosszabbak azonban a hangok voltak. Néha meg-megzörrentek a láncok, vagy halk suttogás hallatszott, vagy égő hús szaga töltötte be a levegőt, mintha egy test hozzáért volna az opálhoz. Voltak cellák, melyekben friss vér szennyezte a falakat, vagy a szemem láttára mozdult meg egy lánc – azonban az összes cella üres volt.
   Megszaporáztam a lépteimet, a szemem ide-oda járt a cellák között, de sehol senki nem volt. Ahogy elmentem egy-egy fáklya mellett, azok fellobbantak, majd ahogy a következőhöz értem, rögtön ki is aludtak.
   Már vagy a századik cella mellet mentem el, mégsem találtam meg Iant. Lassítottam, majd megálltam. Ez reménytelen – gondoltam. Vagy egymillió cella lehetett itt, akármelyikben lehetett… Nekem pedig fogytán az időm.
– Csak nem engem keresel?
Ijedtemben majd' megállt a szívem, mikor Ian halk-rekedtes hangja megtörte a csendet. Tovább indultam, és két cellával arrébb megláttam. Ian a földön ült, lábát felhúzva, kezét a térdén pihentetve, a feje lehajtva. Fekete fürtjei az arcába hulltak. Volt valami fensőbbségeség és nemtörődöm a testtartásában.
– Honnan tudtad, hogy én vagyok az? – kérdeztem halkan.
– A lépteidből. Olyan voltál, mint egy bakkecske. – Hallottam a mosolyt a hangjában.
Elhúztam a számat, de nem mondtam semmit. Ian felpillantott.
– Mit keresel itt? Nem hiszem, hogy egyedül leengedtek ide.
– Át kellett vernem pár Tanácstagot, hogy itt lehessek – vontam vállat.
A szemében kíváncsiság csillant.
– Itt nem kell aggódnod amiatt, hogy valaki megláthat veled.
Ez övön aluli volt, de megérdemeltem. Negédesen elmosolyodtam.
– Legközelebb, ha beszélni akarsz velem, egy börtönbe gyere, és ne a szökőkúthoz.
Ian elmosolyodott.
– Ha ezt előbb tudom, letartóztattatom magam.
A könnyed hangsúly csak nekem szólt, azért csinálta, hogy ne aggódjak, de az arca kimerült és nyúzott volt. Észrevettem, hogy a kezeit a zöld lánchoz kötözték, amitől mindkét csuklóján egy vörös vágás húzódott. Kellett egy pillanat, hogy összeszedjem magam, és ne mutassam, mennyire elborzaszt ez a módszer.
Lekaptam a tekintetem a kezéről, és Ian parázsló tekintetétől kísérve leültem a nedves padlóra. Ujjaim a rácsok közé hurkoltam, úgy viszonoztam a pillantását.
– Sajnálom. – Ez volt a legszánalmasabb dolog, amit mondhattam. A bocsánatkéréssel nem tudtam őt kijuttatni erről a helyről, de nem tudtam, mi mást mondhatnék. Ian ajka megrándult, próbált elfojtani egy mosolyt.
– Erről nem te tehetsz. Nem itt van a helyem.
Ezzel nem tudtam ellenkezni. Valóban nem itt volt a helye, már a legelső pillanattól éreztem. De most, hogy már itt volt, most, hogy a Tanács elkapta, felelősnek éreztem magam.
– Ha tudtad, hogy nem látnak itt szívesen, miért jöttél mégis?
A szemében huncut fény csillant.
– Vonzott a veszély.
– Meg is ölhettek volna, ugye tudod? – csattantam fel.
– Megérte volna azért az arcért, amit vágtál, mikor megláttad a szárnyaimat. – Nevetségesen mulatatta a helyzet. Az egész arcát betelítő mosollyal nézett fel rám, meg sem próbálta tagadni, hogy jól szórakozik.
De a mosolya lélegzetelállító volt, amitől megrándult a gyomrom. Akaratlanul is eszembe jutott az a röpke pillanat, mikor az ajka az enyémhez ért. Felforrósodott az arcom, és gyorsan visszatereltem a gondolataim.
– Miért jöttél ide, Ian?
Visszajöttem.
– Vissza?
Bólintott.
– Nem hiszem, hogy értem, mire gondolsz.
– Nem hiszem, hogy megértenéd.
Felvontam a szemöldököm.
– Mostantól ezt fogjuk játszani? Titkolózunk? Azt hittem, ezen már túlvagyunk!
Ian szemében dühös fény villant.
– Kettőnk közül nem én vagyok az, aki képtelen elárulni dolgokat. – A hangjában éreztem az elfojtott dühöt, de a szemén kívül semmi más nem árulkodott a haragjáról.
Erre bennem is felment a pumpa.
– Az én titkaim eltörpülnek amellett, amit te vagy!
Ian hitetlenkedve nézett rám.
– Bármennyire is szép vagy, amikor veszekszel, ez a beszélgetés nem most fog lezajlani.
A kezem megfeszült a rácson. Elképedve meredtem sötét szemeibe, de tudtam, hogy hajthatatlan. Nem volt jogom azt kérni, hogy beszéljen, mert én sem tettem, és jó okom volt rá. Azonban az árnyak, és Ian angyal mivolta között volt egy kis szintkülönbség…
– Szóval nem árulod el, miért jöttél…
– Még nem…
Fürkészően néztem rá.
– Ez egy ígéret? Azt jelenti, hogy valamikor majd elmondod?
A szájának mindkét sarka mosolyra húzódott, a szemében huncut fény csillant.
– Beszélek, ha te is.
Lemondóan sóhajtottam, és érveket próbáltam találni… De helyette csak bámultam rá. A rácsok zöldes fénye megcsillant homlokába hulló fekete haján, sötét szemében, s mintha testének körvonala is zöldben játszott volna. Talán csak képzeltem, de a fény mintha megtört volna a háta mögött, és körberajzolt volna valamit, ami nem volt ott. De ez nevetséges, mert a szárnyait behúzta, így a fény nem érhette el. Tekintetem feljebb kószált. Az ajka most csábos félmosolyra húzódott, a korábbi vágások mind begyógyultak, így telt ajkai ismét tökéletesek voltak. Fejét félrebiccentve vizsgált, az arcát már nem torzították el a sebek, mind eltűnt. Egyetlen, mélyre engedett csípőfarmert viselt, a mellkasa és lába meztelen volt. Képtelenség volt, nem megbámulni: szememmel végigjártam az izmok vonulatait, napbarnított teste úgy vonzotta a tekintetem, mint lepkét a fény. A mellkasát már nem színezte vörösre a vére, nem éktelenkedtek rajta csúf vágások, amik azzal fenyegettek, hogy a hegek örökre elcsúfítják ezt a gyönyörű testet. Teljesen sértetlen volt.
Ő volt a legvonzóbb angyal, akit valaha láttam – és az első is.
– Tudtad, hogy Deucalion a városban van? – kérdeztem, hogy elvonjam a figyelmem a külsejéről.
– Tudtam, hogy a nyomomban van.
– Mikor idejöttél, tudtad, hogy követni fog? – próbálkoztam máshonnét.
Ian szemöldöke felszaladt.
– Kezdem kihallgatáson érezni magam, angyalom.
– Válaszolj! – kértem a kelleténél kicsit durvábban. – És ha lehet, akkor ne háromszavas mondatban! – Bármenyire is vonzott ez a rejtélyeskedés, ez a kifürkészhetetlen jellem, szükségem volt a válaszokra, ő pedig cseppet sem könnyítette meg a dolgom.
– Ha arra gondolsz, nem, fogalmam sem volt, hogy Deucalion rád pályázik. Ha így lett volna, megküzdök vele érted. – Ian ajka pimasz vigyorra húzódott.  – A győztes vihet.
Én nem egy tárgy vagyok – vágtam oda, de a gyomrom összerándult. Deucalion szavai jutottak az eszembe, és a hideg futkosott a hátamon. Szerettem volna odavetni, hogy én nem az vagyok, aminek Deucalion hisz, de nem bírtam kimondani a szavakat, mert a lelkem mélyén egy kis hang azt üvöltötte: hazugság!
Nem, tényleg nem – mondta egy lusta mosoly kíséretében.
A szemem a padlóra szegeztem, mert a tekintete égette az enyémet. A börtön hirtelen veszélyesen csendessé vált, a suttogás és a láncok csörgése is elhalt. A szemem ismét Ian béklyóira tévedt. Azok a vackok nem engedtek neki sok teret, de nem úgy tűnt, mint akit zavar. Még ebben a helyzetben is képes volt magabiztosnak, felsőbbrendűnek tűnni. Aztán a szemem felsiklott a jobb válla alatt lévő hosszú tetoválásra, amit már láttam korábban is, azon az ominózus tesiórán. Bár a kevés fényben nem igazán láttam, annyit megállapítottam, hogy a fekete-fehér sárkány rendkívül aprólékosan és szépen van kidolgozva.
Ian tekintete követte az enyémet, és mélyet sóhajtott.
– A sárkány nálunk a szabadság szimbóluma – mondta halkan. – Arra emlékeztet, milyen könnyen veszíthetjük el az akaratunkat, milyen könnyen válhatunk szabad angyalból fogollyá. – A szeme a sárkányra tévedt. – De azt is mutatja, milyen könnyen elmosódhat a határ ég és föld, Menny és Pokol, ark- és a bukott angyal között. A sárkányt az egeknek teremtették, de a földön sem pusztul el.
A tekintete fogva tartotta az enyémet, sötét szemeiben mélység csillogott.
– Még mindig alig tudom elhinni – vallottam be. – Más olvasni róla, és más a saját bőrömön megtapasztalni.
– A könyvek nem tudják ilyen látványosan lefesteni – rándult meg az ajka. – És ha már furcsaságok… nem én vagyok itt az egyetlen szokatlan dolog. Nem kellene itt lenned. – Fürkészve nézett rám, mintha olvasni próbálna a gondolataimban. – Épp most szeged meg az évezredes szabályokat.
– Azon nem szabályok, csak rossz beidegződések – legyintettem a Tanácsra és a régimódi gondolkodásukra gondolva.
Majd lágyabban így folytattam:
– Megmentetted az életem. Gyakorlatilag haldokoltál, mégis… meghallottál. Hallottad, mikor segítséget kértem, és nem haboztál. Akármi is vagy, rossz nem lehetsz.
Ian tekintete olyan volt, akár a fekete lyuk. Semmit nem tudtam kiolvasni belőle, de az arca kemény vonásai elárulták.
– Bármit mondhatsz rám, de a jó nem a megfelelő szó. És több kell egy bosszúálló nektorinnál ahhoz, hogy haldokoljak.
– Hogy hallottál meg?
Habozott, azt mérlegelte, feleljen-e egyáltalán.
– A te néped gonosz teremtményekként ír le minket, mivel évezredek óta háborúban állunk. De az angyalok akkor is Isten teremtményei, azért születtünk, hogy az embereket védelmezzük. A kérésed, hogy segítsek, imádkozás kép is felfogható volt, ezért hallottalak meg. Egyetlen angyal sem utasíthat vissza egy imát. Még a bukottak sem. Megvethetjük, de el nem utasíthatjuk.
– De ez nem ad erőt is ahhoz, hogy végrehajtsd – mondtam halkan.
Ian tekintete az enyémbe kapcsolódott, melegség kúszott végig rajtam, ahogy átható pillantása fogva tartott az enyémet. Sötét, kiismerhetetlen pillantása a lelkemig hatolt, és azt kívántam, bár én is az övéig láthatnék.
– Nem hiszem, hogy le tudnék mondani az alkalmakról, mikor megpróbálsz megvédeni – vigyorgott.
Elfintorodtam, aminek láttán csúfondáros vigyor jelent meg az arcán.
– Nem fogom hagyni, hogy elítéljenek – mondtam határozottan. Ian nem érdemelte meg az ítéltet, amit majd hozni fognak; a Tanácsnak semmi kézzelfogható bizonyítéka nem volt a bűnösségét illetően.
– Nem hinném, hogy a te szavadra hallgatnának.
– Megmentetted az életem, Ian. Ezt nem hagyhatják figyelmen kívül.
– Csak figyelj!
Ezzel a „megmentetted az életem, és ezért majd megkönyörül rajtad a sok dühös igéző” szöveggel sokkal inkább magamat próbáltam meggyőzni, mint Iant, és ezt ő is nagyon jól tudta.
– Még egy hete sem vagy a városban, máris felforgattál mindent – ugrattam.
Rám villantotta ezer wattos mosolyát.
– Általában ilyen hatást szoktam elérni.
– Ian… – kezdtem, de rögtön el is hallgattam. Talán nem ez volt a legmegfelelőbb idő a vallomásokra… Hagynom kellett volna az egészet. De aztán a szavak maguktól kibuggyantak, és már nem szívhattam vissza őket:
– El kell mondanom valamit.
Ian a homlokát ráncolta, de nem kérdezett.
Anélkül, hogy felnézetem volna beszélni kezdtem. Elmeséltem azt a keddi napot, mikor Deucalion útja először keresztezte az enyémet, elmeséltem, mit hallottam, majd hogy hogyan jöttem rá, hogy akiről a nektorinok beszéltek valószínűleg Ian volt. A bűntudat égette a torkom, ahogy rájöttem: talán ha akkor szólok neki, most nem lennénk itt.
Miután elhallgattam, Ian még sokáig nem szólalt meg. Nem mertem felnézni, úgy éreztem, nem bírnám látni a dühöt, vagy a csalódottságot a szemében. A kezemet fixíroztam, és vártam, csak vártam, hogy mondjon valamit.
– Köszönöm, hogy elmondtad – szólalt meg végül olyan halkan, hogy azt hittem, rosszul hallottam.
Felpillantottam, és égő tekintetébe ütköztem.
– Tessék? – kérdeztem értetlenül. – Nem vagy dühös?
– Miért lennék?
– Tudtam, hogy Deucalion téged keres – ismételtem ezúttal nyomatékosabban. – Összeraktam a képet, mikor elárultad a neved, de nem szóltam, mert úgy gondoltam, ha zűrben vagy, az a te bajod.
Ian próbált nem elvigyorodni.
– Azt hiszem, sikerült a legelőnytelenebb oldalammal megismertetnelek.
Hitetlenül ráztam a fejem – nem ezt a reakciót vártam. Dühöt és szemrehányást igen, de ezt távolról sem.
– Angyalom – szólalt meg, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Ez nem a te ügyed, nem kell belekeveredned, és jól tetted, hogy nem szóltál. Téged ismerve ezer kérdést tettél volna fel, ami alól lehetetlenség kibújni.
Összehúztam a szemem.
– Kicsit sem érdekel, hogy gyakorlatilag miattam kerültél ide?
– Neked semmi szereped a mi harcunkban – felelte. – Erre a találkozásra így vagy úgy, de sor került volna. Jobban örültem volna, ha én irányítok, de most már tárgytalan.
– Egyáltalán miről szól ez a ti harcotok?
Gúnyos mosoly volt a válaszom.
– Ha elmondanám, már a te harcod is lenne, az pedig nem volna szerencsés.
Fogalmam sem volt, miről beszélt.
– Mondhattad volna egyszerűen azt is, hogy semmi közöm hozzá.
– Abban mi a móka?
Távolról nyikorgás hallatszott, majd egy kis fénypont jelent meg az alagút végén. Valaki közeledett.
– Mennem kell – álltam fel.
– Luna!
Ian, amennyire a láncai engedték, felállt.
– Hamarosan találkozunk!
Sokat ígérő mosolyától kísérve futottam a kijárat felé.

* * *

Ian ebbe nem fog belemenni! – szörnyülködtem. – Nem kérhetik arra, hogy árulja el a saját népét!
Alex vállat vont.
– Szerintem nem Fox döntése volt. Úgy tűnt, kedveli Iant. Vagyis kedvelte.
Elborzadva meredtem a kandallóban ropogó tűzre. Sejtettem, hogy a Tanács keserves időkben szigorú döntést hoz, de hogy egy angyalt a saját fajtája ellen fordítsanak… ez kegyetlenség, és veszélyes. Nem volt sok tapasztalatom angyalokkal, de ha rájönnek, mire készül Ian, tesznek róla, hogy megemlegesse – és nem csak ő, de mi is.
– Ian a városban maradhat, iskolába járhat, és biztosítják róla, hogy senki nem fogja kinyírni. – Alex beledobott pár szem popcornt a szájába. – Szerintem ez korrekt.
– Korrekt? – csattantam fel. – Szerinted ez korrekt? Alex, képzeld magad a helyébe!
– Luna, ne légy így felháborodva. – A szeme szigorúan megvillant. – A srác egy angyal, aki miatt majdnem meghaltál! Még csak itt sem kellene lennie! Egyáltalán hogy a francba jutott be a városba? Ja, persze: senki sem tudja! Ő pedig még láncra verve sem árulja el. Neked ez nem tűnik gyanúsnak? Ez nem elég indok ahhoz, hogy egyetérts a Tanáccsal?
– Nem, egyáltalán nem!
– Egyáltalán miért érdekel? – tárta szét a kezét. – Azt hittem, távol akarsz kerülni tőle. Ennél távolabb csak akkor kerülhetnél tőle, ha önként és dalolva levonszolná a tollas seggét a Pokolba. Szóval, mi a gond?
Ez az, mi a gond? Ezt a kérdést már én is számtalanszor feltettem magamnak, de eddig semmi biztatóbbra nem jutottam annál, hogy totál elment az eszem.
   Az egyszerű magyarázat az, hogy kedveltem Iant. Talán túlságosan is. De nem voltam olyan hülye, hogy azt higgyem, ezt majd mindenki szépen elfogadja. Még én magam sem akartam, de a próbálkozásaim totális kudarcnak bizonyultak, főleg, hogy Ian nem tágított tőlem. Bár már rég rájöttem, hogy Ian nem szorul a védelmemre, azért eddig mégis tartottam magam a saját szabályaimhoz: nincs barátkozás. Olyan ösztön volt ez, mint a lélegzés; egyszerűen csak muszáj volt betartanom. Na persze Alex volt a kivétel, aki erősítette a szabályt.
– Tudom, hogy a Tanács minden, csak nem igazságos – folytatta Alex. – Ha engem kérdezel, fel kéne oszlatni őket. De Ian egy angyal, a város pedig igézőkből áll. Már az is meglepő, hogy nem szúrták egyből karóra a srácot.
Kifújtam a levegőt.
– Nem Ian az egyetlen, akit képesek lennének karóba húzni.
Alex erre nem válaszolt, helyette megvakarta Démon fülét. A beálló csendben csak a tűz halk pattogása és Démon egyenletes szuszogása hallatszott. A zsebembe nyúltam, és elővettem az ezüstláncot. A díszesen faragott medál ide-oda himbálózott, a szemem megakadt a közepét kettészelő csíkon.
– Szerinted mi van benne?
– Egyáltalán nem szeretném megtudni.
Lesújtóan néztem rá.
– Vajon visszajön érte?
– Arra mérget vehetsz.
Felsóhajtottam, és eltettem a láncot. A tűzbe meredtem, a fejemben Deucalion szavai csengtek.
„William egy olyan fegyvert akart, ami elhozza az angyalok vesztét.”
„A hold a legerősebb fegyvere az igézőknek, és William magává a fegyverré változtatott.”
– Most beszéljük meg, vagy megvárjuk, amíg agyvérzést kapsz? – érdeklődött Alex.
Elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem.
– Nincs miről beszélni – mondtam, és megmasszíroztam a halántékom.
– Szerintem az, hogy egy igéző Terminátort csinált belőled, megér egy beszélgetést – mutatott rá.
Fáradtan néztem rá.
– Nem hiszem, hogy ettől megoldódik a problémám, úgyhogy passzolok.
– A problémánk – hangsúlyozta Alex. – Eléggé rám tartozik, hogy William akárkicsoda veled akarja leigázni a világot. Ha jól emlékszem, akkor már a legkisebb természetfeletti katasztrófa is felborítaná az Egyensúlyt. Ha az egész angyalság kihal, jön az apokalipszis. Köszi, de kihagynám – mondta szárazon. – Ez az én ügyem is. Szóval igenis beszélni fogunk róla.
Lemondóan a fotelbe süppedtem, és kénytelen voltam negyedszerre is végigrágni magam a történteken, majd végighallgatni Alex „hiperzseniális” ötletbörzéjét.

* * *

Kénytelen voltam a szombat délelőttömet a lakásban tölteni, ugyanis Fox különleges házi őrizetet rendelt el. A házam tízméteres körzetében árnyékba bújó alakok figyelték minden mozdulatomat, ami több mint idegesítő volt.
– Mr. Fox, erre semmi szükség! – fakadtam ki.
Az öreg szigorú pillantást vetett rám.
– Öt nektorin mászkál valahol a városban, és fogalmam sincs, mit művelt velük Ian, de vissza fognak jönni a nyakláncért. – Fox ellentmondást nem tűrő tekintetet lövellt felém, majd Alexhez fordult. – Jobb lenne, ha hazamennél.
Alex felvonta a szemöldökét.
– Jobb lenne, ha nem tenne úgy, mintha mindent kézben tartana. – Előredőlt, és összekulcsolta két kezét a térdén. – Ugyanis szart sem csinál!
Felszisszentem, remélve, hogy Alex veszi a lapot, de rám se hederített.
– Ahelyett, hogy elpusztítatná azt a nyakláncot, hagyja, hogy Luna magánál tartsa, és ezzel idevonzza a nektorinokat. Erről van szó, igaz? – Alex lecsapta a chipses tálat az asztalra, mire a krumpli darabok szanaszét gurultak.
– Ha azt hiszed…
– Ó, nem csak hiszem! – vágott a szavába villámló szemmel. – Ha meg akarná védeni Lunát, vagy ezt a várost, már rég átadta volna azt a nyakláncot Deucalionnak. De nem, maga miatt majdnem meghalt, és még most is csak az érdekli, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy nálunk van. Hát tudja mit? Dugja fel magának azt a nyakláncot!
Hangosan felköhögtem, és az asztal alatt Alex lábára tapostam.
– Alex…
– Ne! – intett le, és tovább zúdította haragját Foxra. – Én voltam Lunával tizenkét éves kora óta, és jobban vigyáztam rá, mint maga valaha is bárkire. Szóval, ha azt akarja, hogy Luna biztonságban legyen, maradok!
Pár másodpercig Fox és Alex egymásra meredve álltak, és ha Alex a pillantásával ölni tudott volna, Fox nem csak hogy halott lett volna, de Alex már focizna is a fejével.
Végül Fox csak sóhajtott egyet.
– Tedd, amit jónak látsz – morogta, majd hátat fordított, és becsapta maga mögött az ajtót.
Alex fújt egyet, és ismét belesüppedt a kanapéba. Démon halkan ugatott egyet, majd letelepedett elém, farkával Alex térdét csapkodta.
– Foxnak igaza van – mondtam óvatosan. – Talán haza kellene menned.
Alex sötét oldalpillantást vetett rám, majd válasz helyett magához vette a tálat, és egy marék chipset tömött a szájába. Felsóhajtottam, és megsimogattam Démon fejét. Az lehunyta a szemét, és lefeküdt a lábam elé.
– Előbb-utóbb haza kell menned – noszogattam.
Alex felhorkantott, de úgy hangzott, mintha azt mondaná: még mit nem! Szomorúan néztem, ahogy rekordidő alatt pusztítja el a chipset, és közben fel sem nézett. Nem akartam, hogy elmenjen, de önzőség lett volna csak az én félelmeim miatt itt tartani; és egyébként is tudtam, előbb-utóbb szembe kell néznie az igazsággal.
– Nem bujkálhatsz örökké az anyukád elől – mondtam halkan. – Szüksége van rád.
Alex akkorát horkantott, hogy a mellkasa is beleremegett, de továbbra sem volt hajlandó kommunikálni velem.
– Ugye tudod, hogy csak téged próbált védelmezni?
Kitartóan szemezett a krumpli darabokkal.
– Gyerünk, nagyfiú, szólalj meg! Most rajtad a sor!
Felnézett.
Nem megyek haza – felelte tömören.
– Azt látom. – Felvontam a szemöldököm, és az Alex körüli chips darabkákra néztem.
– Nem kényszeríthetsz – szegezte felém az ujját.
Felnevettem.
– Alex, beszélned kell az anyukáddal. Hiányzol neki.
– Ezt abból olvastad ki, ahogy az akció alatt bánt velem? – ráncolta a homlokát.
– Nem, hanem a nyolc nem fogadott hívásból, és a három SMS-ből. – Jelentőségteljesen néztem rá.
Alex letette a tálat a dohányzóasztalra.
– Még csak meg sem próbált visszatartani…
– Tessék?
Alex a hajába túrt, a szavakat kereste, de közben végig a lába elé meredt.
– Amikor Fox házánál voltunk, és el akartuk kapni Deucaliont, az anyám még csak nem is ellenezte, hogy menjek. – Az ujjai között a pulcsija madzagjával játszott. – Ami persze jó, mert amúgy sem hagytam volna ki a bulit – a szája sarka megrándult –, de veszélyes küldetés volt. Ő is tudta. Meghalhattunk volna… Meghalhattam volna, és még csak meg sem akadályozta. – Felemelte a fejét, és ekkor vettem észre a szeme tompa csillanását. – Nem érdekelte, Luna. Egyetlen szó nélkül hagyta, hogy odamenjek, mintha nem is a fia, hanem a katonája lennék. És ne értsd félre, mert ha így is lett volna, akkor is mentem volna. De legalább láttam volna, hogy egy kicsit is érdeklem.
Megszakadt a szívem érte, és gyűlöltem, hogy nem tudok mivel előállni, mert amit mondott, az igaz volt.
Előrehajoltam és megfogtam a kezét.
– Szeret téged – mondtam. – Talán úgy gondolta, a Patrónus mellett nem eshet bajod.
Alex szárazon felnevetett.
Az optimizmusod néha a sírba visz.
Megszorítottam a kezét.
– Alex, adj neki esélyt! Neki is furcsa ezt a helyzet, elvégre még csak most tudtad meg róla, hogy… – elharaptam a mondatot. – Talán…
– Túl sok a talán – húzta ki a kezét az enyémből. – Nekem ez nem elég. Apám is mindig azt mondta, nem a szavak bizonyítanak, hanem a tettek. Igaza volt. Így nincs miért hazamennem.
Mélyről jövő sajgás töltötte meg a szívem, mikor visszasüppedt a kanapé párnái közé, de nem tudtam, mit mondhatnék. Hirtelen gyűlölni kezdtem Mrs. Blackwoodot. Igen, meg kellett volna akadályoznia, hogy Alex is velünk jöjjön. És igen, én támogattam volna, mert én azt akartam, hogy Alex biztonságban legyen. De úgy tűnik, ezzel csak én törődtem.
   A telefonom hirtelen csörrenése szakította félbe a gondolataimat. Kapkodva előhalásztam a zsebemből, és a kijelzőre pillantottam…
– Mrs. Taylor – vettem fel. Kihangosítottam a telefont, hátha olyan dolog, ami Alexet is érintheti.
– Szia, Luna – hallottam kedves hangját a vonal túlsó végén. – Ne haragudj, hogy kora délután zaklatlak, de visszahívtak az árvaházba, és be kellene mennem. De…
– Nincs, aki vigyázzon Tessára.
– Igen. Tudom, hogy Adrian házi őrizetben tart, de az én házamban ugyanúgy biztonságban leszel, mint a tiédben. A Patrónus majd követ, míg ideérsz, és körbeveszik a házunkat. Már meg is beszéltem velük. Remélem, nem baj – tette hozzá óvatosan.
– És Alex?
Pár másodpercig csend volt.
– Páran ott maradnak nálatok. Alexnek nem eshet bántódása. Luna, tudom, min mész most keresztül, és megértem, ha inkább otthon maradnál… de nincs senki, aki most vigyázni tudna Tessára. De ha te és a Patrónus is itt vagytok, nyugodtabban megyek be dolgozni.
Alexre pillantottam, aki bólintással jelezte, hogy nem gond.
– Tizenöt perc és ott vagyok.
– Köszönöm, Luna! – sóhajtott megkönnyebbülten.
Kinyomtam.
– Remélem, csak pár óra az egész.
– Menj csak – ásított Alex, elnyúlva a kanapén. – Majd elleszek Démonnal.
Felálltam, és magamra rángattam a kabátom, mert az eső ismét rákezdett. – Van kaja a hűtőben, ha éhes vagy – mondtam Alexnek.
– Mire hazaérsz, már nem lesz – bólintott.
Rávigyorogtam.
– Sietek. Vigyázzatok egymásra, fiúk! A ház maradjon épségben!
Alex katonásan a homloka elé csapta a kezét, Démon pedig felugatott.
Felnevettem, és már siettem is ki a kicsikémhez.
Tévedtem, mikor azt hittem, az eső épp csak rákezdett. A szél durván becsapta mögöttem az ajtót, az ég dühösen megdörrent, és egy kétágúvillám cikázott át az égen. Megborzongtam. Az eső úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, az udvar lassan sártengerré változott.
A karom a fejem felé emelve védekeztem az eső ellen, és miközben átrohantam az udvaron, igyekeztem nem hasra esni a sárban. Belöktem a jobb napokat is látott faajtót, és egy pillanatra fellélegeztem. Leporoltam a kicsikém ülését, majd kicsit megdöntöttem, és teljes erőmből a pedálra tapostam.
Hát persze, hogy nem indult be.
– Ne csináld – nyögtem fel. – Csak most az egyszer…
Kint megreccsent az öreg diófa ága, majd egy hangos puffanás kíséretében leszakadt.
Hátrébb léptem, majd lendületből a pedálra tapostam. A kicsike meg sem nyikkant.
– Most komolyan…
Valami sötét suhant el villámgyorsan a hátam mögött. Megpördültem, a kezem ösztönösen az övem felé kaptam, ahol a tőröm lapult. Megmerevedve bámultam a ködbe, de az esőtől nem bírtam kivenni semmit.
Halk suhanást hallottam, majd egy reccsenés, és a fekete folt átsuhant az udvaron.
Alex!
Félrelöktem a motort, és futásnak eredtem, még mielőtt bármi más történhetett volna…
Ám az udvar kellős közepén megtorpantam.
Az eső alig pár másodperc alatt eláztatott, a ruháim csuromvizesek lettek, de eszembe sem jutott, hogy bemenjek.
Kábultság öntött el, és a gondolat, hogy meg kell védenem Alexet egy csapásra eloszlott. Csak egyetlen gondolatom maradt: Tessához kell mennem.
Indulj! – parancsolta egy hang.
Automatikusan megfordultam, és visszamentem a motoromhoz. Volt valami furcsa abban a hangban, de bárhogy próbáltam kitalálni, mi lehetett az, kisiklott a kezeim közül. A gondolataim szétestek, és a korábbi aggodalmam legyőzte a parancs: Indulj!
Valamiért rémlett, hogy az előbb valamit nagyon meg akartam tenni, de már nem számított. Tessához kellett mennem.
Robotszerűen indítottam be a motort, ami rögtön beindult. Halványan rémlett, hogy meg kellene lepődnöm, de az ég világon nem semmit nem éreztem.
Igen. Pontosan erről volt szó. Nem törődtem semmivel. Felültem a motorra, egyesbe kapcsoltam, és a gázra léptem.
A motor kilőtt. Az eső szinte fájdalmasan verte az arcom, a szél a hajamba kapott, de az élvezet elmaradt. Emlékeztem, hogy mindig is szerettem motorozni, de jelenleg fel nem foghattam, mi jó abban, ha az ember száz kilométer per órával zuhanyozik az esőben.
Gondolatban vállat vontam, és gyorsítottam.
Túl gyorsan hajthattam, mert a vártnál hamarabb értem Tessáékhoz.
Leállítottam a motort, és a fedett terasznak döntöttem. Felrohantam a lépcsőn, de mielőtt kopoghattam volna, kinyílt az ajtó.
– Siess, Luna, bőrig ázol! – sürgetett Mrs. Taylor.
Beoldalaztam mellette a meleg házba, és mielőtt levehettem volna a kabátom, Tessa nekem rontott.
– Luna!
Elkaptam, mielőtt a vizes ruhámnak ütközne.
Nyugi, Tess! Csurom víz vagyok.
Levettem a kabátom, és a radiátor melletti szárítóra fektettem. A hajamból csöpögött a víz, így lófarokba fogtam, és hogy elrejtsem az ősz tincset, visszahúztam a baseballsapkát.
– Alexis megint átjött játszani – hadarta Mrs. Taylor, miközben magára rángatta a kabátját.
Megmerevedtem, és felé fordultam. Még a megmagyarázhatatlan érzelemmentes állapotom ellenére is tudtam, hogy ez baj. Azt nem tudtam, miért, de baj.
Gyerünk, Luna! – utasítottam magam. Gondolkozz!
Rémlett, hogy a legutóbb elmozdított egy bábut a puszta gondolataival, és hogy a szemembe hazudott, de nem tudtam, miért kellene zavarnia. Ugyan kit érdekel, ha fura a kiscsaj. Itt mindenki fura.
Remélem, nem gond – tette hozzá Mrs. Taylor. Felkapta Tessát, egy puszit nyomott az arcára, majd letette, és a táskájáért nyúlt.
– Nem… azt hiszem – ráncoltam a homlokom.
Mrs. Taylor gyanakvóan nézett rám.
– Jól vagy, Luna?
Azt én is szeretném tudni…
– Igen – mondtam, és rámosolyogtam olyan meggyőzően, ahogyan csak bírtam.
Még pár másodpercig fürkészően nézett rám, majd feladta.
– Hat körül jövök. – Közelebb lépett hozzám, hogy csak én halljam, amit mond. – A Patrónus körbevette a házat, nem eshet bajotok. – Majd hátralépet egyet, és hangosan hozzátette: – A hűtőben van kaja, ha megéheznétek.
Bólintottam, Mrs Taylor pedig kapucniját a fejére húzva, esernyőjét készenlétben tartva kilépett a tomboló viharba.
– Gyere játszani, Luna! – kiáltott Tessa, amint az anyukája eltűnt.
Felsóhajtottam, és követtem Tess a nappalin át.
Theresa szobája olyan volt, akár egy habos-zabos, rózsaszín vattacukor. A padlón és a bútorokon kívül minden rózsaszín és csipkés volt. Túl rózsaszín és túl csipkés. A szekrényen antik babák sorakoztak, szépen kifésült hajjal, üres tekintettel, ami ránk meredt. A padlón egy terebélyes méretű babaház állt, az ágyán plüssállatok feküdtek.
A szememet forgattam a gondolatra, hogy Tessa tíz éves létére egy rózsaszín habos tortában lakik.
– Szia, Luna! – Egy apró, vékony hang jött a szőnyeg felől. Alexis egy túlzottan nagy sakktábla mellett ült. Fekete haját lófarokba fogta, okos szemei ártatlanul csillogtak. Túlságosan ártatlanul. Visszamosolyogtam, a leghalványabb öröm nélkül?
– Gyere sakkozni, Luna!
Tessa lelkesedése túl nagy volt…
– Te nem is szeretsz sakkozni, Tess… Mindig veszítesz.
Tessa lesújtóan nézett rám.
– Lexi mutatott pár trükköt.
– Azt meghiszem… – morogtam.
Leültem a földre, és alaposan szemügyre vettem a táblát. Tess előreküldte három parasztját, és az egyik lovát, míg Alexis a futókkal támadott.
– Mondd csak, Alexis, honnan jöttél? – kérdeztem, miközben figyeltem, ahogy a lány kilép a lovával. Ha még egyet lép, leüti Tessa egyik parasztját.
– Nem a közelből – felelte, és Tessa kezére meredt. Tess megfogta a lovát, és már emelte is, hogy lépjen, de elkaptam a kezét.
– Vidd el onnan a parasztod – mondtam, és előreléptem, így az most biztonságban volt.
– Azta, köszi, észre sem vettem – ámult.
Alexis halk morgás kíséretében továbblépett a lóval.
– Szóval – folytattam, és léptem Tessa helyett – hol is van az a „nem a közelből”?
Alexis kiszabadította a futóját, és egy lépéssel bekerítette az egyik parasztomat. Miért a parasztokra megy?
– Egy… régi udvarházból jöttem – felelte.
A táblára néztem. Ha kilépek a futóval, leütöm ugyan, de akkor ő meg leüt a bástyájával… Az ajkamba haraptam. Ügyes a kislány… Én viszont ha kilépek a lóval, ő leüti a parasztomat, én pedig le tudom ütni őt.
Elmosolyodtam, léptem.
Alexis összehúzta a szemöldökét. Tessa, látva, hogy ez kettőnk sakkjátszmája lesz, hátrébbhúzódott, és kíváncsian figyelte a játékot.
– Miért jöttél Hellfirebe? – folytattam.
Visszajöttem. A családom miatt.
Alexis nem dőlt be a trükknek, így el kellett vinnem a lovam az útból.
– Azt hittem, a családod meghalt – mondtam érzelemmentesen.
– Ez nem az a hely, ahol hinni kell – felelte csípősen, és a futójával a lovam mellé lépett.
Hirtelen megdörrent az ég, villám cikázott át az égen, az ablakok megdörrentek.
– Sakk.
Alexis túl gyorsan lépett, nem gondolta át a dolgot.  Felemeltem a másik lovam, és kiütöttem a futóját.
Abban a pillanatban a ház megremegett, az ég fülsiketítően megdörrent, és egy ág csapódott az ablakkeretnek. Éles fény villant, villám hasította keresztül az eget, a sötét felhők felvillantak, a szél éles süvítése olyan volt, akár egy jajkiáltás.
Mintha természetfeletti energia szabadult volna fel, meleg, pattogó töltések sokaságát éreztem a levegőben. A karomon felállt tőle a szőr.
Valami megtört.
Alexis szeme villámokat szórt, kis keze ökölbe szorult.
– Nagyjából biztos vagyok benne, hogy a családod halott – mondtam csevegő hangon. – Miért jöttél akkor vissza.
Alexis kilépett a királynővel.
– Nem hinném, hogy számít. – Bár az ő hangja is érzelemmentes volt, kihallottam a leplezett dühöt.
Most komolyan, ez a kislány tutira nem tíz éves… vagy ha igen, akkor az FBI-nál nőtt fel.
– Katie Harnett viszont számít – folytatta, és várta, hogy lépjek.
Kiléptem a lóval.
Honnan tudsz róla?
– Mindenki tud róla – felelte mézesmázosan, és előrelépett a paraszttal. Leüthettem volna, de akkor ő üt le a bástyájával.
A szemem a tábla felett cikázott, de nem láttam kiutat – bárhová lépek, leüti a lovat.
Alexis arcán diadalittas mosoly suhant át.
Kiléptem a királynővel. Ha leüti a lovat, én leütöm őt.
Alexis arcán most már szétterült a mosoly, kezét lassan a királynő fölé emelte… és leütött.
Éktelen mennydörgés hallatszott, megremegett a föld, fülsiketítő süvítés hangzott fel, a jég verte az ablakot, a lámpák vad pislogásba kezdtek, majd minden elsötétült.
Sistergést éreztem a bőrömön, az ég vörösen villant, mintha vért ontott volna, a fák megreccsentek, a sistergés mintha pattogó tűz lett volna.
   Egy hullócsillag cikázott át az égen, de mielőtt becsapódhatott volna, valamibe beleütközött. Szikrák pattogtak, a levegőben egy rés támadt, mely aranylóan égett, s egyre csak tágult.
Majd minden elhalt.
Sírcsend telepedett a szobára. Elfordultam az ablaktól, és Alexisre néztem. Az arcán szinte körbefutott a diadalittas vigyor, a szemei csillogtak az örömtől.
– Ez aztán a vihar – szólalt meg Tessa.
A hangjára összerezzentem.
– Nem kellene már hazamenned? – suttogta Alexis.
Az órámra pillantottam – este hatot mutatott.
Felkaptam a fejem. Ez meg hogy lehetséges? Alig volt három, amikor ideértem… Nem játszhattunk tovább húsz percnél.
– Alex már biztos vár – súgta Alexis, közben merően figyelt.
Minden összezuhant. A fejemben lévő üresség hirtelen megtelt mindenféle gondolattal, s a zsigereim rögvest azt üvöltötték: veszély! Az érzelmek visszatértek, már tudtam, mi volt az a fontos dolog, amit meg akartam tenni. Megvédeni Alexet.
Alex.
Az árnyék.
A francba!
Felpattantam, végigrohantam a házon, és nem törődve semmivel feltéptem az ajtót. Majdnem fellöktem Mrs. Taylort, aki épp akkor tette a kezét a kilincsre.
– Jól vagy, Luna? – kiáltott utánam, mert én már a motorom mellett voltam.
Sietnem kell – kiáltottam vissza. – Ne haragudjon – tettem hozzá.
Minden erőmet összeszedve tapostam a pedálra. A kicsike felnyögött, de beindult. Ráugrottam, gázt adtam, és kilőttem.
Nem gondolkodtam, csak siettem előre. Bőrig áztam, az eső fájdalmasan verte az arcom. Túlléptem a megengedett sebességet, de tovább gyorsítottam. Mikor megláttam a ház üresen ásító ablakait, lassítottam, majd a kapun beérve sártengert fröcsögtetve lefékeztem, és félredöntöttem a kicsikét. Átrohantam a sáros udvaron, jó párszor majdnem hasra estem, majd feltéptem a bejárati ajtót.
– Alex! – kiáltottam.
A kandallóban ropogott a tűz, a házban meleg volt.
Alex a kanapén, Démon a szőnyegen fekve mélyen aludt.

3 megjegyzés:

  1. Szia :D Jézusom nagyon jó lett a rész:D meg a boritó vagy mi :) Bogi

    VálaszTörlés
  2. Szia, örülök, hogy tetszett! :) A kinézetet pedig egy barátom csinálta.

    VálaszTörlés
  3. Sziaa! (:
    Benne vagyok a cserében a Colorati bloggal! (: ( lilileone.blogspot.com)

    VálaszTörlés