Olvastad már? Ne hagyd ki!

Hellfire 15. fejezet

15. fejezet A Fox által kiszabott egyhetes pihenő már a második nap végére katasztrófának bizonyult. Senki nem hitt nekem, mikor az...

2015. július 26., vasárnap

HF ▬ Idézet

"Néha rá kell jönnöd, hogy a világ, amit magad köré építettél, csak egy gyenge illúzió. Egy fal, ami túl hamar leomolhat. 
Az élet egy kegyetlen játszma, úgyhogy dönts; de ne hibázzHarcolj, majd menj tovább!

Ha pedig már nem marad más, csak a kegyetlen halál, tedd, amihez a legjobban értesz: Éld túl!"



2015. július 19., vasárnap

2 hét szünet

Hétfőn 2 hétre elutazom, így sajnos várnotok kell a 10. fejezetre. :/ Természetesen fogom írni tovább, csak ugye internet, és számítógép hiányában nem fogom tudni közzétenni.
   Amíg elvagyok, olvasgassatok, pótoljátok a lemaradást, stb, hogy mikor hazajöttem mindenki olvashassa a 10. fejezetet! :)

2015. július 18., szombat

Hellfire 9. fejezet

9. fejezet



– Raziel halott!
A csarnok márványfalai beleremegtek a dühös ordításba, és egyidejűleg az aranykapu kicsapódott.
Hét arkangyal lépett a hófehér márványterembe, mire a csarnokban eluralkodó zsivaj egy csapásra néma csendbe fulladt. Az Arkangyalok márványszobor szerű arcán üvöltő dühtől az angyalok torkára forrt a szó, mind odaadó figyelemmel kísérték a hét főangyal hangtalan léptét.
– Ki tette ezt? – mennydörögte Michael, az élen álló arkangyal.
A márványcsarnok mély csendbe burkolózott, az angyalok kétségbeesett félelme átjárta a termet. Michael magas, tekintélyt parancsoló alakja beárnyékolta a világos termet.
Gabriel, Rafael, Uriel, Sariel, Raguel, Ramiel és Michael a Mennyek hét arkangyala volt. Az ő uralmuk alatt törtek ki a pusztító háborúk, melyek annyi angyaláldozatot követeltek, de az ő idejük alatt is állt helyre a béke a Mennyben – ám ez sokakat nem érdekelt. A lázadások épp úgy tizedelték az angyalok népét is, mint ahogy bármely földi várost, ám az okosabbak inkább behódolva próbáltak életben maradni, minthogy felszólalásukkal indítékot adjanak Michaelnek saját népe gyilkolására.
– Ki. Tette. Ezt? – ismételte Michael dühtől forrongó hangon, a szeme végigpásztázta az angyalok néma seregét.
A Cruz lány szúrta el! – felelte Barachiel, az egyetlen angyal, aki bármit mondhatott, Michael nem sújtotta büntetéssel. Most azonban gyilkos pillantást lövellt felé.
Csak egyetlen feladata volt – mondta halálos nyugalommal. – Állítsa félre a Patrónust! Hogyan tudta ezt elrontani?
Luna Turner megjelent a játék közben – kelt Barachiel védelmére Anael.
Michael a nőre emelte a tekintetét.
– A te kötelességed volt, hogy távol tartsd a Turner lányt, amíg Alexis kiiktatja a Patrónus tagjait. A lánynak Theresával kellett volna játszania! – Michael hangja visszaverődött a márványfalakról. – De a te hibádból adódóan Raziel most halott!
Ha Anael képes lett volna az elsápadásra, már egy halott emberre hasonlított volna.
Michael szavai hallatán a csarnok teljes némaságba fulladt, csak Ramiel ciccentése hallatszott.
– Ha tökéletesen akarsz megoldani valamit, magadnak kell megcsinálnod.
Az angyalok felszisszentek a sértés hallatán, de nem volt senki, aki elégedetlenkedni mert volna.
– Mrs. Taylor hívta át a lányt – mondta Barachiel nyugodt hangon, állva Michael parázsló pillantását. – Nem léphettünk volna közbe, különben leleplezzük magunkat.
– Akkor Lunát kellett volna félreállítanotok, amíg Alexis játszik!
– Mégis hogy gondolod ezt, Michael? – csattant fel Nuriel. – Nem tudunk bejutni a városba, egyedül Iannek és Alexisnek van bejárása oda. Mégis hogyan kellett volna megállítanunk?
A csarnokon morgás futott végig, az angyalok egyetértettek Nuriellel. A hét arkangyal a férfire emelte a tekintetét.
– Parancsot adtunk! – szólt Sariel rezzenéstelen nyugalommal. – Amit teljesítenetek kellett volna, bármi áron.
Nuriel márványszerű arcán fellobbant a düh. – Osztogassátok másoknak a parancsaitokat, vagy végezzétek el magatok! Ti csak közvetítők vagytok, nincs jogotok utasítgatni bennünket. – Nuriel felállt, és a többi angyal felé fordult. – Nem látjátok, mit tesznek velünk? Rajtunk keresztül akarják elfoglalni a várost, de mikor majd megszerezik, a mi harcunk semmit sem fog számítani, mert ők elnyomnak minket! Akkor mégis mi értelem azt tenni, amit ők parancsolnak? Se… – Már sose derülhetett ki, mi lett volna Nuriel mondandójának lényege, mert mielőtt kimondhatta volna, az egész teste lángba lobbant, és pillanatokkal később Nuriel semmivé foszlott.
   Gabriel lehunyta a szemét. Tudta jól, hogy Michael nem fogja hagyni, hogy egy angyal lázadást szítson, de ezekben az időkben gyilkolás helyett az összefogás segített volna.
Van esetleg valaki, aki Nuriel példáját szeretné követni? – nézett végig Michael lassan a teremben ülő angyalokon. A penge, amit Nuriel testébe repített visszarepült a kezébe, az angyalok kifejezéstelen arccal meredtek az Arkangyalokra.
– Helyes.
– Nem az a lényeg, ki engedte szabotálni a játszmát – mondta Rafael, és testvére mellé lépett. – Hanem hogy Raziel halott. Ahogyan Nathaniel Blake is. Nem sikerült megölnünk a Patrónust, de egy emberüket kiiktattuk.
– Nathaniel nem a Patrónus tagja volt – csattant fel Uriel. – A halála felesleges volt, és mi jóval többet veszítettünk, mint ők.
– Fox és a többiek egészen biztos rájönnek, mi történt – mondta Anael, aki az angyalok seregének élén állt. – Visszavágnak majd.
– Hogyan? – fröcsögte Uriel.
Gabriel bátyjára nézett. Tudta, hogyha a vehemens Uriel képes megnyerni Michael figyelmét, Hellfire még azelőtt elpusztul, hogy az igézők egyet pisloghatnának. Csakhogy Uriel kivételével Gabriel minden bátyja tudta, hogy az igézők veszte az Egyensúly felborításával járt – és Michael bármennyire is holtan akarta látni mindet, ezt a kockázatot nem vállalhatta. Nem hozhatott elhamarkodott döntést, mikor a következmények a Mennyre is, és nem csak a Földre voltak hatással.
Adrian régebb óta van ebben a háborúban, mint kellene. És most már mind tudják, mire lett teremtve Luna Turner. A kezükben van a fegyver, amivel elpusztíthatnak minket, hacsak nem lépünk mi előbb – dohogott Uriel.
– A lánynak egyelőre fogalma sincs az erejéről – vágott közbe Gabriel. – Szüksége van Williamre, hogy kiaknázhassa a képességeit, de mint tudjuk, ő a Túlvilágon van. Mi értelme lenne elhamarkodott döntéseket hozni, ha nem érünk el vele semmit? – Gabriel most Michaelre nézett. – Ne rontsunk ajtóstul az igézőknek.
– Mert te aztán olyan sokat tudsz az igézőkről, nem igaz, Gabriel? – Uriel arca fojtott dühöt tükrözött, mert tudta, Gabriel érvei sokkal ésszerűbbek, mint az övéi.
– Ma már mások a szabályok, mint ezer évvel ezelőtt voltak – mondta Gabriel nyugodtan, állva bátyja pillantását. – Akkor sem tudtuk legyőzni az igézőket és átvenni Hellfiret. Nem hinném, hogy el kell magyaráznom, miért.
Az arkangyalok közül Gabriel volt a legfiatalabb ugyan, de az egyetlen is, aki szembe mert szállni Michael és Uriel akaratával, és ha kellett, meg is szegte a szabályaikat.
– Gabriel mond valamit – szólalt meg a sorok közül Jeremiel. – Az igézők fejlődtek, új Igéik, új Védelmük van. Az egyetlen, amit biztosan tudhatunk, hogy a Turner lány a kulcs.
– Mégis mit akartok vele? – lépett elő Gabriel. – Egy kislánnyal akarjátok kinyitnia Széfet? És aztán? Leigázzátok Hellfiret? – Gabriel Michael felé fordult. – Ha megölitek őket, az Egyensúly minket is elpusztít.
Miért érzem úgy, hogy ellenünk dolgozol, Gabriel?
Egy angyal ilyenkor örülhet csak igazán annak, hogy valójában nem más, mint egy tökéletes márványszobor.
– Csak tisztán gondolkodom – felelte kifejezéstelenül.
Igaza van – vágta el a készülő vitát Barachiel. – Nem ölhetjük meg az igézőket.
– De a közelükbe sem juthatunk – mondta Rafael szárazon.
– Nem is kell – szólalt meg Ramiel, és márvány arcán mosoly terült szét. – Elvégre Alexis kémkedik nekünk.

* * *

Hirtelen ébredtem, ziháltam, mintha futottam volna, és fáradtabb voltam, mint mielőtt lefeküdtem.
   Felültem az ágyban és megdörzsöltem az arcom. Melegem volt, pedig odakint hangosan süvített a szél, az ablakomat durván verte az eső.
   A szívem úgy dübörgött, mintha kész lett volna kiugrani a mellkasomból.
   Az agyamat hirtelen elöntötték az álom különböző képei, hallottam Michael arkangyal szigorú hangját, a szemem előtt ott lebegett dühös arca.
„A lánynak Theresával kellett volna játszania! – mennydörögte.
Félre kellett volna állítani a Patrónust!”
   Elöntött a pánik. Lerúgtam magamról a takarót, és egy ugrással a fotel mellett termettem.
Alex! – ráztam meg a vállát. A feje a másik oldalra billent, felmordult, de nem ébredt fel.
– Alex, kelj fel! – ráztam tovább kétségbeesetten.
– Itt az apokalipszis, vagy mi? – motyogta.
Idegesen ráztam tovább.
– Gyere már, Alex!
Jól van, na! – ásított. Felküzdötte magát a fotelben és álmosan pislogott rám. – Mi van?
Ha nem rémültem volna halálra az álomtól, elnevettem volna magam borzas haján és álmos szemein.
Végünk van, Alex – mondtam. – Mindnyájunknak vége.

* * *

– Biztos vagy benne, hogy nem csak álom volt, Luna?
Ez volt a negyedik alkalom, hogy Alex feltette ezt a kérdést, és már komolyan kezdett idegesíteni.
Ahhoz túl élénk volt – feleltem. – Túl valóságos.
Az, hogy valóságos volt nem fedte azt, amit valójában láttam. Ha nem lett volna teljességgel kizárt, azt mondtam volna, hogy tényleg ott voltam az angyalok csarnokában. Csak épp ők nem láttak engem.
   Ami még rémisztőbb volt, hogy bár tudtam, hogy lehetetlen, senki nem volt, aki el tudta volna hitetni velem az ellenkezőjét. Pontosan tudtam, mit láttam.
– Mikor álmodom, rendszerint én vagyok a főszereplő – kezdtem bele. – És az egész olyan távolinak, megfoghatatlannak tűnik. Ezek a látomások mások. Itt külső megfigyelő vagyok. Mintha nem én irányítanám, hanem valaki megmutatná… – Nyeltem egyet, és megpróbálkoztam vele hangosan is. – Mintha valójában ott lennék, csak ők nem látnak.
Alex pillantásában furcsa fény égett, melyet nem tudtam volna megmagyarázni, de láttam már. Amikor a nappalim kigyulladt. Alex akkor is épp ezzel a hitetlenkedő arccal nézett rám.
– Az akarod, mondani… hogy ott voltál? – kétkedés suhant át Alex arcán. – A Mennyben?
Egy pillanatra mintha meghűlt volna a nappaliban a levegő, noha a kandallóban lobogott a tűz.
Tudsz más magyarázatot? – suttogtam, és próbáltam megfeledkezni a hidegről.
Komolyan elgondolkodott ezen, közben a pulóvere madzagjával játszott.
– Talán kapcsolat van közted, és az angyalok között – pillantott fel rám.
Tessék?
– Kapcsolat – ismételte türelmetlenül. Letette az ölében lévő tányért, és felállt. – Amikor az igézőkről álmodsz, annak megvan az értelme, hisz egy vagy közülük. – Fel-alá kezdett járkálni a hosszú perzsaszőnyegem mentén. – De kifigyelni az angyalok tanácskozását – hitetlenkedve megcsóválta a fejét. – Ez még a mi mércénkkel is durva.
– Nem tudlak követni.
Ne aggódj, nem vagy egyedül. – Menet közben csücsörített az ajkával és a földet bámulta.
Fogalmam sem volt, mit csinál, de kifutunk az időből.
A homokóra lepereg… Elfogynak a homokszemek. Minden… Véget ér.
– Szóval ez a Michael megölte ezt a Nunielt, vagy mi is a neve?
Nuriel – sziszegtem. – És igen. Egyetlen tőrrel.
Idegesség kúszott a gyomromba, és most először úgy éreztem… minden véget ér.
Próbáltam nem túlreagálni a dolgot, ahogy Alex is szokta, de fogalmam sem volt, hogy csinálja. Bár ha összességében tekintjük az egészet, bárki azt gondolná, ez nem jelent semmit, és a kiakadásom is túlzás.
De a tény, hogy egy igéző kileste az angyalok tanácskozását nem volt szokványos dolog, ahogy az sem, hogy egy héten belül két angyal is mászkál egy teljesen védett, angyalmentes városban. Nem beszélve az arkangyalok tervéről, vagy az Egyensúlyról, vagy inkább Michaelről, aki a jelek szerint inkább hajlik Uriel ötlete felé, mint Gabrielé felé. Ahogy felidéztem Michael sötét megjelenését, simán el tudtam képzelni, hogy kijátszik egy olyan erős, és végtelen dolgot, mint az Egyensúly. De figyelembe kellett vennem a tényt is, miszerint a város még épségben van, vagyis akármilyen dühös is Michael az igézőkre Raziel halála miatt, még mindig nem próbált megoldást találni a leigázásra. Nem voltam olyan hülye, hogy azt higgyem azért, mert nincs meg a terve, vagy mert fél a következményektől. Michael nem fél semmitől. Ahogyan Uriel vagy Rafael sem. Hogy őszinte legyek, Gabriel kivételével mind a hat arkangyal a legádázabb ellenségünknek nézett ki, és biztos voltam benne, ha ők egyszer lecsapnak, nem hogy a városból, de az igézőkből sem marad semmi.
– Fel kell hívnunk Foxot! – álltam fel, és már vettem is elő a telefonomat.
– Mert Ijesztő Professzor aztán olyan sokat tud segíteni, mi? – grimaszolt Alex.
– Befejeznéd ezt az ellenségeskedést? – csattantam fel.
Alex védekezően felemelte a tenyerét.
– Majd szólj, ha Mr. Rejtély valami használhatóval is szolgál.
Hátat fordítottam neki, figyelmen kívül hagyva az epés megjegyzését, és bepötyögtem Fox számát.
   Az kicsöngött egyszer…
   Majd a bejárati ajtó, kicsapódott, és hűvös reggeli levegő tört be a nappaliba. Adrian Fox állt az ajtóban, talpig vizesen, az arca nyúzott volt, akár egy zombié, de nem ez volt az, amitől halálra rémültem.
   Fox sötét kabátja vértől vöröslött, az arcát és a kezét bíborszínűre festette a rengeteg vér, szemében felfoghatatlan fájdalom ült. A kezében egy tőrt szorongatott.
– Nathaniel Blake halott.

Súlyos csend nehezedett a nappalira, szinte meg tudtam volna fogni. Az ablakokat verő eső és a szél kínlódó süvítésén kívül semmi nem törte meg a nappaliban gyászoló kisebb csoport csendjét.
Mr. Fox, Mrs Taylor, Mrs Blackwood, Ethan és Chris egy kupacban ültek az asztal körül, míg Alex és én a kandalló előtti szőnyegen kuporogtunk.
– Mondd el újra – mondta halkan Fox.
– Egy kislány, Alexis tette.
Mrs Taylor összerezzent, nagy, vörös szemei a semmibe meredtek.
– Mikor találkoztál először a lánnyal?
– Kedden. Majd szerdán és tegnap. – Tényleg csak tegnap volt? Mintha ezer év telt volna el azóta.
– És biztos vagy benne, hogy a kislány is egy angyal?
A színtiszta igazság az lett volna, hogy 99.9%-ig meg voltam győződve róla, hogy Alexis Ian húga. De tekintve az ebben lévő logikai bakit – miszerint Ian egy angyal, és több száz éves lehet, és hogy szüleik rég meghaltak – az a maradék 0.1% meggyőzött arról, hogy hallgassak.
   De a bennem lévő kisördög nem hagyott nyugodni. Csak én tudtam Alexis vezetéknevét, amit nem árultam el senkinek. Nem azért, mert Alexis ördögi mosolya úgy a szívemhez nőtt, hanem Ian miatt. A Tanács saját magát meghazudtolva hagyta őt életben, de arra mérget vettem volna, hogyha kiderül, hogy a kislány, aki megölt egy Tanácstagot Ian húga, mindkettejüket azonnal megölnék.
– Az biztos, hogy valami. És az angyaloknak dolgozik. Kell ennél több bizonyíték?
– Ha belegondolok, hogy beengedtem a házamba, és egyedül hagytam Tessával… – Mrs Taylor a kezébe temette az arcát.
Chris megszorította a vállát, bár elég fapofával – látszott, hogy Chris sem szereti az érzelem kitöréseket. Furcsa volt látni ezt a családi köteléket, ami összefűzte őket, mintha nem is kollégák, vagy katonák lennének, hanem egymás segítői, családtagjai.
   Néha elcseréltem volna az életem egyetlen napra az én családommal.
– Roynak igaza volt – szegte fel a fejét Ethan. – Ez háborút jelent.
Fox fáradtan sóhajtott, de ezzel ő sem tudott vitatkozni.
Ahelyett, hogy itt ülünk, a lányt kellene megtalálnunk – mondta Chris hevesen. Mogorva pillantásokat vetett Fox felé, aki viszont nem nézett egyikünk szemébe sem.
Alexis tudja, hogy lebukott. Azt is, hogy keresni fogjuk. Nem olyan meggondolatlan, hogy szem előtt maradjon.
– Csak tíz éves, Adrian! – fakadt ki Chris. – Valószínűleg eddig is csak azért nem találtunk rá, mert az angyalok védelmezték.
Ezzel tudtam volna vitatkozni. Alexis a kora ellenére rettentően titokzatos volt, mindig pontosan tudta, mit mondjon, mennyit árulhat el.
Épp, mint Ian.
Ha már angyalok – fordult felém Chris. A kandallóban ropogó tűz táncoló árnyékokat vetett az arcára. – Az még mindig nem világos, hogy voltál képes látni, miről beszélnek.
Egy álom volt. Álltam a pillantását, de olyan érzésem volt, mintha hibáztatna.
– Nem hallottam még ilyenről… – morogta Ethan, fürkészően méregetve, amitől elvörösödtem. Chrisszel ellentétben az ő nem vádlón nézett rám.
– Ez még nem jelenti azt, hogy nem lehetséges – morogta Alex epésen.
Ha lehetséges, ha nem, ez semmi jót nem jelent – szólalt meg Mrs Blackwood.
Alex felhorkantott mellettem. – Ki nem találtunk volna.
Mrs Blackwood pillantásából semmit nem lehetett kiolvasni.
– Kinek van egyáltalán olyan képessége, hogy álmában előre lát dolgokat? – grimaszolt Chris, és harminc éves kora ellenére úgy nézett ki, mint egy tinédzser.
– Nem a jövőbe látok – javítottam ki. – Sosem olyat látok, ami megfog történni. – Kényelmetlenül éreztem magam a sok átható pillantás között. – Azt látom, ami már megtörtént, vagy épp most történik.
– És milyen gyakran történik ez? – suttogta Fox. Végre rám nézett, de a szemében a barátságos csillogás most hideg éllé változott.
Mostanában egyre gyakrabban.
– Mikor kezdődött?
Zavartan megráztam a fejem.
– Nem tudom… Nagyjából mikor az árnyak először megjelentek.
Fox tekintete elfelhősödött.
– Szóval, mikor az árnyak megjelentek… – morogta.
Gyanakodva vontam össze a szemöldököm.
– Gondolja, hogy ennek is az árnyakhoz van köze? – előzött meg Alex a kérdéssel.
Fox ránézett.
Azt gondolom, hogy Luna komoly veszélyben van.
Már megszoktam a váratlan dolgok okozta rémületet, de ez felkészületlenül ért.
– Én? Miért én?
Ezek az álmok azután jönnek, hogy az árnyak itt jártak?
A szívem félreütött.
– Vagy előtte.
Fox felállt, és mielőtt kettőt pisloghattunk volna, felvette a kabátját.
Összehívok egy ülést – újra. Shelley, Cassie, szóljatok a Patrónusnak. Gyűjtsetek össze mindenkit, és élesszétek fel az Igét. Chris, Ethan, zárjátok le a városba minden be- és kivezető utat. Szóljatok Olivernek és Tianának, és állítsátok fel a Védelmet.
A mit? – kotyogott közbe Alex, de senki nem figyelt rá.
– Te hová mész? – kérdezte Chris, és jelentőségteljes pillantást vetett Fox véres kabátjára.
– Elviszem Nate testét, majd szólok a Tanácsnak. – Fox most felén fordult. – Ne hagyjátok el a házat, amíg meg nem találtuk Alexist.
– Akkor itt fogunk megöregedni – morogta Alex.
– Alex velem jön! – állt fel Mrs. Balckwood.
– Szép ábránd, de én Lunával maradok.
– Luna az utolsó ember, akivel most lenned kellene!
Ennyi erőből gyomorszájon is vághatott volna, az sem fájt volna ennyire. Alex arcára kiült a féktelen düh.
– Majd épp te mondod meg nekem, kivel kellene lennem, igaz, anya? – Úgy ejtette ki az utolsó szót, mintha káromkodás lenne. – Te lehetsz az utolsó személy, akinek joga van megmondani, hová menjek!
Az anyád vagyok, Alexander Blackwood, és te most szépen hazajössz velem!
Előbb állnék az angyalok mellé, minthogy még egyszer egy fedél alatt éljek a hazug anyámmal!
Ez ütött, és ahogy láttam elég keményet. Nem tudtam sajnálni Mrs Blackwoodot, mert Alexnek volt igaza. És ezt ő is tudhatta, mert erre nem válaszolt, sőt, Fox előtt viharzott ki a házból.
A többiek csendben távoztak, egyikük sem nézett sem Alexre, sem rám.
Remek – gondoltam. Újabb utálókra tettem szert.
– Alex…
– Ha nem akarsz a házadban látni, legyen, elmegyek! – állt fel.
Összevontam a szemöldököm.
– Azt akartam kérdezni, nem vagy-e éhes.
Alex zavartan pislogott arcába hulló szőke haja alatt.
– De… Egy kicsit – vallotta be.
Elnevettem magam. Nincs olyan, hogy Alex csak egy kicsit éhes. Ő vagy nagyon éhes, vagy éhen hal. Köztes állapot nincs.
Felálltam és Alexet magára hagyva a konyhába mentem. Démon árnyékként követett, de a konyha ajtajában megállt, tudta, hogy nem jöhet be. Ez nem olyan volt, mint a fotel, ahová kilenc éve minden tilalom ellenére is befekszik… Már-már biztos voltam benne, hogy direkt csinálja.
Elővettem egy fazekat, és feltettem egy nagy zacskó tésztát főni, majd lehajoltam, hogy kivegyem a spagetti alapot a fiókból.
 Halk suhanás hallatszott a hátam mögül.
 Megpördültem.
Démon vad ugatásba kezdett, de mire megmozdulhattam volna, már abba is hagyta. Halkan nyüszített egyet, és lefeküdt a küszöbre.
Csak egy hajszál választott el a pániktól, és már rohantam volna, hogy megnézzem Alexet…
Amikor két napon belül másodszor szállt ki a testemből minden érzelem. A gondolatok eltűntek a fejemből, a késztetés, amit két másodperccel azelőtt éreztem, rémisztő gyorsasággal változott meg. Az aggodalmat felváltotta a hideg közöny, bár ködösen emlékeztem rá, hogy valami baj van, és hogy ami történik az nem normális, de el nem tudtam képzelni, miért lehet ez rossz.
Hirtelen biztonságérzetem támadt, nyugalom vett erőt rajtam, visszafordultam a gáz felé, és nem tudtam elképzelni, mitől ijedhettem úgy meg. Valahogy tetszett ez a nem törődöm érzés.
Kábulatszerű nyugalom lett úrrá rajtam, és ezúttal nem éreztem, hogy ez baj lenne.
Épp el akartam kezdeni a szószt, amikor valami történt. Nem tudnám megmondani, mi volt az, de talán ahhoz hasonlított, mikor a mesehősöknek kigyullad a villanykörte a fejük felett. Jött egy érzés, egy erős érzés, mint amikor késztetést érzel, hogy megcsinálj valamit.
 Egy percig sem kételkedtem benne, hogy ezt kell tennem. Lekapcsoltam a gázt, átléptem Démont és a nappaliba mentem. Automatikusan felvettem a kabátom, majd kivettem a motor kulcsait egy kis mélyedésből a falon, és az ajtóhoz mentem.
– Te meg mit csinálsz, Luna? – szólalt meg mögöttem Alex.
Lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt.
– El kell mennem.
– Mi… Hová?
– Valahová – mondtam, és kiléptem az ajtón.

A temető felé tartottam.
Sűrű köd zárta el az utat, ami miatt alig láttam egy méterrel távolabb, így kénytelen voltam lassan vezetni – noha minden ösztönöm azt súgta, siessek.
Sár fröcsögött körülöttem, a szél zúgott a fülemben, és még a lassan csepergő esőben is átáztam. Minden sejtem azt sikította, gyorsítsak, mert elkésem.
A homokóra lepereg. Minden… véget ér.
A gázra tapostam, és a motor kilőtt.
A temető a város legtávolabbi zugában volt, végig a főúton, majd egy hosszú mellékösvény végén, közel a határhoz.
Ahogy letértem az útról, magas fák lombjai fogták fel az esőt, az út itt szinte száraz volt. Ismét gyorsítottam, és végigsöpörtem a kihalt úton.
Megmagyarázhatatlan szorongás fogott el, mintha máris késésben lennék, noha azt sem tudtam, mit keresek. Rendkívül idegesítő volt, azt hittem, végre érzelemmentes vagyok.
Tompa üresség volt a fejemben, csak az érzékszerveim voltak kiélesítve.
Elsöpörtem egy ijesztő, fekete kerítés mellett.
Öt perc elteltével a fák tisztulni kezdtek, én pedig fura módon kezdtem egyre nyugodtabb lenni.
Amíg meg nem hallottam az éles sikítást.
Teljes erőmből a gázra tapostam. A sikoly nem szűnt meg, hosszan elnyújtott üvöltés volt, mintha épp összevertek volna valakit.
Mikor megpillantottam a magas fűben árválkodó első sírt, lassítottam, leugrottam a motorról, és futásnak eredtem. Egy kerítés határolta a temetőt, én pedig nem vesződtem vele, hogy halk legyek. Lendületesen kitártam, és rohantam tovább.
A sikítás ezúttal ismerősen hasította ketté a temető csendjét. Megdobbant a szívem…
Na nee…
A sírköveken átpillantva megláttam a sírházat. A hangok egyre közelebbről szóltak, majd egy magas, fekete alakot pillantottam meg. A baj csak az volt, hogy ő is észrevett. A lábam megcsúszott a vizes füvön, és ha nem kapaszkodom meg egy fejfában, hanyatt esem.
Valaki dühösen káromkodott, majd egy hideg süvítést éreztem, és a sikítás elhalt. Egy sírkő mögül kiérve szabad kilátás nyílt az egész temetőre… És a két férfire is, akik egy lányt felett álltak.
Lydia Carnett feküdt félig ájultan az egyik sírkőn.
A döbbenettől egy pillanatra ledermedve álltam a temető közepén, megfeledkezve az esetleges veszélyről. Sípolást hallottam, és lerázva a döbbenetet reflexből előkaptam a tőröm. Megperdültem, és minden erőmből felhasítottam az alak mellkasát.
Vér folyt végig a tőrömön, és az alak felüvöltött. Felém kapott, de lehajoltam, és a háta mögé kerültem. Sajnos gyorsabb volt nálam, és a kezemet elkapva áthajított a vállán.
Tompa puffanással értem földet, a fejem bevertem egy sírkőbe, a szemem előtt csillagok táncoltak. Az érzéketlenségem most nagyon jól jött, mert nem volt kedvem a fájdalommal foglalkozni, villámgyorsan felpattantam, noha semmit nem láttam a csillagoktól. A hallásomra hagyatkozva pördültem meg, és a tőröm egy kemény valaminek ütközött. A látásom lassan tisztult, még időben észrevettem, ahogy az alak felém vetődik. Egyetlen pillanatom volt kitalálni, mihez kezdjek. Így hasra vetettem magam, és átkúsztam alatta.
Rossz ötlet volt.
Túl gyorsan fordult meg, egész testével rám nehezedett, és félrerúgta a tőröm.
Kezét a nyakam köré zárta, és lenyomta a fejem a földbe.
Levegőért kapkodva felpillantottam rá, de az arcába hulló csuklyától az égvilágon semmit nem láttam. A férfi megragadta a kabátom nyakát, felrántott, és nekicsapott egy sírkőnek. Fájdalom robbant a fejemben, meleg folyadékot éreztem végigfolyni a nyakamon.
Te ez itt… – szólalt meg a férfi, a hangjában felismerés csengett.
A másik megállt mellette. Vasmarokba fogta az állam, és maga felé rántotta.
– Ó igen, ez ő – mondta diadalittas hangon. – Luna Turner.
Válaszolni akartam, de mielőtt megtehettem volna, két dolog történ egyszerre.
Fülsiketítő lövés hallatszott, majd egy hang a nevemet kiáltotta.
– Luna!
A fejem abban a pillanatban kitisztult, de ami ennél is meglepőbb volt, hogy a két férfi abban a pillanatban köddé vált. Ahogy elengedtek, elveszítettem az egyensúlyom, és a sírkőnek estem.
– Luna! – Alex rohant mellém, Foxszal a nyomában. – Mi a franc volt ez?
Összezavarodva ráztam a fejem.
Fogalmam sincs…
– Lélegzik, nem lesz baja! – kiáltott oda Fox. Karjába vette a félig ájult Lidiát, és a temető kijárata felé sietett vele. A lány hajában falevelek lógtak, a ruhája mocskos és véres volt.
Felpillantottam Alexre, aki rémülettel vegyes zavarodottsággal nézett rám.
Kába voltam, de nemcsak az ütésektől, hanem az előbb átélt érzelemmentes percektől is. Halvány fogalmam sem volt, mi történt az imént, és ez még az két férfinál is jobban dühített.
Átnéztem Alex válla felett, hogy megbizonyosodjam róla, nem ólálkodnak újabb sötét alakok a temetőben.
És egy pillanatra megdermedtem.
Egy magas, sötét alak állt a fák takarásában. Nem ahhoz a két férfihez tartozott, akik az előbb eltűntek.
Ez a srác fiatalabb volt.
És 99.9%-ig biztos voltam benne, hogy ismerem.