2015. május 29., péntek

Hellfire

"Csak egy út van, mely még járható. Csak egy út, mely végén a Pokol látható. Csak egy út, de az végzetes, fordulj vissza... amíg még lehetséges."

Infók

Na, Srácok, ismét egy átírás mellett döntöttem, és a szegény sorsra jutott könyv ismét a Sötétség grin hangulatjel A lényeg az, hogy tudom, hogy vannak, akiknek tetszett az eredeti állapotban is, de én nem vagyok megelégedve vele, és vannak hozzá sokkal jöbb ötleteim. Az alapsztori természetesen ugyanaz marad, de gyakorlatilag minden másképp lesz. Már vannak ötleteim, és ezerszer jobbak annál, amiket eddig felhasználtam, és biztos vagyok benne, hogy ti is meg lesztek majd elégedve vele; mert ezzekkel a tervekkel már én is megvagyok. grin hangulatjel
A Sötétség volt az első könyv, amit megírtam, és lássuk be, elég régen is volt, szóval ez az oka annak, amiért szerintem nem jó... De mielőtt megijednétek: a Hellfire most az elsődleges sztori, amit valószínűleg majd csak a suli végeztével tudok folytatni, vagyis a nyáron. De szeretném befejezni még ebben az évben, és majd, ha minden stimmel vele, csak akkor kezdem el a Sötétséget mégegyszer - és lehetőleg utoljára.
Amíg nincs kész a Hellfire utolsó fejezete, kaptok majd részleteket belőle, és más könyvekből is, de egyenlőre a vizsgák és TZ-k miatt nem volt időm foglalkozni vele - és ha már valamit csinálok, csináljam rendesen. smile hangulatjel
Remélem megértitek. smile hangulatjel

2015. május 22., péntek

Hellfire 8. fejezet | "Előzetes"


A templomban történtek, és Ian Cruz mivoltának felfedése után a Patrónus tagjai indokot próbálnak találni a fiú felbukkanására – de főleg arra, hogyan jutott be Hellfirebe. Luna mindeközben próbálja megvédeni a fiút, hisz az megmentette az életét, és talán Luna többi kérdésére is válaszolhat. Mikor azonban kiderül, hogy a fiú a történtek ellenére sem akar megnyílni a lánynak, az a saját kezébe veszi a dolgokat, ezzel olyan lavinát indítva el, amikkel csak a legjobbak birkózhatnak meg. Alex próbálja kezelni a lány veszélyes ötleteit, de mikor végre fény derülhet az árnyak mivoltára, legyőzésükre, és szüleinek rejtélyes eltűnésére, még a fiú sem tudja megállítani Lunát. Luna egy veszélyes döntést hoz, de ezzel nem csak a saját életét sodorja veszélybe.

2015. május 14., csütörtök

A Sötétség rabjai | részlet

– Alastair azt hiszi, azért nem vittelek el hozzá, mert beléd szerettem – mondta elgondolkodva.
– És nem így van? – kérdeztem rémülten.
Fede elmosolyodott, és végigsimított az arcomon.
– Ezt kérdezni kell?
Sóhajtottam.
– Miért is segít az, hogy tudja, miért nem vagyok még az övé? – fürkésztem az arcát.
– Ha azt hiszi, tudja az igazságot, azzal a mi malmunkra hajtja a vizet, aranyom.
Zavartan néztem rá; még mindig nem értettem, hová akar kilyukadni.
– Amíg ő abban bízik, hogy szeretlek, és nem hagyom, hogy elvigyen, addig nekünk épp az ellenkezőjét kell mutatnunk.
Kezdtem kapizsgálni.
– El fogjuk játszani, hogy nem szeretsz, és nem érdekel, mi lesz velem…
– Igen, és nem – bólintott lassan, a szeme azt fürkészte, hogyan fogadom az ötletet. – Alastair meg akar szerezni téged magának, hogy veled az oldalán tegye meg az első lépéseket a háborúig. Már csak te hiányzol a fegyverei közül. Amíg nálam vagy, nem nyerhet.
– Tehát nem hagyhatjuk, hogy megszerezzen – bólintottam, és hirtelen egy tömör vasból készült, többméteres tank képe villant az eszembe. Hát nem épp úgy beszélnek rólam, mint egy tárgyról?
– Nem csak erről van szó – rázta meg a fejét, mire a tincsek a homlokába hulltak. – Alastairnek élve van rád szüksége. – A tekintetét olyan áthatóan fúrta az enyémbe, hogy olyan érzésem támadt, mintha átlátszó lennék. – Ha azt hiszi, meghalhatsz, mindent meg fog tenni, hogy megállítsa.
Egyszeriben minden világossá vált. Hát ez Fede nagy terve.
– El fogjuk hitetni vele, hogy nincsenek érzéseim irántad, utána pedig…
– Megzsaroljuk – fejeztem be helyette.
Bólintott.
– Alastair mindent meg fog adni, hogy életben tartson téged, nekünk pedig épp erre van szükségünk.
– De ha átadsz neki, és megkapod azt a valamit, amit akarsz, azzal nem jutunk sehová – ráztam a fejem. – Nála leszek, és meglesz mindene.
– Ki mondta, hogy az alkuban szerepel az átadás szó? – vonta fel a szemöldökét. Az ajka gonosz mosolyra húzódott, mint aki épp most nyerte meg az lottót. – Csak annyit ajánlok fel neki, hogy életben hagylak, az alku nem fogja tartalmazni az átadásoda 


2015. május 8., péntek

Hellfire 8. fejezet | részlet

– Miért jöttél ide, ha tudtad, hogy a te fajtádat nem látják itt szívesen? – kérdeztem dorgálón.
– Vonzott a veszély – felelte lazán.
– Bele is halhattál volna...
– Megérte volna azért az arcért, amit vágtál, mikor megláttad a szárnyaim – kacsintott, és az ajka szemtelen mosolyra húzódott.

2015. május 7., csütörtök

A Sötétség rabjai | kimaradt jelent


Délután négyre a Taboo megtelt emberekkel, így egy percig sem unatkoztam – nem mintha máskor szoktam volna. A munka jó hatással volt rám, segített abban, hogy ne gondolkodjak túl sokat, és ne lássak olyan dolgokat, amik valójában nincsenek. Bár a mi nap sok szempontból egy olyan volt, amin elég sokat lehet rágódni, de ismertem magam és tudtam, hogyha ezt egyszer elkezdem, olyan következtetésekre jutok majd, amik csak rosszabbítanak a helyzeten.
– Tanya, a hatos asztal a tiéd – kiabáltam be a pult mögé, mikor visszatértem a jegyzettömbömmel, és a rendeléssel. Tanya épp öt poharat vett le a polcról, kitette őket egy tálcára, teletöltötte fehérborral, majd rám kacsintott, és már ott sem volt. Bemásztam a tölgyfa pult mögé, az ablakhoz hajoltam, ahol már sorakozott a rendelés. Gyorsan elhelyeztem a leveseket tálcán, kioldalaztam a pult mögül, és a tányérokat egyensúlyozva a négyes asztal felé vettem az irányt.
Mielőtt letettem a tányérokat felmértem a vendégeim hangulatát. Tanya szerint – aki már öt éve dolgozik a szakmában – fontos, hogy tudjuk, milyen hangulatban vannak az emberek, mert ha rosszban, jobb hamar letudni őket. Mivel az enyémek mosoly, mint a tejbe tök, nem volt gond.
– Két gomba leves, egy gyümölcs, és egy gazpacho. – Egyesével letettem a tányérokat, majd a hónom alá vettem a tálcát. – Hozhatok esetleg valamit inni?
– Egy vörösbort kérünk, a legjobb évjáratot – felelte a kopaszodó, bajszos férfi fel sem nézve. Felírtam, majd megálltam egy pillanatra, hátha lesz még más is. – Még valamit?
– Nem köszönjük.
A két kisgyerekre pillantottam, akik vidáman csacsogtak egymással.
– Azonnal hozom – feleltem és visszamentem a pulthoz.
– Kate – suttogta Tanya, aki időközben visszatért, és most egy sörös üveget egyensúlyozott a kezében.
– Hm? – lehajoltam, és kivettem egy üveg vörösbort, majd fogtam négy poharat, és a tálcára tettem. Nem voltam biztos benne, hogy a gyerekeknek is bort akarnak adni…
– A hetes asztalnál téged kérnek.
– Kicsoda? – néztem fel.
– Fogalmam sincs, de a pasi eszméletlenül néz ki.
Tanyára hunyorogtam. Majdnem két évvel idősebb volt nálam, a haja pár fokkal világosabb szőke, mint az enyém, a szeme barna. Egyszóval Tanya gyönyörű nő volt, de nem az a típus, aki bárkit”eszméletlennek” nevez.
– Biztos, hogy nem tudod, ki az?
– Nem, de ha te igen, mutass be neki!
– Vidd ki ezt a négyeshez – nyomtam a kezébe a tálcát. – megnézem, ki az.
Fogtam a jegyzettömbömet, meg egy tollat és a többi asztal között oldalazva a hetes felé vettem az irányt. Kíváncsian fürkésztem az asztalt, hogy ne érjen meglepetés, mikor odaérek. De mikor megláttam a világos hajú, sportos alkatú fiút a kíváncsiságom szorongásba fulladt.
Federico Cassillas lazán ült a széken, a karját összefonta a mellén, a lábát kinyújtóztatta az asztal alatt.
Ez nem lehet igaz – gondoltam. Ilyen nincs.
Lassabbra fogtam a tempót, az arcom a számára fenntartott fintorba húztam.
– Gondolom, nem azért jöttél, hogy végig edd a mai menüt – mondtam köszönés nélkül.
Federico felpillantott, és mikor rám nézett az ajka az én számomra fenntartott gonosz mosolyra húzódott, de a szemében vidámság táncolt.
– De azért, és hogy megcsodáljam a lábaid – vigyorgott.
Összeszorítottam a fogam, de nem feleltem. Az egyenruhához tartozott a térdig érő, sötétkék szoknya, amit ő ezek szerint remekül észrevett.
– Ez esetben mit hozhatok? – Olyan kedves voltam, amennyire csak tudtam. Még rá is mosolyogtam. Felvette az étlapot és szépen… lassan… kinyitotta. A szeme elidőzött a boroknál, majd tovább siklott.
– Legyen egy… hmmm… – finoman megdörgölte az állát, majd lassan leeresztette a kezét.
Egyáltalán nem volt szexi.
Behunytam a szemem, és azért könyörögtem, hogy válasszon már. Vagy, hogy mire kinyitom, váljon köddé…
– Ravioli… Nem. Inkább… – Kinyitottam a szemem, ami abban a pillanatban az ajkára pattant, mikor láttam, hogyan simítja végig a nyelvével.
– Választanál már?! – csattantam fel tehetetlenül. De rögtön megbántam, mert Federico olyan farkas vigyorral válaszolt, amiből tudtam, hogy elbuktam a próbát.
– Legyen egy osztriga, és előételt nem kérek.
Felírtam.
– Inni? – Még csak nem is vesződtem az udvariassággal.
– Valami ütőset – kacsintott. Rám kacsintott.
Hátat fordítottam neki, és olyan gyorsan távoztam, amilyen gyorsan csak tudtam.
Tanya még a vendégeivel volt elfoglalva, ezért gyorsan leadtam a rendelést, elővettem egy tálcát és egy üveg whiskyt. Levettem egy poharat a polcról, de közben éreztem, ahogy az ingem felfelé csúszik, szabad kilátást nyitva a derekamra. Gyorsan letettem a poharat, és megfordultam, hogy betűrjem az ingem.
A szemem akaratlanul is a hetes asztal felé villant, és a tekintetem találkozott Federicoéval. Az ajkán mosoly játszott, de olyan, amitől a szívem kihagyott egy ütemet. Tényleg mosolygott. Nem az a gonosz vigyor volt, nem is az a lenéző… Egy igazi, lélegzetelállító mosoly, és nekem szólt…
   Elöntött a forróság, mikor rádöbbentem, hogy már öt másodperce bámulom. Olyan gyorsan fordultam el, hogy lefejeltem a polcot, és meginogtak a poharak. Fájdalom hasított a halántékomba, és csillagokat láttam. Megtámaszkodtam a pulton, és lehajtottam a fejem. Éreztem magamon a tekintetét, és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Most aztán tényleg hülyét csináltam magamból. A francba is ezzel a sráccal! Csak a baj van vele. Mióta megismertem, folyton valami baj történik…
– Kész a rendelés – szólt ki Jaime a konyhából.
Az ablak felé fordultam, és elvettem a tányért, majd a pohárral és a whiskyvel együtt a tálcára tettem. Kioldalaztam a pult mögül, és lehajtott fejjel a hetes asztal felé indultam. Fel sem néztem, mikor letettem a tálcát.
– Hé! – Federico megragadta a kezem, mikor már fordultam volna el. Visszanéztem, de a szemében csak gúnyt láttam.
– Hogy van a fejed?
Dühösen kirántottam a kezem az övéből.
– Jól – vetettem oda.
Felnevetett, és a gúny visszatért a hangjába.
– A főnököd tudja, milyen goromba vagy a vendégekkel? – vonta fel a szemöldökét, és ettől úgy festett, mint az ördög legszebb fia.
– A vendégekkel kedves vagyok.
– Nekem nem úgy tűnik.
– Hát, te nem is vagy vendég! Azért jöttél, hogy idegesíts.
Megvakarta az állát, hogy elrejtse a vigyorát.
– Ha tudnád, milyen cuki vagy idegesen, te is idegesítenéd magad.
Leesett az állam, de időben becsuktam, és magamhoz öleltem a tálcát, hogy nehogy fejbe vágjam.
– Kettőnk közül valaki legalább cuki.
– Óóó – a szívére szorította a kezét. – Ez fájt.
Majdnem elvigyorodtam.
– Reméltem is. – Azzal megfordultam, és otthagytam az osztrigájával.
Vigyorogva léptem be a pult mögé, és fogalmam sem volt, mi az oka. Dühösnek kellett volna lennem, és az is voltam, de… A francba is, ez a srác tényleg eszméletlen…

Beléd temetkezve | részlet

"(...) – Nem mindegy, hogy ott rúgok be, vagy itt? Még úgyse voltam soha részeg… – felemltem a pohoram. – Épp itt az ideje, hogy elkezdjem.
– A csalódottság beszél belőled, te is tudod. 
Nem feleltem, helyette kiittam a poharam tartalmát, majd lecsaptam az asztalra. Jobb inni, mint dagonyázni az önutálatban. 
– Többet nem kapsz – mondta Tia fenyegetően. – Nem fogom hagyni, hogy alkoholmérgezést kapj. Inkább menj, beszélj vele!
– Dehogy beszélek – rémüldöztem. – Még a végén leharapja a fejem.
Tia ezt nem érti… nem mehetek oda hozzá, ha egyszer nem akar látni… Tolakodni pedig nem fogok.
– Ő is csak ember, Em. És szeret téged – úgy sóhajtott fel, mintha egy gyereknek magyarázná, hogy egyszer egy, az egy. – De amíg egyikőtök sem teszi meg az első lépést, és veszekedtek, nem juttok előrébb.
– Miért vagy olyan biztos benne, hogy szeret? – kérdeztem morcosan, miközben újratöltöttema poharam.
– Mert látom, hogy néz rád. Imád téged, Emma. Kétlem, hogy lenne bárki, akit ennyire szeretne. De te túl vak vagy ahhoz, hogy ezt észrevedd, ő pedig túl büszke, hogy elmondja.
Felnevettem.
– Mondtam már, hogy imádlak?
Ő is nevetett.
– Igen – forgatta a szemeit. – Most viszont csak azért mondod, mert sokat ittál."

2015. május 2., szombat

Hellfire 7. fejezet


7. fejezet
„Mert van olyan igazság, amelyik rosszabb a hazugságnál.”


Síri csend honolt Victoria Dark körül. Az ég koromfekete űrként terült el felette, egyetlen csillag sem látszott, mintha azok is visszavonulót fújtak volna.
Merthogy ők ezt tették. Elbuktak, és megfizették az árát, de a háború legrosszabb része még hátra volt. Az angyalok el fognak jönni értük, és kiirtják az egész várost.
Victoria összébb húzta maga körül a szövetkabátot, és megszaporázta a lépteit. Hellfire éjszaka a gyilkosok városává változott, így nem volt szerencsés egyedül mászkálni.
Az ég hangosan megdörrent, majd villám cikázott át az égen. Mintha csak üzenni akart volna, abban a pillanatban erős, elektromos pattogás töltötte be a levegőt. Victoria megtorpant, ösztönösen a zsebéhez kapta a kezét – ahol a tőr lapult. Körbepillantott, de csak az utcai lámpák által keltett árnyékokat látta. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem volt ott senki. Egy közeli lámpa pislákolni kezdett, majd hideg szél söpört végig a kihalt utcán.
A pattogás felerősödött, és öt alak bontakozott ki a sötétségből, körbevéve Victoriát. A nő keze megfeszült a tőr körül, de nem moccant. Tudta, hogy nem angyalokkal van dolga, azok nem ötösével járnak.
Az alakok nem siették el, lassan közeledtek, közben mind a zsebükbe süllyesztették a kezüket. Victoria könnyed maradt, megőrizte a hidegvérét, de közben menekülési útvonalat keresett.
– Nocsak, nocsak. – Az egyik férfi kivette a kezét a zsebéből, és összefonta a mellkasán. Mind az öten megálltak három méterre Victoriától egy kört alkotva, így esélye sem volt elmenekülni. – Mit keres egy Patrónus egyedül az utcán?
Victoria állkapcsa megfeszült. Honnan szerzett tudomást a Patrónusról?
– Túlságosan elbízzák magukat – hajtotta félre a fejét az egyik. – Azt hiszik, van védelmük az angyalok ellen, pedig csak úgy szaladgálnak, mint a lefejezett csirkék az udvaron. – Mind az öten felnevettek, és egyidejűleg szél söpört végig az utcán.
A legmagasabb, a vezetőjük, közelebb lépett hozzá.
– Mondd csak, drága Victoria, mégis hogyan készültök megölni az angyalokat?
A nő halk kacajt hallatott.
– Meglep, hogy egyáltalán feltetted ezt a kérdést, Deucalion.
A férfi negédesen elmosolyodott.
– Még reménykedem.
– Jobban tennéd, ha felhagynál vele, és a magad dolgával törődnél – mondta Victoria szárazon.
– A dolgaim közé tartozik, hogy nem engedem holmi Patrónusoknak, hogy keresztülhúzzák az angyalok számításait.
– Nem értelek, Deucalion. Te nem vagy angyal, és nem vagy igéző sem. Nincs beleszólásod a mi háborúnkba.
– A nektorinok mindig a nyerő csapat oldalára állnak. Tényleg úgy gondolod, hogy tizenhárom Patrónus képes megvédeni a várost tizenháromezer dühödt angyallal szemben?
– Neked mi hasznod ebből? A te fajtád nem keveredik az angyalok ügyeibe. Mit ígértek neked?
– Az emberek pletykálnak. Még a túlvilágon is.
– És te hiszel pár évezredes hullának? – vonta fel Victoria a szemöldökét.
Deucalion ajka mosolyra húzódott.
– Elképzelésed sincs, mi folyik Odaát. A szellemek dühösek, és amint alkalmuk nyílik rá, visszavágnak.
Victoria elnémult, de Deucalion jól ismerte őt.
– Te tudod, mit keresnek… – felvonta egyik szemöldökét, az arcán csodálkozás suhant át. Lassan elindult felé, majd megállt előtte, és mélyen a szemébe nézve kereste a választ. Victoria azonban gyakorlott volt az érzelmei elrejtésében, így a férfi semmit nem olvashatott ki a fejéből. Azt azonban érezte, milyen erősen próbálja a nő elrejteni a gondolatait.
– Tudod, mit… illetve kit keresnek. – Deucalion lassan elment mellette, szemét le sem véve a nőről kerülgetni kezdte. – Ezért alakult a Patrónus, igaz? Megvédeni a fegyvert.
Deucalion most az egyszer tévedt. A Patrónus egyidős volt ezzel a várossal, és akkor a fegyver még nem is létezett.
– Ó, igen – suttogta a férfi. Lágyan végighúzta ujját a nő arcán, miközben a háta mögé került. Victoria nem mozdult, inkább a többi négy alakot figyelte, akik hozzá hasonló mozdulatlanságban álltak.
– Ki az a nő, vagy férfi, akire az angyaloknak ennyire szüksége van?
– Az angyalok tévedésben vannak – suttogta Victoria. – Nincs fegyverünk, hacsak nem a tőrre és lándzsára gondolsz.
Deucalion mosolygott ugyan, de a szeme vészjóslóan felvillant.
– Előbb-utóbb úgyis kiderül, drágám. Nincs háború, ha az egyik félnek nincsen aduja.
– Talán ezért állunk vesztésre.
– Ó, nem – mosolygott a férfi. A háta mögött villogni kezdett a lámpa, ami a rejtett érzelmeit tükrözte. – Ti csak el akarjátok hitetni velük, hogy vesztésre álltok.
Victoria legszívesebben felnyögött volna, de azzal elárulta volna magát. Deucalion észjárása mindig is gyors volt, előtte nem lehetett semmit titokban tartani.
– Ez az első alkalom, hogy a nektorinok valamelyik oldalra állnak. Nem véletlenül, Victoria. – Deucalion hátralépett. – Elfogunk jönni értetek. A Patrónus nem fog sokáig élni, ezt tartsd észben. Ez a város már nem az igézőké. Jobban teszitek, ha átálltok.
Deucalion hátat fordított, majd mikor társai mellé ért, még visszanézett.
– Valami hatalmasabb közeleg, mint az angyalok. És velük ellentétben… Ez mindenkit meg fog ölni.

* * *

Hirtelen ébredtem, levegő után kapkodva. Zúgott a fejem a kialvatlanságtól, és az álomtól, amiből felriadtam. Nyeltem egyet, igyekezve leküzdeni az álom emlékeit, és felültem az ágyban. Ahogy a takaró lecsúszott rólam, vacogni kezdtem.
Az ablak tárva-nyitva állt, hideg fuvallat, és eső szaga tört be. Felpattantam, becsuktam az ablakot, és behúztam a függönyt, közben feljegyeztem magamban, hogy le kell szokom arról, hogy nyitva hagyjam éjjelre az ablakot.
A szoba így félhomályba burkolózott, az egyetlen fényforrás az órám zöldes derengése volt, ami fél hatot mutatott. Vettem egy mély levegőt, és nekidöntöttem a fejem a falnak.
Gondoljuk ezt át rendesen – utasítottam magam. Az, hogy Mrs. Darkkal, és az öt alakkal álmodtál, még nem jelent semmit. Az sem biztos, hogy tényleg ismerték egymást. Tételezzük fel, hogy ez most tényleg csak álom volt.
Ilyen gondolatokkal indultam a fürdőszobába, hogy fogat és arcot mossak. De csak a kezemet tudtam lefoglalni a reggeli készülődéssel, a gondolataimat nem. Az álmaimról már gyakran bebizonyosodott, hogy jelentőségük van, és ez a tény egyre gyakrabban vágott pofon. Most azonban mentségemre lehetett szólva, hogy az elmúlt napok eseményei nagy valószínűséggel befolyásoltak.
Öt nap telt el azóta, hogy Mrs. Darkot holtan találtuk az iskola előtt. A rendőrség gyilkosságnak titulálta, de mégis ki gyilkolna meg egy tanárt épp a bejárati ajtó előtt? És ha még így is lett volna, hová lett a gyilkos? A rendőrség jelentéséből ítélve alig öt perc telhetett el aközött, hogy Dark meghalt, és aközött, hogy mi kiértünk az ajtón. De az iskola körül nem találtak autóra vagy motorra utaló nyomokat, és még csak gyanúsítottak sem voltak. Az arra járók mind azt mondták, senkit se láttak a parkoló közelében. Vagyis az illető – ha csakugyan gyilkosságról van szó – vagy gyalog közelítette meg az iskolát, és jól elrejtőzött, vagy nem volt… nos, nem volt ember.
Megtöröltem az arcom egy törülközővel, és anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna a tükörképemre visszaindultam a szobámba. Öt napja ez volt az első alkalom, hogy aludni bírtam, minden éjjel a gyilkoson járt az eszem, és azon, hogy vajon miért akarhatta megölni Mrs. Darkot.
Patrónus.
Felsóhajtottam, és megráztam a fejem, hogy kiverjem belőle az álmot. Alex nélkül nem töprengek ilyesmin – döntöttem el. Kettőnk közül ő az, aki tud racionálisan gondolkodni, én pedig az, aki rendszerint pánikba esik.
Visszamentem a szobámba, és sietve felöltöztem, hogy mielőbb beszélhessek Alexszel. Csak egy pillantást akartam vetni magamra a tükörben, de rémesen rossz ötlet volt.
Az utóbbi pár hét alatt rájöhettem volna, hogy tükörbe nézni rosszabb, mint megtalálni az igazgatód holtestét a parkolóban. A gyér fényben szinte alig láttam valamit, de amit képes voltam kivenni a tükörképemből, az épp elég volt ahhoz, hogy a döbbenet elszorítsa a torkom.
A befestett tincs a hajamban őszen csillogott; ledobta a festéket.

Alex arca a szokottnál is mogorvább volt, amikor felfirkálta a nevemet a padra. Egyetlen szót sem szólt mióta meglátta a hajam, csak firkálgatta a nevem a padon, ami lassan olyan vastag lett, hogy a betűk szinte egymásba mosódtak.
– Kérlek, mondj valamit – sóhajtottam.
– Gondolkozom – morogta, és olyan erővel satírozta az L betűt, hogy szinte kifúrta vele az asztalt.
– Hát elég ijesztően csinálod – jegyzetem meg.
Sötét pillantást vetett rám.
– Bármit is jelent ez…
– Tudjuk, mit jelent – mutattam rá. – Hogy az árnyak tehetnek az őszülésről, vagyis nem lehet csak úgy befesteni, és úgy tenni, mintha ott sem lenne.
– Egyetértek Lunával – jött egy ismerős hang az ajtóból. Odakaptuk a fejünket, és még láttuk, ahogy Mr. Fox kulcsra zárja az ajtót.
– Ijesztő professzor mióta van a mi csapatunkban? – suttogta Alex.
– Csak ő segíthet – suttogtam vissza.
– Te hívtad ide? – dörmögte hitetlenkedve. Ciccentve leintettem, és Fox felé fordultam, aki időközben az asztalunkhoz lépett.
– Miért nem tűnt el?
– Épp az előbb mondtad – intett felém. – Nem az öregedés okozza, hanem az árnyak. Ha pedig az életet kiszívják valakiből, az csak nagy nehézségek árán szerezhető vissza.
– De lehetséges, nem? – kérdezte Alex. – Van gyógymód.
– Talán. De még nem tudom biztosan.
Alex halkan ciccentett. Sípcsonton rúgtam az asztal alatt, és szigorú pillantást vetettem rá.
– Egyelőre annyit tehetünk, hogy elrejtjük. Alex, add neki a baseballsapkád!
Alex engedelmesen levette a fekete sapkát a fejéről, én pedig lófarokba fogtam a hajam, és fejemre húztam.
– Most pedig, Luna – folytatta Mr. Fox és az asztalra támaszkodott. – Szeretnék hallani az álmodról.
Alex felém kapta a fejét, én viszont csak döbbenten tátogtam.
– Honnan…
– Ne törődj vele, honnan tudom – legyintett türelmetlenül. – Mondd el, mit hallottál!
Lenyeltem a csodálkozásomat, és belefogtam, hogy elmeséljem az álmom. Alex remek közönség volt; a hatásos részeknél hol összevonta a szemöldökét, hol eltátotta a száját, mikor pedig ahhoz a részhez értem, hogy a nektorinok átálltak az angyalok oldalára, felszisszent. Fox ellenben végig feszült figyelemmel hallgatott, az arca olyan volt, akár egy álarc.
– Oké, álljunk meg – emelte fel Alex a kezét. – Mi a franc az a Patrónus?
– A Patrónus egy szervezet, melyet a város védelmének érdekében hoztak létre – felelte Fox komoran. – Tizenhárom Patrónus van, a tizenhárom igéző emlékére.
– Milyen igéző? – kérdeztem.
– Oxana, az igézők akkori vezetője tizenkét társával együtt küldte át William Graysont a túlvilágra.
– Na, várjunk csak! – ráztam meg a fejem. – Azt hittem, William meghalt egy tűzben.
– Mondjuk inkább úgy, hogy eljátszotta a saját halálát, hogy visszavonulhasson, és észrevétlenül tervezgethessen.
– Mit? – vonta fel Alex a szemöldökét.
– A fegyvert, amit Mrs. Dark említett – mondta Fox lassan.
– De Deucalion azt mondta, egy emberről van szó – mondtam. – Az angyalok egy embert keresnek, nem egy tárgyat.
Fox szeme elsötétedett.
– Maga tudja – állt fel Alex. – Tudja, kit keresnek.
– Alex…
– Ne! – csattant fel dühtől eltorzult hangon. – Hát nem látod, hogy pontosan tudja, mi történik?! – Vádlón a férfire mutatott, a szemében harag égett. – Minden kérdésünkre magánál van a válasz, de látszólag nem akar segíteni!
– Alex…
– Nem, Luna! Ő nem segít nekünk. Meséli a történeteit, de vajon mennyi igaz belőlük? El lehet egyáltalán hinni neki valamit, amikor nem csinál mást, csak régi horror sztorikat mesél?
Dermedten ültem a székben és Alexre meredtem. Azóta éreztem, hogy nem bízik Mr. Foxban, mióta megtudta, hogy Tanácstag volt.
– Segíteni szeretnék, Alex – mondta Fox békítően. – De én sem tudom mindenre a választ.
– Tanácstag volt, ismeri a túlvilágot, tudja, mi történik Lunával, tudja, mit álmodik, tudja, hogy William akárkicsoda nem halt meg tűzben, és hogy egy kitudja hány ezeréves banya küldte a túlvilágra – sorolta Alex indulatosan. – Azt mégsem tudja, hogyan állítsuk meg Luna öregedését. – A szeme villámokat szórt Foxra, de az rezzenéstelenül állta a pillantását. – De igaza van, én kérek elnézést, hogy kételkedem magában.
Elismerően néztem Alexre, mert ebben nem tudtam vitatkozni vele. Fox egy két lábon járó enciklopédia volt, de mindig csak annyit mondott, amennyit ő akart. Sosem adott egyenes válaszokat, rejtélyes volt, és nem feltétlenül jó értelemben. Azonban Fox volt az egyetlen ebben a városban, aki segíthetett nekem, még akkor is, ha többet tudott, mint amennyit elárult.
Óvatosan megfogtam Alex ökölbeszorított kezét, és magam felé fordítottam, hogy rám figyeljen.
– Én bízom benne – mondtam halkan. – Nem tehetek mást. Rajta kívül senkit nem ismerek, aki segíthetne, úgyhogy nincs más választásom. Nem várom el ezt tőled is, csak… – Nem tudtam befejezni a mondatot, mert a telefonom csörgése félbeszakított. Felsóhajtottam, előhalásztam a zsebemből, és a képernyőre pillantottam.
Ian Cruz.
Alexre néztem.
– Nem emlékszem, hogy elkértem volna a számát. Arra meg végképp nem, hogy el is mentettem volna… – A telefonra meredtem. – Sőt arra sem emlékszem, hogy én megadtam volna neki az enyémet.
A telefon kitartóan csörgött a kezemben.
– Vedd fel! – mondta Alex és Fox egyszerre.
Valamilyen ismeretlen okból remegett a kezem, amikor lenyomtam a gombot. Kihangosítottam, és letettem az asztalra a telefont.
– Ian?
– Nem egészen, de remélem, nem okozok túl nagy csalódást.
Meghűlt a vér az ereimben. A jeges, gúnyos hangtól végigfutott a hátamon a hideg, libabőrös lett a karom, ahogy felismertem. A tekintetem találkozott Alexéval, akinek fogalma sem volt semmiről, majd Foxéval, akinek viszont az arcára fagyott minden érzelem.
Ugyan csak a második alkalom volt, hogy hallottam ezt a hangot, mégis azonnal felismertem.
– Deucalion.
A szó megállt a levegőben, és elég volt ahhoz, hogy Alex arcára ráfagyjon a döbbenet.
– Nem lep meg, hogy tudod, ki vagyok – mondta nyájasan a férfi. A háttérből ismerős ordítás hangzott, mely nyomán a szívem kihagyott egy ütemet.
– Ian? – A hangomat eltorzította a rémület.
– Ó, igen, ő is itt van. De tudod, sokkal jobban örülnék egy olyan csinos társaságnak, mint te.
– Rohadék! – fröcsögte Alex.
– Á, szóval Alex is veled van. – Deucalion hangjából mosolyt éreztem. – De én veled szeretnék beszélni, Luna. Kettesben.
– Arra ne is számítson! – csattant fel Alex. – Luna nem megy sehova!
– Lenyűgöző a védelmezésed, Alex, bevallom, csodállak is érte. De azt hiszem, Luna egyedül is el tudja dönteni, mi a helyes.
Értelmetlen lett volna megkérdezni, honnan tudja a nevem, vagy honnan ismeri Alexet, úgyhogy nem is pocsékoltam rá az időt.
– Mit akar tőlem? – A hangomból csepegett a düh, de a félelem elszorította a torkom, így nem magabiztosnak hatott, sokkal inkább mintha fuldokoltam volna. De nem csak magam miatt rettegtem, hanem Ian miatt is.
– Van nálad valami, ami az enyém.
Összevontam a szemöldököm.
– Akármi is az, nem adom oda magának!
– Akkor Ian Cruz meghal – mondta nemes egyszerűséggel, és szavai megerősítése képen a háttérben velőtrázó ordítás hangzott fel. Összerezzentem a hangjában csengő egykedvűségtől. Tudtam, hogy nem hazudik.
– Jobb, ha sietsz – elhallgatott egy pillanatra, szinte éreztem, ahogy a mosoly elterül az arcán. – De ha nem jössz, úgy is jó – szívesen eljátszom itt a fiúval, míg ki nem leheli a lelkét. Tudod, az ő fajtáját nagyon nehéz megtörni, megölni pedig pláne, én pedig imádom a gondolatot, hogy én lehetek az, akit e megtiszteltetés ér.
– Hol találkozzunk? – A hangom megremegett, és ezért átkoztam magam, de a pánik eleven élőlényként szorította el a torkom.
– A templomban. Naplementéig adok időt, hogy elhozd nekem, ami az enyém. Ha nem érsz ide, Ian megismeri az igazi kínt.
A vonal megszakadt, az osztályra síri csend telepedett. A telefonomra meredtem, de nem is láttam; az agyam kattogott, próbáltam valami tervet kovácsolni, de csak arra tudtam gondolni, mi lesz, ha Deucalion nem vár naplementéig…
– Mit akar tőled? – kérdezte Alex, megtörve a csendet.
– A nyakláncát.
– Nálad van egy nektorin nyaklánca? – kerekedett ki Mr. Fox szeme.
– Akkor hagyta el, mikor betört az otthonomba.
A nektorin szó úgy visszhangzott a fejemben, mintha a férfi a fülembe kiabálta volna, és hideg déjà vu érzés öntött el. Mrs. Dark is ezt a szót használta az álmomban.
– Betört a házadba…? – visszhangozta Fox. – Nem, ez most nem számít – hárította el a témát. – Nem kerülhet vissza hozzá! – jelentette ki hideg eltökéltséggel a hangjában. – Ez nagyon fontos, Luna, Deucalion nem kaphatja vissza a láncát! A nektorinok a nyakláncuk nélkül sebezhetők, és bármit megtennének, hogy visszakapják.
– Például megölnének valakit? – csattantam fel.
– Az a gyanúm, Luna, hogy Deucalion sokkal több tud az angyalok terveiről, mint szabadna neki, és ezt felhasználhatjuk.
– Ő viszont Iant használja fel – vágtam rá. – Nem fogom kockáztatni az életét, csakhogy kiderítsem az angyalok tervét! Egyáltalán mit akar velük? Évek óta színüket sem láttuk!
– Ha átélted volna, amit én, nem örülnél így a csendnek – mondta komoran. – Deucalion pedig nem ölné meg az egyetlen esélyét arra, hogy visszakapja a láncot.
– Szerintem meg simán megtenné, és meg is fogja tenni – szólt közbe Alex. – Utána pedig egyszerűen eljön értünk, kinyír minket, elveszi a láncot, és vidáman dalolva eltűnik a naplementében – tárta szét Alex a karját, és sajnos igaza volt.
– Nem öli meg Iant – jelentette ki Fox. – Azzal elveszítené az egyetlen esélyét, hogy visszaszerezze a láncot, és akkor vége van. A nektrinok nem sokáig élnek a nyakláncuk nélkül.
– Tegyük fel, hogy így van. De akkor sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy valószínűleg ő ölte meg Mrs. Darkot, és talán még tizenkét másik ember kivégzését tervezi.
– Már csak kilencét.
– Tessék? – kaptam fel a fejem.
– Már csak kilenc Patrónus van – sóhajtott Mr. Fox. – És igen, Deucalion valószínűleg meg akarja ölni mindet.
– Mrs. Darkon kívül ki volt a másik három, aki meghalt? – ráncolta Alex a homlokát.
– Danielle, Aaron és Lilian Turner. – Mr. Fox lassan ejtette ki a három nevet, s közben engem fürkészett.
Mintha gyomorszájon vágtak volna a szavai.
Öt éve, november 12-én a szüleim és a nővérem a nyugati kapuknál álltak őrt egész éjjel. Rám Mrs. Taylor vigyázott, és ő is volt ott velem, mikor Matthew Blackwell, az akkor még új polgármester, két nappal később bejelentette, hogy a szüleimet és a nővéremet eltűntnek nyilvánítják; két napja ugyanis nyomuk veszett. A férfi semmit nem volt hajlandó mondani a körülményekről, és a nyomozást is hamar lezárta, méghozzá azzal az eredménnyel, hogy a családomat meggyilkolták. Mrs. Taylor ellenkezése ellenére Blackwell elvitt a nyugati kapuhoz, hogy a saját szememmel láthassam: a kapu előtt vért és dulakodásra utaló nyomokat találtak. Ám a gyilkos sosem került elő, én pedig soha nem kaptam magyarázatot arra, miért ölték meg őket.
Most azonban minden világossá vált. Nem csak az, hogy Deucalion megölte a szüleimet és a nővéremet –, ahogy azt valószínűleg Mrs. Darkkal is tette –, hanem az is, hogy azért kellett meghalniuk, mert Hellfire Patrónusai voltak. Aznap éjjel a várost őrizték, és ez az életükbe került. Anya, apa és Lilian ugyanis igézők voltak, akik halálukig védelmezték a várost – és akiket Deucalion megölt.
Őrületes, minden elemésztő harag lobbant bennem, a bosszúvágy ismeretlen, hömpölygő ereje felrobbant bennem. Meg akartam ölni Deucaliont, szét akartam szaggatni, cafatokra tépni, hogy könyörögjön minden egyes percért, amit még hátra volt neki. Meg akartam fizetni neki, amiért elvette a családomat.
– Danielle és Aaron… na neee – tátotta el a száját Alex.
– A szüleid éveken át harcoltak az angyalok elnyomása ellen, de mikor a forradalom elbukott, a Tanács őket vette elő. Az apád ugyanis maga ellen fordította őket, és a Tanács a szüleidet hibáztatta a bukásért, és sajnos igazuk volt – hajtotta le a fejét.
– Nem okolhatták csak őket! – tiltakoztam. – Mire van akkor a Patrónus? Az ő feladatuk lett volna megvédeni a várost!
– A Patrónus háborús időszakban feleslegesnek bizonyult, a fejetlenség, a bizonytalanság meggyengítette őket. – Fox felnézett rám szürke, fáradt szemeivel. – A szervezet azért jött létre, hogy megvédje a várost az angyaloktól, nem azért, hogy harcoljon ellenük. Így csak már mikor a dolgok elcsendesedtek, hozták létre újra a Patrónust, ami azóta is működik.
– Ez úgy hangzik, mintha valami tárgyról lenne szó – jegyzet meg Alex.
– Gyakorlatilag arról is van – bólintott Fox. – A tizenhárom igéző ereje védi a várost, olyan, akár egy burok, ami ellen az angyalok hatalma mit sem ér.
– Amíg el nem pusztítják a Patrónus tagjait – fejeztem be helyette. – Mrs. Dark is egy Patrónus volt?
– Az volt, és ezt Deucalion is tudta. – Mr. Fox kinézett az ablakon, tekintete a távolba révedt. – Azt hiszem, a Tanácsnak igaza volt. Deucalion az angyalok oldalára állt.
– De mi köze ennek Ianhez?
– Nálad van Deucalion nyaklánca, nála pedig egy fiú, akit kedvelsz. – Fox vállat vont. – Csali.
A kezem ökölbeszorult.
– Megölöm – jelentettem ki hideg dühvel.
– Mind ezt szeretnénk – bólintott. – Deucalion az angyalok megbízottja, és ha megöli a Patrónust, a város komoly veszélybe kerül.
– Mrs. Dark valami olyasmit mondott, hogy a nektorinok nem állnak egyik oldalra sem. Akkor Deucalion miért állt mégis az angyalok mellé?
– Nagyon jó okának kellett lennie rá, ugyanis Deucalion tisztel minden nektorin szabályt és hagyományt, köztük azt is, hogy a nektorinok semmilyen körülmények között nem avatkoznak az igézők és az angyalok ügyeibe. – Fox fáradtan sóhajtott. – Fogalmam sincs, mi késztette mégis arra, hogy megszegje a szabályokat.
– Talán a hatalom – vont vállat Alex. – Azért az emberek sok mindenre képesek.
– A nektorinok büszkék. Nekik nincs szükségük a hatalomra azért, hogy féljenek tőlük.
– Mit… – kezdtem, de a csengő hirtelen felordított, és nem tudtam befejezni.
Fox kettőnkre nézett.
– Egyelőre éljük túl a mai napot. Deucalion nem váltja be az ígéretét naplementéig. Az utolsó óra után várjatok meg a bejárat előtt.
– Minél tovább halogatjuk, Ian annál többet szenved! – vetettem ellent.
– Egyelőre semmit nem tehetünk. Deucalion nem kaphatja vissza a láncot, és egymagunkban pedig nem mehetünk a nektorinok ellen. – Azzal sarkon fordult, és az ajtóhoz ment, hogy kinyissa az első órára érkező diákoknak.

Azt hittem, Fox csak viccelt, mikor azt mondta, maradjunk a suliban. Azonban a töri óra végre rájöttem, hogy nagyon is komolyan gondolta. Egyetlen szó nélkül hagyta el a termet, és amikor utána kiabáltunk, még csak vissza se nézett.
Fogalmam sem volt, hogyan fogom túlélni a napot, mert egy időzített bombának éreztem magam, ami bármikor felrobbanhat. Elképzelésem sem volt, hogyan menthetnénk meg Iant anélkül, hogy visszaadnánk a nyakláncot, vagy hogy Deucalion megölne minket. Hármunk közül egyedül Foxnak lett volna esélye, de öt férfi ellen még ő is kevés volt.
Alex egésznap ádáz arcot vágott és a gondolataiba merült, valószínűleg valami Star Wars féle csatát tervezgetett, amitől én halálra rémültem. Legszívesebben lekötöztem volna őt egy pince mélyén, és otthagytam volna addig, amíg ez az egész le nem folyik. Nem bírtam volna elviselni, ha valami baja esik, már a gondolatától is irtóztam… De tudtam, hogy ő sosem maradna otthon, amikor mindenki más az életét kockáztatja. Kénytelen voltam végignézni, ahogy a legjobb barátom is kockára teszi a sajátját.
Nem tudom, hogy vészeltem át a napot, mert minden percben rágott az aggodalom, és néha már úgy éreztem, hogyha tényleg lennének fogai, én már csak egy oszló test lennék. Az idő csigalassúsággal telt, nem érdekelte, hogy nekem sietnem kell, sőt, mintha minden egyes kattogása is egy gonosz kacaj lett volna.
Az utolsó óra után elsőként pattantunk fel a padból, és rohanvást siettünk az udvarra. Mr. Fox már kint állt a kocsija mellett, és amikor észrevett minket, intett, hogy igyekezzünk. Átvágtunk a parkolón, és bevágódtunk a Toyota hátsó ülésére.
– Remélem, nem gondolja, hogy mi hárman el tudunk bánni Deucalionnal… – Alex falfehér arccal tördelte a kezét, a vak is láthatta, hogy mindjárt elájul az idegességtől.
– Természetesen nem – felelte Fox. Sebességbe tette a kocsit, majd a gázra taposott, és az autó olyan sebességgel lőtt ki, hogy mind a hárman az ülésbe préselődtünk.
– Ez megnyugtató – döntötte hátra a fejét Alex.
– Ha nem hárman készülünk megmenteni Iant… – kezdtem, de Fox a szavamba vágott.
– Először is: a láncot védjük, és csak másodsorban mentjük meg Iant. Másodszor pedig: akik ma a segítségünkre lesznek, azokról egy szót sem szólhattok. Világos? – Fox jobbra rántotta a kormányt, én pedig lendületesen rádőltem Alexre, aki viszont az ablakhoz préselődött. Fox a gázra taposott, és olyan sebességgel söpörtünk végig az úton, hogy a házak egyetlen sötét folttá mosódtak össze.
– Pedig pont azon gondolkoztam, hogyha túlélem a mai napot, elmegyek gyónni – gúnyolódott Alex, miután fel tudott egyenesedni. – A papnak a füle is kettéállna, ha meghallaná, kik jártak a… – Alex hirtelen elhallgatott.
– Na, várjunk csak… – kezdte, de aztán Fox bevett egy éles kanyart, és mindketten jobbra borultunk. –… mi a fene van a pappal?
– Mi lenne vele? – értetlenkedtem.
– Hogy ő egy rohadt pap! – üvöltött Alex. – Vagyis a fél életét a templomban tölti.
Felé kaptam a fejem.
– Vagyis ott volt, amikor Deucalion odavitte Iant. – Alexszel egymásra meredtünk.
– Egy okkal több, hogy mihamarabb odaérjünk – mondta Fox, és egyúttal a fékre taposott, mi pedig lefejeltük az ülést.
– Emlékeztess, hogy soha többet ne üljek olyan kocsiba, amit Fox vezet – morogta Alex a homlokát dörzsölve.
Kipattantunk az autóból, és futva indultunk el a ház felé. Mr. Fox otthona lenyűgöző volt, de abban a pillanatban nem volt időm felmérni. Fox feltépte az ajtót, majd előre engedett minket. Én mentem be először, de az ajtóban meg is toppantam.
Mr. Fox luxusnappalijában nyolc ember állt egy nagy, sötét faasztal fölé görnyedve, és heves vitába bonyolódtak. Az ajtócsapódásra azonban mindannyian felnéztek…
– Anya? – Alex befurakodott mellettem, és elképedve meredt a csapat közepén álló, csinos, szőke hajú nőre. – Te… de hogy… – Alex nem talált szavakat.
– Szia, Alex – mosolygott rá Mrs. Blackwood, de aggodalmas ránc jelent meg két szemöldöke között.
– Anya… – Próbálta rendezni az arcvonásait, de a szeme kikerekedett a döbbenettől.
– Luna, Alex… Bemutatom a Patrónust.
A sötét, modern bútorokkal berendezett nappali közepén egy csapat olyan ember állt, akikről sosem gondoltam volna, hogy egy titkos szervezet tagjai. Minddel találkoztam már a városban, de soha egyikük sem adta jelét, hogy természetfeletti módon védelmeznék a várost… Majd ahogy egytől-egyik végignéztem az embereken, a felismerés olyan gyorsan jött, mint a villámcsapás.
Mrs. Blackwood, aki a kórház főorvosa volt, Mrs. Taylor, aki az árvaházban dolgozott, Ethan, aki rendőr, és Mr. Fox, aki tanár… Mindegyikük a város védelmét szolgálta, de az átlagos polgárok előtt rejtve maradt a „védelem” igazi fogalma.
– Te is, anya… – suttogta Alex. A szemében mély fájdalom égett, választ várt, talán hogy az anyja letagadja a nyilvánvalót, vagy hogy nagyon jó magyarázattal szolgál. De Mrs. Blackwood nem szólt; sőt mi több, úgy nézett fiára, mintha kilétének eleve nyilvánvalónak kellett volna lennie, és nem érti Alex felháborodását.
Mikor a tekintetem találkozott Mrs. Blackwoodéval minden rosszallásomat belesűrítettem egy grimaszba, majd elfordultam. Kinyújtottam a kezem, és megfogtam Alexét. Nem nézett rám, de megszorított a kezem.
– Mi lesz, álldogáltok még ott, vagy csinálunk is valamit? – dörrent az egyik férfi.
Alexszel közelebb léptünk a hatalmas asztalhoz, amin a város térképe feküdt kiterítve és telerajzolva mindenféle jelekkel, mellette pedig a templom alaprajza volt felvázolva. A kacskaringós vonalak között néhol egy-egy nagy X volt berajzolva, felettük nevekkel. Több rész is át volt satírozva, amiben felismertem a templom, és a város alatt futó betonjáratokat.
– Itt fogunk bemenni. – Mrs. Blackwood végighúzta az ujját a templom falán. – Kintről indul egy járta, körbe a templomon, de nagyjából egy méter magas, így csak a csapat egyik fele tudja használni. Jobb, ha szétválva kerítjük be a helyet, valószínűleg Deucalion emberei is ezt tervezik. Ha valakit megtámadnak, vagy csak mozgást lát, azonnal jelezzen! – A csuklója belsejében lévő apró, egymást keresztező kör alakot alkotó vörös vonalakra mutatott. Ismertem ezt a jelet, láttam már az anyámon, mielőtt meghalt. A vörös jel feketére vált, ha a tulajdonosa rányomja az ujját, majd a seb izzani kezd a társai kezén, jelezve, hogy baj van. Csak hogy akármilyen biztonsági intézkedéseket is akartak tenni, nem tehették.
– Deucalion azt akarja, hogy egyedül menjek – néztem rájuk. – Nem láthatják meg magukat. A többi négy nektorin pedig valószínűleg szemmel tartja a környéket, esélyük sem lesz a járat közelébe jutni. Ha pedig átverjük Deucaliont, megöli Iant. – Nem akartam bele gondolni ebbe az eshetőségbe, de sajnos ez is egy lehetséges forgatókönyv.
– Eltüntethetjük a nyomainkat a levegőből – mondta az egyik férfi olyan magától értetődő hangon, hogy úgy éreztem, én vagyok itt a legostobább.
– De láthatatlanná nem válhatnak – mondta Alex. – Nem mehetnek a templom közelébe, anélkül, hogy észrevennék magukat. És ha ez megtörténik, nem csak Ian, de Luna is veszélyben lesz!
– Nekem kell mennem! Deucalion a nyakláncot akarja, nem? – néztem körbe. – Akkor elviszem neki. Amint a többiek megérzik a jelenlétem, legalább ketten oda fognak jönni, hogy körbevegyék a templomot. Ha szerencsénk van, Deaucalion velem lesz elfoglalva, és csak akkor veszi majd észre, hogy két embere kiesett, mikor már késő lesz. Míg ők velem lesznek elfoglalva, maguk a járathoz tudnak menni. – Nem hittem benne, hogy sikerülhet, de bíztam Foxban, és a Patrónusban.
– Ésszerűen hangzik – bólintott Alex.
– Leszámítva azt az apróságot, hogy mivel elfogták a papot, valószínűleg kihúzták belől, hányféle kép lehet bejutni a templomba – támaszkodott Fox az asztalra.
– Elfogtak egy papot? – vonta fel Mrs. Blackwood a szemöldökét.
Fox bólintott.
– A nektorinok nem ejtenek foglyokat – vonta össze a szemét az egyik férfi. Ő volt a legfiatalabb, legfeljebb huszonöt éves lehetett. Magas, izmos, testén tetoválások futottak végig, fülbevaló gyanánt egy apró, ezüst kardot viselt, mélyen ülő kék szemei sokat tudóan csillogtak. Ő volt Ethan.
– Ők nem is fogolynak szánták. Gondolom kiszedtek belőle mindent, amit akartak, aztán megölték.
Összeborzongtam, míg a többiek csak a fejüket csóválták.
– Nem kaphatja vissza a láncot – jelentette ki egy sötéthajú férfi elszántan. – Évszázadok óta senki nem tudta megszerezni egy nektorin láncát. Most, hogy ez nálunk van, nálunk az előny is – csillogott a férfi szeme.
– Ne légy ennyire feldobva, Chris! – szólt rá Mrs. Taylor. – Deucalion nagyon dühös lesz, ha Luna a nyaklánc nélkül jelenik meg. És nem akarom kockáztatni az életét!
– Egyáltalán miért egy tizenhét éves lányra bízzuk az ügyet? – horkantott Chris megvetően. – Nincs tapasztalata, Cassie, még soha nem harcolt, nem fogja tudni kezelni a helyzetet! Eluralkodnak rajta az érzelmei, és tönkreteheti az akciót!
Dühösen felszegtem az állam.
– Deucalion engem hívott! Vagy én megyek, vagy senki. És ha azt gondolja, hogy én élvezem ezt, hát nagyon téved! A legjobb barátom, az édesanyja és a töri tanárom is az életét kocáztatja. Szóval, ha azt hiszi, hogy nekem ez jó buli, gondolja át újra! – Mély levegőt vettem, és folytattam: – Szívesebben hagynám olyanokra ezt a feladatot, akiknek több a tapasztalata. De Deucalion engem hívott. Nem magát, Chris, nem Mr. Foxot, és nem a Patrónust. Engem! – böktem meg a mellkasom.
– Luna jól mondja – bólintott Mrs. Blackwood békítően. – Csak ő mehet a templom közelébe, minket azonnal észrevennének.
– De nem mehet oda védelem nélkül – rázta a fejét Alex, a szeméből aggodalom sütött.
– Nem is fog! – Ethan az asztalra támaszkodott. – Kocsival követjük Lunát, és nem túl közel a templomhoz megállunk. A nektorinok arra számítanak, hogy támadás éri őket. Hadd lepődjenek meg, amikor Luna egyedül érkezik a találkozóra – vigyorgott fel rám, majd az alaprajz fölé hajolt. – Van egy alagút a templom alatt, ami az erdőből indul, az elég messze van ahhoz, hogy észrevétlenül közelebb lopózzunk. – Végighúzta az ujját egy egyenes vonal mentén. – Hol egy… – körbenézett, majd a szekrényhez sietett, felkapott egy ceruzát, és ismét az asztal fölé hajolt. A lap szélétől lassan haladt a templom hátsó része felé, majd a jobb oldalán megállt. – Itt az alagút vége – bökött oda, ahol a vonal véget ért.
– Azt hiszem, ott állnak a gyóntatószékek – fintorgott Mrs. Blackwood. Alex prüszkölve felnevetett.
– Shelley és én a kocsiban maradunk, hogy szemmel tartsuk a többi nektorint – mondta, Ethan, Mrs. Blackwood pedig bólintott.
– Nash, Cassie és Nick mennek az alagúton át – adta ki Chris az utasítást. – Dave, Rhett és én megyünk Adriannel.
Mindenki bólintott.
– Luna – fordult felém Fox, komor arcán aggodalom ült. – A te feladatod az lesz, hogy húzd az időt, míg mi be nem érünk. Deucalion nem szerezheti meg a nyakláncot, de nem szeretném, ha bajod esne. Ha nem érünk oda időben, ne törődj azzal, amit mondtunk. Add oda a nyakláncot és hozd ki Iant!
Chris dühösen felmordult, de Fox csendre intette.
– Rád és Alexre is felrajzoljuk a Hívójelet, de csak abban az esetben használjátok, ha vészhelyzet van.
Bólintottunk, de az én torkomban gombóc gyűlt az idegességtől. Úgy tűnt, a Patrónus mindent előre kitervelt, míg mi a suliban voltunk, sőt egyikük sem tűnt idegesnek. Valószínűleg számukra ez rutinmunka volt, de Alexnek és nekem ezen az életünk múlhatott. Nem arról volt szó, hogy nem bíztam bennük, de túl sokat veszíthettünk, és a tervnek túl sok buktatója volt.
– Fegyver is kelleni fog – mondta Mrs. Taylor.
Fox szó nélkül átvágott a szobán, elindulta hosszú lépcsősor felé, majd a hetedik lépcsőfoknál megállt. Leguggolt, és teljes erejéből ütögetni kezdte a lépcsőfokot.
Alexszel összenéztünk, mire ő a halántékához emelte a mutatóujját, és fintorogva forgatni kezdte, jelezve, hogy szerinte Foxnak elment az esze.
   Hirtelen kattanás hallatszott, majd a lépcsőfok… nos, kinyílt. Fox a belső részét, mint valami ajtót kinyitotta, majd benyúlt, és egy komplett fegyverraktárt húzott ki.
– Mi a franc… – tátotta el a száját Alex. – Ez egy hadseregre való fegyvert tart a lépcsőjében!
– Ez az egyetlen hely, ahol nem találná meg senki – vont vállat Fox.
A Patrónus tagjai egyenként a lépcsőhöz mentek és kiválasztották a maguk fegyverét. Ám ezek a fegyverek kicsit mások voltak, mint amit egy hadseregben használnak. Néhányról első ránézésre el sem tudtam dönteni, hogy mi lehet, de voltak felismerhető eszközök is, mint például a tőr és a kard. Nem volt időm megkérdezni, melyik fegyver mire való, mert a Patrónus már felszerelkezett, és Fox becsukta a lépcsőbe rejtett raktárt.
– Luna… – egyenesedett fel. A kezében egy hullámos pengéjű tőrt tartott, melynek markolata apró, sötétlila kövekkel volt kirakva, a pengéjébe számomra ismeretlen szimbólumokat véstek. – Ez a tőr az édesanyádé volt. – Tekintete az enyémet kereste, de én a tőrbe vésett szimbólumokat figyeltem – Ő azt szerette volna, hogy a tiéd legyen. – Felém nyújtotta, én pedig elvettem tőle. A tőr könnyű volt, mintha nem is tartanék semmit a kezemben, de olyan éles, hogy bárkit könnyedén megölhettem volna vele. Fox felé bólintottam, majd a Patrónusra néztem.
– Bemegyek, és szóval tartom Deucaliont, amíg maguk bejutnak. Bármibe is kerül, nem hagyom, hogy megszerezze a láncot. Lesz nagyjából öt percem, utána vagy megöl, vagy megkínoz a láncért. – Nyeltem egyet, de rögtön folytattam. – Annyi idő alatt be kell érniük, és ki kell vinniük Iant. Most ő a legfontosabb! – Egyenként végignéztem a Patrónus tagjain, és most először éreztem úgy, hogy kézben tartom a dolgokat. Az életem darabjaira hullott, mikor az árnyak megjelentek, és végleg porrá zúzódott, amikor a családomat elveszítettem. De most itt volt az esélye, hogy helyrehozzak mindent. Nem veszíthetek el több olyan embert, aki fontos nekem. Nem veszíthetek el valakit, aki végre mellettem állt. Igen, önző voltam, de abban a pillanatban nem számított. Féltem, és tudtam, hogy nem lesz olyan könnyű, mint amilyennek elmondtam, de Ianért össze kellett szednem magam. Engem nem érdekelt a nyaklánc, csak az, hogy őt megmentsem.
És még valami.
Volt egy erősebb ok, valami, ami semmilyen esetben nem hagyott volna meghátrálni, és ami miatt végig kellett csinálnom ezt az egészet. Nem csak Ian.
Nem csak miatta vágtam bele ebbe.


Oda fogok érni.
Ezt hajtogattam magamban, miközben átvágtam az erdőn. A szél lágyan fújta a fákat, az ég már beborult, időnként meg is dörrent. Tulajdonképpen csak a város másik felébe kellett eljutnom, mégis mintha órák óta gyalogoltam volna. Néha az órámra pillantottam, amin mintha felgyorsult volna az idő, minden egyes kattanás fájdalmas visszhangot vert a fejemben.
Megszaporáztam a lépteimet, versenyt futottam az idővel, de attól rettegtem, nem érek oda időben. A szemem előtt Ian arca lebegett, a torkomban gombóc keletkezett az idegességtől, és tudtam, nem fogom tudni megmenteni. Hiába van velem a Patrónus, hiába van itt Alex… Képtelen vagyok rá.
Egy pillanatra megbotlottam egy kiálló gyökérben, és majdnem elterültem, de nem álltam meg.
Oda fogok érni!
A sietség tette, vagy a dimbes-dombos erdő, nem tudtam, de minduntalan elbotlottam valamiben. Mégsem állhattam meg. Ha most megállok, ha egy pillanatra elbizonytalanodom, Ian meghal.
A fejem már zúgott, éreztem az eső illatát a levegőben. Tovább gyorsítottam, mert úgy éreztem, csiga lassú vagyok, míg végül már futottam.
Millió érzés kavargott bennem, de én a dühre összpontosítottam. Amíg van mibe kapaszkodnom, nem lesz baj.
A fák tisztulni kezdtek, majd pár perccel később megpillantottam a magas domboldal tövébe épített templom sötét falait. A felhőkön átsütő nap halvány fénye hosszú árnyákot vetett a nedves aszfaltra. Lassítottam, óvatosan kiléptem az erdőből. Senki sem állta az utamat, minden tiszta volt. A környék csendes volt és békés, egyetlen autó sem járt az utakon, de valójában olyan volt minden, mintha valaki befagyasztotta volna az időt. Semmi nesz nem hallatszott, semmi nem mozdult, még a szél által megrezegtetett levelek zörejét is alig lehetett hallani.
Túl nagy volt a csend.
A szemem a templom magas faajtajára szegeztem, azon is egy díszesen faragott keresztre. Nem gyorsítottam, lassan közeledtem az ajtóhoz, közben füleltem, hátha meghallom az öt alak neszeit. De a saját lépteim zaján és a lélegzetemen kívül semmit nem hallottam. Bekapcsoltam minden érzékemet, és ahogy közeledtem a templom felé, megéreztem a gyenge elektromos pattogást.
„Próbáld szétválasztani őket. Érezd, melyik Deucalioné, melyik a többieké.” – Mr. Fox utasítása érthető volt, de annál nehezebben végrehajtható. Nem bírtam szétválasztani a töltéseket, fogalmam sem volt, hogyan csináljam. Mindegyik olyan egyforma volt, gyenge, és pattogó. Bár ahogy közeledtem egyre erősödtek, de nem eléggé, valószínűleg nem akarták felvonni magukra a figyelmet.
Amikor elértem az óriási faajtót, megálltam. A templom körül minden árnyékban volt, itt már a szelet sem lehetett érezni. Síri csend honolt körülöttem, ami a lehető legrosszabb előjel volt.
Bár hallanék valami zajt – gondoltam. Akármit…
De most nem hallottam. Sem az árnyak sípolását, sem az öt alak gondolatait, sem semmit.
A kilincsre tettem a kezem, és lassan lenyomtam. A tölgyfaajtó nyikorogva kinyílt, épp akkora rés támadt, amin befértem. Óvatosan beléptem.
Az ajtó abban a pillanatban becsapódott mögöttem, és a templom fáklyái fellobbantak. Megcsapott a hideg levegő, és valami orrfacsaró bűz, amit nem tudtam beazonosítani.
Kísérteties fény töltötte be a templomot, ami végigfutott a padsorok aranyozott szegélyein, a falak festményeinek csillogó keretein, és a márvány padlón. A templom magas márványoszlopainak teteje a sötétségbe veszett, a fáklyák keltette fény addig már nem ért el. A falak mentén a magas szobrok most sötéten meredtek le rám, mintha figyelmeztetni próbáltak volna a közelgő veszedelemre.
Mikor a szemem megszokta a félhomályt, az oltár felé pillantottam.
Jeges félelem markolt a szívembe, a borzalomtól még a sikoly is belém szorult, s ledermedtem a döbbenettől.
Ian teste az oltár előtt felállított keresztre feszítve ernyedten lógott, a testén mély vágások éktelenkedtek, melyekből vörös patakban folyt le a vér, alatta bíborszínű tócsa tündökölt. A feje lehajtva, haja a szemébe lógott, már messziről láttam az arcán végighúzódó vágást, a felhasadt ajkát, és a vért. Vért mindenhol.
– Te jó ég – suttogtam. Bár a lábaim nem akartak engedelmeskedni, végigrohantam a padsorok között, de mikor odaértem, fogalmam sem volt, mit tegyek. Nem mertem hozzá érni, nem akartam még több fájdalmat okozni neki. Felnyújtottam a kezem, eltűrtem a haját. Szép arcát most vérfoltok tarkították, telt ajka felhasítva, de amit a testével műveltek az borzasztó volt. A szemembe könny szökött, ahogy végignéztem rajta, képtelen voltam elviselni ezt a látványt.
– Ian – suttogtam, és végighúztam az ujjam az arcán. – Ian, hallasz engem? – A hangom elcsuklott az elfojtott zokogástól, a könnyeim elhomályosították a látásom.
Az ajka szétnyílt, mielőtt meghallottam volna halk, gyenge hangját, de ez is elég volt, hogy a szívem életre keljen, és hevesen megdobbanjon.
– Luna…
– Itt vagyok – suttogtam, és két kezem közé fogtam az arcát. – Minden rendben lesz. Megígérem. – Kétségbeesetten próbáltam kitalálni valamit, amivel kiszabadíthatom, de az egyetlen dolog, amit tehettem, hogy kirántom a szöget a tenyeréből.
– Luna… menj… menj innen!
– Nem hagylak itt – ráztam a fejem. – Kiviszlek innen. Nem lesz semmi baj.
– Menj… ez… ez… – mélyen, torokból felköhögött. Átfogtam a vállát, hogy tartsam, és felemeltem az állát, hogy levegőt vehessen. Nincs szó arra, milyen harag lobbant bennem, mennyire… meg akartam ölni Deucaliont! El akartam pusztítani, darabokra tépni, szétcincálni, tönkretenni őt.
– Ez csapda! – nyögte ki Ian.
Mielőtt bármit felelhettem volna, mielőtt felfoghattam volna, egy erős ököl arcon vágott, én pedig hátraesetem, és bezuhantam a padsorok közé. Csillagokat láttam a fájdalomtól, de a hangokat tisztán hallottam.
Megjöttek.

* * *

Az erdő csendes volt, még a madarak sem csipogtak, a levelek sem zizegtek, sőt, mintha befagyott volna az idő.
Akárcsak a Pokolban – gondolta Alex epésen. Csoda, hogy Lucifer nem rohangál pucéran az utcán.
Egy ág hirtelen megreccsent a háta mögött, és Alex lendületesen megpördült a tengelye körül. Fox felemelte a két kezét, jelezve, hogy nincs baj.
– Nem tetszik ez nekem – morogta a fiú, és folytatta útját az erdőbe.
– Egyikünknek sem, de nem tehetünk mást.
– Magának nem a kocsiban kellene ülnie? – vetette oda durván. Egyáltalán nem bízott a férfiban, az volt az érzése, csak hátráltatja őket. Sosem segített rajtuk, mindig csak ködös magyarázatokat adott, és Alexnek már a haja is égnek áll a sok ősrégi sztoritól. Tény, hogy az öreg tudott valamit, az viszont még nyilvánvalóbb, hogy esze ágában sem volt segíteni – ha így lenne, már rég talált volna gyógymódot Luna öregedésére.
– Nem fogok a kocsiban ülni, mikor mások az életüket kockáztatják – morogta az öreg.
Ebben legalább egyetértünk – gondolta Alex. Tovább csörtetett az erdőben, és próbálta a rossz érzését helyrerázni.
– Valami nem stimmel – morogta. Nem csak arról volt szó, hogy Deucalion túl hirtelen tűnt fel, ráadásul épp akkor, amikor Luna róla álmodott. Volt itt még valami… valami, amire Alex nem tudott rájönni.
– Normális, ha így érzed, Alex – mondta Fox mögötte.
– Nem, úgy értem, valami tényleg nem stimmel. – Alex megtorpant, és szembefordult Foxszal. – Mintha… valamit figyelmen kívül hagytunk volna… – Alex fel-alá kezdett járkálni. – Valamin átsiklottunk. Valami fontosan.
Fox összehúzta a szemöldökét.
– Olyan, mintha… nem is tudom. – Alex beletúrt a hajába. – Nem furcsa, hogy Deucalion betör Luna otthonába, elhagyja a nyakláncát, amire egyébként minden nektorin árgus szemekkel figyel, sőt, még soha senki nem szerezte meg egy nektorin láncát, majd elrabol egy srácot, akitől a hideg kiráz, majd az életével zsarolja Lunát. Honnan tudta egyáltalán, hogy Lunának jelent valamit Ian? – Alex belerúgott egy kőbe. – A francba, még én sem gondoltam volna, hogy képes az életét kockáztatni érte…
– Ian valami olyasmit adott Lunának, amit rajtad kívül senki mástól nem kapott meg – mondta Fox lassan. – Figyelmet.
Alex megrázta a fejét. – Valami akkor sem stimmel. Bármikor visszaszerezhette volna. Bármikor! Akármelyik este. Észre sem vettük volna, ha ismét bejut a házba, és elviszi. Minek kell ekkora felhajtást csinálnia? – Alex megropogtatta az ujjait, mint mindig, ha ideges volt. Annyira értelmetlen és abszurd volt ez az egész. Deucalion találkozhatott volna az egész Patrónussal, és elvehette volna tőlük is a láncot, miért akarta, hogy csak Luna menjen? Aztán itt volt ez az álom is, meg az öt alak korábbi felbukkanása…
Fox hirtelen megtorpant, Alex pedig a nagy fel-alá járkálás közben majdnem beleütközött.
– Mi az?
– Igazad van – nyögte Fox, az arcára kiült a mély megdöbbenéssel vegyült felismerés.
– Mi…
– Hívd fel Lunát!
– Mi… de minek? – értetlenkedett Alex.
– Hívd fel, most! – üvöltött Fox.
Alex a nagy sietségtől kapkodva előbányászta a zsebéből a telefont, és remegő újjakkal bepötyögte a lány számát. Az kicsöngött egyszer… kétszer… háromszor… négyszer…
– Nem veszi fel! – kiáltott Alex kétségbeesetten. – Gyerünk, Luna… – olyan erővel nyomkodta a telefon képernyőjét, hogy elzsibbadt az ujja. – Gyerünk, kislány, vedd fel… – A telefon továbbra is csörgött, de Luna nem szólt bele.
– Fox, mit akar tőle Deucalion? – kiáltott az öregre.
– Tudja… – suttogta Fox. – Tudja, hogy Luna az a lány, akit az angyalok keresnek.
– De miért?
– Mert Luna nem egy egyszerű lány, nem is egyszerű igéző. Sőt! – Fox mély levegőt vett, és csak utána folytatta. – Luna nem egy igazi igéző. Ő az a lány, akinek a születését William sok évvel ezelőtt Mágiát alkalmazva előzményezte, aki miatt Oxana a túlvilágra küldte. – Fox elhallgatott, úgy meredt Alexre, mint akit menten megüt a guta. – Luna mindennek a kulcsa.

* * *

Védekezően álltam a templom fáklyafénybe vont padsorai között Deucalionra meredve. A férfi maga volt az ördög, a halál megtestesülője. Sötét volt, akár az éjszaka – sötét haja, sötét szeme, sötét öltözéke. Fekete szemét rám függesztette, nem is pislogott, az arcvonásai sem rezdültek, mint egy lecsapni készülő sólyom. Hosszú bőrkabátot viselt alatt szintén fekete ruházattal, de nem ez zavart annyira. Olyan nyugodtan állt a padok között, mintha csak csevegni jött volna ide, mintha a hátam mögött nem egy tizenéves fiú lógna megkínozva. Valójában arra számítottam, hogy amint belépek a templomba, rám vetik magukat, és arra sem lesz időm, hogy megbizonyosodjak Ian állapotáról. Ehelyett azonban a többi alak az árnyékba burkolózva állt, maga Deucalion pedig hamiskás mosollyal méregetett.
– Lám, lám – mondta lassan, és oldalra fordította a fejét. – Luna Turner. Bevallom, az első találkozás után egy gyáva kislányra számítottam, aki a Patrónus mögé menekül majd. De aki itt áll előttem, az egy bátor nő, aki kockára teszi az életét ezért a… fattyúért.  Ez igazán figyelemreméltó.
Mereven álltam, a szemébe néztem, de minden bátorságom elszállt. Éreztem a feszültséget a levegőben, a gonoszságot a nyugodt maszk mögött, mintha csak egy színházi darabot játszana, melynek a végén leveti az álcát, és felfedi kilétét.
– Nem túlzok, mikor azt mondom, édesanyádra hasonlítasz.
Anyám említésére elöntött a düh.
– Mit képzel magáról, hogy róla beszél? – üvöltöttem. A templom visszaverte a szavaimat, erőt adtak a folytatáshoz. – Hogy mer engem hozzá hasonlítani, mikor épp maga ölte meg őt? Mindenkit megölt! Kiirtotta a családomat!
– Van benned szufla, kislány – mondta ugyanazon a derűs hangon. A szeme élénken csillogott, látványosan kinevetett. Ökölbe szorítottam a kezem, undorodva meredtem rá. – De gyakorlatilag ő csak egy eszköz volt a nagyobb jó érdekében.
– Maga meg miről beszél?
Deucalion sötét szeme felszaladt.
– Nem mondták el neked?
A határozottságom meginogott.
– Miről beszél? – suttogtam.
A négy alak felnevetett a sötétben, Deucalion ajka pedig torz mosolyra húzódott.
– Tényleg úgy jöttél ide, hogy fogalmad sem volt, mit akarok tőled?
Deucalion most már tényleg jól szórakozott, én azonban egyre dühösebb lettem. Összeszorítottam az ajkam, nehogy valami olyasmit mondjak, ami miatt nekem ronthat.
– Kapaszkodj meg, kislány! – Hirtelen minden Deucalionra összpontosult, mint amikor a filmekben ráközelítenek az emberek arcára. – Nem mi öltük meg a szüleidet! – Minden szót lassan, érthetően ejtett ki, mintha egy óvodáshoz beszélne.
– Te… tessék? – Leeresztettem a tőrt tartó kezemet, mert a döbbenettől még védekezni is elfelejtettem.
– Nem. Mi. Öltük. Meg. Őket. De ami téged illet… Nos, a te vesztedet mi fogjuk okozni.
A kezem abban a pillanatban ismét védekezően lendült.
– Maga nem engem akar. Hanem a láncot. – Vagy legalábbis nagyon reméltem, hogy így van. – Én odaadom, maga pedig elengedi Iant és engem.
Én magam sem hittem el, amit mondok, nem azok után, amit Deucalion mondott, ráadásul ő maga is nevetésben tört ki.
– A legkevésbé a nyaklánc érdekel, amikor itt áll előttem Luna Turner, a fegyver, amit az angyalok akarnak.
Forogni kezdett velem a világ, mint mikor valaki kiszáll a körhintából, hirtelen ezernyi hangot véltem hallani egyszerre.
„– Te tudod, mit… illetve kit keresnek.”
„– Ki az a nő, vagy férfi, akire az angyaloknak ennyire szüksége van?”
„– Eljátszotta a halálát, hogy visszavonulhasson, és tervezgethessen.
– Mit? – vonta fel Alex a szemöldökét.
– A fegyvert, amit Mrs. Dark említett – mondta Fox lassan.
– De Deucalion azt mondta, egy emberről van szó – mondtam. – Az angyalok egy embert keresnek, nem egy tárgyat.”
A fegyver, amit Fox említett… amin Will annyit dolgozott… Nem egy tárgy. A Deucalion által említett ember, és a fegyver, amiről Fox beszélt, valójában egy és ugyanaz.
Én.
– Látom, hogy forognak a kerekek az agyadban – mondta Deucalion monoton hangon.
– Én… én nem… engem nem lehet csak úgy csinálni.
– Nem is erről van szó. – Deucalion mélyet sóhajtott, mint aki már előre tudja, hogy ez sokáig fog tartani. – William képes volt látni a jövő egyes részleteit, és pontosan tudta, hogy két erős igézőnek egy nap gyermeke fog születni. Mikor ezt látta, a te szüleid még nem is éltek, de ő már akkor tudta, hogy te vagy az eszköze. William egy olyan fegyvert akart, ami elhozza az angyalok vesztét – véglegesen. Így hát a nektorinokhoz – hozzánk – fordult segítségért, akik kapcsolatban állunk a szellemekkel, és akik segíteni tudtak neki. A te születésedet épp holdfogyatkozásra jósolták, így nem csak a szüleid, de a Természet erejét is birtokolhattad.
– Elég! – kiáltottam. A kezem ökölbe szorult, és elhatároztam, nem engedem be, amit mond. Ha tehettem volna, a fülemet is becsuktam volna.
– William a szellemek segítségével minden természetfeletti erőt egyetlen napra összpontosított: a te fogantatásod napjára.
– Azt mondtam, elég! – üvöltöttem. Éktelen csörömpöléssel tört ki a templom összes ablaka, és hullott ezernyi apró üvegdarab a márványpadlóra. A szilánkok akár belém is fúródhattak volna, akkor sem fájt volna jobban.
A négy alak a kezüket a fejük fölé kapva védekeztek a záporkánt omló üvegcserepektől. Ziháltam, mint aki kilométereket futott, de a tőrt tartó kezem rezzenéstelenül meredt Deucalion szívére, aki viszont az egészet mozdulatlanul tűrte.
– A fogantatásod napja teliholdra, a születésed pedig holdfogyatkozásra esett. – Deucalion onnan folytatta, ahol abbahagyta, mintha meg sem szólaltam volna. – Ez a legerősebb kombináció, ami létezik. A Hold az igézők legerősebb fegyvere, William pedig magává a fegyverré változtatott. Mindent úgy rendezett, hogy az ő, és az igézők javát szolgálja. Azonban Oxana, és a többi nagyhatalmú igéző nem hagyhatta, hogy a Természet rendje felboruljon, így elpusztították Willt, az egyetlen embert, aki irányítani tudja a fegyvert.
A templomra mély csend zuhant, még a saját lélegzetemet sem hallottam. A gondolataim most nem kavarogtak, sőt, egyáltalán nem is gondolkoztam. Csak tompa ürességet éreztem.
– Gondolom, szörnyű megtudni, hogy néhányan már akkor a halálodat akarták, amikor a szüleid még azt sem tudták, hogy gyerekük lesz. – Deucalion arca rezzenéstelen volt. – A furcsa dolgok, amik körülötted történnek, az ablakok törése – mind a hatalmad feletti irányítás elvesztését jelentik. – Deucalion tett egy lépést felém, és én ugyanakkor hátra. – Az angyalok nem kockáztathatják meg, hogy elpusztítsd őket – folytatta. – Így a mi feladatunk, hogy elvigyünk hozzájuk.
A nyelvem hegyén volt már valami, amit ki akartam mondani, de magam sem tudtam, mi az. Nem tudtam, mit mondhatnék minderre, hogy lehet-e egyáltalán mondani valamit. Már nem is tudtam gondolkodni semmin.
– A nővérem…
Deucalion vállat vont.
– Őbenne nem volt tehetség a fegyverré váláshoz.
– A lánc…
– Csak egy eszköz volt, hogy idecsalogassunk.
– Bármikor elkaphattak volna. – A hangomat teljesen átszínezte a félelem, és a kétségbeesés keserű hangja. – Miért bántották a barátomat?
– Ó, Iant nem csak azért hoztuk ide, hogy téged ide csalogassunk. Őt már régóta meg akartuk találni. Fogalmam sincs, hogyan jutott be a városba vagy, hogy miért jött, de már nem is számít. Neki úgy is vége.
Éreztem, hogy kifogytunk a témából, tovább már nem húzhattam az időt. Óvatosan az ajtó felé pillantottam, de senki nem állt ott, és nem tűnt úgy, hogy bárki ki akarná nyitni. Hol van a Patrónus?
Hol van Alex?
– Sebastian, Dante! – Deucalion feléjük intett a fejével, majd két férfi megmozdult az árnyékban, és határozott léptekkel felém indultak. Hátrálni kezdtem, a kezemben tartott tőrt nem eresztettem le, bár tudtam, hogy ellenük semmire sem mennék vele. Egyre gyorsabban hátráltam, de ők annál gyorsabban közeledetek, míg végül beleütköztem Ian ernyedt testébe. Nem volt már időm kiutat keresni, sem arra, hogy valami tervet kovácsolja, de még arra sem, hogy megijedjek, mert Sebastian és Dante már csak két lépésre voltak tőlem. Teljesen egyszerre emelték fel a kezüket, és mielőtt bármit tettek volna, még láttam az arcukon a sötét diadalt, és tudtam, hogy ezt a csatát elveszítettem. Nem tudtam megmenteni Iant, nem öltem meg Deucaliont, de még csak a láncot sem tudtam megvédeni. A két férfi most megöl, és a város veszélyben lesz. Visszajönnek értük, és megölnek mindenkit.
Mintha csak ösztönösen cselekednék, a karom hirtelen meglendült, és a kezemben tartott tőr felszakította az élen haladó férfi arcát. Vér fröcsögött minden felé, és az egész templomot betöltő üvöltés szakadt ki a torkán. A seb szinte égett, vörösen fénylett, a vér ömlött belőle, és a férfi térdre esett előttem. Dante az arcát markolta, és üvöltött fájdalmában, de a seb mélyebbnek tűnt, mint amilyet képes lettem volna vágni. Egy pillanatra azt hittem, legyőztem, és a diadalittas vigyor már az arcomon volt, de akkor Sebastian dühösen felordított, és felém vetődött. Felugrott a levegőbe, és társán átrepülve rám vetette magát. Éreztem hűvös tenyerét a torkomon, és másik kezét a vállamon, ahogy az asztalnak csapott. Vörös szikrák táncoltak a szemem előtt, melegséget éreztem végigfolyni a nyakamon, és zsongott a fejem. De mielőtt megadtam volna magam a túlerővel szemben, az ajtó kicsapódott, sárga fény ömlött be a templomba, kettévágva vele a sötétséget, és Mr. Fox ott állt az ajtóban az erősítéssel.
– Ha még egyszer hozzá merészelsz érni, én magam töröm darabokra a tested – mennydörögte Fox, és szavai nyomán megremegtek a falak.
– Adrian. – Deucalion hangjába csodálat vegyült. – Jöttél megvédeni a kis kedvencedet?
– Ezt a lányt te nem viszed sehová! – dörögte.
Nagy nehezen felemeltem a fejem, és Sebastian válla felett átnézve még látta, ahogy Deucalion félre hajtja a fejét, és gúnyosan elvigyorodik.
– Majd meglátjuk.
Mintegy végszóra, Sebastian lepattant rólam, a nektorinok és a Patrónus megindult, és kitört a káosz.
Először csak a fegyverek csattogása hasította ketté a levegőt, szikrák pattogtak szerteszét, ordítások harsantak, majd valami olyasmi történt, amit soha életemben nem láttam.
A két fél ketté vált, olyan láthatatlan fal emelkedett köztük, hogy szinte lehetetlen lett volna áthatolni.
Aztán hirtelen a Patrónus tagjainak alakja elmosódott, mint egy rosszul lekapott fénykép, majd a kilenc körvonal a központ, Fox felé indult. Az alakok egybefolytak, egyetlen emberré, és a kilenc tag már nem külön személyiség, hanem egyetlen hatalmas védelemmé állt össze. Hirtelen szikra pattant, és az alakzatból kék fény robbant ki. A kilenc Patrónus egybeolvadt, és túlvilági kék fényt árasztott, mely csillogva verődött vissza a földön heverő üvegszilánkokról. A fáklyák fénye már nem is látszott, valójában semmi nem látszott, csak a hatalmas gömb mindent elsöprő kék fénye, mely mintha meleg hívogatna, várva, hogy csatlakozzak hozzá. Ekkor tudatosult bennem, hogy a Patrónus nem más, mint egyetlen lény, egyetlen erő, mely védi a várost, és ami nem más, mint tizenhárom igéző elsöprő ereje.
De szinte ugyanabban a pillanatban az öt alak is eltűnt, helyükön tűzvörösen lobogó láng villant, és a templomot betöltötte a két fél túlvilági fénye.
Mielőtt egyet pisloghattam volna, vagy mielőtt felállhattam volna harcolni, a két lobogó fény egyszerre mozdult meg, és szemmel észrevehetetlen sebességgel egymásba csapódtak.
Fülsiketítő dörgés hangzott fel, a föld megremegett a lábam alatt, és minden elmozdult. A szemem elé kaptam a kezem, mert a két fénypont egymásba csapódása olyan izzó fényt hozott létre, hogy azt hittem, megvakulok. Csak egyetlen pillanatra nem figyeltem oda, de megfizettem az árát. Egy vörös villanás a balomon, majd az egyik alak elhagyta a vörös fényt, és mellém csapódott. Nagy csattanással rántott a földre, de még időben emeltem fel a kezem, hogy tompítsam az esést. Nem vártam meg, amíg Dante feleszmél, felrántottam a kezem, és anyám tőrével végighasítottam a férfi mellkasát. Állatias üvöltés hangzott fel, mely szinte elveszett a káosz hangjaiban. A tőr nyomán mély vágás keletkezett, a vér ömlött belőle, és vörös fénnyel égett, épp úgy, mint először. A nektorin rám vicsorgott, majd felugrott. Arrébb gurultam, de épp csak egy pillanatom volt rá, majd talpra vergődtem. Nem hagytam időt semmire, még arra sem, hogy bármit átgondoljak, Dantéra vetettem magam. Az ugrás erejével a hátába szúrtam a tőrt, éreztem, ahogy átvágja a szöveteit, éreztem, ahogy végigcsúszik a csontok mentén, de a férfi üvöltését jobban hallottam. Azt hittem vége, hisz majdnem eltaláltam a szívét, de Dante hátraugrott, én pedig keresztülrepültem a templomon. Nagy nyekkenéssel értem földet, a szemem előtt csillagok táncoltak. Ha nem rándultam volna össze a fájdalomtól, több időm lett volna a cselekvésre. Dante gyors volt, gyorsabb egy átlagembernél, de én kicsi és fürge voltam. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, és mielőtt elért volna hozzám, felugrottam, és balra vetődtem. Majdnem leesetem a lépcsőről, de megkapaszkodtam a korláton, és azzal a lendülettel át is ugrottam.
Vörös fények villództak, a falakat dörgés rázta meg, a talaj már szinte nem is volt egyenletes, de a templomban harcolók ezzel nem foglalkoztak. Láttam Alexet, aki Sebastian ellen küzdött, láttam a Patrónust, akik fegyvereiket forgatva harcoltak a nektorinokkal, és láttam a sérüléseket, éreztem a fájdalmat a levegőben.
A káosz közepén azt kívántam, bár soha ne kerültem volna bele ebbe az egészbe. De csak egyetlen pillanatom volt ezt átgondolni, mert Dante elképesztő sebességgel támadt rám. Előrebuktam, ahogy hátulról meglökött, a tőr kiesett a kezemből, én pedig előre hanyatlottam. Danténak a testén kívül nem volt más fegyvere, de az halálosnak tűnt. A hátamra gördültem, és az edzőmtől tanult mozdulatot alkalmazva a könyökömmel ellöktem magam, majd mielőtt talpra estem volta mellbe rúgtam Dantét, aki az oltárnak esett. Hátraugrottam a tőrömért, de késő volt, mert Dante előrevetődött. Nem dőltem be neki, mikor hirtelen jobbra ugrott, leguggoltam, és átcsúsztam alatta, amikor elrugaszkodott a talajról. Rámarkoltam a tőrre, mely melegen izzott a kezem alatt, aztán hirtelen valami kattant, és a tőrt lándzsává nőt. Ahogy kilőtt a penge, egyenese Dante gyomrába talált, aki előreszökkent, de végül felnyársalva végezte a lándzsán. A döbbenettől egy pillanatra megdermedtem, de Dante kihasználta ezt a lehetőséget, és rászorított a pengére, majd megrángatta, és a kezeim összeakadtak, a fegyverem pedig elrepült. Hátrálni kezdtem, Dante mögött a fények fel-fellobbantak, és szinte biztos voltam benne, hogy megsüketültem, mert csak tompa zúgást hallottam. Nem volt már más választásom, kockáztatnom kellett. Jobbra vetődtem, a vállamra érkeztem, és egészen a falig csúsztam. Nem értem el a tőrt, nem érhettem már el semmit, mert Dante rám ugrott, és egész testével rám nehezedett. A kezeimet felrántotta, hogy csuklómnál fogva megmarkolja, a lábaimat satuban tartotta a sajátjával, majd egy aranyos csillogás, az egész világ fájdalommá változott. Mintha lobogó tűzbe vetett volna, a testemben fehéren izzó kín lobbant, sikítani sem bírtam, csak vonaglottam a földön, de nem tudtam kirántani a tőrt a gyomromból. Dante hason szúrt, hogy ne tudjak menekülni. Megrántotta a vállam, majd felemelt, és a falnak csapott. Elájultam egy pillanatra, s mikor magamhoz tértem, éreztem a melegséget, ami átitatja a pólómat, és tisztán hallottam minden fülsiketítő zajt a templomban. Színtiszta pánik liftezett a gyomromban, és nem akartam elfogadni, hogy veszítettem. Éreztem Dante két hideg karját is mely a padlóhoz szorít, az elviselhetetlen kín dobogó lüktetését, és hallottam egy ismerős ordítást, de nem tudtam, mit mond. Láttam magam körül a villódzó fényeket, de én már nem harcolhattam.
Lehunytam a szemem, próbáltam erőt venni a lábaimon, hogy rúgjanak bele Dantéba, de azok nem engedelmeskedtek többé. A fejem zsongott a fájdalomtól, és már csak azért könyörögtem, hogy legyen már vége. Milyen szánalmas.
Ian! – sikítottam gondolatban. – Segíts! Segíts, kérlek!
Küszködtem a nektorinnal, a fájdalommal, és az ájulással. Harcolnom kellett, nem hagyhattam cserbe őket… nem lehettem ennyire gyenge!
Dante hirtelen felrántott, és a falhoz csapott, majd az én véremmel átitatott tőrt tartotta a nyakamhoz.
– Nem pattogsz, kislány! – sziszegte. – Különben jobban fog fájni.
Abban a pillanatban, hogy megéreztem a tőr hűvösét a nyakamon, a templom mintha felrobbant volna. Fülsiketítő csattanások, és dörgések hasította a levegőbe, minden szilánkosra tört, a föld megbillent a lábunk alatt, omlott a vakolat, de mindez semmi volt ahhoz, képest, amit láttam.
Fehér, szikrázó fény töltötte be a levegőt, éreztem az elektromos vibrálást. Vakító világosság öntötte el a templomot, a fény minden mást elmosott, a sötétséget, a kék és vörös fényt, nem maradt más, csak a vakító világosság.
És aztán…
Megláttam, mi okozza a ragyogó fényt, mi állította meg a templom káoszát. Ian állt a fénysugár közepén, karját széttárva, sötét haja kócosan hullt a homlokába, ahogy lefelé nézett. A karjai beleolvadtak az aranyló fénybe, a teste egybefolyt a szikrákkal. De mindezt nem is láttam, nem is hallottam semmit, mert minden, ami körülöttem zajlott már nem számított többé.
Ian hátából két hatalmas, koromfekete, gyönyörű szárny nőtt. A teste mintha izzott volna, körülötte minden ragyogott, csak ő maga, bronzos bőre és fekete szárnya rítt ki annyira.
Majd megnyílt a föld, és Ian összezárta a kezét.
A templom ismét robbant, szél söpört végig a termen, ami elől le kellett kuporodnom. Túlvilági sikolyok hangzottak, és minden nektorin egyszerre vált köddé, mintha elfújták volna őket. Egyszerre ezer hang kezdett ordítani, de nem törődtem vele. Csak Iant láttam, a gyönyörű szárnyát, a vágások ellenére makulátlan testét, és a belőle áradó gyönyörű fényt, mely most a megváltást jelentette.
Aztán a varázs megszakadt.
Ian fénye elhalványult, a templom lassan visszanyerte sötétségét. A Patrónus kővé dermedve állt, mind Ianre meredtek, aki viszont engem fürkészett hatalmas, fekete szemeivel. A szárnya nem tűnt el, de most, hogy a fény már nem borította el, sötétnek és félelmetesnek tűnt.
– Édes Jézusom, segíts meg! – jött egy vékony hang valahonnan. A pap a sekrestye mellett állt, pufók arcán halálra vált félelemmel meredt Ianre, kezében egy rózsafüzért szorongatott.
– Hát ez oltári – vigyorodott el Alex a pap láttán.
Ian megmozdult, felém lépett. Összerezzentem, de nem tőle ijedtem meg, ő mégis megállt, óvatosan a pillantásomat kereste, és csak amikor visszanéztem rá lépett elém.
Hatalmas szárnya eltakarta a romba dőlt templom falait, eltakarta a Patrónus rettegő pillantásait, és Alex kőkemény arcát. Ő maga pedig egészen kicsinek látszott tőlük. Lassan, nehogy megijesszen felemelte a kezét, és az arcomra tette.
– Jól vagy? – érdes hangja alig volt több suttogásnál.
Reszketegen bólintottam.
A megrázkódtatástól, Deucalion szavaitól, a fájdalomtól, és a ténytől eltekintve, amit láttam, jól voltam.
Ian, az angyal megmentett.