2015. április 30., csütörtök

Hellfire 7. fejezet| 2. rész

Az erdő csendes volt, még a madarak sem csipogtak, a levelek sem zizegtek, sőt, mintha befagyott volna az idő.
Akárcsak a Pokolban – gondolta Alex epésen. Csoda, hogy Lucifer nem rohangál pucéran az utcán.
Egy ág hirtelen megreccsent a háta mögött, és Alex lendületesen megpördült a tengelye körül. Fox felemelte a két kezét, jelezve, hogy nincs baj.
– Nem tetszik ez nekem – morogta a fiú, és folytatta útját az erdőbe.
– Egyikünknek sem, de nem tehetünk mást.
– Magának nem a kocsiban kellene ülnie? – vetette oda durván. Egyáltalán nem bízott a férfiban, az volt az érzése, csak hátráltatja őket. Sosem segített rajtuk, mindig csak ködös magyarázatokat adott, és Alexnek már a haja is égnek áll a sok ősrégi sztoritól. Tény, hogy az öreg tudott valamit, az viszont még nyilvánvalóbb, hogy esze ágában sem volt segíteni – ha így lenne, már rég talált volna gyógymódot Luna öregedésére.
– Nem fogok a kocsiban ülni, mikor mások az életüket kockáztatják – morogta az öreg.
Ebben legalább egyetértünk – gondolta Alex. Tovább csörtetett az erdőben, és próbálta a rossz érzését helyrerázni.
– Valami nem stimmel – morogta. Nem csak arról volt szó, hogy Deucalion túl hirtelen tűnt fel, ráadásul épp akkor, amikor Luna róla álmodott. Volt itt még valami… valami, amire Alex nem tudott rájönni.
– Itt semmi sem stimmel – mondta Fox mögötte.
– Nem, úgy értem, valami tényleg nem stimmel. – Alex megtorpant, és szembefordult Foxszal. – Mintha… valamit figyelmen kívül hagytunk volna… – Alex fel-alá kezdett járkálni. – Valamin átsiklottunk. Valami fontosan.
Fox összehúzta a szemöldökét.
– Olyan, mintha… nem is tudom. – Alex beletúrt a hajába. – Nem furcsa, hogy Deucalion betör Luna otthonába, elhagyja a nyakláncát, amire egyébként minden nektorin árgus szemekkel figyel, sőt, még soha senki nem szerezte meg egy nektorin láncát, majd elrabol egy srácot, akitől a hideg kiráz, majd az életével zsarolja Lunát. Honnan tudta egyáltalán, hogy Lunának jelent valamit Ian? – Alex belerúgott egy kőbe. – A francba, még én sem gondoltam volna, hogy képes az életét kockáztatni érte…
– Ian valami olyasmit adott Lunának, amit rajtad kívül senki mástól nem kapott meg – mondta Fox lassan. – Figyelmet.
Alex megrázta a fejét. – Valami akkor sem stimmel. Bármikor visszaszerezhette volna. Bármikor! Akármelyik este. Észre sem vettük volna, ha ismét bejut a házba, és elviszi. Minek kell ekkora felhajtást csinálnia? – Alex megropogtatta az ujjait, mint mindig, ha ideges volt. Annyira értelmetlen és abszurd volt ez az egész. Deucalion találkozhatott volna az egész Patrónussal, és elvehette volna tőlük is a láncot, miért akarta, hogy csak Luna menjen? Aztán itt volt ez az álom is, meg az öt alak korábbi felbukkanása…
Fox hirtelen megtorpant, Alex pedig a nagy fel-alá járkálás közben majdnem beleütközött.
– Mi az?
– Igazad van – nyögte Fox, az arcára kiült a mély megdöbbenés és a felismerés.
– Mi…
– Hívd fel Lunát!
– Mi… de minek? – értetlenkedett Alex.
– Hívd fel, most! – üvöltött Fox.
Alex a nagy sietségtől kapkodva előbányászta a zsebéből a telefont, és remegő újjakkal bepötyögte a lány számát. Az kicsöngött egyszer… kétszer… háromszor… négyszer…
– Nem veszi fel! – kiáltott Alex kétségbeesetten. – Gyerünk, Luna… – olyan erővel nyomkodta a telefon képernyőjét, hogy elzsibbadt az ujja. – Gyerünk, kislány, vedd fel… – A telefon továbbra is csörgött, de Luna nem szólt bele.
– Fox, mit akar tőle Deucalion? – kiáltott az öregre.
– Tudja… – suttogta Fox. – Tudja, hogy Luna az a lány, akit az angyalok keresnek.
– De miért?
– Mert Luna nem egy egyszerű lány, nem is egyszerű igéző. Sőt! – Fox mély levegőt vett, és csak utána folytatta. – Luna nem egy igéző. Ő az a lány, akinek a születését William sok évvel ezelőtt eltervezte, aki miatt Oxana a túlvilágra küldte. – Fox elhallgatott, úgy meredt Alexre, mint aki mindjárt elájul. – Luna mindennek a kulcsa.

* * *

Védekezően álltam a templom fáklyafénybe volt padsorai között Deucalionra meredve. A férfi maga volt az ördög, a halál megtestesülője. Sötét volt, akár az éjszaka – sötét haja, sötét szeme, sötét öltözéke. Fekete szemét rám függesztette, nem is pislogott, az arcvonásai sem rezdültek, mintha lecsapni készülne. Hosszú bőrkabátot viselt alatt szintén fekete ruházattal, de nem ez zavart annyira. Olyan nyugodtan állt a padok között, mintha csak csevegni jött volna ide, mintha a hátam mögött nem egy tizenéves fiú lógna megkínozva. Valójában arra számítottam, hogy amint belépek a templomba, rám vetik magukat, és arra sem lesz időm, hogy megbizonyosodjak Ian állapotáról. Ehelyett azonban a többi alak az árnyékba burkolózva állt, maga Deucalion pedig hamiskás mosollyal méregetett.
– Lám, lám – mondta lassan, és oldalra fordította a fejét. – Luna Turner. Tudod, az első találkozás után egy gyáva kislányra számítottam, aki a Patrónus mögé menekül. De aki itt áll előttem, egy bátor nő, aki nem fél kockára tenni az életét a barátaiért.
Mereven álltam, a szemébe néztem, de minden bátorságom elszállt. Éreztem a feszültséget a levegőben, a gonoszságot a nyugodt maszk mögött, mintha csak egy színházi darabot játszana, melynek a végén leveti az álcát, és felfedi kilétét.
– Nem túlzok, mikor azt mondom, édesanyádra hasonlítasz.
Anyám említésére visszanyertem a bátorságomat, elöntött a düh.
– Mit képzel magáról, hogy róla beszél? – üvöltöttem. A templom visszaverte a szavaimat, erőt adtak a folytatáshoz. – Hogy mer engem hozzá hasonlítani, mikor épp maga ölte meg őt? Mindenkit megölt! Kiirtotta a családomat, elvette őket tőlem!
– Van benned szufla, kislány – mondta ugyanazon a derűs hangon. A szeme élénken csillogott, látványosan kinevetett. Ökölbe szorítottam a kezem, undorodva meredtem rá. – De gyakorlatilag ő csak egy eszköz volt a nagyobb jó érdekében.
– Maga meg miről beszél?
Deucalion sötét szeme felszaladt.
– Nem mondták el neked? Mindent eltitkoltak előled?
A határozottságom meginogott.
– Miről beszél? – suttogtam.
A négy alak felnevetett a sötétben, Deucalion ajka pedig torz mosolyra húzódott.
– Tényleg úgy jöttél ide, hogy fogalmad sem volt, mit akarok tőled?
Deucalion most már tényleg jól szórakozott, én azonban egyre dühösebb lettem. Összeszorítottam az ajkam, nehogy valami olyasmit mondjak, ami miatt nekem ronthat.
– Kapaszkodj meg, kislány! – Hirtelen minden Deucalionra összpontosult, mint amikor a filmekben ráközelítenek az emberek arcára. – Nem mi öltük meg a szüleidet! – Minden szót lassan, érthetően ejtett ki, mintha egy óvodáshoz beszélne.
– Te… tessék? – Leeresztettem a tőrt tartó kezemet, mert a döbbenettől még védekezni is elfelejtettem.
– Nem. Mi. Öltük. Meg. Őket. De ami téged illet… Nos, a te vesztedet mi fogjuk okozni.
A kezem abban a pillanatban ismét védekezően lendült.
– Maga nem engem akar. Hanem a láncot. – Vagy legalábbis nagyon reméltem, hogy így van. – Én odaadom, maga pedig elengedi Iant és engem.
Én magam sem hittem el, amit mondok, nem azok után, amit Deucalion mondott, ráadásul ő maga is nevetésben tört ki.
– A legkevésbé a nyaklánc érdekel, amikor itt áll előttem Luna Turner, a lány, akit az angyalok akarnak.
Forogni kezdett velem a világ, mint mikor valaki kiszáll a körhintából, hirtelen ezernyi hangot véltem hallani egyszerre.
„– Te tudod, mit… illetve kit keresnek.”
„– Ki az a nő, vagy férfi, akire az angyaloknak ennyire szüksége van?”
„– Eljátszotta a halálát, hogy visszavonulhasson, és tervezgethessen.
– Mit? – vonta fel Alex a szemöldökét.
– A fegyvert, amit Mrs. Dark említett – mondta Fox lassan.
– De Deucalion azt mondta, egy emberről van szó – mondtam. – Az angyalok egy embert keresnek, nem egy tárgyat.”
A fegyver, amit Fox említett… amin Will annyit dolgozott… Nem egy tárgy. A Deucalion által említett ember, és a fegyver, amiről Fox beszélt, valójában egy és ugyanaz.
Én.
– Látom, hogy forognak a kerekek az agyadban – mondta Deucalion monoton hangon.
– Én… én nem… engem nem lehet csak úgy csinálni.
– Nem is erről van szó. – Deucalion mélyet sóhajtott, mint aki már előre tudja, hogy ez sokáig fog tartani. – William képes volt látni a jövő egyes részleteit, és pontosan tudta, hogy két erős igézőnek egy nap gyermeke fog születni. Mikor ezt látta, a te szüleid még nem is éltek, de ő már akkor tudta, hogy te vagy az eszköze. William egy olyan fegyvert akart, ami elhozza az angyalok vesztét – véglegesen. Így hát a nektorinokhoz fordult segítségért, akik kapcsolatban állnak a szellemekkel, és akik segíteni tudtak neki. A te születésedet épp holdfogyatkozásra jósolták, így nem csak a szüleid, de a Természet erejét is birtokolhattad.
– Elég! – kiáltottam. A kezem ökölbe szorult, és olyan magasra rántottam a mentális falat magam körül, amennyire csak tudtam. Ha tehettem volna, a fülemet is becsuktam volna.
– William a szellemek segítségével minden természetfeletti erőt egyetlen napra összpontosított: a te fogantatásod napjára.
– Azt mondtam, elég! – üvöltöttem. Éktelen csörömpöléssel tört ki a templom összes ablaka, és hullott ezernyi apró üvegdarab a márványpadlóra. Mintha magamat láttam volna összezuhanni, mintha az a sok üvegszilánk belém vágódott volna, úgy éreztem, nem bírok tovább állva maradni.
A négy alak a kezüket a fejük fölé kapva védekeztek a záporkánt omló üvegcserepektől. Ziháltam, mint aki kilométereket futott, de a tőrt tartó kezem rezzenéstelenül meredt Deucalion szívére, aki viszont az egészet mozdulatlanul tűrte.
– A fogantatásod napja teliholdra, a születésed pedig holdfogyatkozásra esett. – Deucalion onnan folytatta, ahol abbahagyta, mintha meg sem szólaltam volna. – Ez a legerősebb kombináció, ami létezik. A hold a legerősebb fegyvere az igézőknek, William pedig magává a fegyverré változtatott. Mindent úgy rendezett, hogy az ő, és az igézők javát szolgálja. Azonban Oxana, és a többi nagyhatalmú igéző nem hagyhatta, hogy a Természet rendje felboruljon, így elpusztították Willt, az egyetlen embert, aki irányítani tudja a fegyvert.
A templomra mély csend nehezedett, még a saját lélegzetemet sem hallottam. A gondolataim most nem kavarogtak, sőt, egyáltalán nem is gondolkoztam. Csak tompa ürességet éreztem.
– Gondolom, szörnyű megtudni, hogy néhányan már akkor a halálodat akarták, amikor a szüleid még azt sem tudták, hogy gyerekük lesz. – Deucalion arca rezzenéstelen volt. – A furcsa dolgok, amik körülötted történnek, az ablakok törése – mind a hatalmad feletti irányítás elvesztését jelentik. – Deucalion tett egy lépést felém, és én ugyanakkor hátra. – Az angyalok nem kockáztathatják meg, hogy elpusztítsd őket – folytatta. – Így a mi feladatunk, hogy elvigyünk hozzájuk.
A nyelvem hegyén volt már valami, amit ki akartam mondani, de magam sem tudtam, mi az. Nem tudtam, mit mondhatnék minderre, hogy lehet-e egyáltalán mondani valamit. Már nem is tudtam gondolkodni semmin.
– A nővérem…
Deucalion vállat vont.
– Őbenne nem volt tehetség a fegyverré váláshoz.
– A lánc…
– Csak egy eszköz volt, hogy idecsalogassunk.
– Bármikor elkaphattak volna. – A hangomat teljesen átszínezte a félelem, és a kétségbeesés keserű hangja. – Miért bántották a barátomat?
– Ó, Iant nem csak azért hoztuk ide, hogy téged ide csalogassunk. Őt már régóta meg akartuk találni. Fogalmam sincs, hogyan jutott be a városba vagy, hogy miért jött, de már nem is számít. Neki úgy is vége.
Éreztem, hogy kifogytunk a témából, tovább már nem húzhattam az időt. Óvatosan az ajtó felé pillantottam, de senki nem állt ott, és nem tűnt úgy, hogy bárki ki akarná nyitni. Hol van a Patrónus?
Hol van Alex?
– Sebastian, Dante! – Deucalion feléjük intett a fejével, majd két férfi megmozdult az árnyékban, és határozott léptekkel felém indultak. Hátrálni kezdtem, a kezemben tartott tőrt nem eresztettem le, bár tudtam, hogy ellenük semmire sem mennék vele. Egyre gyorsabban hátráltam, de ők annál gyorsabban közeledetek, míg végül beleütköztem Ian ernyedt testébe. Nem volt már időm kiutat keresni, sem arra, hogy valami tervet kovácsolja, de még arra sem, hogy megijedjek, mert Sebastian és Dante már csak két lépésre voltak tőlem. Teljesen egyszerre emelték fel a kezüket, és mielőtt bármit tettek volna, még láttam az arcukon a sötét diadalt, és tudtam, hogy ezt a csatát elveszítettem. Nem tudtam megmenteni Iant, nem öltem meg Deucaliont, de még csak a láncot sem tudtam megvédeni. A két férfi most megöl, és a város veszélyben lesz. Visszajönnek értük, és megölnek mindenkit.
Mintha csak ösztönösen cselekednék, a karom hirtelen meglendült, és a kezemben tartott tőr felszakította az élen haladó férfi arcát. Vér fröcsögött minden felé, és az egész templomot betöltő üvöltés szakadt ki a torkán. A seb szinte égett, vörösen fénylett, a vér ömlött belőle, és a férfi térdre esett előttem. Dante az arcát markolta, és üvöltött fájdalmában, de a seb mélyebbnek tűnt, mint amilyet képes lettem volna vágni. Egy pillanatra azt hittem, legyőztem, és a diadalittas vigyor már az arcomon volt, de akkor Sebastian dühösen felordított, és felém vetődött. Felugrott a levegőbe, és társán átrepülve rám vetette magát. Éreztem hűvös tenyerét a torkomon, és másik kezét a vállamon, ahogy az asztalnak csapott. Vörös szikrák táncoltak a szemem előtt, melegséget éreztem végigfolyni a nyakamon, és zsongott a fejem. De mielőtt megadtam volna magam a túlerővel szemben, az ajtó kicsapódott, sárga fény ömlött be a templomba, kettévágva vele a sötétséget, és Mr. Fox ott állt az ajtóban az erősítéssel.
– Ha még egyszer hozzá merészelsz érni, én magam töröm darabokra a tested – mennydörögte Fox, és szavai nyomán megremegtek a falak.
– Adrian. – Deucalion hangjába csodálat vegyült. – Jöttél megvédeni a kis kedvencedet?
– Ezt a lányt te nem viszed sehová! – dörögte.
Nagy nehezen felemeltem a fejem, és Sebastian válla felett átnézve még látta, ahogy Deucalion félre hajtja a fejét, és gúnyosan elvigyorodik.
– Majd meglátjuk.
Mintegy végszóra, Sebastian lepattant rólam, a nektorinok és a Patrónus megindult, és kitört a káosz.
Először csak a fegyverek csattogása hasította ketté a levegőt, szikrák pattogtak szerteszét, ordítások harsantak, majd valami olyasmi történt, amit soha életemben nem láttam.
A két fél ketté vált, olyan láthatatlan fal emelkedett köztük, hogy szinte lehetetlen lett volna áthatolni.
Aztán hirtelen a Patrónus tagjai egybefolytak, mintha mind egyetlen ember lett volna, és a kilenc tag már nem külön személyiség, hanem egyetlen hatalmas védelemmé állt össze. Hirtelen szikra pattant, és az alakzatból kék fény lobbant. A kilenc Patrónus egybefolyt, és túlvilági kék fényt árasztott, mely csillogva verődött vissza a földön heverő üvegszilánkokról. A fáklyák fénye már nem is látszott, valójában semmi nem látszott, csak a hatalmas gömb mindent elsöprő kék fénye, mely mintha meleg hívogatna, várva, hogy csatlakozzak hozzá. Ekkor tudatosult bennem, hogy a Patrónus nem más, mint egyetlen lény, egyetlen erő, mely védi a várost, és ami nem más, mint tizenhárom ember elsöprő ereje.
   De szinte ugyanabban a pillanatban az öt alak is eltűnt, helyükön tűzvörösen lobogó láng villant, és a templomot betöltötte a két fél túlvilági fénye.
   Mielőtt egyet pisloghattam volna, vagy mielőtt felállhattam volna harcolni, a két lobogó fény egyszerre mozdult meg, és szemmel észrevehetetlen sebességgel egymásba csapódtak.
Fülsiketítő dörgés hangzott fel, a föld megremegett a lábam alatt, és minden elmozdult. A szemem elé kaptam a kezem, mert a két fénypont egymásba csapódása olyan izzó fényt hozott létre, hogy azt hittem, megvakulok. Csak egyetlen pillanatra nem figyeltem oda, de megfizettem az árát. Egy vörös villanás a balomon, majd az egyik alak elhagyta a vörös fényt, és mellém csapódott. Nagy csattanással rántott a földre, de még időben emeltem fel a kezem, hogy tompítsam az esést. Nem vártam meg, amíg Dante feleszmél, felrántottam a kezem, és anyám tőrével végighasítottam a férfi mellkasát. Állatias üvöltés hangzott fel, mely szinte elveszett a káosz hangjaiban. A tőr nyomán mély vágás keletkezett, a vér ömlött belőle, és vörös fénnyel égett, épp úgy, mint először. A nektorin rám vicsorgott, majd felugrott. Arrébb gurultam, de épp csak egy pillanatom volt rá, majd reflexszerűen talpra vergődtem. Nem hagytam időt semmire, még arra sem, hogy bármit átgondoljak, Dantéra vetettem magam. Az ugrás erejével a hátába szúrtam a tőrt, éreztem, ahogy átvágja a szöveteit, éreztem, ahogy végigcsúszik a csontok mentén, de a férfi üvöltését jobban hallottam. Azt hittem vége, hisz majdnem eltaláltam a szívét, de Dante hátraugrott, én pedig keresztülrepültem a templomon. Nagy nyekkenéssel értem földet, a karom sajgott, és csillagokat láttam. Dante gyors volt, gyorsabb egy átlagembernél, de én kicsi és fürge voltam. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, és mielőtt elért volna hozzám, felugrottam, és balra vetődtem. Majdnem leesetem a lépcsőről, de megkapaszkodtam a korláton, és azzal a lendülettel át is ugrottam.
Vörös fények villództak, a padló dörgött, a talaj már szinte nem is volt egyenletes, de a templomban harcolók ezzel nem foglalkoztak. Láttam Alexet, aki Sebastian ellen küzdött, láttam a Patrónust, akik fegyvereiket forgatva harcoltak a nektorinokkal, és láttam a sérüléseket, éreztem a fájdalmat a levegőben.
A káosz közepén azt kívántam, bár soha ne kerültem volna bele ebbe az egészbe. De csak egyetlen pillanatom volt ezt átgondolni, mert Dante elképesztő sebességgel támadt rám. Előrebuktam, ahogy hátulról meglökött, a tőröm kiesett a kezemből, én pedig előre hanyatlottam. Danténak a testén kívül nem volt más fegyvere, de az halálosnak tűnt. A hátamra gördültem, és az edzőmtől tanult mozdulatot alkalmazva a könyökömmel ellöktem magam, majd mielőtt talpra estem volta mellbe rúgtam Dantét, aki az oltárnak esett. Hátraugrottam a tőrömért, de késő volt, mert Dante előrevetődött. Nem dőltem be neki, mikor hirtelen jobbra ugrott, leguggoltam, és átcsúsztam alatta, amikor elrugaszkodott a talajról. Rámarkoltam a tőrre, mely melegen izzott a kezem alatt, aztán hirtelen valami kattant, és a tőrt lándzsává nőt. Ahogy kilőtt a penge, egyenese Dante gyomrába talált, aki előreszökkent, de végül felnyársalva végezte a lándzsán. A döbbenettől egy pillanatra megdermedtem, de Dante kihasználta ezt a lehetőséget, és rászorított a pengére, majd megrángatta, és a kezeim összeakadtak, a fegyverem pedig elrepült. Hátrálni kezdtem, Dante mögött a fények fel-fellobbantak, és szinte biztos voltam benne, hogy megsüketültem, mert csak a fejemben tomboló zajokat halottam. Nem volt már más választásom, kockáztatnom kellett. Jobbra vetődtem, a vállamra érkeztem, és egészen a falig csúsztam. Nem értem el a tőrt, nem érhettem már el semmit, mert Dante rám ugrott, és egész testével rám nehezedett. A kezeimet összefogta, és magrántotta, a lábaimat satuban tartotta, majd egy aranyos csillogás, és a világ legelképesztőbb fájdalmát tapasztaltam meg. Mintha égtem volna, a fejemben fehéren izzó kín lobbant, a testem parázslott, mind egy pontból áramlott – a gyomromból. Dante hason szúrt, hogy ne tudjak menekülni, és én azt hittem, belehalok. Megrántotta a vállam, majd felemelt, és a falnak csapott. Elájultam egy pillanatra, de éreztem a melegséget, ami átitatja a pólómat, és hallottam a káosz uralkodó hangjait is. Éreztem a félelmet, a kétségbeesést, és tudtam, hogy veszítettem. Éreztem Dante két hideg karját is mely a padlóhoz szorít, az elviselhetetlen kín dobogó lüktetését, és hallottam egy ismerős ordítást, de nem tudtam, mit mond. Láttam magam körül a villódzó fényeket, de én már nem harcolhattam.
Lehunytam a szemem, próbáltam erőt venni a lábaimon, hogy rúgjanak bele Dantéba, de azok nem engedelmeskedtek többé. A fejem zsongott a fájdalomtól, és már csak azért könyörögtem, hogy legyen már vége.
Ian! – sikítottam gondolatban. – Segíts! Segíts, kérlek!
Küszködtem a nektorinnal, a fájdalommal, hogy ne ájuljak el újra. Harcolnom kellett, nem hagyhattam cserbe őket… nem lehetek ennyire gyenge!
Dante hirtelen felrántott, és a falhoz csapott, majd az én véremmel átitatott tőrt tartotta a nyakamhoz.
– Nem pattogsz, kislány! – sziszegte. – Különben jobban fog fájni.
Abban a pillanatban, hogy megéreztem a tőr hűvösét a nyakamon, a templom mintha felrobbant volna. Fülsiketítő csattanások, és dörgések hasította a levegőbe, minden szilánkosra tört, a föld megbillent a lábunk alatt, omlott a vakolat, de mindez semmi volt ahhoz, képest, amit láttam.
Fehér, szikrázó fény töltötte be a levegőt, éreztem az elektromos vibrálást. Vakító világosság öntötte el a templomot, a fény minden mást elmosott, a sötétség, a kék és vörös fény eltűnt, nem maradt más, csak a vakító világosság.
És aztán…
Megláttam, mi okozza a vakító fényt, mi állította meg a templom káoszát. Ian állt a fénysugár közepén, karját széttárva, sötét haja kócosan hullt a homlokába, ahogy lefelé nézett. A karjai beleolvadtak az aranyló fénybe, a teste egybefolyt a szikrákkal. De mindezt nem is láttam, nem is hallottam semmit, mert minden, ami körülöttem zajlott már nem számított többé.
Ian hátából két hatalmas, koromfekete, gyönyörű szárny nőtt. Mintha izzott volna a teste, körülötte minden ragyogott, csak ő maga, a barnás bőre és fekete szárnya rítt ki annyira.
Majd megnyílt a föld, és Ian összezárta a kezét.
A templom ismét robbant, túlvilági sikolyok hangzottak, és minden nektorin egyszerre vált köddé, mintha elfújták volna őket. Valami tombolt, de már nem érdekelt. Csak Iant láttam, a gyönyörű szárnyát, a vágások ellenére makulátlan testét, és a belőle áradó gyönyörű fényt, mely most a megváltást jelentette.
Aztán a varázs megszakadt.
Ian fénye elhalványult, a templom lassan visszanyerte sötétségét. A Patrónus kővé dermedve állt, mind Ianre meredtek, aki viszont engem fürkészet hatalmas, fekete szemeivel. A szárnya nem tűnt el, de most, hogy a fény már nem borította el, sötétnek és félelmetesnek tűnt.
– Édes Jézusom, segíts meg! – jött egy vékony hang valahonnan. A pap a sekrestye mellett állt, pufók arcán halálra vált félelemmel meredt Ianre, kezében egy rózsafűzért szorongatott.
– Az a kínos pillanat, amikor a pap találkozik egy angyallal… fergeteges. – Alex majdnem elröhögte magát a holtra vált pap láttán.
Ian megmozdult, felém lépett. Összerezzentem, de nem tőle ijedtem meg, ő azonban megállt, óvatosan a pillantásomat kereste, és csak amikor visszanéztem rá lépett elém.
Hatalmas szárnya eltakarta a romba dőlt templom falait, eltakarta a Patrónus rettegő pillantásait, és Alex kőkemény arcát. Ő maga pedig egészen kicsinek látszott tőlük. Lassan, nehogy megijesszen felemelte a kezét, és az arcomra tette.
– Jól vagy? – érdes hangja alig volt több suttogásnál.
Reszketegen bólintottam.
A megrázkódtatástól, a születésemről megtudott dolgoktól, a fájdalomtól, és a ténytől eltekintve, amit láttam, jól voltam.

Ian, az angyal megmentett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése