2015. április 3., péntek

Beléd temetkezve 5. fejezet

5. fejezet

Vasárnap délután volt, amikor egy e-mail jött Rosetól, attól a nőtől, aki felvette az adataimat, mikor jelentkeztem az interjúra.

Feladó: Rose Stone
Tárgy: SÜRGŐS!
Dátum: 2013. július 7.
Címzett: Emma Cailli.

Miss Cailli!
Kérem sürgősen jöjjön be az irodába. El kell vinnie egy szerződést Mr. Elwoodnak.
___________
Rose Stone

A nyugalom, amit egész hétvégén erőltettem magamra, hirtelen elpárolgott. Találkoznom kell Elwoodal… Azok után, amit a bemutatón műveltem…
Vettem egy mély lélegzetet, és igyekeztem összeszedni magam. Ha úgy teszek, mintha nem történt volna semmi, akkor talán eszébe sem jut a divatbemutató, és akkor talán megtarthatom az állásom…
Gyorsan felvettem valami elegáns ruhát, hozzá egy táskát, amit még Tia adott kölcsön, és rohantam az irodába.

Tizenöt perc múlva Rose fogadott.
– Sürgős az ügy, Emma. Mr. Elwood egy aukción vesz részt, ami után egy francia ügyvéddel van találkozója, de a szerződés másolata csak most érkezett meg. Vigye el neki erre a címre…
Kezdtem megint pánikba esni. Sikeresen túléltem a hétvégét, Elwood nem keresett, ami nagyon jó jel. Talán nem érdekli, hogy mit látott. Mikor szombaton felkeltem, attól rettegtem, hogy felhív és kérdőre von, vagy közli, hogy hazug emberekkel nem dolgozik, és kiteszi a szűröm a cégtől. De hála istennek a mobilom egész hétvégén csendesen pihent az éjjeli szekrényemen. Az ötlet viszont, hogy találkozzak vele, rémisztő volt.
– De hát vasárnap van! – méltatlankodtam.
– Tisztában vagyok vele, Emma. Sürgős az ügy, maga pedig éppen ráér. Kérem, siessen! – Rose hihetetlen sebességgel felkörmölte a címet a papírra, majd a kezembe nyomta, és szó szerint kituszkolt a cég ajtaján. Mivel Scott aznap Elwoodt és Stephant szállította, nem maradt más választásom, mint buszra szállni.
Dühösen és tehetetlenül rohantam át az úton a megállóig, kezemben a szerződéssel, amit legszívesebben összetéptem volna.
A White Street nem volt éppen közel, de Rose fizette a buszjegyet, szóval nem panaszkodtam.
   Több mint fél óra volt az út, de busszal ez rekordnak számított. A cím alapján valami elegáns étteremben kellett keresnem a Jégcsapot. Portlandben elég gyakori volt, hogy az aukciókat éttermekben tartották, hogy utána vendégül láthassák a jól fizető népet. Természetesen jó drága hely volt, ráadásul olasz. Volt egy kis terasz asztalokkal és virágokkal, de senki nem ült körülöttük. Vagyis már elkezdődhetett. Kitártam az ajtót, és arcon csapott a meleg. Émelygés fogott el, ahogy körbe pillantottam. Minden asztal körül el voltak foglalva a székek, az emberek mind egy pont felé fordultak. Szememmel a Jégcsapot kutattam, és megtaláltam leghátul Stephannal. Elindultam feléjük, de egyikük sem vett észre. Eloldalaztam a fal mellett és megérintettem Elwood izmos vállát. Az összerezzent, majd hátrafordult. A szeme kicsit összeszűkült, mikor meglátott.
– Itt vannak a papírok – vetettem oda, mert égetett a pillantása.
– Elég sokáig tartott – dörmögte. – Már egy órája szóltam Rosenak, hogy küldjön ide.
– Tudja, még ide is kellett érnem. Nem vagyok villám.
– Ha azt mondom, fél órán belül, elvárom, hogy az úgy is legyen.
– Ha a naptárban azt olvasom, hogy vasárnap van, elvárom, hogy a főnököm békén hagyjon.
Elwood teljes testel felém fordult.
– Tisztában vagy vele, kivel beszélsz?
– Ezt már megkérdezte egy párszor, és a válaszom még mindig ugyanaz. Igen.
– Akkor…
– Az aukció utolsó tétele egy hét nyaralás a Barbadoson. Az összegyűlt pénzt az Együtt a Gyerekekért alapítványnak adjuk.
–… kérlek, beszélj is úgy velem.
– Ötezer dollár – kiáltott valaki.
– Ötezer ötszáz!
Az Együtt a Gyerekekért alapítvány az utcára került gyerekek otthon nyújtásával foglalkozott. Olyanokkal, amilyen én voltam.
– Hatezer dollár – kiáltott egy férfi.
Sok ember tapssal jutalmazta az ajánlatot.
– Hatezer először… másodszor… el…
– Hétezer dollár – kiáltottam.
A tömeg egy emberként fordult felém.
– Mr. Elwood hétezer dollárt ajánl fel az Együtt a Gyerekekért alapítványnak.
Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek Daniel arckifejezésén, aki láthatólag majdnem elájult az összeg hallatán.
– Hétezer először… másodszor… elkelt!
A terem tapsviharban tört ki. Stephan olyan szélese vigyorgott Elwoodra, hogy attól féltem az képe törli.
– Gratulálok, Elwood – mosolyogtam ártatlanul. – Több száz kisgyereknek adott otthont ezzel. Sikeres volt a mai napja.
Jégcsap meg sem tudott szólalni, annyira le volt döbbenve. Önelégülten vigyorogtam rá, egy belső hang azonban figyelmeztetett, hogy ebből még baj lesz.
– Gratulálok, Daniel – jött oda egy szőke nő. – Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nagylelkű vagy.
Daniel mosolyt erőltetett az arcára, majd megigazította a nyakkendőjét.
– Felesleges pénzhez jutottam, és a gyerekek segítése nemes cél.
Nemes, mi? – vigyorogtam magamban. Ha nem lennék itt, azt sem tudnád, miről van szó.
– Daniel, ez fantasztikus! – rázott kezet vele egy magas, hosszú hajú férfi. – Ne haragudj a kérdésért, de beteg vagy?
– Ha nem vetted volna észre, George, ez a hölgy itt mellettem a nemes lelkű – mutatott rám.
– Igen, de a te engedélyed nélkül gondolom nem tehette volna meg.
Felhorkantottam.
– Nem kell nekem ahhoz engedély.
George felnevetett.
– A barátnőd? – nézett rám, de közben Elwoodhoz beszélt.
– Dehogyis – horkantott undorodva. – Az alkalmazottam.
Elsápadtam. Nem mondtam semmit, csak lehajtottam a fejem, nehogy meglássa az arcom. Fájt, hogy ennyire undorodott még a gondolattól is. Ennyire azért nem lehetek csúnya… Vagy talán mégis?
– Daniel kezdődik az uzsonna. Szerintem célszerű részt vennünk rajta, mint az Együtt a Gyerekekért alapítvány új támogatói.
Daniel majd’ megpukkadt mérgében, de a látszat kedvéért mosolyt erőltetett az arcára.
– Nos, az én munkám itt véget ér. Itt a szerződés – nyomtam Elwood kezébe a papírokat –, további szép napot.
– Nem, nem, nem, nem, nem – kapta el a kezem.. – Nem mész sehová. Szépen itt maradsz, ha már kifosztottál.
– Nem fosztottam ki. Csak megmutattam az embereknek, milyen nagylelkű.
– Csakhogy én gyűlölöm a gyerekeket, és nem érdekel, milyen sorsuk lesz az utcán élő kölyköknek.
Mintha pofon vágtak volna, hátrahőköltem.
– Nem érdekli, hogy nincs mit enniük? Nem érdekli, hogy télen halálra fagynak? Tudja maga, milyen az utcán élni?
– Te talán tudod?
– Nem – vágtam rá. – De azt tudom, hogy nem kellemes. Maga élvezné? Örülne, ha gyerekként az utcán kellene felnőnie? Ha nem lenne hol aludnia? Ha nem lehetne gyerek szobája, mint minden más kisgyereknek?
– Úgy beszélsz, mintha te tudnád.
– Nem… én… nem tudom. De nem is akarom megtudni, és nem akarom, hogy a gyerekeknek meg kelljen tudniuk.
– Ez nem a te életed. Nem te éled át. Miért foglalkozol vele?
– Maga egy szörnyeteg – suttogtam, és hátráltam egy lépést. Láttam, hogy Stephan hevesen rázza a fejét, nem érdekelt. – Hogy lehet ilyen kegyetlen? Ha magának kellene átélni azt, amit azoknak a szegény kisgyerekeknek, nem így viselkedne – sziszegtem a képébe, majd kirántottama  karom az övéből, és nem törődve a helytelenítő pillantásokkal sarkon fordultam, és otthagytam.
Az angyal valójában maga az ördög, akinek nincsenek érzései. Hogy tud ilyen érzéketlenül beszélni, mikor a gyerekek jövőjéről van szó? Sok embert ismerek, akik gonoszak, de olyat, akit ne érdekelne a szegény gyerekek élete, nem.
– Emma, várj! – Stephan rohant utánam.
– Most nem, Stephan!
– Ne gondold, hogy Daniel rossz ember. Az élet tette ilyenné…
– Szerinted én miért vagyok olyan, amilyen? Nem vagyok okos, nem jártam iskolába. Nem volt családom, ez utcán éltem, mint azok a gyerekek, akit Elwood semmibe vesz! – üvöltöttem, és ökölbe kellett szorítanom a kezem, mert dühömben mindig belebokszolok valamibe.
– Várj! – fogta meg a karom. A szemében döbbenetet láttam. – Hogy érted azt, hogy az utcán éltél?
Összeszorítottam az ajkam. Mielőtt kimondok valamit, cenzúráztatnom kellene magam.
– Úgy, ahogy mondtam… – mondtam lassan. – Nekem nem volt családom, sem otthonom. Én tudom, hogy milyen télen a hóban aludni, mert senki nem fogad be éjszakára. Tudom milyen, amikor éhesen kell lefeküdnöd, mert az emberek egy falat kenyeret sem adnak.
Stephan nem felelt rögtön.
– Ezt nem azért mondtam el, hogy panaszkodjak. Hanem azért, mert nem tudom megérteni, hogy lehet valaki ilyen érzéketlen tuskó.
– Daniel nem volt mindig ilyen…
– De most az, és én gyűlölöm az ilyen embereket.
Stephan sóhajtott.
– Ugye nem mondod el a Jégcsapnak? – kérdeztem óvatosan.
Prüszkölve felnevetett.
– Tetszik ez a becenév. Csak meg ne hallja.
– Engem az se zavarna – morogtam. – Ígérd meg, Stephan. Nem tudhatja meg. Szükségem van erre a munkára.
– Nem mondom el – rázta a fejét. – Daniel nagyon gyakran forrófejű. Kérlek, nézd el neki.
– Meglátom, mit tehetek – sóhajtottam.
– Vigyelek haza?
– Nem kell. Maradj csak. A Jégcsapnak kell a felügyelet.
Mosolygott.
– Hát akkor holnap találkozunk.
– Viszlát, holnap.

* * *

A hétfőben az egyetlen jó dolog a munkaidő vége volt. Jégcsap egész nap paprikás hangulatban volt. Még szerencse, hogy nem kellett sokat találkoznom vele. Stephan megtartotta, amit ígért, nem árult el Elwoodnak.
Hazafelé be kellett néznem az építkezésre, hogy elkezdték-e már a munkálatokat. Elwood ugyan arra kért, hívjam fel, de csak egy üzenetet küldtem neki.
   Pénteken, az első hét eltelte után megkaptam az első fizetésemet.
– Jól teljesítettél, gratulálok. De a száddal több probléma is van – mondta Elwood péntek délután. – Nem tudom, mit tanítottak neked a szüleid, de ez itt egy munkahely, én pedig a főnököd vagyok. Elvárom, hogy tisztelettel beszélj velem.
– Kedves uram – nyomtam meg a második szót. – Az alkalmazottja vagyok, és majd ha maga is tisztel engem, akkor én is fogom magát. Nem tudom, mire tanították a kedves szülei, de csak azért, mert az alkalmazottja vagyok, nem kell velem lenézően viselkednie.
– Nem viselkedem lenézően, de több tiszteletet várok – mondta lassan.
– Tisztelem én magát, de ez nem jelenti azt, hogy nem mondom meg a véleményem – mondtam én is lassan. Ebből megint veszekedés lesz…
– A vélemény nyilvánításnak is van kulturált formája, Emma.
– Én folyamatosan kulturált módon beszélek, Elwood. Csak éppen ön nem tekinti annak. Ezzel nem tudok mit kezdeni.
– Néha jobb lenne, ha a véleményed megtartanád magadnak.
– Néha jobb lenne, ha nem húzná fel magát ezeken. Én ilyen vagyok. Vagy elfogadja, vagy nem.
– Ha egy közösségben dolgozik, alkalmazkodnia kell másokhoz.
– Szabad vagyok, Elwood. Nem alkalmazkodom senkihez.
Már nyitotta a száját, amikor közbevágtam.
– Hagyjuk, ezzel úgy sem fogunk előrébb jutni. Megkaphatnám a fizetésem, és haza mehetnék végre?
Nem ellenkezett, csak átnyújtotta a borítékot.
– Nos, akkor vasárnap találkozunk itt.
– Alig várom… – morogtam.
– Hidd el, én is örülnék egy Emma-mentes hétvégének.
– Hát ez fájt…
Vállat vont. Ha ennyire utál, mi a francért nem rúg ki? Vagy egyáltalán miért vett fel? Hogy ne kelljen ezen gondolkodnom, sarkon fordultam, és otthagytam Elwoodt egyedül.

A legkevésbé sem vártam a vasárnapot, de a munka az munka. Imádtam, amit csináltam, de Elwood… nos, ő kritikus eset volt. Igaz, csak két hete ismertem, de levontam a következtetést. Nem szereti a gyerekeket, nem érdekli őt a szegények sorsa, önző, és őrjítően szexi… Nem feltétlenül ebben a sorrendben. Tény, hogy nagyon vonzó férfi, aki után ezrek olvadoznak – engem is beleértve –, de belül akkor is egy kegyetlen szörnyeteg.

Vasárnap havi ülés volt az irodában, amin azért kellett megjelennem, mert már én is a cég tagja voltam. Elwood volt az első, aki odaért – ki gondolta volna? – így kettesben kellett lennem vele, amíg a többiek meg nem érkeztek – szörnyű volt.
– Csökkent a bevétel az elmúlt hónapba – olvasta a statisztikát Stephan. – Ami furcsa, ugyanis egy hónap alatt három új céggel gyarapodtunk.
Elwood elgondolkodva ráncolta a homlokát.
– Tegnap jött egy fax Nagy Britanniából. Ők sem tudják eladni az autókat, és azt akarták tudni, nem-e mi állítottuk le a terjesztést… Valami itt nagyon nem stimmel.
– Talán szövetkeznek ellenünk – vetettem fel.
Stephan elkerekedett szemmel nézett rám, Elwood arca pedig felismerést tükrözött.
– Brown…
– Igen – mondta sötéten Daniel. – Brown.
– Azt hittem, Harry Brown lecsukták – szólt közbe Rose.
– Le is csukták. De azt hallottam, pár hónapja feltételesen szabadlábra helyezték.
– Rohadjon meg az az idióta, akik kiengedte… – füstölgött Daniel.
– Valaki elmondaná, miről van szó? – kérdeztem.
– Harry Brown a cég ellensége. Elég hosszú történet. A lényeg, hogy Brown azért került börtönbe, mert felgyújtotta az egyik raktárunk. Féltékeny Danielre, és bármit megtette, hogy ő sikeresebb lehessen.
– Pszichológusa van? – tudakoltam.
Daniel felnevetett.
– Nincs, da ha így folytatja, lesz.
– Akkor ezek szerint, ő lenne az, aki miatt csökkent a bevétel?
– Én így gondolom – bólintott Daniel. – De remélem, tévedek. Harry mindenre képes. Semmi sem állíthatja meg.
– Félnünk kellene? – kérdeztem.
– Semmi okunk – szólt közbe Stephan. – Ezúttal felkészülünk.
– Nem nyerhet – mondta ádáz képpel Elwood.
A bíztató szavak ellenére mindenkin látszott az aggodalom. Elwood szokatlanul idegesnek tűnt. Tényleg komoly lehetett a baj, ha ő valamit ennyire komolyan vesz.
– Harry két évet ült. Ki vette át a cégét?
– Valószínűleg a titkárnője, Kate. Nem tudok róla, hogy csődbe ment volna. De talán csak nem akarják nagyobbra verni a dolgot.
– Vagy talán szándékosan csendesedtek el, hogy eltereljék magukról a gyanút – vetette fel Stephan.
– Harryből kinézem – morogta Rose. – Te magad mondtad, hogy bármire képes.
– De vajon a cégét is feláldozná? Hiszen pontosan az a cél, hogy ő nyerjen. Ennek így semmi értelme…
– Ha a cég még nem omlott össze, küldhetnénk oda egy kémet – ajánlotta Rose.
– Persze, de ki lenne az, akit tudnánk nélkülözni? – morogta Daniel. – Először meg kellene tudnunk, mi történt ez alatt a két év alatt Borwn cégével. Ha valóban nem omlott össze, akkor Harry ismét támadást indított.
– Akkor alkalmazzuk ezt mi is. Indítsunk támadást, de halkan. Ha azt hiszi, nem sejtünk semmit, meglephetjük.
– Ezek a tervek egyre kétségbeesettebbek lesznek – jegyeztem meg.
– Van jobb ötleted? – csattant fel Daniel. – Ha igen, kíváncsian hallgatunk.
– Csak egy megjegyzés volt – mentegetőztem.
– Senkinek nincs ötlete, Daniel. Ne rajta vezesd le a dühöd. – Stephan figyelmeztetően nézett Elwoodra, de az félrenézett. Valami nem volt rendben… És nem csak ezzel a Brownnal kapcsolatban, hanem Daniellel kapcsolatban sem. És ezt a valamit Stephan nem akarja elmondani nekem…

Egész éjjel az irodában ültünk és próbáltunk megoldást találni a Harry ügyre. Valójában még mindig nem értettem a dolgot, és nem is szólaltam meg, csak nagyon ritkán, ha valamit kérdeztek.
   Hajnali négykor nem bírtam tovább, a fejem az asztalra hajtottam, és elaludtam.

* * *

Valaki rázta a vállam. Álmos voltam, hideg volt, és tudtam, hogy egyedül vagyok. A kéz, ami markolta a vállam, nagyon ismerős volt. A mami az – gondoltam.
– Em, ébredj fel! – Ez nem a mami. Ez Jason.
– Jason – motyogtam. Ki akartam nyitni a szemem, de túl fáradt voltam.
– Emma, ébredj fel! – Jason bársonyos, megnyugtató hangja egyszeriben nagyon ismerőssé, és kicsit durvává vált. – Jaj, Emma! Kelj már fel!

Basszus, ez Elwood. Felpattant a szemem. Daniel fogta a vállam, miközben én az asztalra dőlve aludtam. Az álom még ott kavargott a fejemben, láttam magam előtt Jason arcát, amint rám talál a padon. Régen volt már, hogy erről az éjszakáról álmodtam. Pár éve még rendszeresen előfordult, de az utóbbi időben a lidérc álmok megszűntek.
– Elnézést – motyogtam. – Lemaradtam valamiről? – Rémlett, hogy nem fejeztük be a Harry témát, de már nem emlékeztem, meddig jutottunk el.
– Nem. Mi sem jutottunk sokra.
– Hmm… – Felemeltem a fejem, és lelapítottam a hajam. – Sajnálom, hogy bealudtam, de…
– Ne aggódj, nem maradtál le semmiről.
Kicsit szédültem, és a fejem is fájt.
– Menj haza nyugodtan.  Egész éjjel itt voltál. Rád fér a pihenés.
Beteg vagy Jégcsap? – gondoltam.
– Nem, tudok maradni.
– Fáradt vagy, Emma. Menj haza.
Felkeltem a székből, és lesimítottam a ruhám.
– Tudok maradni, Elwood. Még el kell küldenem az építkezés eredményeit Jacknek.
– Egyszer megpróbálok kedves lenni, és rögtön visszautasítja – morogta magában. – Ember legyen a talpán, aki kiigazodik ezen a nőn.
– Nem úgy kell kedvesnek lennie, hogy hazaenged egy kis túlóra után. Csak ne legyen velem lenéző, és arrogáns. Kezdetnek ez is megtenné.
Nem válaszolt.
– Akkor én megyek is dolgozni.

Az irodámban az első dolgom volt, hogy utána nézzek Harrynek. Először is egy képet kerestem róla.
A google csodákra képes. Mikor beírtam a nevét a keresőbe, több ezer adatod dobott ki róla… Februárban töltötte be a huszonnyolcadig életévét, beszélt franciául és olaszul. Az édesanyja autóbalesetben meghalt, mikor három éves volt…
Brown nem volt éppen jóképűnek nevezhető. Bár egyidős volt Elwooddal, a haja már őszült, és néhány ránc is jelentkezett a homlokán. Az öltözéke ugyanolyan makulátlan volt, mint a Jégcsapnak.
Ahogy egyre többet nézegettem, valahogy felismertem a vonásait. Fogalmam sem volt honnan, de nagyon ismerős volt az arca… Egészen biztos voltam benne, hogy már láttam valahol.
   Órákig böngésztem az adatait, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább kávé nélkül. A személyzeti irodába mentem, mert az volt a legközelebb. Danielt is ott találtam, éppen cukrot tett a kávéjába. Nem szóltam hozzá, hiszen úgysem szeretett beszélni velem. Kitöltöttem a kávét, cukrot, tejszínt tettem bele, majd kisétáltam. Útban az irodám felé megakadt a szemem egy vörös hajú nőn, aki elveszetten ácsorgott a pult mellett. Egy pillanatig arra gondoltam, majd ha Rose visszatért elintézi, de aztán győzött a segítőkészségem.
– Ne haragudjon, segíthetek? – szólítottam meg.
A nő végigmért, majd széles mosoly terült el az arcán.
– Az állás interjú miatt kerestem fel a céget – mondta kifinomult hanglejtéssel.
– Ööm… Attól tartok egy kicsit elkésett. Az interjú két héttel ezelőtt volt.
– Ó! – Az arca gyermeteg csodálkozást tükrözött. – Hát ez igazán kellemetlen. Nem szólna mégis a főnökének? Hátha tudna segíteni nekem.
Na, jó most őszintén! Ki ez a nő? Lerítt róla, hogy gazdag és befolyásos, mégis játssza a hülyét.
– Ööm…
– Miben segíthetek kisasszony? – Daniel jelent meg mellettem. A nő arcán csodálatos mosoly jelent meg.
– Mr. Elwood. Örülök, hogy megismerhetem. Stacy Bell vagyok. Nemrég költöztünk ide, de csak most jutott el hozzám a hír, hogy állásinterjú volt. Ám a hölgy nem túl kedves közölte, hogy elkéstem. – Enyhe sértődöttséget színlelt, nekem pedig leesett az állam. Nem is voltam udvariatlan… Hála istennek nem láttam Elwood arcát.
– Nem késett el. Jöjjön, és megbeszéljük.
Tessék?? De hát én vagyok a titkárnő…!
Daniel felé fordultam, hogy szembe kerüljek vele. Kifejezéstelen arccal nézett rám, majd a nővel együtt az irodája felé indult.
Nem bírtam mozdulni, annyira ledöbbentem. Ha felveszi ezt a nőt, rám már nem lesz szüksége… Kirúg, és ott leszek, ahol eddig voltam.
– Stephan… – suttogtam. Igen, ő kell most. Felrohantam a hetedikre, ahol Stephan irodája volt, és kopogás nélkül berontottam.
– Stephan…
– Mi a baj, Emma?
– Jött egy nő a Jégcsaphoz… Jelentkezni akar… De ha Daniel felveszi, én repülök… – hadartam, mert úgy éreztem, az idő egyre gyorsabban telik, és én minden perccel közelebb leszek ahhoz, hogy ismét az utcára kerüljek.
– Lassabban, Emma, nem értek semmit. – Stephan letette a tollat, és a szék felé intett, hogy üljek le.
Leültem, ő pedig adott egy pohár vizet. Mikor eléggé összeszedtem magam ahhoz, hogy beszélni tudjak, tömören elmeséltem, mi történt.
– Stephan nem engedheted, hogy felvegye.  Ez a nő már látszatra sokkal okosabb nálam. Ha ő ide kerül, rám már nem lesz szüksége…
– Nem hagyom, hogy kirúgjon – ígérte, és tudtam, hogy mindent meg fog tenni.
– Utána néztem ennek a Harrynek – váltottam témát. – Mióta lakik a Tillamook Streeten? Ott lakom én is, és nem hallottam, hogy valaki mostanában oda költözött volna.
Stephan szeme kikerekedett, a szemöldöke felszaladt.
– Brown a Tillamook Streeten lakik?
– Úgy olvastam – bólintottam.
– Danielnek erről tudnia kell… Ha Brown ilyen közel van, az jelent valamit.
– Lehet – motyogtam. Erre nem is gondoltam.
– Megyek, beszélek vele. Te pedig ne aggódj. Nem hagyom, hogy kirúgjon.

Délután négy óra volt, mikor e-mailt kaptam Stephantól.

Feladó: Stephan Lawson
Tárgy: Stacy Bell
Dátum: 2013. július 15.
Címzett: Emma Cailli

Emma!
Daniel felvette Stacyt, de nem rúg ki téged. Azt mondta, nem is érti, hogy gondolhattál ilyesmire. Stacy a helyettesed és segéded lesz.
Utána néztem, és még a Tillamookra is elmentem, hogy megbizonyosodjak arról, amit korábban mondtál. Brown valóban egy háznyira lakik tőled. Átgondoltam a dolgot, és szerintem Danielnek nem kellene tudnia erről. Ahogy én ismerem, enyhe idegrohamot kapna, ha megtudná. De azt szeretném, ha vigyáznál magadra. Harry egy elvetemült őrült, nem tudni, mit fog legközelebb tenni.
______________
Stephan Lawson

Szóval tényleg komolya a dolog. Harry nem véletlenül költözött ilyen közel a céghez. De vajon mit fog most tenni? Hogy akar majd közelebb kerülni Danielhez? Próbáltam kitalálni, mit lehetne tenni, de semmi értelmes nem jutott eszembe. A tetejében pedig még ott volt Stacy is, akiről fogalmam sem volt, hogy hogyan került ide… Dühített, hogy Elwood felvette azt a nőt, de az még inkább, hogy alám osztotta be. Velem akart kitolni, vagy Stacyt akarta figyeltetni? Az előbbi inkább vallana rá, szóval a második lehetőséget elvetettem.

* * *
A munkaidőm végén be akartam nézni Elwoodhoz, hogy tudja, hogy hazamentem, de valaki egészen mást találtam az irodájában. Mikor benyitottam az irodába, Stacyt találtam ott, amint Daniel fiókjaiban kutakodott.
– Te meg mit csinálsz? – kiáltottam rá. Abban a pillanatban felemelkedett, a szeme kitágult az ijedségtől.
– Én csak… ööm… én csak… fénymásolópapírt kerestem.
Összehúztam a szemöldököm.
– Fénymásolópapírt, mi? Tűnj el Elwood irodájából, mielőtt én tűntetlek el!
Stacy fejét lehajtva surrant ki mellettem. A tudatalattim kivételesen helyeslően bólogatott. Egyet értetett velem abban, hogy Stacy nem ide való. Ha ő tényleg fénymásolópapírt keresett, akkor én tényleg modell vagyok…

Tia nem igazán értetett egyet velem a Stacy témában. Igaz, nem rám vallott, hogy ismertség nélkül elítélek valakit, de az Emma-ösztöneim beindultak.
– Na és mi ez a nagy felhajtás Harry körül? Elméletben két évre lecsukták.
– Igen, de állítólag feltételesen szabadlábra helyezték, és most itt lakik mellettünk.
– Hát akkor menjünk át hozzá, tegyünk úgy, mintha jó szomszédok lennénk, és szedjük ki belőle, mit akar.
– És ha ezt a Jégcsap megtudja, kitekeri a nyakam. Meg amúgy sem megyek át idegenekhez. Stephan megmondta, hogy mindenre képes a győzelemért. Lehet, hogy elrabol minket, és váltságdíjként Elwood cégét kéri.
– Ugye tudod, hogy erre semmi esély?
Vállat vontam, és beleharaptam a pizzámba.
– Na és mi a helyzet veled, és a Jégcsappal?
– Mi lenne?
– Ne is tagadd, Em, hogy bejön neked.
– Valóban dögös pasi – ismertem be, mire Tia vigyorogni kezdett. – De egy érzéketlen tuskó. Meséltem mi volt előző héten.  Nem érdekli őt a szegény gyerekek sorsa… Semmi nem érdekli, csak a cége, meg a pénz… Egy seggfej.
Tia megcsóválta a fejét.
– Tudom, hogy gonosz veled, de mint azt Stephan is mondta, nem volt mindig ilyen.
– Most már az ő pártján állsz?
– Tudod, hogy nem. De ki tudja. Lehet, hogy Daniel is olyan, mint te. Talán neki is van valami lelki sérülése…
– Nekem nincs lelki sérülésem! – vetettem ellent. – Lehet, hogy elég elcseszett vagyok, de semmi más bajom nincs.
Tia felsóhajtott. Utáltam, amikor jobban tudja, mi van velem, mint én magam… Nagyon sokszor igaza volt velem kapcsolatban, de ha bármi lelki problémám lenne, arról tudnék.
– Váltsunk témát – javasolta Tia, és meg ketchuppozta a pizzáját. – Mit fogsz kezdeni Stacy-vel?
– Fogalmam sincs – mondtam. – Holt biztos, hogy nem papírt keresett abban fiókokban. Ha papír kellene neki, talál egy egész zsákkal a raktárban.
– Akkor mégis mit?
– Nem tudom. Pénzt…
– Te magad mondtad, hogy lerí róla, hogy gazdag. Miért kellene akkor neki a pénz?
– Oké, akkor papírt keresett – sóhajtottam. – Legyen neked gyereknap.
– Nem kell mindenkiről a legrosszabbat feltételezned…
– Tia, az istenért! – csattantam fel. – Mikor bementem, nagyban kutakodott, és mikor rászóltam, dadogott.
– Oké, oké, ne kiabálj! Felfogta. Nem kóser a csaj.
– Na, végre!
– És mit fogsz csinálni? Elmondod Elwoodnak?
– Te sem hiszel nekem. Szerinted a Jégcsap majd fog?
– Igazad van… Szerintem aludj rá egyet. Nézzük meg, holnap is ez lesz-e a véleményed.
Felálltam.
– Nem fog megváltozni, hidd el.

Bár Tiának mindig igaza volt, kivételesen nem. És ezt be is fogom bizonyítani.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése