Olvastad már? Ne hagyd ki!

Hellfire 15. fejezet

15. fejezet A Fox által kiszabott egyhetes pihenő már a második nap végére katasztrófának bizonyult. Senki nem hitt nekem, mikor az...

2015. április 30., csütörtök

Hellfire 7. fejezet| 2. rész

Az erdő csendes volt, még a madarak sem csipogtak, a levelek sem zizegtek, sőt, mintha befagyott volna az idő.
Akárcsak a Pokolban – gondolta Alex epésen. Csoda, hogy Lucifer nem rohangál pucéran az utcán.
Egy ág hirtelen megreccsent a háta mögött, és Alex lendületesen megpördült a tengelye körül. Fox felemelte a két kezét, jelezve, hogy nincs baj.
– Nem tetszik ez nekem – morogta a fiú, és folytatta útját az erdőbe.
– Egyikünknek sem, de nem tehetünk mást.
– Magának nem a kocsiban kellene ülnie? – vetette oda durván. Egyáltalán nem bízott a férfiban, az volt az érzése, csak hátráltatja őket. Sosem segített rajtuk, mindig csak ködös magyarázatokat adott, és Alexnek már a haja is égnek áll a sok ősrégi sztoritól. Tény, hogy az öreg tudott valamit, az viszont még nyilvánvalóbb, hogy esze ágában sem volt segíteni – ha így lenne, már rég talált volna gyógymódot Luna öregedésére.
– Nem fogok a kocsiban ülni, mikor mások az életüket kockáztatják – morogta az öreg.
Ebben legalább egyetértünk – gondolta Alex. Tovább csörtetett az erdőben, és próbálta a rossz érzését helyrerázni.
– Valami nem stimmel – morogta. Nem csak arról volt szó, hogy Deucalion túl hirtelen tűnt fel, ráadásul épp akkor, amikor Luna róla álmodott. Volt itt még valami… valami, amire Alex nem tudott rájönni.
– Itt semmi sem stimmel – mondta Fox mögötte.
– Nem, úgy értem, valami tényleg nem stimmel. – Alex megtorpant, és szembefordult Foxszal. – Mintha… valamit figyelmen kívül hagytunk volna… – Alex fel-alá kezdett járkálni. – Valamin átsiklottunk. Valami fontosan.
Fox összehúzta a szemöldökét.
– Olyan, mintha… nem is tudom. – Alex beletúrt a hajába. – Nem furcsa, hogy Deucalion betör Luna otthonába, elhagyja a nyakláncát, amire egyébként minden nektorin árgus szemekkel figyel, sőt, még soha senki nem szerezte meg egy nektorin láncát, majd elrabol egy srácot, akitől a hideg kiráz, majd az életével zsarolja Lunát. Honnan tudta egyáltalán, hogy Lunának jelent valamit Ian? – Alex belerúgott egy kőbe. – A francba, még én sem gondoltam volna, hogy képes az életét kockáztatni érte…
– Ian valami olyasmit adott Lunának, amit rajtad kívül senki mástól nem kapott meg – mondta Fox lassan. – Figyelmet.
Alex megrázta a fejét. – Valami akkor sem stimmel. Bármikor visszaszerezhette volna. Bármikor! Akármelyik este. Észre sem vettük volna, ha ismét bejut a házba, és elviszi. Minek kell ekkora felhajtást csinálnia? – Alex megropogtatta az ujjait, mint mindig, ha ideges volt. Annyira értelmetlen és abszurd volt ez az egész. Deucalion találkozhatott volna az egész Patrónussal, és elvehette volna tőlük is a láncot, miért akarta, hogy csak Luna menjen? Aztán itt volt ez az álom is, meg az öt alak korábbi felbukkanása…
Fox hirtelen megtorpant, Alex pedig a nagy fel-alá járkálás közben majdnem beleütközött.
– Mi az?
– Igazad van – nyögte Fox, az arcára kiült a mély megdöbbenés és a felismerés.
– Mi…
– Hívd fel Lunát!
– Mi… de minek? – értetlenkedett Alex.
– Hívd fel, most! – üvöltött Fox.
Alex a nagy sietségtől kapkodva előbányászta a zsebéből a telefont, és remegő újjakkal bepötyögte a lány számát. Az kicsöngött egyszer… kétszer… háromszor… négyszer…
– Nem veszi fel! – kiáltott Alex kétségbeesetten. – Gyerünk, Luna… – olyan erővel nyomkodta a telefon képernyőjét, hogy elzsibbadt az ujja. – Gyerünk, kislány, vedd fel… – A telefon továbbra is csörgött, de Luna nem szólt bele.
– Fox, mit akar tőle Deucalion? – kiáltott az öregre.
– Tudja… – suttogta Fox. – Tudja, hogy Luna az a lány, akit az angyalok keresnek.
– De miért?
– Mert Luna nem egy egyszerű lány, nem is egyszerű igéző. Sőt! – Fox mély levegőt vett, és csak utána folytatta. – Luna nem egy igéző. Ő az a lány, akinek a születését William sok évvel ezelőtt eltervezte, aki miatt Oxana a túlvilágra küldte. – Fox elhallgatott, úgy meredt Alexre, mint aki mindjárt elájul. – Luna mindennek a kulcsa.

* * *

Védekezően álltam a templom fáklyafénybe volt padsorai között Deucalionra meredve. A férfi maga volt az ördög, a halál megtestesülője. Sötét volt, akár az éjszaka – sötét haja, sötét szeme, sötét öltözéke. Fekete szemét rám függesztette, nem is pislogott, az arcvonásai sem rezdültek, mintha lecsapni készülne. Hosszú bőrkabátot viselt alatt szintén fekete ruházattal, de nem ez zavart annyira. Olyan nyugodtan állt a padok között, mintha csak csevegni jött volna ide, mintha a hátam mögött nem egy tizenéves fiú lógna megkínozva. Valójában arra számítottam, hogy amint belépek a templomba, rám vetik magukat, és arra sem lesz időm, hogy megbizonyosodjak Ian állapotáról. Ehelyett azonban a többi alak az árnyékba burkolózva állt, maga Deucalion pedig hamiskás mosollyal méregetett.
– Lám, lám – mondta lassan, és oldalra fordította a fejét. – Luna Turner. Tudod, az első találkozás után egy gyáva kislányra számítottam, aki a Patrónus mögé menekül. De aki itt áll előttem, egy bátor nő, aki nem fél kockára tenni az életét a barátaiért.
Mereven álltam, a szemébe néztem, de minden bátorságom elszállt. Éreztem a feszültséget a levegőben, a gonoszságot a nyugodt maszk mögött, mintha csak egy színházi darabot játszana, melynek a végén leveti az álcát, és felfedi kilétét.
– Nem túlzok, mikor azt mondom, édesanyádra hasonlítasz.
Anyám említésére visszanyertem a bátorságomat, elöntött a düh.
– Mit képzel magáról, hogy róla beszél? – üvöltöttem. A templom visszaverte a szavaimat, erőt adtak a folytatáshoz. – Hogy mer engem hozzá hasonlítani, mikor épp maga ölte meg őt? Mindenkit megölt! Kiirtotta a családomat, elvette őket tőlem!
– Van benned szufla, kislány – mondta ugyanazon a derűs hangon. A szeme élénken csillogott, látványosan kinevetett. Ökölbe szorítottam a kezem, undorodva meredtem rá. – De gyakorlatilag ő csak egy eszköz volt a nagyobb jó érdekében.
– Maga meg miről beszél?
Deucalion sötét szeme felszaladt.
– Nem mondták el neked? Mindent eltitkoltak előled?
A határozottságom meginogott.
– Miről beszél? – suttogtam.
A négy alak felnevetett a sötétben, Deucalion ajka pedig torz mosolyra húzódott.
– Tényleg úgy jöttél ide, hogy fogalmad sem volt, mit akarok tőled?
Deucalion most már tényleg jól szórakozott, én azonban egyre dühösebb lettem. Összeszorítottam az ajkam, nehogy valami olyasmit mondjak, ami miatt nekem ronthat.
– Kapaszkodj meg, kislány! – Hirtelen minden Deucalionra összpontosult, mint amikor a filmekben ráközelítenek az emberek arcára. – Nem mi öltük meg a szüleidet! – Minden szót lassan, érthetően ejtett ki, mintha egy óvodáshoz beszélne.
– Te… tessék? – Leeresztettem a tőrt tartó kezemet, mert a döbbenettől még védekezni is elfelejtettem.
– Nem. Mi. Öltük. Meg. Őket. De ami téged illet… Nos, a te vesztedet mi fogjuk okozni.
A kezem abban a pillanatban ismét védekezően lendült.
– Maga nem engem akar. Hanem a láncot. – Vagy legalábbis nagyon reméltem, hogy így van. – Én odaadom, maga pedig elengedi Iant és engem.
Én magam sem hittem el, amit mondok, nem azok után, amit Deucalion mondott, ráadásul ő maga is nevetésben tört ki.
– A legkevésbé a nyaklánc érdekel, amikor itt áll előttem Luna Turner, a lány, akit az angyalok akarnak.
Forogni kezdett velem a világ, mint mikor valaki kiszáll a körhintából, hirtelen ezernyi hangot véltem hallani egyszerre.
„– Te tudod, mit… illetve kit keresnek.”
„– Ki az a nő, vagy férfi, akire az angyaloknak ennyire szüksége van?”
„– Eljátszotta a halálát, hogy visszavonulhasson, és tervezgethessen.
– Mit? – vonta fel Alex a szemöldökét.
– A fegyvert, amit Mrs. Dark említett – mondta Fox lassan.
– De Deucalion azt mondta, egy emberről van szó – mondtam. – Az angyalok egy embert keresnek, nem egy tárgyat.”
A fegyver, amit Fox említett… amin Will annyit dolgozott… Nem egy tárgy. A Deucalion által említett ember, és a fegyver, amiről Fox beszélt, valójában egy és ugyanaz.
Én.
– Látom, hogy forognak a kerekek az agyadban – mondta Deucalion monoton hangon.
– Én… én nem… engem nem lehet csak úgy csinálni.
– Nem is erről van szó. – Deucalion mélyet sóhajtott, mint aki már előre tudja, hogy ez sokáig fog tartani. – William képes volt látni a jövő egyes részleteit, és pontosan tudta, hogy két erős igézőnek egy nap gyermeke fog születni. Mikor ezt látta, a te szüleid még nem is éltek, de ő már akkor tudta, hogy te vagy az eszköze. William egy olyan fegyvert akart, ami elhozza az angyalok vesztét – véglegesen. Így hát a nektorinokhoz fordult segítségért, akik kapcsolatban állnak a szellemekkel, és akik segíteni tudtak neki. A te születésedet épp holdfogyatkozásra jósolták, így nem csak a szüleid, de a Természet erejét is birtokolhattad.
– Elég! – kiáltottam. A kezem ökölbe szorult, és olyan magasra rántottam a mentális falat magam körül, amennyire csak tudtam. Ha tehettem volna, a fülemet is becsuktam volna.
– William a szellemek segítségével minden természetfeletti erőt egyetlen napra összpontosított: a te fogantatásod napjára.
– Azt mondtam, elég! – üvöltöttem. Éktelen csörömpöléssel tört ki a templom összes ablaka, és hullott ezernyi apró üvegdarab a márványpadlóra. Mintha magamat láttam volna összezuhanni, mintha az a sok üvegszilánk belém vágódott volna, úgy éreztem, nem bírok tovább állva maradni.
A négy alak a kezüket a fejük fölé kapva védekeztek a záporkánt omló üvegcserepektől. Ziháltam, mint aki kilométereket futott, de a tőrt tartó kezem rezzenéstelenül meredt Deucalion szívére, aki viszont az egészet mozdulatlanul tűrte.
– A fogantatásod napja teliholdra, a születésed pedig holdfogyatkozásra esett. – Deucalion onnan folytatta, ahol abbahagyta, mintha meg sem szólaltam volna. – Ez a legerősebb kombináció, ami létezik. A hold a legerősebb fegyvere az igézőknek, William pedig magává a fegyverré változtatott. Mindent úgy rendezett, hogy az ő, és az igézők javát szolgálja. Azonban Oxana, és a többi nagyhatalmú igéző nem hagyhatta, hogy a Természet rendje felboruljon, így elpusztították Willt, az egyetlen embert, aki irányítani tudja a fegyvert.
A templomra mély csend nehezedett, még a saját lélegzetemet sem hallottam. A gondolataim most nem kavarogtak, sőt, egyáltalán nem is gondolkoztam. Csak tompa ürességet éreztem.
– Gondolom, szörnyű megtudni, hogy néhányan már akkor a halálodat akarták, amikor a szüleid még azt sem tudták, hogy gyerekük lesz. – Deucalion arca rezzenéstelen volt. – A furcsa dolgok, amik körülötted történnek, az ablakok törése – mind a hatalmad feletti irányítás elvesztését jelentik. – Deucalion tett egy lépést felém, és én ugyanakkor hátra. – Az angyalok nem kockáztathatják meg, hogy elpusztítsd őket – folytatta. – Így a mi feladatunk, hogy elvigyünk hozzájuk.
A nyelvem hegyén volt már valami, amit ki akartam mondani, de magam sem tudtam, mi az. Nem tudtam, mit mondhatnék minderre, hogy lehet-e egyáltalán mondani valamit. Már nem is tudtam gondolkodni semmin.
– A nővérem…
Deucalion vállat vont.
– Őbenne nem volt tehetség a fegyverré váláshoz.
– A lánc…
– Csak egy eszköz volt, hogy idecsalogassunk.
– Bármikor elkaphattak volna. – A hangomat teljesen átszínezte a félelem, és a kétségbeesés keserű hangja. – Miért bántották a barátomat?
– Ó, Iant nem csak azért hoztuk ide, hogy téged ide csalogassunk. Őt már régóta meg akartuk találni. Fogalmam sincs, hogyan jutott be a városba vagy, hogy miért jött, de már nem is számít. Neki úgy is vége.
Éreztem, hogy kifogytunk a témából, tovább már nem húzhattam az időt. Óvatosan az ajtó felé pillantottam, de senki nem állt ott, és nem tűnt úgy, hogy bárki ki akarná nyitni. Hol van a Patrónus?
Hol van Alex?
– Sebastian, Dante! – Deucalion feléjük intett a fejével, majd két férfi megmozdult az árnyékban, és határozott léptekkel felém indultak. Hátrálni kezdtem, a kezemben tartott tőrt nem eresztettem le, bár tudtam, hogy ellenük semmire sem mennék vele. Egyre gyorsabban hátráltam, de ők annál gyorsabban közeledetek, míg végül beleütköztem Ian ernyedt testébe. Nem volt már időm kiutat keresni, sem arra, hogy valami tervet kovácsolja, de még arra sem, hogy megijedjek, mert Sebastian és Dante már csak két lépésre voltak tőlem. Teljesen egyszerre emelték fel a kezüket, és mielőtt bármit tettek volna, még láttam az arcukon a sötét diadalt, és tudtam, hogy ezt a csatát elveszítettem. Nem tudtam megmenteni Iant, nem öltem meg Deucaliont, de még csak a láncot sem tudtam megvédeni. A két férfi most megöl, és a város veszélyben lesz. Visszajönnek értük, és megölnek mindenkit.
Mintha csak ösztönösen cselekednék, a karom hirtelen meglendült, és a kezemben tartott tőr felszakította az élen haladó férfi arcát. Vér fröcsögött minden felé, és az egész templomot betöltő üvöltés szakadt ki a torkán. A seb szinte égett, vörösen fénylett, a vér ömlött belőle, és a férfi térdre esett előttem. Dante az arcát markolta, és üvöltött fájdalmában, de a seb mélyebbnek tűnt, mint amilyet képes lettem volna vágni. Egy pillanatra azt hittem, legyőztem, és a diadalittas vigyor már az arcomon volt, de akkor Sebastian dühösen felordított, és felém vetődött. Felugrott a levegőbe, és társán átrepülve rám vetette magát. Éreztem hűvös tenyerét a torkomon, és másik kezét a vállamon, ahogy az asztalnak csapott. Vörös szikrák táncoltak a szemem előtt, melegséget éreztem végigfolyni a nyakamon, és zsongott a fejem. De mielőtt megadtam volna magam a túlerővel szemben, az ajtó kicsapódott, sárga fény ömlött be a templomba, kettévágva vele a sötétséget, és Mr. Fox ott állt az ajtóban az erősítéssel.
– Ha még egyszer hozzá merészelsz érni, én magam töröm darabokra a tested – mennydörögte Fox, és szavai nyomán megremegtek a falak.
– Adrian. – Deucalion hangjába csodálat vegyült. – Jöttél megvédeni a kis kedvencedet?
– Ezt a lányt te nem viszed sehová! – dörögte.
Nagy nehezen felemeltem a fejem, és Sebastian válla felett átnézve még látta, ahogy Deucalion félre hajtja a fejét, és gúnyosan elvigyorodik.
– Majd meglátjuk.
Mintegy végszóra, Sebastian lepattant rólam, a nektorinok és a Patrónus megindult, és kitört a káosz.
Először csak a fegyverek csattogása hasította ketté a levegőt, szikrák pattogtak szerteszét, ordítások harsantak, majd valami olyasmi történt, amit soha életemben nem láttam.
A két fél ketté vált, olyan láthatatlan fal emelkedett köztük, hogy szinte lehetetlen lett volna áthatolni.
Aztán hirtelen a Patrónus tagjai egybefolytak, mintha mind egyetlen ember lett volna, és a kilenc tag már nem külön személyiség, hanem egyetlen hatalmas védelemmé állt össze. Hirtelen szikra pattant, és az alakzatból kék fény lobbant. A kilenc Patrónus egybefolyt, és túlvilági kék fényt árasztott, mely csillogva verődött vissza a földön heverő üvegszilánkokról. A fáklyák fénye már nem is látszott, valójában semmi nem látszott, csak a hatalmas gömb mindent elsöprő kék fénye, mely mintha meleg hívogatna, várva, hogy csatlakozzak hozzá. Ekkor tudatosult bennem, hogy a Patrónus nem más, mint egyetlen lény, egyetlen erő, mely védi a várost, és ami nem más, mint tizenhárom ember elsöprő ereje.
   De szinte ugyanabban a pillanatban az öt alak is eltűnt, helyükön tűzvörösen lobogó láng villant, és a templomot betöltötte a két fél túlvilági fénye.
   Mielőtt egyet pisloghattam volna, vagy mielőtt felállhattam volna harcolni, a két lobogó fény egyszerre mozdult meg, és szemmel észrevehetetlen sebességgel egymásba csapódtak.
Fülsiketítő dörgés hangzott fel, a föld megremegett a lábam alatt, és minden elmozdult. A szemem elé kaptam a kezem, mert a két fénypont egymásba csapódása olyan izzó fényt hozott létre, hogy azt hittem, megvakulok. Csak egyetlen pillanatra nem figyeltem oda, de megfizettem az árát. Egy vörös villanás a balomon, majd az egyik alak elhagyta a vörös fényt, és mellém csapódott. Nagy csattanással rántott a földre, de még időben emeltem fel a kezem, hogy tompítsam az esést. Nem vártam meg, amíg Dante feleszmél, felrántottam a kezem, és anyám tőrével végighasítottam a férfi mellkasát. Állatias üvöltés hangzott fel, mely szinte elveszett a káosz hangjaiban. A tőr nyomán mély vágás keletkezett, a vér ömlött belőle, és vörös fénnyel égett, épp úgy, mint először. A nektorin rám vicsorgott, majd felugrott. Arrébb gurultam, de épp csak egy pillanatom volt rá, majd reflexszerűen talpra vergődtem. Nem hagytam időt semmire, még arra sem, hogy bármit átgondoljak, Dantéra vetettem magam. Az ugrás erejével a hátába szúrtam a tőrt, éreztem, ahogy átvágja a szöveteit, éreztem, ahogy végigcsúszik a csontok mentén, de a férfi üvöltését jobban hallottam. Azt hittem vége, hisz majdnem eltaláltam a szívét, de Dante hátraugrott, én pedig keresztülrepültem a templomon. Nagy nyekkenéssel értem földet, a karom sajgott, és csillagokat láttam. Dante gyors volt, gyorsabb egy átlagembernél, de én kicsi és fürge voltam. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, és mielőtt elért volna hozzám, felugrottam, és balra vetődtem. Majdnem leesetem a lépcsőről, de megkapaszkodtam a korláton, és azzal a lendülettel át is ugrottam.
Vörös fények villództak, a padló dörgött, a talaj már szinte nem is volt egyenletes, de a templomban harcolók ezzel nem foglalkoztak. Láttam Alexet, aki Sebastian ellen küzdött, láttam a Patrónust, akik fegyvereiket forgatva harcoltak a nektorinokkal, és láttam a sérüléseket, éreztem a fájdalmat a levegőben.
A káosz közepén azt kívántam, bár soha ne kerültem volna bele ebbe az egészbe. De csak egyetlen pillanatom volt ezt átgondolni, mert Dante elképesztő sebességgel támadt rám. Előrebuktam, ahogy hátulról meglökött, a tőröm kiesett a kezemből, én pedig előre hanyatlottam. Danténak a testén kívül nem volt más fegyvere, de az halálosnak tűnt. A hátamra gördültem, és az edzőmtől tanult mozdulatot alkalmazva a könyökömmel ellöktem magam, majd mielőtt talpra estem volta mellbe rúgtam Dantét, aki az oltárnak esett. Hátraugrottam a tőrömért, de késő volt, mert Dante előrevetődött. Nem dőltem be neki, mikor hirtelen jobbra ugrott, leguggoltam, és átcsúsztam alatta, amikor elrugaszkodott a talajról. Rámarkoltam a tőrre, mely melegen izzott a kezem alatt, aztán hirtelen valami kattant, és a tőrt lándzsává nőt. Ahogy kilőtt a penge, egyenese Dante gyomrába talált, aki előreszökkent, de végül felnyársalva végezte a lándzsán. A döbbenettől egy pillanatra megdermedtem, de Dante kihasználta ezt a lehetőséget, és rászorított a pengére, majd megrángatta, és a kezeim összeakadtak, a fegyverem pedig elrepült. Hátrálni kezdtem, Dante mögött a fények fel-fellobbantak, és szinte biztos voltam benne, hogy megsüketültem, mert csak a fejemben tomboló zajokat halottam. Nem volt már más választásom, kockáztatnom kellett. Jobbra vetődtem, a vállamra érkeztem, és egészen a falig csúsztam. Nem értem el a tőrt, nem érhettem már el semmit, mert Dante rám ugrott, és egész testével rám nehezedett. A kezeimet összefogta, és magrántotta, a lábaimat satuban tartotta, majd egy aranyos csillogás, és a világ legelképesztőbb fájdalmát tapasztaltam meg. Mintha égtem volna, a fejemben fehéren izzó kín lobbant, a testem parázslott, mind egy pontból áramlott – a gyomromból. Dante hason szúrt, hogy ne tudjak menekülni, és én azt hittem, belehalok. Megrántotta a vállam, majd felemelt, és a falnak csapott. Elájultam egy pillanatra, de éreztem a melegséget, ami átitatja a pólómat, és hallottam a káosz uralkodó hangjait is. Éreztem a félelmet, a kétségbeesést, és tudtam, hogy veszítettem. Éreztem Dante két hideg karját is mely a padlóhoz szorít, az elviselhetetlen kín dobogó lüktetését, és hallottam egy ismerős ordítást, de nem tudtam, mit mond. Láttam magam körül a villódzó fényeket, de én már nem harcolhattam.
Lehunytam a szemem, próbáltam erőt venni a lábaimon, hogy rúgjanak bele Dantéba, de azok nem engedelmeskedtek többé. A fejem zsongott a fájdalomtól, és már csak azért könyörögtem, hogy legyen már vége.
Ian! – sikítottam gondolatban. – Segíts! Segíts, kérlek!
Küszködtem a nektorinnal, a fájdalommal, hogy ne ájuljak el újra. Harcolnom kellett, nem hagyhattam cserbe őket… nem lehetek ennyire gyenge!
Dante hirtelen felrántott, és a falhoz csapott, majd az én véremmel átitatott tőrt tartotta a nyakamhoz.
– Nem pattogsz, kislány! – sziszegte. – Különben jobban fog fájni.
Abban a pillanatban, hogy megéreztem a tőr hűvösét a nyakamon, a templom mintha felrobbant volna. Fülsiketítő csattanások, és dörgések hasította a levegőbe, minden szilánkosra tört, a föld megbillent a lábunk alatt, omlott a vakolat, de mindez semmi volt ahhoz, képest, amit láttam.
Fehér, szikrázó fény töltötte be a levegőt, éreztem az elektromos vibrálást. Vakító világosság öntötte el a templomot, a fény minden mást elmosott, a sötétség, a kék és vörös fény eltűnt, nem maradt más, csak a vakító világosság.
És aztán…
Megláttam, mi okozza a vakító fényt, mi állította meg a templom káoszát. Ian állt a fénysugár közepén, karját széttárva, sötét haja kócosan hullt a homlokába, ahogy lefelé nézett. A karjai beleolvadtak az aranyló fénybe, a teste egybefolyt a szikrákkal. De mindezt nem is láttam, nem is hallottam semmit, mert minden, ami körülöttem zajlott már nem számított többé.
Ian hátából két hatalmas, koromfekete, gyönyörű szárny nőtt. Mintha izzott volna a teste, körülötte minden ragyogott, csak ő maga, a barnás bőre és fekete szárnya rítt ki annyira.
Majd megnyílt a föld, és Ian összezárta a kezét.
A templom ismét robbant, túlvilági sikolyok hangzottak, és minden nektorin egyszerre vált köddé, mintha elfújták volna őket. Valami tombolt, de már nem érdekelt. Csak Iant láttam, a gyönyörű szárnyát, a vágások ellenére makulátlan testét, és a belőle áradó gyönyörű fényt, mely most a megváltást jelentette.
Aztán a varázs megszakadt.
Ian fénye elhalványult, a templom lassan visszanyerte sötétségét. A Patrónus kővé dermedve állt, mind Ianre meredtek, aki viszont engem fürkészet hatalmas, fekete szemeivel. A szárnya nem tűnt el, de most, hogy a fény már nem borította el, sötétnek és félelmetesnek tűnt.
– Édes Jézusom, segíts meg! – jött egy vékony hang valahonnan. A pap a sekrestye mellett állt, pufók arcán halálra vált félelemmel meredt Ianre, kezében egy rózsafűzért szorongatott.
– Az a kínos pillanat, amikor a pap találkozik egy angyallal… fergeteges. – Alex majdnem elröhögte magát a holtra vált pap láttán.
Ian megmozdult, felém lépett. Összerezzentem, de nem tőle ijedtem meg, ő azonban megállt, óvatosan a pillantásomat kereste, és csak amikor visszanéztem rá lépett elém.
Hatalmas szárnya eltakarta a romba dőlt templom falait, eltakarta a Patrónus rettegő pillantásait, és Alex kőkemény arcát. Ő maga pedig egészen kicsinek látszott tőlük. Lassan, nehogy megijesszen felemelte a kezét, és az arcomra tette.
– Jól vagy? – érdes hangja alig volt több suttogásnál.
Reszketegen bólintottam.
A megrázkódtatástól, a születésemről megtudott dolgoktól, a fájdalomtól, és a ténytől eltekintve, amit láttam, jól voltam.

Ian, az angyal megmentett.

2015. április 26., vasárnap

Hellfire 7. fejezet | 1. részlet

7. fejezet
„ Mert van olyan igazság, amelyik rosszabb a hazugságnál.”


Síri csend honolt Victoria Dark körül. Az ég koromfekete űrként terült el felette, egyetlen csillag sem látszott, mintha azok is visszavonulót fújtak volna.
Merthogy ők ezt tették. Elbuktak, és megfizették az árát, de a háború legrosszabb része még hátra volt. Az angyalok el fognak jönni értük, és kiirtják az egész várost.
Victoria összébb húzta maga körül a szövetkabátot, és megszaporázta a lépteit. Hellfire éjszaka a gyilkosok városává változott, így nem volt szerencsés egyedül mászkálni.
Az ég hangosan megdörrent, majd villám cikázott át az égen. Mintha csak üzenni akart volna, abban a pillanatban erős, elektromos pattogás töltötte be a levegőt. Victoria megtorpant, ösztönösen a zsebéhez kapta a kezét – ahol az aranytőre lapult. Körbepillantott, de csak az utcai lámpák által keltett árnyékokat látta. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem volt ott senki. Egy közeli lámpa pislogni kezdett, majd hideg szél söpört végig a kihalt utcán. A pattogás felerősödött, és öt alak bontakozott ki a sötétségből, körbevéve Victoriát. A nő keze megfeszült a tőr körül, de nem moccant. Tudta, hogy nem angyalokkal van dolga, azok nem ötösével járnak.
Az alakok nem siették el, lassan közeledtek, közben mind a zsebükbe süllyesztették a kezüket. Victoria könnyed maradt, megőrizte a hidegvérét, de közben menekülési útvonalat keresett.
– Nocsak, nocsak. – Az egyik férfi kivette a kezét a zsebéből, és összefonta a mellkasán. Mind az öten megálltak három méterre Victoriától egy kört alkotva, így esélye sem volt elmenekülni. – Mit keres egy Patrónus egyedül az után?
Victoria állkapcsa megfeszült. Honnan szerzett tudomást a Patrónusról?
– Túlságosan elbízzák magukat – hajtotta félre a fejét az egyik. – Azt hiszik, van védelmük az angyalok ellen, pedig csak úgy szaladgálnak, mint a lefejezett csirkék az udvaron. – Mind az öten felnevettek, és egyidejűleg az ég is megdörrent.
A legmagasabb, talán a vezetőjük, közelebb lépett hozzá.
– Mondd csak, drága Victoria, mégis hogyan készültök megölni az angyalokat?
A nő halk kacajt hallatott.
– Meglep, hogy egyáltalán feltetted ezt a kérdést, Deucalion.
A férfi negédesen elmosolyodott.
– Még reménykedem.
– Jobban tennéd, ha felhagynál vele, és a magad dolgával törődnél – mondta Victoria szárazon.
– A dolgaim közé tartozik, hogy nem engedem holmi Patrónusoknak, hogy keresztülhúzzák az angyalok számításait.
– Te nem vagy angyal, és igéző sem. Nincs beleszólásod a mi háborúnkba.
– A nektorinok mindig a nyerő csapat oldalára állnak. Tényleg úgy gondolod, hogy tizenhárom Patrónus képes megvédeni a várost tizenháromezer dühödt angyallal szemben?
– Neked mi hasznod ebből, Deucalion? A te fajtád nem keveredik az angyalok ügyeibe. Mit ígértek neked?
– Az emberek pletykálnak. Még a túlvilágon is.
– És te hiszel pár évezredes hullának? – vonta fel Victoria a szemöldökét.
Deucalion ajka mosolyra húzódott.
– Elképzelésed sincs, mi folyik Odaát. A szellemek dühösek, és amint alkalmuk nyílik rá, visszavágnak.
Victoria elnémult, de Deucalion jól ismerte őt.
– Te tudod, mit keresnek… – felvonta egyik szemöldökét, az arcán csodálkozás suhant át. Lassan elindult felé, majd megállt előtte, és mélyen a szemébe nézve kereste a választ. Victoria azonban gyakorlott volt az érzelmei elrejtésében, így a férfi semmit nem olvashatott ki a fejéből. Azt azonban érezte, milyen erősen próbálja a nő elrejteni a gondolatait.
– Tudod, mit… illetve kit keresnek. – Deucalion lassan elment mellette, kerülgetni kezdte. – Ezért alakult a Patrónus, igaz? Megvédeni a fegyvert.
Victoria tudta, hogy hazudnia kellene valamit, de Deucalion rögtön észrevenné.
– Ó, igen – suttogta a férfi. Lágyan végighúzta ujját a nő arcán, miközben a háta mögé került. Victoria nem mozdult, inkább a többi négy alakot figyelte, akik hozzá hasonló mozdulatlanságban álltak.
– Ki az a nő, vagy férfi, akire az angyaloknak ennyire szüksége van?
– Az angyalok tévedésben vannak – suttogta Victoria. – Nincs fegyverünk, hacsak nem a tőrre és lándzsára gondolsz.
Deucalion mosolygott ugyan, de a szeme vészjóslóan felvillant.
– Előbb-utóbb úgyis kiderül, drágám. Nincs háború, ha az egyik félnek nincsen aduja.
– Talán ezért állunk vesztésre.
– Ó, nem – mosolygott a férfi. A háta mögött villogni kezdett a lámpa, ami a rejtett érzelmeit tükrözte. – Ti csak el akarjátok hitetni velük, hogy vesztésre álltok.
Victoria legszívesebben felnyögött volna, de azzal elárulta volna magát. Deucalion észjárása mindig is gyors volt, előtte nem lehetett semmit titokban tartani.
– Ez az első alkalom, hogy a nektorinok valamelyik oldalra állnak. Nem véletlenül, Victoria. – Deucalion hátralépett. – Elfogunk jönni értetek. A Patrónus nem fog sokáig élni, ezt tartsd észben. Ez a város már nem az igézőké. Jobban teszitek, ha átálltok.
Deucalion hátat fordított, majd mikor társai mellé ért, még visszanézett.
– Valami hatalmasabb közeleg, mint az angyalok. És velük ellentétben… Ez mindenkit meg fog ölni.

* * *

Hirtelen ébredtem, és egy pillanatig nem kaptam levegőt. A fejem zúgott, a testem mintha lángolt volna, de most minden rendben volt. Nyeltem egyet, leküzdöttem az álmot, és felültem az ágyban.
A szoba félhomályba burkolózott, kint még szinte sötét volt. A szobában az egyetlen fényforrás az órám zöldes derengése volt, ami fél hatot mutatott. Vettem egy mély levegőt, és nekidöntöttem a fejem a falnak.
Ne ess pánikba! – utasítottam magam. Az, hogy Mrs. Darkkal, és az öt alakkal álmodtál, még nem jelent semmit. Az sem biztos, hogy ismerték egymást.
De ha őszinte akartam lenni magammal, tudtam, hogy az álmaim nem csupán egyszerű álmok, vagy rémálmok. Sokkal összetettebbek voltak annál, és még a legjelentéktelenebb álmomban is volt valami hátborzongató.
Öt nap telt el azóta, hogy Mrs. Darkot holtan találtuk az iskola előtt. A rendőrség gyilkosságnak titulálta, de mégis ki gyilkolna meg egy tanárt épp a bejárati ajtó előtt? És ha még így is lett volna, hová lett a gyilkos? A rendőrség jelentéséből ítélve alig öt perc telhetett el aközött, hogy Dark meghalt, és a között, hogy mi kiértünk az ajtón. De az iskola körül nem találtak autó nyomokat, és az arra járók sem láttak semmi gyanúsat. Vagyis az illető – ha csakugyan gyilkosságról van szó – vagy gyalog közelítette meg az iskolát, és jól elrejtőzött, vagy nem volt… nos, nem volt ember.
A falba vertem a fejem. Öt napja ez volt az első alkalom, hogy aludni bírtam, minden éjjel a gyilkoson járt az eszem, és azon, hogy vajon miért akarhatta megölni Mrs. Darkot.
Patrónus.
Lehunytam a szemem, és megmasszíroztam a halántékomat. Lassan tizenkét év alatt megszoktam, hogy az álmaimnak jelentősége van, de akkor ez talán azt is jelenti, hogy okkal álmodom.
Megráztam a fejem, és lerúgtam magamról a takarót. Alex nélkül nem töprengek ilyesmin. Kettőnk közül ő az, aki tud racionálisan gondolkodni, én pedig az, aki rögtön pánikba esik.
Felálltam, és a szekrényemhez mentem, hogy felöltözzek, és mielőbb beszélhessek Alexszel. Kinyitottam a szekrényajtót, és belenéztem belsejébe elhelyezett tükörbe…
Az utóbbi pár hét alatt rájöhettem volna, hogy tükörbe nézni rosszabb, mint megtalálni az igazgatód holtestét a parkolóban. A gyér fényben szinte alig láttam valamit, de amit képes voltam kivenni a tükörképemből, az épp elég volt ahhoz, hogy a megdöbbenés és a félelem ismét végigcikázzon a testemen.
A hajam befestett tincse őszen csillogott, mintha máris lekopott volna a festék.

Alex arca a szokottnál is mogorvább volt, amikor felfirkálta a nevemet a padra. Egyetlen szót sem szólt mióta meglátta a hajam, csak firkálgatta a nevem a padon, ami lassan olyan vastag volt, hogy a betűk szinte összeértek.
– Kérlek, mondj valamit – sóhajtottam.
– Gondolkozom – morogta.
– Ijesztően csinálod – jegyzetem meg.
Felnézett, de most nem volt a szemében semmi vidámság.
– Talán ez jelent valamit.
– Talán hogy az őszülés az árnyak műve – tártam szét a karom. – Ami azt jelenti, hogy valójában nem őszülök, hanem elszívják belőlem az életet. Ami azt jelenti, hogy nem lehet csak úgy befesteni, és úgy tenni, mintha ott sem lenne.
– Egyetértek Lunával – jött egy ismerős hang az ajtóból. Odakaptuk a fejünket, és még láttuk, ahogy Mr. Fox kulcsra zárja az ajtót.
– Ijesztő professzor mióta van a mi csapatunkban? – suttogta Alex.
– Csak ő segíthet – suttogtam vissza. Felemeltem a fejem, hogy ránézzek Foxra.
– Miért nem tűnt el?
– Épp az előbb mondtad – vonta fel a szemöldökét. – Ez nem öregedés, hanem az élet kiszívása egy testből. Ha az élet eltűnt, csak nagyon nehezen hozható vissza.
– De lehetséges, nem? – kérdezte Alex. – Van gyógymód.
– Talán. De még nem tudom biztosan.
Alex halkan ciccentett. Sípcsonton rúgtam az asztal alatt, és jelentőségteljes pillantást vetettem rá.
– Egyelőre annyit tehetünk, hogy elrejtjük. Alex, add neki a baseball sapkád!
Alex engedelmesen levette a fekete sapkát a fejéről, én pedig lófarokba fogtam a hajam, és fejemre húztam.
– Most pedig, Luna – folytatta Mr. Fox és az asztalra támaszkodott. – Szeretnék hallani az álmodról.
Alex felém kapta a fejét, nekem viszont leesett az állam.
– Honnan…
– Ne törődj vele, honnan tudom – legyintett. – Mondd el, mit hallottál!
Lenyeltem a csodálkozásomat, és belefogtam, hogy elmeséljem az álmom. Alex remek közönség volt. Minden rejtélyes mondatnál összevonta a szemöldökét, vagy eltátotta a száját. Fox ellenben végig feszülten figyelt, az arca olyan volt, akár egy álarc.
– Oké, álljunk meg – emelte fel Alex a kezét. – Mi a franc az a Patrónus?
– A Patrónus egy szervezet, melyet a város védelmének érdekében hoztak létre – felelte Fox az állát vakargatva. – Tizenhárom Patrónus van, a tizenhárom igéző emlékére.
– Milyen igéző? – vontam össze a szemöldököm.
– Oxana, a legöregebb igéző tizenkét társával együtt küldte át William Graysont a túlvilágra.
– Na, várjunk csak! – ráztam meg a fejem. – Azt hittem, William meghalt egy tűzben.
– Eljátszotta a halálát, hogy visszavonulhasson, és tervezgethessen.
– Mit? – vonta fel Alex a szemöldökét.
– A fegyvert, amit Mrs. Dark említett – mondta Fox lassan.
– De Deucalion azt mondta, egy emberről van szó – mondtam. – Az angyalok egy embert keresnek, nem egy tárgyat.
Fox szeme elsötétedett.
– Maga tudja – állt fel Alex. – Tudja, kit keresnek.
– Alex…
– Nem! Fox túl sokat tud. – Felé fordította a fejét, és vádlón meredt rá. – Minden rejtélyre magánál van a válasz, de látszólag nem akar segíteni! – Alex az asztalra csapott.
– Alex…
– Nem, Luna! – csattant fel. – Hát nem látod, hogy nem segít semmit? Meséli a történeteit, de vajon mennyi igaz mindebből? El lehet egyáltalán hinni neki valamit, amikor nem csinál mást, csak régi horror sztorikat mesél?
Dermedten ültem a székben és Alexre meredtem. Mindig is tudtam, hogy nem bízik Mr. Foxban, de sosem gondoltam volna, hogy hazugsággal vádolja meg.
– Segíteni szeretnék, Alex – mondta Fox békítően. – De én sem tudom mindenre a választ.
– Tanácstag volt, ismeri a túlvilágot, tudja, mi történik Lunával, tudja, mit álmodik, tudja, hogy William akárkicsoda nem halt meg tűzben, és hogy egy kitudja hány ezeréves banya küldte a túlvilágra – sorolta Alex indulatosan. – Azt mégsem tudja, hogyan állítsuk meg Luna öregedését. – Lendületesen beletúrt szőke hajába. – De én kérek elnézést, hogy kételkedem magában.
Elismerően néztem Alexre, hiszen gyakorlatilag igaza volt… Azonban Fox volt az egyetlen ebben a városban, aki segíthetett nekem, még akkor is, ha többet tud, mint amennyit elárul.
Óvatosan megfogtam Alex ökölbeszorított kezét, és magam felé fordítottam, hogy csak rám figyeljen.
– Én bízom benne – mondtam halkan. – Nem tehetek mást. Ha már nem hiszek neki, és nem bízom benne, ugyan ki segíthetne? Nem kérem tőled is ezt, csak… – Nem tudtam befejezni a mondatot, mert a telefonom hirtelen csörögni kezdett. Felsóhajtottam, előhalásztam a zsebemből, és a képernyőre pillantottam.
Ian Cruz.
Alexre néztem.
– Nem emlékszem, hogy elkértem volna a számát… és arra sem, hogy én megadtam volna neki az enyémet.
A telefon kitartóan csörgött, valósággal összetörte a csendet a teremben.
– Vedd fel! – mondta Alex és Fox egyszerre.
Valamilyen ismeretlen okból remegett a kezem, amikor lenyomtam a gombot. Kihangosítottam, és letettem az asztalra a telefont.
– Ian?
– Nem egészen, de remélem, nem okozok túl nagy csalódást.
A szívem megállt egy pillanatra, és úgy éreztem, az idő is befagyott. A tekintetem találkozott Alexéval, akinek fogalma sem volt semmiről, majd Foxéval, akinek viszont az arcára fagyott minden érzelem.
Ugyan csak a második alkalom volt, hogy hallottam ezt a hangot, mégis azonnal felismertem.
– Deucalion.
Ez az egy szó elég volt ahhoz, hogy Alex arcát elöntse a pánik.
– Nem lep meg, hogy tudod, ki vagyok – mondta negédesen a férfi. A háttérben ismerős ordítás hangzott, mely nyomán kirázott a hideg.
– Ian? – a hangomat eltorzította a pánik.
– Ó, igen, ő is itt van. De tudod, sokkal jobban örülnék egy olyan csinos társaságnak, mint te.
– Pedofil! – fröcsögte Alex.
– Á, szóval Alex is veled van. – Deucalion hangjából mosolyt éreztem. – De én veled szeretnék beszélni, Luna. Kettesben.
– Arra ne is számítson! – csattant fel Alex. – Luna nem megy sehova!
– Lenyűgöző a védelmezésed, Alex. De azt hiszem, Luna egyedül is el tudja dönteni, mi a helyes.
Pár másodpercnyi csend után megszólaltam.
– Mit akar tőlem? – a hangom remegett, a félelem egyre jobban elöntött.
– Van nálad valami, ami az enyém.
Összevontam a szemöldököm.
– Akármi is az, nem adom oda magának!
– Akkor Ian meghal – mondta nemes egyszerűséggel, és szavai megerősítése képen a háttérben velőtrázó ordítás hangzott fel. Összerezzentem, és páni félelem öntött el.
– Jobb, ha sietsz. Nem hiszem, hogy már sokáig bírja.
– Ho… hol találkozzunk? – remegett a kezem, és a hangom is, de mindez semmi volt ahhoz a pánikhoz képest, ami elöntött, mikor meghallottam Ian ordítását.
– A templomban. Naplementéig van időd, hogy ideérj, és elhozd nekem, ami az enyém. Ha nem érsz ide, Ian meghal.
A vonal megszakadt, az osztályra síri csend telepedett. Az agyam kattogott, próbáltam valami tervet kovácsolni, de mindent elborított a félelem, hogy mi lesz, ha nem vár naplementéig, és megöli Iant…
– Mit akar tőled? – kérdezte Alex, megtörve a csendet.
– A nyakláncát.
– Nálad van egy nektorin nyaklánca? – kerekedett ki Mr. Fox szeme.
– Amikor betört az otthonomba, elhagyta és Démon találta meg. – Eddig nem voltam biztos benne, hogy az öt alak járt a házamban, de ha Deucalion a nyakláncot keresi, csak ő lehetett.
– Nem kerülhet vissza hozzá! – jelentette ki Fox. – Deucalion a nyaklánc nélkül sebezhető. És ő többet tud az angyalok tervéről, mint mi. A lánccal zsarolhatjuk őt, amíg el nem mond mindent, amit tudnunk kell.
– Ő viszont Iannel zsarol minket – csattantam fel. – Nem fogom kockáztatni az életét, csakhogy kiderítsem az angyalok tervét.
– Deucalion nem ölné meg az egyetlen esélyét arra, hogy visszakapja a láncot.
– Ha viszont megteszi, csak eljön értünk, stílusosan kinyír, elveszi a láncot, és vidáman énekel a naplementében. – Alex olyan erővel túrt bele a hajába, hogy azt hittem, kitépi.
– Nem öli meg Iant – jelentette ki Fox. – Ők ketten régebb óta ismerik egymást, és Deucalion nem éri be egy egyszerű gyilkolással. Ő sokkal szaftosabb bosszút tervez ennél.
– Tegyük fel, hogy így van. De akkor sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy valószínűleg ő ölte meg Mrs. Darkot, és még tizenkét másik ember kivégzését tervezi.
– Már csak kilenc.
– Tessék? – kaptam fel a fejem.
– Már csak kilenc Patrónus van – sóhajtott Mr. Fox.
– Mrs. Darkon kívül ki volt a másik három? – ráncolta Alex a homlokát.
– Danielle, Aaron és Lilian Turner. – Mr. Fox lassan, tisztán érthetően ejtette ki a szavakat, és közben engem figyelt.
Mintha gyomorszájon vágtak volna, kellett egy fél perc, mire meg tudtam szólalni.
Öt éve, mikor a családom hirtelen eltűnt, a hellfirei bíróság sokáig csak eltűntnek nyilvánította őket. Majd fél év múlva bizonyítékot találtak arra, hogy gyilkosság volt. De én sosem kaptam magyarázatot arra, ki, és miért ölte meg őket. Most azonban minden világossá vált. Nem csak az, hogy Deucalion megölte a szüleimet és a nővéremet, hanem az is, hogy azért kellett meghalniuk, mert Hellfire Patrónusai voltak.
Anya, apa és Lilian igézők voltak, akik szó szerint a halálukig titokban tartották ezt előttem – bár én ezt mindig is tudtam – és Deucalion megölte őket.
Őrületes, minden elemésztő harag lobbant bennem, és életemben először éreztem késztetést a bosszúra. Meg akartam ölni Deucaliont, ahogy ő is tette a családommal.
– Danielle és Aaron… na neee – tátotta el a száját Alex.
– A szüleid éveken át harcoltak az angyalok elnyomása ellen, de mikor a forradalom elbukott, kellett valami, amivel kibékítik a Tanácsot. A Patrónus akkor már évezredek óta ismert volt, de a háborús időszakban feleslegesnek bizonyult. – Fox megigazította a gallérját. – A szervezet azért jött létre, hogy megvédje a várost az angyaloktól, nem azért, hogy harcoljon ellenük. Így amikor a dolgok elcsendesedtek, újra létrehozták a Patrónust, ami azóta is működik.
– Ez úgy hangzik, mintha valami tárgyról lenne szó – jegyzet meg Alex.
– Gyakorlatilag arról is van – bólintott Fox. – A tizenhárom igéző ereje védi a várost, olyan ez, mint egy burok, ami ellen az angyalok hatalma mit sem ér…
– Amíg el nem pusztítják a Patrónust – suttogtam.
Fox bólintott.
– De mi köze ennek Ianhez?
– Nálad van Deucalion nyaklánca, nála pedig egy fiú, akit kedvelsz. – Fox vállat vont. – Csali.
A kezem ökölbeszorult az oldalam mellett.
– Megölöm – sziszegtem.
– Mind ezt szeretnénk – bólintott. – Deucalion az angyalok megbízottja, és ha megöli a Patrónust, a város komoly veszélybe kerül.
– Mrs. Dark valami olyasmit mondott, hogy a nektorinok nem állnak egyik oldalra sem. Akkor Deucalion miért állt mégis az angyalok mellé?
– Nagyon jó okának kellett lennie rá, ugyanis Deucalion tisztel minden nektorin szabályt és hagyományt, köztük azt is, hogy a nektorinok semmilyen körülmények között nem avatkoznak az igézők és az angyalok ügyeibe. – Fox fáradtan sóhajtott. – Fogalmam sincs, mi késztette mégis arra, hogy megszegje a szabályokat.
– Talán a hatalom – vont vállat Alex. – Azért az emberek sok mindenre képesek.
– A nektorinok büszkék. Nekik nincs szükségük a hatalomra azért, hogy féljenek tőlük.
– Mit… – kezdtem, de a csengő hirtelen felordított, és nem tudtam befejezni.
Fox kettőnkre nézett.
– Egyelőre éljük túl a mai napot. Deucalion nem öli meg Iant naplementéig. Suli után várjatok meg a bejárat előtt.
– Minél tovább halogatjuk, Ian annál többet szenved! – vetettem ellent.
– Nem tehetünk mást. Deucalion nem kaphatja vissza a láncot, ki kell találnunk valamit. – Azzal sarkon fordult, és az ajtóhoz ment, hogy kinyithassa az első órára érkező diákoknak.

Azt hittem, Fox csak viccel, mikor azt mondta, maradjunk a suliban. Azonban a töri óra végre rájöttem, hogy nagyon is komolyan gondolta. Egyetlen szó nélkül hagyta el a termet, és amikor utána kiabáltunk, mintha meg sem hallotta volna.
Fogalmam sem volt, hogyan fogom túlélni a napot, mert amióta csak meghallottam Deucalion hangját, és Ian fájdalmas ordítását bennem volt a félelem, az aggódás és a düh. Elképzelésem sem volt, hogyan menthetnénk meg Iant anélkül, hogy visszaadnánk a nyakláncot, vagy hogy megölne minket. Hármunk közül egyedül Foxnak lett volna esélye, de öt férfi ellen még ő is kevés volt.
Alex egésznap ádáz arcot vágott és valószínűleg valami Star Wars csatát tervezgetett. Én legszívesebben lekötöztem volna őt egy pince mélyére, és otthagytam volna addig, amíg ez az egész le nem folyik. Nem bírtam volna elviselni, ha valami baja esik, már a gondolatától is irtóztam… De tudtam, hogy ő sosem maradna otthon, amikor mindenki más az életét kockáztatja. Kénytelen voltam végignézni, ahogy a legjobb barátom is kockára teszi a sajátját.
Nem tudom, hogy vészeltem át a napot, mert minden percben rágott a félelem, és néha már úgy éreztem, hogyha tényleg lennének fogai, én már csak egy oszló test lennék. Az idő csigalassúsággal telt, nem érdekelte, hogy nekem sietnem kell, sőt, mintha a kattogása is gonosz kacaj lett volna.
Az utolsó óra után elsők voltunk, akik elhagyták az iskolát. Mr. Fox már kint állt a kocsija mellett, és amikor észrevett minket, intett, hogy igyekezzünk. Átvágtunk a parkolón, és bevágódtunk a Toyota hátsó ülésére.
– Remélem, nem gondolja, hogy mi hárman el tudunk bánni Deucalionnal… – Alex hangosan tördelte a kezét, a vak is láthatta, hogy mindjárt elájul az idegességtől.
– Természetesen nem – felelte Fox. Sebességbe tette a kocsit, majd a gázra taposott, és az autó olyan sebességgel lőtt ki, hogy mind a hárman az ülésbe préselődtünk.
– Hála istennek – döntötte hátra a fejét Alex.
– Ha nem hárman készülünk megmenteni Iant… – kezdtem, de Fox a szavamba vágott.
– Először is: a láncot védjük, és csak másodsorban mentjük meg Iant. Másodszor pedig: akik ma a segítségünkre lesznek, azokról egy szót sem szólhattok. Világos? – Fox jobbra rántotta a kormányt, én pedig lendületesen rádőltem Alexre, aki viszont az ablakhoz préselődött. Fox a gázra taposott, és olyan sebességgel söpörtünk végig az úton, hogy a házak egyetlen sötét folttá mosódtak össze.
– Pedig pont azon gondolkoztam, hogyha túlélem a mai napot, elmegyek gyónni – gúnyolódott Alex, miután fel tudott egyenesedni. – A papnak a füle is kettéállna, ha meghallaná, kik jártak a… – Alex hirtelen elhallgatott.
– Na, várjunk csak… – kezdte, de aztán Fox bevett egy éles kanyart, és mindketten jobbra borultunk. –… mi a fene van a pappal?
– Mi lenne vele? – értetlenkedtem.
– Hogy ő egy rohadt pap! – üvöltött Alex. – Vagyis a fél életét a templomban tölti.
Felé kaptam a fejem.
– Vagyis ott volt, amikor Deucalion odavitte Iant. – Alexszel egymásra meredtünk.
– Egy okkal több, hogy mihamarabb odaérjünk – mondta Fox, és egyúttal a fékre taposott, mi pedig lefejeltük az ülést.
– Ijesztő professzor vezetési stílusa is ijesztő – morogta Alex a fejét dörzsölve.
Kipattantunk az autóból, lendületesen bevágtuk az ajtót magunk mögött, és futva indultunk el a ház felé.
Mr. Fox háza lenyűgöző volt, de abban a pillanatban nem volt időm felmérni. Fox feltépte az ajtót, majd előre engedett minket. Én mentem be először, de az ajtóban meg is toppantam.
Mr. Fox luxusnappalijában nyolc ember állt egy nagy, sötét faasztal fölé támaszkodva. Az ajtócsapódásra azonban felnéztek…
– Anya? – Alex befurakodott mellettem, és tátott szájjal meredt a csapat közepén álló, magas, csinos, szőke hajú nőre. – Te… te… – Alexnek leesett az álla.
– Szia, Alex – mosolygott rá Mrs. Blackwood.
– Te… – Alex képtelen volt megszólalni. Próbálta rendezni az arcvonásait, de láttam rajta a mély döbbenetet.
– Alex, Luna… Bemutatom a Patrónust.
A sötét, divatos bútorokkal telerakott világos szoba közepén egy csapat olyan ember állt, akikről sosem gondoltam volna, hogy a Patrónus tagjai. Minddel találkoztam már a városban, de soha egyikük sem adta jelét, hogy természetfeletti módon védelmeznék a várost… Majd ahogy egytől-egyik végignéztem az embereken, a felismerés olyan gyorsan jött, mint a villámcsapás.
Mrs. Blackwood, aki a kórház főorvosa… Mrs. Taylor, aki az árvaházban dolgozik… Ethan, aki rendőr… Mr. Fox, aki tanár… Mindegyikük a város védelmét szolgálta, de az átlagos polgárok előtt rejtve maradt a „védelem” igazi fogalma.
– Te is, anya… – suttogta Alex. A szemében mély fájdalom égett, az arcán láttam a megbántottságot, és a hitetlenkedést. Tudtam, mit érezhet. Az édesanyja éveken át hazudott neki, és titokban tartotta kilétét.
Odanyúltam, és megfogtam a kezét. Nem bírtam Alexet szenvedni látni, főleg nem az édesanyja miatt.
– Mi lesz, álldogáltok még ott, vagy csinálunk is valamit? – dörrent az egyik férfi. Alexszel közelebb mentünk az asztalhoz, amin a város térképe feküdt kiterítve, mellette a templom alaprajza.
– Itt fogunk bemenni. – Mrs. Blackwood végighúzta az ujját a templom falán. – Kintről indul egy járta, körbe a templomon, nagyjából egy méter magas, így nem lesz túl sok helyünk.
– Deucalion azt akarja, hogy egyedül menjek – néztem rájuk. – Nem láthatják meg magukat. A többi négy alak pedig valószínűleg szemmel tartja a környéket, esélyük sem lesz a járat közelébe jutni.
– Eltüntethetjük a nyomainkat a levegőből – mondta az egyik férfi.
– De láthatatlanná nem válhatnak – mondta Alex. – Nem mehetnek a templom közelébe.
– Én viszont igen. Deucalion a nyakláncot akarja, nem? – néztem körbe. – Akkor elviszem neki. Amint a többiek megérzik, hogy ott vagyok, oda fognak jönni. Nem hagyják Deucaliont egyedül, így amíg ők bevisznek engem, maguk a járathoz tudnak menni.
– Ésszerűen hangzik – bólintott Alex.
– Leszámítva azt, hogy mivel elfogták a papot, valószínűleg kihúzták belől, hogyan lehet bejutni a templomba – támaszkodott Fox az asztalra.
– Elfogtak egy papot? – vonta fel Mrs. Blackwood a szemöldökét.
Fox bólintott.
– A nektorinok nem ejtenek foglyokat – vonta össze a szemét az egyik férfi. Ő volt a legfiatalabb, maximum huszonöt éves lehetett. Magas, izmos, enyhén borostás volt, mélyen ülő kék szemei sokat tudóan csillogtak. Ő volt Ethan.
– Ők nem is fogolynak szánták. Gondolom kiszedtek belőle mindent, amit akartak, majd megölték.
Összeborzongtam, míg a többiek csak a fejüket csóválták.
– Nem kaphatja vissza a láncot – jelentette ki egy sötéthajú férfi elszántan. – Évszázadok óta senki nem tudta megszerezni egy nektorin láncát. Most, hogy ez nálunk van, nálunk az előny is – csillogott a férfi szeme.
– Ne légy ilyen feldobott, Chris! – szólt rá Mrs. Taylor. Deucalion nagyon dühös lesz, ha Luna a nyaklánc nélkül jelenik meg.
– Egyáltalán miért egy tizenhét éves lányra bízzuk az egészet? – horkantott Chris megvetően.
Dühösen felszegtem az állam.
– Deucalion engem hívott! Vagy én megyek, vagy senki. És ha azt gondolja, hogy én élvezem ezt, nagyon éved. A legjobb barátom, az édesanyja és a töri tanárom is az életét kocáztatja. Szóval, ha azt hiszi, hogy nekem ez jó, gondolja magát a helyembe! – Mély levegőt vettem, hogy folytatni bírjam. – Szívesebben hagynám olyanokra ezt a feladatot, akiknek több a tapasztalata. De Deucalion engem hívott. Nem magát, Chris, nem Mr. Foxot, és nem a Patrónust. Engem! – böktem meg a mellkasom.
– Luna jól mondja – bólintott Mrs. Blackwood békítően. – Csak ő mehet a templom közelébe, minket észrevennének.
– De nem mehet oda védelem nélkül – rázta a fejét Alex, a szeméből aggodalom sütött.
– Nem is fog! – Ethan az asztalra támaszkodott. – Kocsival követjük Lunát, és nem túl közel a templomhoz megállunk. A nektorinok arra számítanak, hogy támadás éri őket. Hadd lepődjenek meg, amikor Luna egyedül érkezik a találkozóra – vigyorgott fel rám, majd az alaprajz fölé hajolt. – Van egy alagút a templom alatt, ami az erdőből indul. – Végighúzta az ujját egy egyenes vonal mentén. – Hol egy… – körbenézett, majd a szekrényhez sietett, felkapott egy ceruzát, és az asztal fölé hajolt. A lap szélétől lassan haladt a templom hátsó része felé, majd a templom jobb oldalán megállt. – Itt az alagút vége. Bökött oda, ahol a vonal véget ért.
– Azt hiszem, ott állnak a gyóntatószékek – fintorgott Mrs. Blackwood. Alex prüszkölve felnevetett.
– Shelley és én a kocsiban maradunk, hogy szemmel tartsuk a többi nektorint – mondta Chris, Mrs. Blackwood pedig bólintott.
Ethan, Cassie és Nick mennek az alagúton át – adta ki Chris az utasítást. – Dave, te Adriannal mész.
Mindenki bólintott.
– Fegyver is kelleni fog – mondta Mrs. Taylor.
Fox szó nélkül átvágott a szobán, elindulta hosszú lépcsősor felé, majd a hetedik lépcsősornál megállt. Leguggolt, és teljes erejéből ütögetni kezdte a lépcsőfokot.
Alexszel összenéztünk, aki a halántékához emelte a mutatóujját, és fintorogva forgatni kezdte, jelezve, hogy szerinte Mr. Foxnak elment az esze.
   Hirtelen kattanás hallatszott, majd a lépcsőfok… nos, kinyílt. Fox a belső részét, mint valami ajtót kinyitotta, majd benyúlt, és egy komplett fegyverraktárt húzott ki.
– Mi a franc… – tátotta el a száját Alex. – Ez egy hadseregre való fegyvert tart a lépcsőjében!
– Ez az egyetlen hely, ahol nem találná meg senki – vont vállat Fox.
A Patrónus tagjai egyenként a lépcsőhöz mentek, és kiválasztották a maguk fegyverét. De ezek a fegyverek kicsit mások voltak, mint amit egy hadseregben használnak. Voltak olyanok, amikről ránézésre el sem tudtam dönteni, hogy mi az, de voltak felismerhető eszközök is. Nem volt időm megkérdezni, melyik fegyver mire való, mert a Patrónus már felszerelkezett, és Fox becsukta a lépcsőbe rejtett raktárt.
– Luna… – egyenesedett fel. A kezében egy sötétlila kövekkel kirakott markolatú tőrt tartott. – Ez a tőr az édesanyádé volt. – A tekintete az enyémet kereste, de most nem tudtam volna a szemébe nézni, így inkább a tőrt néztem. – Ő azt szerette volna, ha a tiéd lesz. – Felém nyújtotta a tőrt, én pedig elvettem tőle. Az könnyű volt, mintha nem is tartanék semmit a kezemben, de éles volt, hogy bárkit könnyedén meg lehetett ölni vele. Fox felé bólintottam, majd a Patrónusra néztem.
– Bemegyek, és szóval tartom Deucaliont, amíg maguk bejutnak. Bármibe is kerül, nem hagyom, hogy megszerezze a láncot. Lesz nagyjából öt percem, utána vagy megöl, vagy megkínoz a láncért. – Nyeltem egyet, de rögtön folytattam. – Annyi idő alatt be kell érniük, és ki kell vinniük Iant. Ő most a legfontosabb! – Egyenként végignéztem a Patrónus tagjain, és most először éreztem úgy, hogy kézben tartom a dolgokat. Az életem darabjaira hullott, mikor az árnyak megjelentek, és végleg porrá zúzódott, amikor a családomat elveszítettem. De most itt volt az esélye, hogy helyrehozzak mindent. Nem veszíthetek el több olyan embert, aki fontos nekem. Nem veszíthetek el valakit, aki végre mellettem állt. Igen, önző voltam, de abban a pillanatban nem számított. Féltem, és tudtam, hogy nem lesz olyan könnyű, mint amilyennek elmondtam, de Ianért össze kellett szednem magam. Engem nem érdekelt a nyaklánc, csak az, hogy őt megmentsem.
És még valami.
Volt egy erősebb ok, valami, ami semmilyen esetben nem hagyott volna meghátrálni, és ami miatt végig kellett csinálnom ezt az egészet. Nem csak Ian.
Nem csak miatta vágtam bele ebbe.

Oda fogok érni.
Ezt hajtogattam magamban, miközben átvágtam az erdőn. A szél lágyan fújta a fákat, az ég már beborult, időnként meg is dörrent. Tulajdonképpen csak a város másik felébe kellett eljutnom, mégis mintha órák óta gyalogoltam volna. Néha az órámra pillantottam, amin mintha felgyorsult volna az idő, minden egyes kattanás fájdalmas visszhangot vert a fejemben.
   Megszaporáztam a lépteimet, versenyt futottam az idővel, de attól rettegtem, nem érek oda időben. A szemem előtt Ian arca lebegett, a torkomban gombóc keletkezett az idegességtől, és tudtam, nem fogom tudni megmenteni. Hiába van velem a Patrónus, hiába van itt Alex… Képtelen vagyok rá.
   Egy pillanatra megbotlottam egy kiálló gyökérben, és majdnem elterültem, de nem álltam meg.
Oda fogok érni!
Annyiszor botlottam már el az életben, sokszor el is estem, de mindig fel tudtam állni. Ha most megállok, ha egy pillanatra elbizonytalanodom, Ian meghal.
A fejem már zúgott, a szél egyre jobban fújt, de nem álltam meg. Tovább gyorsítottam, mert úgy éreztem, csiga lassú vagyok, míg végül már futottam.
Féltem, rettegtem, de nem magamért. Millió érzés kavargott bennem, de én a dühre összpontosítottam. Amíg van mibe kapaszkodnom, nem lesz baj.
   A fák tisztulni kezdtek, majd pár perccel később megpillantottam a magas templom sötét falait. A felhőkön átsütő nap fénye hosszú árnyákot vetett a nedves aszfaltra. Lassítottam, óvatosan kiléptem az erdőből. Senki sem állta az utamat, minden tiszta volt. A környék csendes volt és békés, egyetlen autó sem járt az utakon, de valójában olyan volt minden, mintha valaki befagyasztotta volna az időt. Semmi nesz nem hallatszott, semmi nem mozdult, még a szél által megrezegtetett levelek zörejét is alig lehetett hallani.
Túl nagy volt a csend.
A szemem a templom magas faajtajára szegeztem, azon is egy díszesen faragott keresztre. Nem gyorsítottam, lassan közeledtem az ajtóhoz, közben füleltem, hátha meghallom az öt alak neszeit. De a saját lépteim zaján és a lélegzetemen kívül semmit nem hallottam. Bekapcsoltam minden érzékemet, és ahogy közeledtem a templom felé, megéreztem a gyenge elektromos pattogást.
„Próbáld szétválasztani őket. Érezd, melyik Deucalioné, melyik a többieké.” – Mr. Fox utasítása érthető volt, de annál nehezebben végrehajtható. Nem bírtam szétválasztani a törléseket, fogalmam sem volt, hogyan csináljam Mindegyik olyan egyforma volt, gyenge, és pattogó. Bár ahogy közeledtem egyre erősödtek, de nem nagyon, valószínűleg nem akarták felvonni magukra a figyelmet.
   Amikor elértem az óriási faajtót, megálltam. A templom körül minden árnyékban volt, alig látszott a nap, itt már a szelet sem lehetett érezni. Síri csend honolt körülöttem, ami a lehető legrosszabb előjel volt.
Bár hallanék valami zajt – gondoltam. Akármit…
De most nem hallottam. Sem az árnyak sípolását, sem az öt alak gondolatait, sem semmit.
A kilincsre tettem a kezem, és lassan lenyomtam. A tölgyfaajtó nyikorogva kinyílt, épp akkora rés támadt, amin befértem. Óvatosan beléptem.
Az ajtó abban a pillanatban becsapódott mögöttem, és a templom fáklyái fellobbantak. Megcsapott a hideg levegő, és valami bűz, amit nem tudtam beazonosítani.
   Kísérteties fény töltötte be a templomot, ami végigfutott a padsorok aranyozott szegélyein, a falak festményeinek csillogó keretein, és a márvány padlón. A templom magas márványoszlopainak teteje a sötétségbe veszett, a fáklyák keltette fény addig már nem ért el. A falak mentén a magas szobrok most sötéten meredtek le rám, és mintha még ők is veszedelmet éreztek volna.
Mikor a szemem megszokta a félhomályt, az oltár felé pillantottam.
A sikoly is belém szorult, a szívem megállt, a döbbenettől és a félelemtől egy pillanatra mozdulni sem bírtam.
Ian a keresztre feszítve ernyedten lógott, a testén mély vágások éktelenkedtek, melyekből vörös patakban folyt le a vér, alatta egy bíborszínű tócsa tündökölt. A feje lehajtva, haja a szemébe lógott, láttam az arcán végighúzódó vágást, a felhasadt ajkát, és a vért. Vér mindenhol.
– Édes istenem – suttogtam. Bár a lábaim nem akartak engedelmeskedni, végigrohantam a padsorok között, de mikor odaértem, fogalmam sem volt, mit tegyek. Nem mertem hozzá érni, nem akartam még több fájdalmat okozni neki. Felnyújtottam a kezem, megérintettem az arcát. Szép barnás bőrét most vérfoltok tarkították, telt ajka felhasítva, de amit a testével műveltek az borzasztó volt. A szemembe könny szökött, ahogy végignéztem rajta, képtelen voltam elviselni ezt a látványt.
– Ian – suttogtam, és végighúztam az ujjam az arcán. – Ian, hallasz engem? – A hangom elcsuklott az elfojtott zokogástól, a könnyeim végigfolytak az arcomon, szinte semmit nem láttam tőlük.
– Luna… – alig hallottam gyenge hangját, mely alig volt több kósza lélegzetnél, de ez elég volt ahhoz, hogy a szívem ismét életre keljen, és hevesen megdobbanjon.
– Luna…
– Itt vagyok – suttogtam, és két kezem közé fogtam az arcát. – Minden rendben lesz. Megígérem. – Kétségbeesetten próbáltam kitalálni valamit, amivel kiszabadíthatom, de az egyetlen dolog, amit tehettem, hogy kirántom a szöget a tenyeréből.
– Luna… menj… menekülj…
– Nem hagylak itt – ráztam a fejem. – Kiviszlek innen. Nem lesz semmi baj.
– Menj… ez… ez… – mélyen, torokból felköhögött. Átfogtam a vállát, hogy tartsam, és felemeltem az állát, hogy levegőt vehessen. Nincs szó arra, milyen harag lobbant bennem, mennyire… meg akartam ölni Deucaliont. El akartam pusztítani, darabokra tépni, szétcincálni, tönkretenni őt.
– Ez csapda! – nyögte ki Ian.
Mielőtt bármit felelhettem volna, mielőtt felfoghattam volna, egy erős ököl arcon vágott, én pedig hátraesetem, és bezuhantam a padsorok közé. Csillagokat láttam, a fejem zsongott, de a hangokat tisztán hallottam.

Megjöttek.