2015. március 20., péntek

Beléd temetkezve 3. fejezet

3. fejezet

Reggel a telefonom csörgése ébresztett. Tia már elment dolgozni, de nem feledkezett meg rólam.
– Ébren vagyok – motyogtam álmosan. Megdörgöltem a szemem, és rápislogtam az órára.
– Hát persze – jegyezte meg epésen. – Olyan a hangod, mint egy rekedt rozmáré. Azért keltelek én, mert te képes vagy, és elkésel az első munkanapodon.
– Köszi – horkantottam, és felültem.
– Szívesen máskor is – nevetett. – Siess, mert tényleg elkésel. Várlak nyolc ötvenkor a bejáratnál! – És már le is tette.
   Kedvem lett volna visszafeküdni, de tényleg nem akartam elkésni. Öltözés közben furcsa gondolatok kúsztak a fejembe: mától fontos része leszek a társadalomnak. Komoly munkám lesz, komoly – na és persze őrjítően szexi – főnökkel. És ez egy nagy fejlődés az életemben. Rendes munka, igazi társadalommal. Ki gondolta volna, hogy egyszer ide jutok? Én nem, az biztos.
   Fél kilenckor teljes pompámban indultam el az Elwood cég felé. Egész úton a rám váró megpróbáltatások jártak a fejemben. De azért úgy gondoltam, normális, ha az ember izgul az első munkanapján… Ugye?
Valójában soha nem voltam izgulós fajta. Az emberek többsége minden miatt aggódik, idegeskedik, aztán pedig csodálkoznak, ha meghalnak agyvérzésben… Igaz, akkor már nem csodálkoznak semmin…
Én úgy voltam ezzel, hogy aminek jönnie kell, az jönni fog. Nincs értelme idegeskedni miatta. Ez azonban mégis más volt… Egy teljesen más fajta munka, teljesen más légkörrel. Mr. Elwood nem olyan, mint Taylor.  Ő okos embernek tűnt, jó kiállásúnak, és sokkal több volt benne, mint Taylorban valaha is…
– Hú, Emma! Kivételesen pontos voltál. – Tia ellökte magát a faltól, és felém sietett. – Ez aztán a fejlődés.
– Én is tudok pontos lenni, ha akarok – vetettem oda. – Neked nem dolgoznod kéne?
– Én csak takarítok – legyintett. – Az meg gyorsan megy.
Az órámra pillantottam.
– Mennem kell. Szeretnék még kilenc előtt felérni.
– Hú, de sürgős lett hirtelen! – nevetett. – Gyere, felkísérlek, nehogy eltévedj.
– Tudom, merre kell menni.
– Persze, persze – mondta, és belém karolt.

Daniel Elwood már várt rám.
– Á, Miss Cailli – pillantott fel. – Korábban érkezett.
– Nem akartam elkésni – vontam vállat. – Leülhetek?
– Csak tessék – intett nagyvonalúan.
Ezúttal nem botladoztam, kecsesen átvágtam az irodán, és leültem Mr. Tökéletes elé. Elwood lapozgatott a papírjai között, majd elém tett egyet.
– Itt írja alá – mutatott a kis vonalra a papír alján.
– Mi ez? – vontam össze a szemöldököm.
– Egy szerződés, amivel igazolja, hogy a cég tagja. Kap egy igazolványt, amit ha bemutat a cég által megvásárolt boltokban, ingyen vásárolhat, illetve étkezhet.
Megráztam a fejem.
– Nekem nincs szükségem erre.
Még csak az kéne, hogy a cég tartson el. A gondolattól is megszégyenülök.
– Ez a cég ajándéka, Emma.
– Az ajándék nem azoknak jár, akik valamit jól csináltak? – tudakoltam.
– Nálunk nem.
– Jobb helyeken igen.
Felvonta egyik szép ívű szemöldökét.
– Ha nem akarja, nem adom oda.
– Remek – mosolyogtam.
Mélyet sóhajtott.
– Maga aztán nehéz eset – csóválta a fejét.
– Úgy gondolja?
Mélyen a szemembe nézett, és egy pillanatig várt a válasszal.
– Igen. Ön igazán nehéz eset, Miss Cailli.
Lesütöttem a szemem. Most nem akartam veszekedni.
– Jöjjön, körbevezetem. – Gyors hangulat váltás volt. Már fel is állt, és kitárta előttem az ajtót.
Én is felálltam.
– Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy jól döntött, Mr. Elwood. Komolyan úgy gondolja, hogy én vagyok a legalkalmasabb erre az állásra? – kérdeztem, miközben elmentem mellette.
– Nos, Miss Cailli, igen, úgy gondolom. Volna oly kedves, és nem kételkedne tovább a döntésemben?
Szent szar. Ez most ideges.
– Elnézést.
Elindult, én pedig azon gondolkodtam, mi rosszat mondtam. De az is lehet, hogy csak amolyan ideges típus. Végtére is, alig huszonhét éves. Más férfiak az ő korában még bulizni, meg családi összejövetelekre járnak.
– Hogy áll az olvasással, Emma?
– Tessék? – pislogtam. Ez meg hogy jön ide?
– Olvasás – toppantott idegesen.
– Már az interjún mondtam, hogy szeretek olvasni.
– Milyen könyveket szeret?
Egy pillanatra elgondolkodtam. Jane Austen könyveket olvastam, de igazából semmi mást…
– Jane Austen.
– Büszkeség és Balítélet?
Bólintottam.
– És mást? – Végigvezetett a folyosón, és megállt egy ajtó előtt.
– Mást nem igen – ráztam a fejem. – Nem volt rá időm.
– Hmm… – elgondolkodva nézett maga elé. – Szabadidejében mit csinál? Az olvasáson és a futáson kívül?
Te jó ég. Emlékszik…
– Nem nagyon van szabadidőm. Ezekre sincs sok.
Felhorkantott.
– Mindenkinek van szabadideje, Emma.
– Magának van?
– Van – vágta rá.
– Örüljön neki – intettem.
Sóhajtott.
– Ez lesz itt az ön irodája. – Kitártam az ajtót. Nem volt túl tágas, viszont volt valami, ami miatt rögtön megszerettem. Az egyik utcára néző falat mintha lebontották volna, csak üveg volt. Gyönyörű kilátás nyílt az utcára.
– Ez meseszép – álmélkodtam.
– Reméltem, hogy tetszeni fog. Láttam, milyen áhítattal bámult ki az irodám ablakán, és gondoltam, odaadom magának ezt.
– Csodálatos. Köszönöm – hálálkodtam.
Olyan mosolyt villantott rám, amitől elállt a lélegzetem.
– Komoly munkája lesz, Miss Cailli. Ne ájuljon el minden szép mosolytól.
Pipacs vörös lettem. Basszus! Az első férfi, aki elérte, hogy elpiruljak.
– Gondolja, hogy menni fog?
– Ezt magának kell tudnia – vontam vállat. – Felvett.
– De maga jelentkezett. Megbirkózik vele?
Dacosan felszegtem a fejem.
– Ha nem így gondolja, vegyen fel mást! Van választék.
Kicsit meghökkent, de gyorsan összeszedte magát.
– Gondolja, hogy így kell beszélnie a főnökével?
– Gondolja, hogy így kell beszélni egy alkalmazottal?
Élesen beszívta a levegőt. Szent tehén. Lehet, hogy túl messzire mentem?
– Oké, kezdjük elölről – fújta ki a levegőt.
Pislogtam. Hűha. Újabb hangulatváltás.
– Szóval, ezen a héten még csak néhány konferenciára kell velem jönnie. Nem akarom, hogy rögtön az első héten lefáradjon.
– Ó.
– A második héttől már komolyabb munkákat is kap. Azért kérdeztem, hogy szeret-e olvasni, mert nem régiben megvásároltam egy kiadót, de az asszisztensem felmondott.
– Azt akarja, hogy én vegyem át a helyét? – rémüldöztem.
– Pontosan – bólintott.
Kellett egy pár pillanat, amíg megemésztettem. Túl komoly munka volt ez nekem, ráadásul ez volt az első napom, de nem akartam veszekedni.
– Oké…
– Megbirkózik vele?
Sóhajtottam. Megint kezdi…
– Igen – suttogtam.
Pár pillanatig csak bámult rám.
– Megbántottam? – Valami halvány érzelem szaladt át az arcán, de nem tudtam, mi volt az.
– Dehogy. Már megszoktam, hogy az emberek lenéznek. – Felpillantottam rá. Az ismeretlen érzelem visszatért az arcára, és azt hiszem sajnálat volt.
– Lenézik?!
– Mintha nem tudná. Maga is ezt teszi.
– Ez nem igaz! – vágta rá.
– De igen! – néztem a szemébe.
– Élvezném, ha nem mondaná meg, kit nézek le, és kit nem!
– Feltűnt, hogy mióta itt vagyok, folyton veszekedünk?
– Feltűnt, hogy folyton maga kezdi?
– Ha maga nem lenne ilyen… ilyen… – Próbáltam megfelelő szót találni arra, hogy milyen, de ehhez nem volt elég nagy a szókincsem.
– Ilyen mi? – kérdezte fenyegetően.
– Mindegy – ráztam a fejem.
– Helyes.

További két órát töltöttünk azzal, hogy körbevezetett az épületben. Az Elwood épület huszonöt emeletből állt, mindegyiken volt egy-egy fontosabb, a cég által felvásárolt bolt, vagy gyár alelnökének irodája.
– Ha gondolja, beszélhet velük, hogy egy kicsit többet megtudjon a cégemről.
– Inkább nem – ráztam a fejem. – Maga is fel tud világosítani.
Felnevetett.
– Fél a munkatársaitól?
– Csak még… be akarok illeszkedni. Nem akarom úgy kezdeni, hogy mindenkinek a nyakán lógok.
– Nálunk fontos a segítség. Ha be akar illeszkedni, ismernie kell az itteni szokásokat. Ehhez gyakorlat kell.
– Azt hiszem, ezzel még megbirkózom.
Visszamentünk az ötödikre, az irodámba.
– Tegnap tettem az asztalára néhány szinopszist. Kérem, olvassa el, gépelje be, mentse le, és küldje el nekem.
– Ööö… Oké – motyogtam. Hűha. Ez aztán a gyors tempó. Még négy órája se vagyok itt, de már utasításokat ad. Itt tuti nem fogok unatkozni.
– Van egy telefon az asztalán. Néha fel fogom hívni.
Bólintottam.
– Most magára hagyom. Tekintse ezt bemelegítő feladatnak. – Bátorítóan megszorította a kezem. Puha, sima keze volt, az enyém szó szerint eltűnt benne. – Sok sikert. – Aztán sarkon fordult, és elsétált. Tátott szájjal bámultam utána. Olyan szexi feneke van…
Hagyd abba, Emma! Ő a főnököd! – sikított a tudatalattim.
Tojok rá. Akkor is dögös pasi – vágtam vissza.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és megálltam egy pillanatra. Gyönyörű, otthonos iroda volt.  Pontosan olyan, amilyet szerettem volna. Lustán az asztalhoz sétáltam. Volt egy laptop és egy nyomtató az asztalon. Az a pár szinopszis pedig pontosan huszonkettő volt.
Leültem a laptop elé. Gyorsan végig gondoltam, amit Tiától tudtam. Neki volt egyedül computere a házban, és én használhattam az övét.
   Kinyitottam, és megnyomtam a bekapcsoló gombot. A képernyő életre kelt, és perceken belül megjelentek az ikonok. Csináltam egy új mappát, és elneveztem szinopszisoknak.

* * *

Egy óra múlva befejeztem a gépelést, és gyorsan átküldtem Elwoodnak. Készítettem róluk leltárt, sőt, még kritikát is. Öt perc múlva jött a válasz.

Feladó: Daniel Elwood.
Tárgy: Szinopszis
Dátum: 2013. Július 2.
Címzett: Emma Cailli

Szép munka, Miss Cailli. Gondosan átolvasta a szövegeket, és tökéletes a kritika is. Ám lenne itt egy kis hiba. A vesszők rossz helyen vannak, a helyesírása kritikán aluli. De ezen lehet javítani.
______________
Daniel Elwood

Majd elsüllyedtem szégyenemben. Pedig igyekeztem helyesen írni… De hát nem jártam iskolába. Hogy is sikerülhetett volna…?
Gyorsan felhívtam Tiát, hogy jöjjön fel segíteni. Öt perc múlva ott is volt.
– Na, engedj oda, te lány! Figyeld a hibákat.

Kis idővel később újra elküldtem őket, egy levéllel.

Feladó: Emma Cailli
Tárgy: Hiba
Dátum: 2013. Július 2.
Címzett: Daniel Elwood

Mr. Elwood!
Elnézést, uram, két példányt készítettem belőlük, és a vázlatban – abban, amit véletlenül küldtem el – nem figyeltem a helyesírásra. Mellékelem a jó változatot.
Még egyszer elnézést.
___________
Emma Cailli

Még mindig jobb volt hazudni, mintha megtudná, hogy nem jártam iskolába… És úgy gondoltam, nagyjából elfogadható volt a kifogásom. Szorította a gyomrom a szégyen, és elhatároztam, hogy amint hazaérek, nyelvtan leckéket veszek Tiától.

Feladó: Daniel Elwood
Tárgy: Mindjárt más!!!
Dátum: 2013. Július 2.
Címzett: Emma Cailli

Miss Cailli!
Ez már mindjárt jobb! Többször ne kövesse el ezt a hibát. Lesz majd, hogy más kiadóknak kell elküldenie, akkor nem hibázhat, mert romba dönti egy ifjú író álmait.
Ui.: Kettőre jöjjön az irodámba, mert lesz egy értekezletem, ahová szeretném magammal vinni.
______________
Daniel Elwood

* * *

Kettőkkor bekopogtam Elwood irodájába. Kicsit ideges is voltam, de tudtam, hogy nincs értelme, mert ő úgyis mindent elintéz.
– Jöjjön be, Miss Cailli.
Csendben beléptem, becsuktam magam mögött az ajtót, és leültem Elwooddal szembe.
– Ki mondta, hogy leülhet? – A hangja kemény csattant, én pedig összerezzentem.
– Sajnálom – mondtam gunyorosan, és felálltam.
Befejezte, amit épp csinált, majd felnézett rám.
– Üljön le, Miss Cailli.
– Köszönöm, Mr. Elwood, de most már nem akarok – válaszoltam.
A szeme összeszűkült.
– Üljön le!
– Nem!
Az ajkát kemény vonalba húzta össze.
– Kérem, üljön le, Emma.
– Egyszer már leültem, Elwood. Többször nem fogok, és nem szeretném, ha hülyét csinálna belőlem.
Egy pillanatig rám meredt, de nem felelt. Kihúzott egy fiókot és elővett három papírt.
– Nos, akkor! Ezek itt a szerződést, és annak másolatát tartalmazzák. Kap egy példányt maga, amit tegyen el valahova, hogy ha esetleg a Britek szabotálni akarnak, legyen bizonyítékunk.
– Rendben.
Elwood felállt.
– Akkor jöjjön, Miss Cailli. – Kinyitotta előttem az ajtót és előre engedett. Ez az első emberi megnyilvánulása felém…

* * *

Fogalmam sem volt, miről van szó, de sebesen jegyzeteltem. Minden apró kis részletet felírtam, de kicsit bonyolult volt, mert a helyesírásra is figyelnem kellett.
Elwood két órán keresztül tárgyalt a britekkel, de nem tudtak megegyezni. Volt egy időszak, amikor csak veszekedtek. Akkor letettem a tollat, és azzal voltam elfoglalva, hogy jó alaposan megcsodáljam Elwoodot. Miközben hallgatta a briteket, gyakran beletúrt fekete hajába – ami talán még az enyémnél is sötétebb volt. Mogyorószín szeme idegesen és aggodalmasan húzódtak össze. A testtartásából is áradt az erő és az idegesség.
– Tudok valamit segíteni? – suttogtam.
– Nem, Emma – rázta a fejét. – Tiszta őrültek háza…
– Tulajdonképpen mi is a baj?
– A pénz. Mindig a pénz. Öt milliót akarnak kérni a cégükért.
– De hisz az rengeteg! – hüledeztem.
– Tudom – horkantott fel.
– Öt millió, vagy nincs üzlet – mondta az egyik brit férfi, ellentmondást nem tűrő hangon.
– Három? – próbálkoztam, mert Elwood már a fejét fogta.
– Szó sem lehet róla.
– Három és fél? – próbálkoztam tovább.
– Hmm… – A férfi megvakarta az állát, és elgondolkodva nézegetett engem.
– Egy feltétellel…
– És mi az? – kérdezte Elwood fáradtan.
– A titkárnőm felmondott, és három hónap múlva lenne egy fontos értekezletem, amire nem mehetek el titkárnő nélkül, de még fél évig nem vehetek fel újat. Ha a hölgy eljön velem Londonba, megegyeztünk.
– Rendben – bólintott Daniel rögtön.
– Tessék??? – Borzadva meredtem Elwoodra. Ezt nem teheti meg velem…
Megvonta a vállát.
– Akkor megegyeztünk.

* * *

Magamba roskadva baktattam Elwood oldalán. El kell mennem? Azzal a férfival??? Elwood komolyan beleegyezett ebbe? Ó szent isten! Hova kerültem én?!
– Mi a baj, Emma? – szólalt meg, miközben kinyitotta az ajtót.
Te vagy a bajom, te szemétláda!
– Semmi.
– Akkor jó. Remélem, tudja, hogy az üzlet a legfontosabb.
– Hát persze… Mindent a pénzért…
– A maga ötlete volt – vont vállat.
– Én ebbe nem egyeztem bele! – ellenkeztem. – Maga mondott rögtön igent.
– Maga is igent mondott volna…
– Nem! Én nem mondtam volna.
– Ez az üzlet, Emma. Szokja meg!
– Maga felhasznált engem, hogy megvehesse azt a kibaszott céget?!
– Először is: finomabban! Másodszor: nem így történt. Gondoljon bele. Elmehet Londonba, és még ki tudja, hová. Ez nem vonzza magát?
Te vonzol engem, de ez most más téma…
– Nem! Én szeretek itt lenni. Nekem ez az otthonom. Itt… nőttem fel. Nem akarok elmenni, sem most, sem három hónap múlva.
– De eztán visszajön – tárta szét a karját.
– Nem akarok elmenni – suttogtam elcsukló hangon.
– De elfog!
Ez az ember gonosz – hasított belém. Egy szívtelen dög. Egy jégcsap! Egyáltalán nem olyan ember, mint amilyennek megismertem. Felhasznált, hogy olcsón vásárolhassa meg azt a nyamvadt céget…
– Vigyem haza?
– Nem, köszönöm, haza találok. – Azzal sarkon fordultam, és szó nélkül ott hagytam.

* * *

– Komolyan ezt tette? – hüledezett Tia.
Este volt és az udvaron ültünk két taco társaságában.
– Igen ezt! Nem mondtad, hogy ilyen kegyetlen jégcsap! – dorgáltam. – Képes elküldeni a világ túlsó végére, csak hogy másfél millióval több maradjon neki… Igaz, hogy az én ötletem volt a három és fél milcsit, de erre nem számítottam!
– Még nem csinált ilyet… Vagy vész helyzet volt… Vagy csak nem csíp téged.
– Akkor rúgjon ki!
– Persze, de akkor kereshetne új titkárnőt. Mellesleg van itt neked valami. – Gyorsan felállt, és beviharzott a szobájába. Pár pillanat múlva egy tablettel tért vissza.
– Ez a tiéd. Eddig fateromé volt, de vett másikat. Kicsit ütött kopott, de remélem jó lesz. Még fülhallgató is van hozzá.
– Tia, neked elment az eszed…!
– Tudom, tudom. Nem fogadhatod el, mert túl nagy ajándék, blablabla. A tiéd. És nem kérek kommentárt.
Szó nélkül átvettem tőle a készüléket. Fájt a szívem, de nem mondtam semmit. Egy nap ezért az ajándékért még megölöm Tiát.
– Holnap bemész dolgozni, vagy sztrájkolsz?
– Persze, hogy bemegyek. Lenne választásom? Kell a pénz, Tia. És a Jégcsap jól fizet… Mindegy, mit kell ezért tennem – sóhajtottam.
– Jégcsap??? – nevetett fel. – Ez lesz az új beceneve?
– Ne nevess! Az. Egy hideg, kőszívű ember. Jégcsap.
Nevetve megcsóválta a fejét.
– Ez akkor is szemétség volt Elwoodtól. Megérdemelné, hogy új titkárnőt kelljen hajkurásznia. 
– Nem adom fel az első nap után. Ezt tőled tanultam. Megmutatom neki, hogy én is képes vagyok valamire.
– Néha szeretem, hogy olyan makacs vagy. És ezt most megfogja érdemelni.
Bár gyűlöltem a bosszút, mindent meg akartam tenni a siker érdekében.
– Menjünk aludni! Holnap akarom kezdeni a hadjáratot, és ahhoz pihennem kell.
– Aludj jól, Em. – Adott egy puszit, és besasszézott a szobájába a tacojával.
Én is felálltam és vittem magammal az új kedvencem, és a tacot.
   A gondolataimba merültem, miközben pizsamát vettem, és bebújtam az ágyba. Daniel Elwood egy elképesztően dögös pasi. Tehetséges, befolyásos, de egy bunkó seggfej. Nem érdemel többet annál, amit ad. Bármennyire is szexi, megérdemli, amit majd kapni fog tőlem… Hadd kóstolja meg a saját mérgét… Csakhogy fogalmam sem volt, mit fogok tenni… Az is lehet, hogy szimplán csak jól fogok teljesíteni, hogy ne tudjon belém kötni. Ez is jó megközelítés, de nem elég…

   Sóhajtva lehunytam a szemem. Majd holnap kitalálom…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése