2015. március 18., szerda

Beléd temetkezve 2. fejezet

2. fejezet

2013. Június

El fogok késni. Uram isten, Taylor megöl, ha nem érek be a boltba időben. Kipattantam az ágyból, és olyan gyorsan öltöztem fel, hogy magamat is megleptem vele.
– Emma siess, mert elkésel!
– Tudom, Tia, tudom – ziháltam. Átvágtam az udvaron, és már rohantam is a buszra.
   Egy zöldségesnél dolgoztam, és az volt a feladatom, hogy a megrendeléseket házhoz szállítsam. Százötven dollárt kerestem, ami semmire nem volt elég, de legalább ki tudtam fizetni a lakbért.
   Taylor leüvöltötte a fejem a tizenöt perces késésért, de mást nem mondott.
– Ez első szállítást Joneséknak vidd, tudod, hol laknak.
– Igen, Taylor. Tudom – sóhajtottam. Gyűlölöm, hogy mindig ennyire lekezelő velem… Tulajdonképpen mindig mindenki ezt tette. Gyerekkoromtól kezdve. Az emberek, ha rám néznek, egy szegény felnőtt embert látnak, akit kidobtak a nevelőszülei. Gyűlöltem őket. Ők tették ezt velem, és fogalmam sem volt, mivel szolgáltam rá. Kiskoromban sokáig arra gondoltam, hogy majd hiányozni fogok anyámnak, és akkor majd eljön értem. De természetesen nem így lett. Ötéves koromtól kezdve az utcán nevelkedtem. Az volt az otthonom. Nem tudtam, hogy ez megerősített-e, vagy csak még jobban tönkretett…
  Három évvel ezelőtt azonban rátaláltam a bérházra, ahol most lakom. Örültem, mikor végre lett egy olyan hely, amit tényleg az otthonomnak nevezhetek. Igaz, az egész csak egyetlen szobából állt, de az enyém volt. Nagyon drága is ugyan, de hát megérte. A szomszédok zöme rosszabb volt, mint egy pletykás vénasszony, de csendes megegyezés volt, hogyha én nem zavarom őket, ők sem zavarnak engem.
Tia volt az egyetlen – és egyben legjobb – barátom a bérházban. Ő volt az egyedüli, aki tudta, honnan jöttem, tudott rólam mindent. Neki biztos állása volt, és jól is keresett vele. Nem is tudom, miért egy bérházban lakott, mikor futotta neki jobbra is. Ha megengedhetném magamnak, én elköltöznék. De még így is nyögve-nyelve élek meg a heti százötven dolláromból. Ebből, nyolcvan dollár a lakbér, és alig marad pénzem arra, hogy valami ételt vegyek otthonra. Arra gondolni sem mertem, hogy ruhát vegyek magamnak. Tia adta oda azokat a ruháit, amiket már nem hordott. Mindig tőle kértem kölcsön valami csinos cuccot, ha esetleg olyan helyre mentem – ami amúgy, zárójelben megjegyzem, nem sokszor fordult elő.

Végigrohantam a Portlandet keresztező úton, Jonesék felé.
Mrs. Jones özvegyasszony volt, a férje autóbalesetben meghalt, mikor idekerültem. Volt egy hétéves kislánya is, Vanessa, aki minden alkalommal meghúzogatta a hajam, és azt kiabálta, hogy neki is ilyen hosszú haj kell.
– Jó reggelt, Mrs. Jones. Meghoztam a rendelését.
– Á, köszönöm, kedvesem. Vanessa már várt téged.
Elmosolyodtam.
– Hol van a kis angyal?
– Emma néni – szaladt felém a kislány.
Letettem a szatyrot, és a kezembe kaptam.
– Szia, angyalom.
– Emma néni képzeld! Tegnap láttam egy lányt, aki olyan volt, mint te, és csókolózott egy fiúval. Neked miért nincs barátod?
– Van barátom – ellenkeztem. – Ott van Tia.
– Fiú barátod. Tudod, mint Tiának. Akivel te is tudsz csókolózni.
Átettem a másik karomba.
– Ez nem megy olyan könnyen Nessie. Sokáig tart.
– Ugyan már, Emma – szólalt meg Mrs. Jones. – Húsz éves vagy, és gyönyörű. Élj egy kicsit.
– Azt csinálom Mrs. Jones – sóhajtottam. – Azt csinálom.
– Nem, Em. Te küszködsz. Zöldség szállításból nem lehet megélni.
– De nincs más. Mindenhová művelt embereket keresnek. Én még iskolába se jártam soha.
– Nem számít a végzetséged, kedvesen – mosolygott. – Jó ember vagy. Találsz munkát, csak keresgélj! És keress magadnak valakit, aki úgy szeret, ahogy vagy.
– Igyekszem, asszonyom.
Mosolyogott.
– Mennem kell prücsök – csókoltam homlokon Vanessát. – Jövök két nap múlva.

Nap végére hullafáradtan mentem vissza Taylorhoz, hogy odaadja a fizetésem.
– De hát ez csak ötven, Taylor…
– A késésért – morogta.
– Taylor… – kezdtem. – Ez még a lakbérre sem elég, és nincs félretett pénzem. Alig késtem negyedórát, és Mrs. Jones nem is panaszkodott.
– Maradj csendben Emma, különben még azt is elveszem.
Mérgesen, és teljes kétségbeesésben hagytam ott Taylort. Beleszakadt volna, ha elnézi azt a tizenöt percet? Hisz még soha nem késtem… Oliver holnap jön a lakbérért, és nekem nincs elég pénzem…
  Csípték a szemem a könnyek. Elfogom veszíteni azt a kis szobámat is… És akkor megint az utcára kerülök.
– Emma, mi a baj? – aggodalmaskodott Tia, mikor meglátott a bérház udvarán.
– Késtem negyedórát, és Taylor csak ötven dollárt adott.
Tia arca haragossá vált.
– Dögöljön meg! – sziszegte.
– Sürgősen új munkára van szükségem, Tia. Igaza van Mrs. Jonesnak. Zöldségárulásból nem lehet megélni…
– Titkárnőt keresnek az Elwood vállalatnál – mondta elgondolkodva. – Megpróbálhatnád.
Pislogtam.
– Az meg ki?
– Nem ki, hanem mi. Daniel Elwood a cég feje, és egyben a legdögösebb pasi a világon.
Felhorkantottam.
– Hány éves? Negyven?
Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
– Em, Daniel huszonhét éves, az apjától örökölte a céget, dúsgazdag, és olyan jóképű, hogy mindenki eláááájul tőle.
Vigyorogtam. Tia mindig is pasizós típus volt. Szőke, vállig érő haja, ragyogó kék szeme, és karcsú termete az összes pasi eszét elvette.
– Ne vigyorogj így, Em. Tényleg így van. Az állásinterjú kedden lesz, tízkor.
– Nem is rossz ötlet – vallottam be. – De ebben két bökkenő is van. Az első: ide iskolázott embereket keresnek, olyanokat, akik gazdagok, és jól neveltek. Én az utcán nőttem fel, nem jártam iskolába, de még csak óvodába sem. Nem vagyok gazdag, jól nevelt meg aztán pláne nem. Második: nincs ruhám, amiben mehetnék. Ha a szakadt nadrágomba megyek, még csak be sem engednek.
Tia sóhajtott.
– Az iskolázottság miatt ne aggódj, Daniel nem szokott ilyeneket kérdezgetni… legalábbis, azt hiszem. A ruhát pedig bízd rám.
– Még csak azt sem tudom, mivel foglalkozik a cég… Vagy, hogy mit csinál egy titkárnő.
– Azt nem is kell tudnod – nyugtatott. – Ott majd mindent elmagyaráznak.
– Odamehetek úgy, hogy nem tudok semmit? – vontam fel a szemöldököm. Az igazat megvallva, az ötlet nem volt rossz, és tényleg több pénzre volt szükségem, hogy ki tudjam fizetni a lakbért, de hogy mehetnék oda egy olyan vállalathoz, amiről nem tudok semmit? És még csak a végzetségem sincs meg, hogy titkárnő legyek… De nem ellenkeztem Tiával. Egy próbát megér. Ha beégek, többet úgysem látnak…

* * *

Oliver adott egy hetet, hogy összeszedjem a pénzt. Ha felvesznek Elwoodhoz – és nagyon-nagyon reméltem, hogy így lesz, bár elképzelhetetlennek tűnt –, tudok szerezni pénzt.

Kedden halál idegesen keltem ki az ágyból. Már nyolc órakor ébren voltam, hogy semmiképpen ne késsek el. Tiához mentem először, hogy segítsen valami elfogadható külsőt csinálni. Tia másodállásban modelkedett, így tudta, hogyan kell öltözködni. Egy fekete, egybe részes ruhát adott rám, ami be kell, hogy valljam, jól állt nekem. Állandóan összefogott hajam, most kiengedte. Semmit nem csinált vele, csak hagyta lógni, de ez így volt tökéletes. Ki is sminkelt, bár nem szerettem. Pontban kilenckor készen álltam, és elég partiképesnek éreztem magam.
Tia – akinek csak tizenegyre kellett volna bemennie – elkísért a céghez, mert fogalmam sem volt, hová kell mennem.
   Portland szíve felé igyekeztünk. A város már nyüzsgött a sok munkába induló embertől, és örültem, hogy most egy kicsit úgy érezhetem, közéjük tartozom.
– Itt is volnánk.
Az Elwood épület hatalmas volt. Úgy terült el előttem, mint egy felhőkarcoló. Láttam már ezt az épületet tizenhárom évesen, amikor Jasont elvitték. Már akkor is lenyűgözött a hatalmas ablakokkal teli épület, és a biztonsági őrökkel ellátott bejárat.  
  Zihálni kezdtem a magas oszlopok láttán. Ideges voltam. Túl sok minden függött ettől a munkától.
– Csak nyugi, Em. Daniel szereti a magabiztos embereket.
– Értem. – Mélyeket sóhajtottam, hogy lenyugodjam.
Nyugodj meg, kislány! Nyugi!
Elmentünk a biztonsági őrök mellett, és dobtam egy hátast. Soha nem néztem tévét, nem is volt a szobámban, de ha néztem volna, biztos, hogy így nézett volna ki egy cég belseje. Az előcsarnok hatalmas volt, minden márványból és fehér kőből volt, egy óriási pulttal a közepén, ahol egy szőke, szemüveges nő állt. A falak mentén magas növények, az ablakok gyönyörű kilátást nyitottak a Portlandi utcákra. Volt egy lift is a másik falnál, egy recepció, és további biztonsági őrök.
– Ott jelentkezz be – mutatott a szőke nő felé. – Itt megvárlak.
Mély lélegzetvételek közepette odasasszéztam a pulthoz.
– Jó reggelt – köszöntem olyan barátságosan, ahogy csak tudtam.
A nő felnézett az irataiból, és jó alaposan végigmért.
– Miben segíthetek?
– Az állásinterjúra jöttem.
Előhúzott egy köteg papírt, meg egy tollat.
– Neve?
– Emma Cailli.
– Születési helye, ideje?
– Seattle, ezerkilencszázkilencvenhárom, július huszonkettő.
– Édesapja neve?
Melyiké?
– Tom Cailli.
– Anyjáé?
– Sophie Ross.
Jason annak idején segített kideríteni, kik az igazi szüleim. Így efelől nem voltam teljesen hülye.
– Köszönöm Miss Cailli. Kérem, fáradjon az ötödik emeletre, Mr. Elwood irodájához.
– Köszönöm – biccentettem, és gyorsan visszamentem Tiához. – Ötödik emelet. Elwood maga intézi ezt az izét.
– Ezt az izét, állásinterjúnak hívják, Em. Kérlek, mikor majd bent leszel, választékosan beszélj.
– Igyekezni fogok. Légyszi szurkolj.
Tia keresztbe tette az ujját.
– Egész nap – ígérte.
– Kösz.
  Leültem az ötödik emeleten egy székre, és az ölembe tettem a kezem. Rajtam kívül még vagy tíz nő ült a folyosón kirakott székeken. Itt is volt egy hosszú pult, ami mögött egy vörös hajú nő állt. Pontban tízkor megjelent a recepciós nő, és odaadta a sorrendet. Vagyis elkezdődött. Először egy vörös hajú lányt hívtak be, aki alig lehetett tizennyolc éves. Húsz perc múlva halálsápadtan jött ki az irodából. Görcsbe rándult tőle a gyomrom. További négy nő járt ugyanígy, és már arra gondoltam, inkább haza megyek.
  Voltak azonban olyanok is, akik magabiztosan mentek be, és úgy is jöttek ki.
– Miket kérdeztek? – faggatta Monica Loockwood a barátnőjét.
– Hogy tudok-e gyorsan jegyzetelni, bírom-e az egész napos rohanást, és hogy milyen iskolába jártam.
Oké – gondoltam. Az első kettővel nincs baj. Írni gyorsan, és olvashatóan tudok, a rohanást megszoktam Taylornál… De az iskolával már gond van. Remélem, ezt tőlem nem kérdezi meg.
– Emma Cailli – hallottam a nevem.
Kicsit remegve pillantottam fel. Nyugi, Em. Menni fog ez.
Mélyeket sóhajtottam, és felálltam. Elmentem a többi nő mellett, akik alaposan megbámultak. Már arra gondolta, hogy talán mégsem nézek ki elég illedelmesen. Kinyitottam az iroda ajtaját, és beléptem.
   Tágas iroda volt, utcára néző ablakkal. A falakat művészi képek borították, a bútorok sötétek, a falak fehérek voltak. Széles mahagóni asztal állt az iroda közepén, és ott ült… ott ült a legsármosabb, legdögösebb férfi, akit életemben láttam. Még a lélegzetem is elállt tőle. Fekete haja az égnek meredt, de olyan takarosan, mintha csak így született volna. Mogyoróbarna szemei úgy csillogtak, mint a gyémánt. Na és az ajkai… Enyhén teltek, halványpirosak, és gyönyörű mosolyra húzódtak. Méretre szabott öltönyt viselt, ami olyan jól állt neki, mintha az újságok címlapjáról lépett volna ki. De még az öltöny sem tudta elrejteni izmos testét. A legtökéletesebb férfi volt, és alig tűnt huszonnyolcnak.
– Miss Cailli? – Lágy, dallamos és kicsit mély hangjával szólított meg, ezzel visszarángatva az álomvilágból.
– I-igen – dadogtam, még mindig kábán.
– Üljön le, kérem.
Lélegzetvisszafojtva tántorogtam a székig és leültem Daniel Elwood elé. Közben le nem vettem róla a szemem.
Ne bámuld már ennyire! – korholtam magam.
Gyorsan kibámultam az ablakon, hogy ne kelljen ránéznem.
– Gyönyörű a kilátás. – Azt sem tudtam, mit beszélek.
– Valóban – mosolyodott el, nekem pedig elállt a lélegzetem.
– Lélegezzen, Miss Cailli – figyelmeztetett barátságosan.
Lélegeztem.
– Kérem, mondja el, miért érdekli ez az állás?
Megpróbáltam gondolkodni.
– Régi álmom teljesülne, ha az ön cégénél dolgozhatnék, Mr. Elwood. – Magamat is megleptem, milyen hivatalosan beszélek. Még soha, senki nem hallott tőlem, ilyen összetett, szép mondatot.
– Hmm… Hallott már a cégemről?
– Ki nem?
Nem válaszolt.
– Úgy értem – siettem helyesbíteni –, igen, nagyon sokat. Már kisebb koromban láttam ezt az épületet – magyaráztam, és totál hülyének éreztem magam.
– Ön mindig itt élt?
– Nem. Seattleben születtem, de egy éves koromban ideköltöztünk.
– Értem. Kérem, meséljen magáról valamit.
– Például?
– Bármit – intett hosszú kezével.
Próbáltam összeszedni magam.
– Nos… Szeretek olvasni. Unatkozás képen, vagy ha gondolkodni akarok… illetve szeretnék, akkor futok. Szeretem a nyüzsgést, ezért jöttem ide. – Sajnos úgy nagyjából ennyi volt.
– Hol lakik, Emma?
Megakadt bennem a szó.
– Egy… bérházban. – Olyan vörösre pirultam, mint a rák. Ha eddig jól is ment, ezzel tuti elcsesztem mindent.
– Bérházban – ismételte kicsit keményen.
Lehajtottam a fejem.
– Gondolom, ezek után már nincs is esélyem.
– Miért ne lenne?
Te jó ég. Ezt hangosan is kimondtam volna?
– Hát… csak itt… mindenki olyan előkelőnek tűnt… Én meg nem vagyok az.
– Hol tanult, Emma?
Basszus.
– Magántanárnál – hazudta, és gyűlöltem, hogy hazudnom kell.
– Ismehetem? – Felvonta egyik szemöldökét, nekem pedig ismét elállt a lélegzetem.
– Nem hinném. Nem túl neves.
– Hm…
Kibámultam az ablakon. Láttam a portlandi népet végigvonulni az utcán, és tudtam, én nem fogok közéjük tartozni. Ha Elwood nem vesz fel, nekem végem. Ma nem mentem be Taylorhoz az interjú miatt, így automatikusan ki vagyok rúgva… És már nincs is egy hetem, hogy összeszedjem a pénzt Olivernek.
– Kérem – suttogtam, és szúrni kezdett a szemem. – Ha nem kapok munkát, nem tudom kifizetni a lakbért.
Még mindig az ablakot bámultam, és egyre jobban elveszítettem a reményt.
– A szülei nem segítenek? – A hangjában düh volt és… együttérzés.
Megráztam a fejem.
– Miért?
– Nem tudom… Azt akarják, hogy meg tudjak állni a saját lábamon. – Megint egy hazugság.
Ő csak hallgatott. Kész. Ennyi. Végem van.
Ránéztem. Ő engem nézett, mogyoróbarna szeme az enyémbe mélyedt.
– Tudom, hogy nem fog felvenni – mondtam. – Nem is számítottam másra. De… nem tudna ajánlani valamit? Bármit?
A szemében sajnálat és együttérés ült, és ezt gyűlöltem.
– Majd körbenézek… Meg tudná adni a telefonszámát?
– Persze… – Gyorsan felírtam egy papírra a régi Samsungom számát, amit még Tia vett nekem, mert sosem tudta, hol vagyok.
– Köszönöm, Miss Cailli. Majd értesítem.
– Én köszönöm – motyogtam.

Otthon zokogva rogytam az ágyra. Kész. Végem. Megint az utcára kerülök. Nincs nyolcvan dollárom…
– Ugyan már, Em. Nem mondta, hogy nem vesz fel – nyugtatott Tia, mikor elmeséltem neki, mi történt.
– Jaj, Tia. Ott szúrtam el, hogy elmondtam, hol lakom.
– Ez nem szégyen, Em. Van, akinek erre sem futja. Legalább van hol laknod.
– Már nem sokáig…

És igazam lett. Hét végére még mindig nem kaptam értesítést, és Oliver vasárnap megjelent.
– Oliver…
– Nem, nem, Emma. Egy hetet vártam. Többet nem vagyok hajlandó.
– Kérlek, Oliver. Nincs munkám. Adj még egy kis időt. Adok előleget is. – Előkotortam a zsebemből az ötven dolláromat. – Amint meglesz a többi, azt is odaadom.
Oliver elvette a pénzt, de a fajét rázta.
– Sajnálom, Emma.
– Kérlek, Oliver…
– Nos, hajlandó vagyok elengedni ezt a hónapot, ha…
– Ha, mi?
Rám pillantott, átható, fekete szemével.
– Ha velem töltesz egy éjszakát.
A felháborodástól tátva maradt a szám. Mekkora egy arcátlan tuskó…
– Soha! – Oliver negyven év körül van, és még csak helyesnek mondanám… Ellentétben Daniel…
– Hát jó – vont vállat. – Három napot kapsz, hogy összecsomagolj.
– Lassan a testel, Oliver. – Tia lépett ki a szobájából. – Nem küldheted el Emmát, mert én kifizetem neki.
– Ne! – ellenkeztem. – Tia, nekem kell megoldanom. Te mondtad mindig, hogy álljak a saját lábamra.
– Az a rész kimaradt, hogy mindig kell egy kis segítség – bólintott, majd odaadta Olivernek a hiányzó harminc dollárt. Dühös voltam Tiára, amiért beleavatkozott. Bár elveszítettem volna az otthonom – ami nem lett volna újdonság –, méltósággal tettem volna. De így most tartoztam Tiának. Gyűlöltem tartozni bárkinek is. Nekem a büszkeségem volt az egyetlen, ami megmaradt.
– Nos, akkor ez el is van intézve – bólintott Oliver. Megfordult és elment, még mielőtt letéphettem volna a fejét.
Teljes csődben rogytam le az udvaron lévő székre.
– Ugyan Em! Nem a világ, hogy kölcsönadtam harminc dollárt…
– Tudod, hogy utálom, ha szívességet tesznek nekem…
– Igen, tudom, de én nem is azért csináltam, hogy viszonozd. Nem akarom, hogy megint az utcára kerülj. Ott nőttél fel, Em, és valahányszor erre gondolok, kiráz a hideg. Segíteni akarok, hogy ne történjen meg újra.
– Tia…
– Fogd be! Még nem fejeztem be. Szóval, nem akarom, hogy ez megint megtörténjen, és tudom, hogy te túlélnéd, de… Ez nagyon befolyásolta az életed… Még mindig előfordul, hogy rémálomból ébredsz… Vagy álmodban Jason nevét motyogod. Sosem fogsz túllépni azon a tizenöt utcán töltött éven. Folyton ott lesz, és kell valaki, aki segít. Nekem is segítettek. Gondolod, hogy itt lennék, ha magamra hagytak volna?
– Tia…
– Még mindig nem fejeztem be! – vágott közbe. – Én szeretnék segíteni, mert a legjobb barátnőm vagy, és mert tudom, hogy szükséged van erre. Kérlek, Em, hagyd, hogy néha segítsenek.
Tudtam, hogy igaza van. Neki mindig igaza van. Tényleg szükségem volt valakire, aki segít, noha túl büszke voltam, hogy ezt bevalljam.
Mindig is tiszteltem Tiát. A bátorsága miatt, a tisztelettudásáért… És irigyeltem is. Neki voltak szerető szülei, és ott volt az öccse is. Csakis azért élt a bérházban, mert a szüleitől kapott kezdőtőkéből, csak erre futotta. De volt biztos állása az Elwoodnál, és a Beautiful World-nél.
– Köszönöm – motyogtam, és a hangom teli volt hálával.
– Ennyi? Itt szónokolok neked, és te csak annyit tudsz mondani, hogy köszönöm? Semmi ellent mondás, vagy veszekedés? – közelebb lépett és megtapogatta a homlokom. – Nem vagy beteg?
– Nincs mit mondanom. Igazad van – vallottam be lesütött szemmel.
– Hát persze, hogy igazam, van – vigyorgott. – Nekem mindig igazam van.
Mosolyogtam.
– Ne vigyorogj, menj és kapcsold be a telefonod, hogy Elwood el tudjon érni.
Felsóhajtottam.
– Egy hét telt el, és semmi. Nem én kaptam meg az állást – vontam vállat. Pedig egyáltalán nem volt közömbös számomra. Minden nap ott volt a zsebemben a telefon és vártam. De az egész héten meg se szólalt…

* * *

Kedd délután volt. Tia és én, kint ültünk az udvaron, és egy pizzán osztoztunk.
– El kell jönnöd a csütörtöki divatbemutatómra. Egész héten erre készült a B.W. Izgis lesz, pazar ruhákkal.
– Hol lesz?
– A Burnside streeten.
– Ó. Az a folyó túloldalán van…
– Tudom, Em – vigyorgott. – Felszállsz egy buszra, és kész.
Mi a Tillamook streeten laktunk, és hát az jó messze volt a Burnside-tól… Buszra pedig nem volt pénzem… De ott kellett lennem, mert Tiának ez fontos.
– Tudom, Tia – forgattam a szemeim. – Ott leszek.
– Köszi – sikkantott. – Imádlak!
– Tudom – sóhajtottam.
– Ne légy már olyan szomorú! Tuti, hogy Daniel felvesz.
És mintegy végszóra, megszólalt a telefonom. Kapkodva kihalásztam a zsebemből.
– Ismeretlen telefonszám – mondtam Tiának.
– Vedd fel! Lehet, hogy fontos.
– Tessék? – szóltam bele.
– Miss Cailli?
Tátva maradt a szám.
– Mr. Elwood? – döbbentem meg.
– Igen. – Hallottam a hangjában, hogy mosolyog.
– Mit ak… Mármint, miben segíthetek?
– A titkárnői állásról szeretném tájékoztatni.
Ó.
– Fel van véve, Miss Cailli.
Leesett állal bámultam Tiára, aki ebből mindent megértett.
– Tudtam! – sikkantott.
– Miss Cailli, ott van?
– I… igen – dadogtam. Annyira ledöbbentem, hogy örültem, hogy megbírok szólalni.
– Be tudna jönni holnap, hogy elmondjam a munkakörét?
– Persze…
– Remek.
Felálltam, berohantam a szobámba, és magamra zártam az ajtót.
– Mégis, hogy hozta meg ezt a döntést?
Egy pillanatig hallgatott.
– Tehetséget láttam magában…
– Megszánt…
–… és gondoltam, adok magának egy lehetőséget.
– Hát persze…
Hallottam, ahogy felnevet.
– Ennyire nem bízik magában, Emma?
– Volt ott egy tucat nő, aki iskolázott, van pénze, és gyönyörű…
– Maga sem panaszkodhat…
–… vagyis, miért engem választott?
– Talán nem örül neki? – kérdezte, és szinte láttam, ahogy felvonja a szemöldökét. – Ha gondolja, felvehetek mást.
– Megtenné? – suttogtam.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Emma, magának munkára, és pénzre van szüksége. Én mindkettőt tudom biztosítani. Ötszáz dollárt kapna havonta.
Valami belül megállt bennem.  Ennyi pénzt még tévében sem láttam…
– Öt… ötszázat? – tátogtam.
– Kevésnek találja? Adhatok többet is, emiatt ne aggódjon.
– Maga viccel? – horkantottam. –  De hisz ez rengeteg.
Halkan felnevetett.
– Ez szinte semmi, Emma. Elég a lakbérére? – kérdezte kedvesen.
Elfutott a méreg. Nem kell ennek a görög istennek a szánalma. Jól megvagyok a saját szánalmammal.
– Igen – mondtam mérgesen.
– Remek. Holnap kilencre jöjjön be, kérem. Körbevezetem, és részletesen elmondom, mit kell tennie. Csak jövő héten kell igazán belevetnie magát a munkába.
Reszelősen lélegeztem.
– Kilencre ott leszek – ígértem.
– Alig várom – nevetett Daniel.
– Jó éjt, Mr. Elwood.
– Jó éjt, Emma.
Bontottam a vonalat, és leültem az ágyra. Pár pillanatig meredtem előre, majd hatalmasat ugrotta, és a levegőbe bokszoltam.
– Igeeen! – sikítottam.
– Te jó ég, Em. Ne sikíts. Felvered az egész házat.
– Megvan, Tia – ugrottam a nyakába. – Megvan az állás.
Ő is úgy vigyorgott, mint a tejbe tök.
– Gondoltam. Te vagy a gyönyörű, Miss Cailli, aki holnaptól az Elwood vállalat hivatalos munkatársa lesz.
Meleg, boldog érzés árasztott el. Tényleg felvett. Megcsíptem maga, hogy nem csak álmodom az egészet. Komolyan én kaptam meg az állást. Van munkám, rendes, igazi munkám, és lesz pénzem is. Ó de még mennyi pénzem lesz… Ki tudom majd fizetni a lakbért, és nem kell attól rettegnem, hogy mikor kerülök megint az utcára…
– Mit mondott Mr. szépség?
– Hogy fel vagyok véve, ötszáz dollár a fizetésem, és holnap kilencre menjek be.
Tiának leesett az álla.
– Ötszáz dollárt még én sem kapok, pedig lassan három éve dolgozom neki.
Vigyorogtam.
– Nekem se kellene ennyi. Elég lenne háromszáz is…
– Nehogy lealkudd! Kell neked az a pénz, Em.
– Tudom – sóhajtottam.
– Mit szólnál egy kis ünnepléshez? Bor, haverok meg minden?
Csábítóan hangzott, de most ebben a pillanatban érett, felnőtt nőnek éreztem magam.
– Nem lehet, Tia. Holnap korán kell kelnem. Ha elkésem, lőttek a karrieremnek.
– Szombat? – próbálkozott tovább.
Elvigyorodtam.
– Az megfelel.
– Tudtam, hogy igent mondasz. Nem tudod kihagyni a jó bulikat.
Oldalba böktem, mire ő megborzolta a hajam.
– Nos, tisztelt Miss Cailli, feküdjön le aludni, hogy holnap kipihenten kezdhesse első munkanapját.
Átöleltem.
– Köszönöm, Tia. Ha te nem vagy, sosem kapom meg az állást.
– Ó, Emma, Emma. Hányszor mondjam el, hogy nem kell a köszöneted. Imádom, mikor segíthetek neked, te pedig szereted, mikor igazam van.
– Igen, igen – sóhajtottam. – Szeretem.

1 megjegyzés: