Hellfire

Hellfire 7. fejezet: 50% kész ✓

Új BT borító!

Köszönet érte: Gréta Masennek!

Beléd temetkezve 4. fejezet

4. fejezet

Már korán reggel ébren voltam, és vártam a fél kilencet, hogy elindulhassak. Még soha nem keltem fel ilyen korán, és pontosan tudtam, hogy ennek is a Jégcsap az oka…

De majd ma visszakapja. Meg holnap… és holnapután, és azután.

   Mikor az óra végre fél kilencet mutatott, fogtam a táskám, és elindultam. Tegnap olyan mérges voltam, hogy nem volt időm végig gondolni, milyen volt az első napom. A főnököt leszámítva rosszabbra számítottam. Tény, hogy élveztem a titkárnősködést. Nem volt sem unalmas, sem nehéz, legalábbis így első nap. Nem tudtam, aznap mire számítsak, de felkészültem a legrosszabbra. Talán Elwood ezúttal az Antarktiszre küld…

* * *

Kilencre beestem az irodámba – büszke voltam, hogy az én irodámként emlegethetem. Ledobtam a táskám, és mielőtt neki láttam volna a szinopszisoknak, elmentem, hogy megtudjam, hol lehet kávét inni.

Volt egy kis raktá a folyosó bal oldalán, amit a takarítóknak tartottak fent. Ők vitték ki a kávét a dolgozóknak, de mivel nem tudtam, hogy szóljak nekik, személyesen mentem oda. Nem gondoltam, hogy lehet valaki az ajtó közelében, így lendületesen kitártam… És valakit jó alaposan hátba vágtam. Csattanás hallatszott, majd valami összetört, és egy mély hang cifrán káromkodott.

Ajjaj…

Kitártam az ajtót, és megláttam a csattanás forrását. Egy csésze ezer darabra tört, a kávé pedig beterítette az amúgy se túl nagy helységet.

A férfi, akit hátba vágtam, az ingét törölgette, ugyanis magára öntötte a kávét.

– Uramisten, úgy sajnálom – rémüldöztem. Kapkodva körbenéztem, és mikor megpillantottam egy törlőruhát az egyik szék karfáján felkaptam, és törölgetni kezdtem az idegen ingét. Éreztem a melegséget az arcomon, és tudtam, hogy pipacs vörös vagyok. Hevesen próbáltam letisztítani a férfi ingét, amíg az el nem kapta a kezem.

– Semmi baj – mondta a férfi, erős, brit akcentussal.

Felnéztem rá, hogy még egyszer bocsánatot kérjek az ügyetlenségemért, de mikor a tekintetem találkozott az övével, inkább becsuktam a szám.

A második legjóképűbb férfi állt előttem, akit az elmúlt egy hét alatt láttam. Szögletes álla, hatalmas kék szemei, és szőke haja kontrasztban volt sötét zakójával, és az alatta megbújó fehér ingével, melyet az én ügyetlenkedésem miatt egy széles barna folt csúfított. A keze puha volt, valósággal simogatta az enyémet.

– El… elnézést. Nem volt szándékos, Mr…

– Rathbone. Jack Rathbone.

– Nagyon sajnálom, Mr. Rathbone. Kifizetem a tisztíttatást. – Bár, hogy miből, arról fogalmam sem volt, mert még nem kaptam fizetést.

– Ugyan, hagyja csak. – Kék szemei barátságosan mosolyogtak, az ajka mindkét sarka felkunkorodott, nekem pedig komoly erőfeszítésembe került, hogy ne tátsam el a szám. – Nem történt semmi.

– Mégis mi folyik itt? – szólalt meg egy szigorú hang az ajtóban.

Összeszorítottam az ajkam, és magamban hangosan káromkodtam.

Basszus. Elwood.

– Semmi, Mr. Elwood – szólt hátra Rathbone a válla felett. – Csak egy kis baleset.

– Az én hibám – pillantottam át Jack válla felett Elwoodra, ki abban a pillanatba lépett be a már amúgyis szűk helyiségbe. – Rányitottam az ajtót.

Elwood arca elborult, a szeme szinte szikrázott, ahogy végignézett Rathbone-on.

– Nagyon sajnálom, Mr. Rathbone. Emma új még itt, és…

– Ugyan, Daniel – csóválta szép fejét. – Egy véletlen baleset volt. Ne csináljuk belőle ekkora ügyet.

Oké. Határozottan kedvelem – döntöttem el.

– Kérem. Fizetem a tisztítatást. Ez nem fog könnyen kijönni a zakójából…

– Emma, menj az irodádba! – szólt szigorúan Daniel.

Jé! Most már tegeződünk?

– De…

– Emma!

Tudtam, hogy ebből még katasztrófa lesz, így nem rontottam tovább a helyzetet azzal, hogy ellenkezem.

– Elnézést – néztem utoljára Jackre, majd kisomfordáltam a Jégcsap mellett. Bemenekültem az irodámba, és gyorsan elmerültem a munkába. Ma újabb szinopszisok érkeztek, és el kellett olvasnom egy levelet, amit a követségről küldtek, így volt mivel elfoglalnom magam, amíg a Jégcsap úgy nem dönt, hogy fejmosást tart.

Mindegyiket szinopszist háromszor átnéztem mielőtt elküldtem, hogy Elwood semmi hibát ne találhasson benne, majd mikor meggyőződtem róla, hogy tökéletesek, átküldtem Elwoodnak.

Feladó: Emma Cailli

Tárgy: Szinopszis

Dátum: 2013. július 4.

Címzett: Daniel Elwood

Mr. Elwood!

Készen van az összes szinopszis, remélem, megfelel. Elnézést, amiért leöntöttem azt az idegent. Tényleg nem volt szándékos.

_____________

Emma Cailli

Öt perc múlva jött a válasz.

Feladó: Daniel Elwood

Tárgy: Újabb hiba

Dátum: 2013. július 4.

Címzett: Emma Cailli

Miss Cailli!

Az az idegen egy neves cég vezetője. Hála istennek, hogy balesetnek titulálta a dolgot. Legközelebb legyél figyelmesebb, Emma! Ha most felmondta volna az üzletet, nem lettem volna jó kedvemben!

__________________

Elwood, vezérigazgató

Nem lennél jó kedvedben, Elwood? Te vagy az egyetlen, aki felhúzza magát, ha elveszít öt milliót…

Feladó: Emma Cailli

Tárgy: Feltételes mód

Dátum: 2013. július 4.

Címzett: Daniel Elwood

Mr. Elwood!

Gondolom magának is feltűnt, hogy feltételes módot használt, nem is véletlenül. Mr. Rathbone rendkívül rendes úriembernek tűnt – ami egyébként nem mondható el mindenkiről –, ráadásul még csak mérgesnek sem látszott. Ez talán azt jelenti, hogy némileg túlreagálja a dolgot, uram. Teljes mértékben vállalom a felelőségett a történtekért, ha kell, még a tisztíttatást is fizetem, de nem kell, hogy lehordjon érte, így is eléggé sajnálom.

Ui.: Mi ez az újfajta tegezés?

______________

Emma Cailli

Teljesen tisztában voltam azzal, hogy túllőttem a célon, de megérdemelte. Lehet, hogy főnök, és lehet, hogy dúsgazdag, de ő sem tökéletes. Akkor pedig ne is viselkedjen úgy.

Feladó: Daniel Elwood

Tárgy: A főnök szó jelentése

Dátum: 2013. július 4.

Címzett: Emma Cailli

Emma!

Tisztában vagy a főnök szó fogalmával? És azzal, hogy hogyan kell beszélni vele? Mivel Jack a cégem vendége, és még marad egy ideig, az én dolgom, hogy biztosítsam a kényelmét. De ha az alkalmazottaim leöntik kávéval, az nem egészen célra vezető.

És mellesleg: azt tegezek, akit akarok.

Most pedig légy szíves, és hozz be három kávét az irodámba.

_____________

Daniel Elwood

Fortyogtam a haragtól, és rettentő megalázottnak éreztem magam. Hát engem ugyan ne tegezzen, ha nem engedem meg! És igen, tisztában vagyok vele, kivel beszélek. Egy gonosz, jégszívű főnökkel, aki nem foglalkozik az alkalmazottaival, és fogalma sincs arról, mi az az etikett.

Mérgesen felálltam az asztaltól és visszatértem a kávé szobába. Mivel nem mondta, milyen kávét kérnek, csináltam három cukros, tejes, tejszínhabos kávét. Ha szerencsém van, ezzel kiengesztelhetem.

   Bekopogtam az irodába, és meg vártam, amíg beenged.

Két férfi ült a Jégcsap mellett. Rathbone, és egy őszülő, ötvenes éveiben járó, jólöltözött férfi.

– Tedd az asztalra, Emma! – utasított Daniel.

Óvatosan az asztal szélére helyeztem a tálcát, hogy véletlenül se loccsanjon ki.

– Szükségem lenne rád, Emma – suttogta a fülembe. – Ülj le, kérlek.

Hát persze, ilyenkor jó vagyok, mi? – förmedtem rá gondolatban. Kénytelen kelletlen leültem Rathbone mellé, és hogy jó benyomást keltsek, finoman keresztbe tettem a lábam, és fesztelenül mosolyogtam. Jack rám mosolygott, és elvette az egyik bögrét.

– Ez nagyon finom – hümmögött elismerően.

Muszáj volt vetnem egy jelentőségteljes pillantást Elwoodra. Ezt neked Jégcsap! Kávét főzni tudok.

Ő is belekortyolt a sajátjába, de természetesen nem dicsért meg, mint Jack.

– Nos, Daniel, azt hiszem, megegyeztünk. Ha a munkásai még ezen a héten tudnak kezdeni, nem lesz gond.

– Megoldható, Jack. Odaküldöm Stevent, és ő majd elkezdi a munkálatokat.

– Tökéletes, Daniel. Akkor én most, megyek is. Ma estére kellenének a tervek, hogy minél hamarabb kezdhesd.

Jack felállt, és kezet csókolt nekem.

– Viszlát, Emma.

– Viszlát, Jack.

Rathbone távozott, én pedig ott maradtam a Jégcsappal, és az idegennel.

– Emma, ő itt a jobb kezem, Stephan Lawson.

Stephan elmosolyodott, és kezet nyújtott.

– Emma Cailli vagyok.

– Örülök, hogy megismerhetem, Emma.

Na, tessék. Stephannak is van modora.

– Én is, Stephan.

– Ha kifecsegtétek magatokat, lássunk munkához. Emma írj egy e-mailt Jack cégének…

* * *

Egészen este hétig intéztük Jack építkezésének munkálatait. Több vázlatot is kellett készítenünk, mert Jack egyedi épületet szeretett volna. A ház, amit fel akart építtetni Elwood munkásaival, neki épült. Le akart telepedni itt, Seatleben, és multimilliárdoshoz méltó házat szeretett volna. Rathboneról kiderült, hogy még nőtlen, bár idősebb, mint a Jégcsap. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen dögös pasinak nincs barátnője? Bár a helyes pasikkal mindig az a baj, hogy vagy egoisták, vagy ferdehajlamúak. Lehet, hogy Elwoodal is ez a baj…

– Emma, elvinnéd ezeket a terveket Jacknek? Itt szállt meg kétsaroknyira. Stephan majd elvisz, ha kell.

– Rendben – bólintottam.

  Kihoztam a táskám az irodámból, majd lerohantam a sok lépcsőn. Stephan egy fekete Audiban ült.  Ez volt Elwood egyik autója – a sok közül.

– Vigyem is haza, Miss Cailli?

– Ha ráér, Stephan, megkérném – mosolyogtam.

Visszamosolygott.

– Elwood mindig ilyen mogorva? – kérdeztem, mert úgy gondoltam, Stephan majd tudja a választ.

– Nem, kisasszony. Régen nem volt ilyen.

– Akkor most miért? Vagy csak velem…?

– Hát… nem mindenkivel ilyen. Maga különleges személy… Nem szándékosan ilyen magával.

– Azt hiszem, ezt most nem értem. Ezek szerint senki mással nem ilyen, csak velem? Valami rosszat tettem?

– Nem, Miss Cailli. Maga semmit nem tett.

– Akkor?

– Erről nem beszélhetek. Mr. Elwood megtiltotta.

Akkor itt valami nagyon nincs rendben. Mi baja van velem?

– Mióta dolgozik neki, Stephan? – Minél többet megtudok Elwoodról, annál közelebb kerülök a megoldáshoz.

– Hat éve – felelte egyszerűen.

Sok tapasztalata lehet…

– Itt vagyunk. – Stephan leparkolt egy magas épület előtt, és mivel nem volt hajlandó többet mondani, kiszálltam.

– Sietek.

Becsaptam a kocsi ajtaját, és átsiettem a parkolón. A bejáratnál egy nagydarab biztonsági őr állt. El akartam csusszanni mellette, de utamat állta.

– Hova, hova kishölgy?

– Mr. Rathbonet keresem. Egy építkezés terveit kell átadnom neki.

– Várjon itt – bólintott. Eltűnt az ajtón túl, és egy perccel később Jack társaságában tért vissza.  

– Á, Emma. Örülök, hogy látom – mosolyodott el. – Kerüljön beljebb.

Majdnem eltátottam a szám, mikor láttam, hogy egyetlen vászonnadrág van rajta. Ahogy lassan ki-be lélegzett úgy emelkedett izmos mellkasa is, és alig tudtam másfelé nézni. Tuti, hogy direkt csinálta.

Egy előtér szerű helységbe vezetett, de nyugodtan lehetett volna egy királyi palota előterme is. Az elrendezés tizennyolcadik századi volt, minden bútor sötét barna, a szőnyeg török eredetű. Az ablakon tizenkilencedik századi függöny lógott, előtte egy szintén barna bőrkanapé. Egy kerek, oroszlán lábú asztal állt mellette, amin volt egy tálca, tele déli gyümölccsel. A fal halványsárga. Látszott, hogy van ízlése a pasinak.

– Tetszik? – kérdezte mosolyogva.

– Igen – mosolyogtam vissza. – Nagyon ízléses.

– Valóban az – bólintott. – Kedvelem a régi kori dolgokat.

– Ezt látom.

– Jöjjön, üljön le.

Kiderült, hogy a kanapé nem csak szép, de kényelmes is.

– Bort? – kérdezte, és már indult is egy másik helység felé.

– Vöröset, ha van – bólintottam.

Jack eltűnt, én pedig egyedül maradtam a luxus nappaliban. Elővettem a táskámból a terveket, és letettem az asztalra. Minek is kell ehhez bor? – gondolkodtam. Csak oda kell adnom a terveket neki, aztán haza menni.

A gondolat végére Jack visszatért a borokkal. Kecsesen átvágott a nappalin és letette elém egy talpas poharat. Még mindig nem viselt pólót, és látszólag rendkívül élvezte a hatást.

– Egészségére – emelte fel a sajátját.

– Magának is. – Bele kortyoltam a boromba, és elégedetten nyugtáztam, hogy rendkívüli évjárat lehet.

– Kérem, hívjon Jacknek.

– Jack – bólintottam. Szándékosan nem mondtam, hogy hívjon Emmának. Nem ismerem, szóval nem adok neki ilyen engedményt.

– Hol lakik, Emma?

Hát igen. Sejtettem, hogy valami nem lesz rendben.

– Házban, Jack. Egy nagyon kényelmes házban.

Felnevetett, de a nevetése enyhén gúnyos volt.

– Tudod, hogy értettem.

– Nem engedtem meg, hogy tegezz – mondtam higgadtan. – Itt vannak a tervek, nézd meg őket, és amelyikkel meg vagy elégedve, azt küld vissza holnap Danielnek.

Pislogott párat és lenyelte a választ.

– Rendben – mondta szinte védekezve. – Köszönöm, Emma.

– Nincs mit, Jack. – Felálltam.

– Vigyem haza?

– Stephan visz haza. – Elmentem Jack mellett, igyekeztem minél gyorsabban kint lenni az ajtón. De azért, hogy ne tűnjek udvariatlannak, visszafordultam.

– Jó éjt, Jack.

– Jó éjt, Emma.

Otthon arra sem volt erőm, hogy átöltözzek. Ruhástól dőltem az ágyra, és rögtön elaludtam.

Másnap arra ébredtem, hogy péntek van. Ami azért volt szörnyű, mert aznap volt Tia divatbemutatója, és fogalmam sem volt, hogy lógjak el a munkából… Ez még csak a harmadik napom. Nem mondhatom, hogy nem tudok ott maradni, mert más dolgom van… Ráadásul a Jégcsap így is ideges volt aznap.

– Késtél, Emma – ripakodott rám, amint beestem az irodába.

– Tudom, sajnálom.

– Ez egy munkahely, Emma, és elvárom, hogy pontos legyél. Ráadásul minden a feje tetején áll. Jack nincs megelégedve a tervekkel, és újakat akar. De hétfő az utolsó határidő, amikor elkezdhetjük az építkezést. Addigra új tervek kellenek, vagyis bent kell maradnod ma, legalább nyolcig.

Ó, a francba.

– De… nekem dolgom van délután. Már megbeszéltem a barátnőmmel…

– Vészhelyzet van, Emma.

Ó, miért kell neked keresztülhúznod a számításaimat, Jégcsap?

– Nincs valaki, akit be tudna tenni a helyemre?  Csak egyetlen délutánról lenne szó.

– Ha lenne, már betettem volna, Emma – monda gúnyosan.

A szavai hatására, mintha leöntöttek volna jeges vízzel.

– Akkor szerezzen valaki mást, ha ennyire szarul végzem a munkám – vágtam a képébe, és becsaptam az irodám ajtaját, kizárva őt.

Szóval szarul végzem a munkám? Na, majd adok én neked, Jégcsap! Fogalmam sincs, mi baja van velem, de én is ember vagyok, nekem is jár az elismerés!

Tegnap annyi tervet készítettünk, hogy pontosan tudtam, hogy kell. Kivettem a fiókomból hét rajzlapot, és munkához láttam. Fogtam egy vonalzót – anélkül el sem kezdtem. Mivel jártam már Jacknél, tudtam, milyen az ízlése, milyen ház felelne meg neki. Sokáig tartott elkészíteni az első tervet is, mert olyan alapossággal dolgoztam, ahogy még soha. Milliméter pontosan húztam meg a vonalakat, nem maszatoltam össze a papírt. Délben elkészültem a hét tervel, és rögtön azután hozzáláttam a szinopszisokhoz. Két óra volt, mikor azokat is befejeztem. Először a terveket szkenneltem be Elwoodnak.

Feladó: Emma Cailli

Tárgy: Szar munka

Dátum: 2013. július 5.

Címzett: Daniel Elwood

Itt a szar munkám. Remélem, legalább megnézi.

___________

Emma Cailli

Folytattam a munkát. Egy könyv belsejét kellett megszerkesztenem, és fogalmam sem volt, hogy kezdjek hozzá. Először is a betű méretet- és típust változtattam meg, aztán kihúztam a margókat, megszámoztam az oldalakat, és a fejezetek első betűjét iniciáléra változtattam.

Egy órával később jött egy e-mail Jégcsaptól.

Feladó: Daniel Elwood

Tárgy: Hmm…

Dátum: 2013. július 5.

Címzett: Emma Cailli

Emma!

Le vagyok nyűgözve! Tökéletesek a tervek, és még pontosak is. Meg vagyok elégedve. De azt nem akarom hallani, hogy ez miatt nincsenek készen a szinopszisok!!!

______________

Daniel Elwood

Chh… Még megdicsérni sem tud úgy, hogy ne kötne bele valamibe…

Feladó: Emma Cailli

Tárgy: Gyorsaság, és tehetség

Dátum: 2013. július 5.

Címzett: Daniel Elwood

Minden készen van. Csak hogy tudja, még Teresa könyvének belsejét is megcsináltam.

___________

Emma Cailli

Na, most kötekedj Jégcsap! Úgy vigyorogtam a monitorra, mint valami idióta. Most duplán meg lehet elégedve. Végre valami, amit a kis selejt jól csinál…

Mivel öt perc múlva sem kaptam választ, folytattam a munkát. Tökéletesítettem Taresa könyvét, és elküldtem Elwoodnak, hogy jó-e így.

  Három óra előtt bekopogtam a Jégcsaphoz. Egy halk szabad után benyitottam.

– Ülj le, Emma.

Helyt foglaltam vele szembe, és már belekezdtem a volna a mondanivalómba, amikor beszélni kezdett.

– Tudod, nagyon meglepődtem, mikor megkaptam az e-mailed. Tökéletes munka volt… – Egy pillanatra elhallgatott. – Ki segített?

Mi az, hogy ki segített???  Miért kellene bárkinek is segítenie?

– Senki nem segített, Elwood. Magam csináltam az egészet.

Elgondolkodva felhúzta a szemöldökét.

– Nos, ez esetben gratulálok.

Egy fenét gratulál… Komolyan azt hiszi, hogy valaki mással végeztettem el a munkát? Hogy lehet valaki ilyen… Jégcsap?!

– Igazán jól esik, hogy azt hiszi, nem a sajt erőmből csináltam meg azokat a terveket.

– Én ilyet nem mondta!

– De gondolta – vágtam vissza.

– Mi vagy te, gondolatolvasó? Mikor fogsz végre leállni azzal, hogy megmondod, mit érzek, és gondolok???

– Mikor fogja végre elhinni, hogy én is meg tudok csinálni valamit?

– Komolyan ezen veszekedjünk?

– Nem kell veszekednünk, mert nekem van igazam. Nem bízik bennem, nem hisz nekem, nem tart semmire. Mondja, akkor mégis miért vett fel?

– Mert tehetséget láttam benned. A többiek üresek voltak, de te más vagy. Látszik, hogy képes vagy dolgokra.

– Akkor mégis miért kételkedik bennem folyton?

– Miről beszélünk, Emma? Három napja dolgozol itt. Még nem tudom, mire vagy képes.

Szóval nem tudja? Hát azok a tervek nem bizonyítottak? Mit kellene tennem, hogy lássa, nem vagyok béna?

– Valami délutáni programról beszéltél reggel. Hová akarsz menni?

– A barátnőmnek lesz ma egy divatbemutatója. A Beautiful Worldnél modell. Négykor lesz a bemutató, és megígértem neki, hogy ott leszek.

Kérlek Jégcsap, engedj el…

– A Beautiful Worldnél? Elég híresek.

– Tudom – mosolyogtam. – Mellesleg Tiáról van szó. Itt dolgozik magánál. Takarít.

– Áá – mosolyodott el. Gyönyörű volt, amikor mosolygott. Ez nagyon ritka dolog lehetett nála, mert eddig nem sokat láttam mosolyogni. – Tia Everett.

Ismeri. Én is elmosolyodtam. Most már biztos, elenged.  Talán mégse olyan fagyott jégcsap…

– Mikor van vége? – kérdezte.

– Nem tudom – ráztam a fejem. – Talán olyan hét körül.

Felsóhajtott.

– Menj, Emma! Hétfőn kilencre várlak.

Felálltam.

– Köszönöm, Daniel. Akkor hétfőn.

A busz negyvenöt perc alatt ért a Burnside streetre. Rohannom kellett, ha időben oda akartam érni. De mikor tíz méteres körzetbe értem, megtorpantam. A kifutó előtt kábé ezer ember gyülekezett. Hangosan beszélgettek, ki tudja, miről, és tolakodtak, hogy jobban a kifutóhoz férjenek. Hányingerem támad. Mennyien vannak!!! Leküzdöttem a késztetést, hogy elrohanjak, és elindultam a tömeg felé. Közben egész végig fulladoztam, de valahogy túléltem. Megkerültem a sok embert, és hátra mentem a sátorba, hogy segítsek Tiának.

– Emma – sikított, mikor meglátott. Egy csodás hosszú vörös ruha volt rajta. A haját összefogták a feje búbján, és annyira ki sminkelték, hogy teljesen eltakarta a valódi arcát.

– Csodás vagy, Tia – mosolyogtam.

– Ó, tudom én az – vigyorgott.

– Tudok valamiben segíteni? – Körülnéztem, hogy van-e valami, amiben segíthetnék, de úgy tűnt, mindenki boldogul.

– Van ott egy deszka, amit neki kéne támasztani a kifutónak, hogy a modellek könnyen fel tudjanak menni. – Rámutatott egy fadeszkára, ami a sátor ajtajánál állt.

– Oké.

Felemeltem a deszkát, és egy jó nagy lendülettel megfordultam. A deszka beleütközött valami keménybe, és az a kemény valami tompa puffanással ért földet. Megmerevedtem. Istenem, már megint mit csináltam?

Hátrapillantottam…

Az egyik modell ájultan hevert a földön.

A szemem kigúvad, és elejtettem a deszkát.

– Basszus… – tátogtam. Tiára néztem, aki tátott szájjal bámult a lányra, majd rám és a láttam, hogy enyhe sokkot kapott.

– Tia… Ez elájult – sipítottam. – Elájult!!!

Remegett a gyomrom, ahogy az ájult lányt bámultam. Keze lába széttárva, az homlokán egy vörös csík. Ennyire szerencsétlen is csak én lehetek…

– Basszus, Tia… Most mi lesz? Mindjárt kezdenetek kell.

– Oké, oké nyugi! Hívjuk a mentőket, és majd valaki helyettesíti. Tia arca halál sápadt volt, de ő legalább tudott gondolkodni ilyen helyzetben.

– Annyira sajnálom, Tia. Esküszöm, nem láttam, hogy ott áll…

– Most már mindegy. Gyerünk öltött át. Te fogod helyettesíteni Lindsayt, mert nincs senki más.

– Hogy mit fogok én csinálni??

– Fel fogsz lépni, te szerencsétlen csődtömeg. Ha fontos neked az állásom, megteszed!

– De nekem fogalmam sincs, mit kell csinálni… Ráadásul tudod, hogy lámpalázas vagyok…

   Lassan kezdett eluralkodni rajtam a pánik. A leghalványabb fogalmam sem volt, hogy kell végigmenni egy kifutón tízcentis magas sarkúban úgy, hogy ne essek hasra. Erre nem voltam felkészülve…

– Gyerünk, Em. Te vagy az utolsó reménységünk.

– Akkor elvesztetek… – Az lehetetlen, hogy én színpadra álljak ennyi ember előtt. De mégsem hagyhatom cserbe Tiát, főleg, hogy ez az egész miattam van. Olyan sokszor segített már nekem. Itt az ideje, hogy viszonozzam. – Oké, oké – sóhajtottam.

Tizenöt perc múlva én álltam a függöny előtt. Zenére kellett végigmennem a kifutón, majd megállni a végén pár pillanatra, hogy lefényképezzenek. Csak nem lesz olyan nehéz… A zene elhallgatott, és kezdődött az enyém. Eltoltam a függönyt, és kiléptem a rivaldafénybe, ezer ember elé. A délutáni fény simogatta a bőröm, melegem lett tőle. Egy smaragdzöld pánt nélküli ruha volt rajtam, ami szorosan tapadt a testemre. Alig tudtam mozdulni benne. A hajam ki volt engedve, a szemem kifestve. A tekintetem egyetlen pontra szegeztem a tömeg felett, úgy mentem előre. Hallottam a fényképezőgépek kattogását. Mosolyt engedtem az arcomra. Ez fantasztikus. Nem is olyan nehéz, mint ahogy gondoltam… Felemeltem a kezem, hogy láthassák a táskát. A kifutó elején megálltam egy pillanatra, majd leguggoltam, és csókot adtam a tömegnek. Azok sikítva és üdvrivalgással fogadták. A zene gyorsult, én pedig ritmusra felkeltem, és megpördültem. Jobbra fordultam, a fejem pedig balra döntöttem, úgy mosolyogtam a tömegre. Azok integetve, nevetve és sikítozva ujjongtak. Nem is olyan félelmetes. Ráadásul nagyon élveztem. Miközben újra a közönség felé fordultam, a szemem egyetlen emberen akadt meg. Egy férfin…

Daniel Elwood állt a tömeg közepén.

A szívem abban a pillanatban kétszer olyan gyorsan kezdett el verni. Makulátlan öltözékben volt, a szeme engem vizslatott. Egyetlen pillanatra néztem vele össze, de ez elég volt ahhoz, hogy elvegye a bátorságom. Hátat fordítottam a közönségnek, de a mosolyom nem olvadt le. Nem szabad mutatnom, hogy megijedtem. Ezek a fotók benne lesznek az újságokban. Visszasasszéztam a kifutón, de mielőtt eltűntem volna a függöny mögött még hátrafordultam, és egy utolsó csókot adtam a közönségnek. Újabb sikítások közepette beléptem a függöny mögé, és zihálva lerogytam egy székre.

– Fantasztikus voltál, Emma – sikított Tia. – Tökéletes, egyszerűen tökéletes. Született modell vagy.

– Köszi – vigyorogtam rá. – Nem is volt olyan rossz. Határozottan élveztem. De Tia… Nem mehetek vissza. Daniel ott van a közönség sorai között, és meglátott. Ő úgy tudja, hogy téged jöttelek nézni. Azok után, amit a színpadon műveltem, azt hiszi majd, én is modell vagyok.

Tia homloka ráncba szalad.

– Daniel itt van? Hát… az nem jó.

– Tudom – sóhajtottam. Jelenleg annyira jól éreztem magam, hogy ez nem nagyon tudott érdekelni. Vissza akartam menni a színpadra…

– De azért nem hátrálsz meg ugye?

– Persze, hogy nem. Most kezdek belelendülni. Amúgy pedig: kit érdekel, mit gondol Elwood? Semmi köze hozzá nem?

Téged érdekel, te hülye – ripakodott rám a tudatalattim. Már kezdett normális lenni veled. Ezzel tuti elcseszted minden esélyed!

Nem csesztem! Semmi köze hozzá, mit csinálok. Csak a főnököm, semmi más. Amit a munkán kívül csinálok, abba nincs beleszólása – vágtam vissza a tudatalattimnak.

De azt hiszi, hazudtál neki!

Nem érdekel!

– Emma, még egy szám, és újra te jössz.

Három óra múlva véget ért a divatbemutató. Egy rövid szoknyában és fekete tűsarkúban voltam, mikor mindannyian felmentünk a színpadra, hogy elbúcsúzzunk a tömegtől. Daniel még mindig ott volt, és engem figyelt. Idegesített a tekintete, és nem is nézem rá. Ezért még tuti felelni fogok hétfőn… Bár semmi köze nem volt hozzá, és ezt is próbáltam elhitetni magammal, a gyomrom mégis görcsben volt. Az alakítást, amit a színpadon műveltem, nem tudom meghazudtolni… Bármit is mondjak neki, hazugnak fog titulálni.

   Nyolc óra volt, amikor hazaértem. Lehámoztam magamról a ruhát, és szó szerint bezuhantam az ágyba. Addigra olyan fáradt voltam, hogy szinte minden kiment a fejemből. Csak persze Daniel nem. Hogy lehet az, hogy még akkor is meg tud félemlíteni, amikor tíz kilométer köztünk a távolság? Megcsóváltam a fejem. Ha szerencsém van, hétfőre elfelejti.

Új sztori!

A nagy tanulások közepedte sem hagyott el az ihlet, és már ki is találtam a következő történetem alap sztoriját. Még nem tudtam sokat foglalkozni vele, hisz itt van az Aranymosás, a Hellfire és a BT is, de mindig újabb és újabb ötleteket találok ki. Ne aggódjatok, először befejezem a Hellfiret, utána pedig a BT-t. De biztosítalak titeket róla: ilyen sztorit még egyetlen könyvben sem olvastam, teljesen egyedi lesz! :)

Beléd temetkezve 3. fejezet

3. fejezet

Reggel a telefonom csörgése ébresztett. Tia már elment dolgozni, de nem feledkezett meg rólam.

– Ébren vagyok – motyogtam álmosan. Megdörgöltem a szemem, és rápislogtam az órára.

– Hát persze – jegyezte meg epésen. – Olyan a hangod, mint egy rekedt rozmáré. Azért keltelek én, mert te képes vagy, és elkésel az első munkanapodon.

– Köszi – horkantottam, és felültem.

– Szívesen máskor is – nevetett. – Siess, mert tényleg elkésel. Várlak nyolc ötvenkor a bejáratnál! – És már le is tette.

   Kedvem lett volna visszafeküdni, de tényleg nem akartam elkésni. Öltözés közben furcsa gondolatok kúsztak a fejembe: mától fontos része leszek a társadalomnak. Komoly munkám lesz, komoly – na és persze őrjítően szexi – főnökkel. És ez egy nagy fejlődés az életemben. Rendes munka, igazi társadalommal. Ki gondolta volna, hogy egyszer ide jutok? Én nem, az biztos.

   Fél kilenckor teljes pompámban indultam el az Elwood cég felé. Egész úton a rám váró megpróbáltatások jártak a fejemben. De azért úgy gondoltam, normális, ha az ember izgul az első munkanapján… Ugye?

Valójában soha nem voltam izgulós fajta. Az emberek többsége minden miatt aggódik, idegeskedik, aztán pedig csodálkoznak, ha meghalnak agyvérzésben… Igaz, akkor már nem csodálkoznak semmin…

Én úgy voltam ezzel, hogy aminek jönnie kell, az jönni fog. Nincs értelme idegeskedni miatta. Ez azonban mégis más volt… Egy teljesen más fajta munka, teljesen más légkörrel. Mr. Elwood nem olyan, mint Taylor.  Ő okos embernek tűnt, jó kiállásúnak, és sokkal több volt benne, mint Taylorban valaha is…

– Hú, Emma! Kivételesen pontos voltál. – Tia ellökte magát a faltól, és felém sietett. – Ez aztán a fejlődés.

– Én is tudok pontos lenni, ha akarok – vetettem oda. – Neked nem dolgoznod kéne?

– Én csak takarítok – legyintett. – Az meg gyorsan megy.

Az órámra pillantottam.

– Mennem kell. Szeretnék még kilenc előtt felérni.

– Hú, de sürgős lett hirtelen! – nevetett. – Gyere, felkísérlek, nehogy eltévedj.

– Tudom, merre kell menni.

– Persze, persze – mondta, és belém karolt.

Daniel Elwood már várt rám.

– Á, Miss Cailli – pillantott fel. – Korábban érkezett.

– Nem akartam elkésni – vontam vállat. – Leülhetek?

– Csak tessék – intett nagyvonalúan.

Ezúttal nem botladoztam, kecsesen átvágtam az irodán, és leültem Mr. Tökéletes elé. Elwood lapozgatott a papírjai között, majd elém tett egyet.

– Itt írja alá – mutatott a kis vonalra a papír alján.

– Mi ez? – vontam össze a szemöldököm.

– Egy szerződés, amivel igazolja, hogy a cég tagja. Kap egy igazolványt, amit ha bemutat a cég által megvásárolt boltokban, ingyen vásárolhat, illetve étkezhet.

Megráztam a fejem.

– Nekem nincs szükségem erre.

Még csak az kéne, hogy a cég tartson el. A gondolattól is megszégyenülök.

– Ez a cég ajándéka, Emma.

– Az ajándék nem azoknak jár, akik valamit jól csináltak? – tudakoltam.

– Nálunk nem.

– Jobb helyeken igen.

Felvonta egyik szép ívű szemöldökét.

– Ha nem akarja, nem adom oda.

– Remek – mosolyogtam.

Mélyet sóhajtott.

– Maga aztán nehéz eset – csóválta a fejét.

– Úgy gondolja?

Mélyen a szemembe nézett, és egy pillanatig várt a válasszal.

– Igen. Ön igazán nehéz eset, Miss Cailli.

Lesütöttem a szemem. Most nem akartam veszekedni.

– Jöjjön, körbevezetem. – Gyors hangulat váltás volt. Már fel is állt, és kitárta előttem az ajtót.

Én is felálltam.

– Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy jól döntött, Mr. Elwood. Komolyan úgy gondolja, hogy én vagyok a legalkalmasabb erre az állásra? – kérdeztem, miközben elmentem mellette.

– Nos, Miss Cailli, igen, úgy gondolom. Volna oly kedves, és nem kételkedne tovább a döntésemben?

Szent szar. Ez most ideges.

– Elnézést.

Elindult, én pedig azon gondolkodtam, mi rosszat mondtam. De az is lehet, hogy csak amolyan ideges típus. Végtére is, alig huszonhét éves. Más férfiak az ő korában még bulizni, meg családi összejövetelekre járnak.

– Hogy áll az olvasással, Emma?

– Tessék? – pislogtam. Ez meg hogy jön ide?

– Olvasás – toppantott idegesen.

– Már az interjún mondtam, hogy szeretek olvasni.

– Milyen könyveket szeret?

Egy pillanatra elgondolkodtam. Jane Austen könyveket olvastam, de igazából semmi mást…

– Jane Austen.

– Büszkeség és Balítélet?

Bólintottam.

– És mást? – Végigvezetett a folyosón, és megállt egy ajtó előtt.

– Mást nem igen – ráztam a fejem. – Nem volt rá időm.

– Hmm… – elgondolkodva nézett maga elé. – Szabadidejében mit csinál? Az olvasáson és a futáson kívül?

Te jó ég. Emlékszik…

– Nem nagyon van szabadidőm. Ezekre sincs sok.

Felhorkantott.

– Mindenkinek van szabadideje, Emma.

– Magának van?

– Van – vágta rá.

– Örüljön neki – intettem.

Sóhajtott.

– Ez lesz itt az ön irodája. – Kitártam az ajtót. Nem volt túl tágas, viszont volt valami, ami miatt rögtön megszerettem. Az egyik utcára néző falat mintha lebontották volna, csak üveg volt. Gyönyörű kilátás nyílt az utcára.

– Ez meseszép – álmélkodtam.

– Reméltem, hogy tetszeni fog. Láttam, milyen áhítattal bámult ki az irodám ablakán, és gondoltam, odaadom magának ezt.

– Csodálatos. Köszönöm – hálálkodtam.

Olyan mosolyt villantott rám, amitől elállt a lélegzetem.

– Komoly munkája lesz, Miss Cailli. Ne ájuljon el minden szép mosolytól.

Pipacs vörös lettem. Basszus! Az első férfi, aki elérte, hogy elpiruljak.

– Gondolja, hogy menni fog?

– Ezt magának kell tudnia – vontam vállat. – Felvett.

– De maga jelentkezett. Megbirkózik vele?

Dacosan felszegtem a fejem.

– Ha nem így gondolja, vegyen fel mást! Van választék.

Kicsit meghökkent, de gyorsan összeszedte magát.

– Gondolja, hogy így kell beszélnie a főnökével?

– Gondolja, hogy így kell beszélni egy alkalmazottal?

Élesen beszívta a levegőt. Szent tehén. Lehet, hogy túl messzire mentem?

– Oké, kezdjük elölről – fújta ki a levegőt.

Pislogtam. Hűha. Újabb hangulatváltás.

– Szóval, ezen a héten még csak néhány konferenciára kell velem jönnie. Nem akarom, hogy rögtön az első héten lefáradjon.

– Ó.

– A második héttől már komolyabb munkákat is kap. Azért kérdeztem, hogy szeret-e olvasni, mert nem régiben megvásároltam egy kiadót, de az asszisztensem felmondott.

– Azt akarja, hogy én vegyem át a helyét? – rémüldöztem.

– Pontosan – bólintott.

Kellett egy pár pillanat, amíg megemésztettem. Túl komoly munka volt ez nekem, ráadásul ez volt az első napom, de nem akartam veszekedni.

– Oké…

– Megbirkózik vele?

Sóhajtottam. Megint kezdi…

– Igen – suttogtam.

Pár pillanatig csak bámult rám.

– Megbántottam? – Valami halvány érzelem szaladt át az arcán, de nem tudtam, mi volt az.

– Dehogy. Már megszoktam, hogy az emberek lenéznek. – Felpillantottam rá. Az ismeretlen érzelem visszatért az arcára, és azt hiszem sajnálat volt.

– Lenézik?!

– Mintha nem tudná. Maga is ezt teszi.

– Ez nem igaz! – vágta rá.

– De igen! – néztem a szemébe.

– Élvezném, ha nem mondaná meg, kit nézek le, és kit nem!

– Feltűnt, hogy mióta itt vagyok, folyton veszekedünk?

– Feltűnt, hogy folyton maga kezdi?

– Ha maga nem lenne ilyen… ilyen… – Próbáltam megfelelő szót találni arra, hogy milyen, de ehhez nem volt elég nagy a szókincsem.

– Ilyen mi? – kérdezte fenyegetően.

– Mindegy – ráztam a fejem.

– Helyes.

További két órát töltöttünk azzal, hogy körbevezetett az épületben. Az Elwood épület huszonöt emeletből állt, mindegyiken volt egy-egy fontosabb, a cég által felvásárolt bolt, vagy gyár alelnökének irodája.

– Ha gondolja, beszélhet velük, hogy egy kicsit többet megtudjon a cégemről.

– Inkább nem – ráztam a fejem. – Maga is fel tud világosítani.

Felnevetett.

– Fél a munkatársaitól?

– Csak még… be akarok illeszkedni. Nem akarom úgy kezdeni, hogy mindenkinek a nyakán lógok.

– Nálunk fontos a segítség. Ha be akar illeszkedni, ismernie kell az itteni szokásokat. Ehhez gyakorlat kell.

– Azt hiszem, ezzel még megbirkózom.

Visszamentünk az ötödikre, az irodámba.

– Tegnap tettem az asztalára néhány szinopszist. Kérem, olvassa el, gépelje be, mentse le, és küldje el nekem.

– Ööö… Oké – motyogtam. Hűha. Ez aztán a gyors tempó. Még négy órája se vagyok itt, de már utasításokat ad. Itt tuti nem fogok unatkozni.

– Van egy telefon az asztalán. Néha fel fogom hívni.

Bólintottam.

– Most magára hagyom. Tekintse ezt bemelegítő feladatnak. – Bátorítóan megszorította a kezem. Puha, sima keze volt, az enyém szó szerint eltűnt benne. – Sok sikert. – Aztán sarkon fordult, és elsétált. Tátott szájjal bámultam utána. Olyan szexi feneke van…

Hagyd abba, Emma! Ő a főnököd! – sikított a tudatalattim.

Tojok rá. Akkor is dögös pasi – vágtam vissza.

Becsuktam magam mögött az ajtót, és megálltam egy pillanatra. Gyönyörű, otthonos iroda volt.  Pontosan olyan, amilyet szerettem volna. Lustán az asztalhoz sétáltam. Volt egy laptop és egy nyomtató az asztalon. Az a pár szinopszis pedig pontosan huszonkettő volt.

Leültem a laptop elé. Gyorsan végig gondoltam, amit Tiától tudtam. Neki volt egyedül computere a házban, és én használhattam az övét.

   Kinyitottam, és megnyomtam a bekapcsoló gombot. A képernyő életre kelt, és perceken belül megjelentek az ikonok. Csináltam egy új mappát, és elneveztem szinopszisoknak.

* * *

Egy óra múlva befejeztem a gépelést, és gyorsan átküldtem Elwoodnak. Készítettem róluk leltárt, sőt, még kritikát is. Öt perc múlva jött a válasz.

Feladó: Daniel Elwood.

Tárgy: Szinopszis

Dátum: 2013. Július 2.

Címzett: Emma Cailli

Szép munka, Miss Cailli. Gondosan átolvasta a szövegeket, és tökéletes a kritika is. Ám lenne itt egy kis hiba. A vesszők rossz helyen vannak, a helyesírása kritikán aluli. De ezen lehet javítani.

______________

Daniel Elwood

Majd elsüllyedtem szégyenemben. Pedig igyekeztem helyesen írni… De hát nem jártam iskolába. Hogy is sikerülhetett volna…?

Gyorsan felhívtam Tiát, hogy jöjjön fel segíteni. Öt perc múlva ott is volt.

– Na, engedj oda, te lány! Figyeld a hibákat.

Kis idővel később újra elküldtem őket, egy levéllel.

Feladó: Emma Cailli

Tárgy: Hiba

Dátum: 2013. Július 2.

Címzett: Daniel Elwood

Mr. Elwood!

Elnézést, uram, két példányt készítettem belőlük, és a vázlatban – abban, amit véletlenül küldtem el – nem figyeltem a helyesírásra. Mellékelem a jó változatot.

Még egyszer elnézést.

___________

Emma Cailli

Még mindig jobb volt hazudni, mintha megtudná, hogy nem jártam iskolába… És úgy gondoltam, nagyjából elfogadható volt a kifogásom. Szorította a gyomrom a szégyen, és elhatároztam, hogy amint hazaérek, nyelvtan leckéket veszek Tiától.

Feladó: Daniel Elwood

Tárgy: Mindjárt más!!!

Dátum: 2013. Július 2.

Címzett: Emma Cailli

Miss Cailli!

Ez már mindjárt jobb! Többször ne kövesse el ezt a hibát. Lesz majd, hogy más kiadóknak kell elküldenie, akkor nem hibázhat, mert romba dönti egy ifjú író álmait.

Ui.: Kettőre jöjjön az irodámba, mert lesz egy értekezletem, ahová szeretném magammal vinni.

______________

Daniel Elwood

* * *

Kettőkkor bekopogtam Elwood irodájába. Kicsit ideges is voltam, de tudtam, hogy nincs értelme, mert ő úgyis mindent elintéz.

– Jöjjön be, Miss Cailli.

Csendben beléptem, becsuktam magam mögött az ajtót, és leültem Elwooddal szembe.

– Ki mondta, hogy leülhet? – A hangja kemény csattant, én pedig összerezzentem.

– Sajnálom – mondtam gunyorosan, és felálltam.

Befejezte, amit épp csinált, majd felnézett rám.

– Üljön le, Miss Cailli.

– Köszönöm, Mr. Elwood, de most már nem akarok – válaszoltam.

A szeme összeszűkült.

– Üljön le!

– Nem!

Az ajkát kemény vonalba húzta össze.

– Kérem, üljön le, Emma.

– Egyszer már leültem, Elwood. Többször nem fogok, és nem szeretném, ha hülyét csinálna belőlem.

Egy pillanatig rám meredt, de nem felelt. Kihúzott egy fiókot és elővett három papírt.

– Nos, akkor! Ezek itt a szerződést, és annak másolatát tartalmazzák. Kap egy példányt maga, amit tegyen el valahova, hogy ha esetleg a Britek szabotálni akarnak, legyen bizonyítékunk.

– Rendben.

Elwood felállt.

– Akkor jöjjön, Miss Cailli. – Kinyitotta előttem az ajtót és előre engedett. Ez az első emberi megnyilvánulása felém…

* * *

Fogalmam sem volt, miről van szó, de sebesen jegyzeteltem. Minden apró kis részletet felírtam, de kicsit bonyolult volt, mert a helyesírásra is figyelnem kellett.

Elwood két órán keresztül tárgyalt a britekkel, de nem tudtak megegyezni. Volt egy időszak, amikor csak veszekedtek. Akkor letettem a tollat, és azzal voltam elfoglalva, hogy jó alaposan megcsodáljam Elwoodot. Miközben hallgatta a briteket, gyakran beletúrt fekete hajába – ami talán még az enyémnél is sötétebb volt. Mogyorószín szeme idegesen és aggodalmasan húzódtak össze. A testtartásából is áradt az erő és az idegesség.

– Tudok valamit segíteni? – suttogtam.

– Nem, Emma – rázta a fejét. – Tiszta őrültek háza…

– Tulajdonképpen mi is a baj?

– A pénz. Mindig a pénz. Öt milliót akarnak kérni a cégükért.

– De hisz az rengeteg! – hüledeztem.

– Tudom – horkantott fel.

– Öt millió, vagy nincs üzlet – mondta az egyik brit férfi, ellentmondást nem tűrő hangon.

– Három? – próbálkoztam, mert Elwood már a fejét fogta.

– Szó sem lehet róla.

– Három és fél? – próbálkoztam tovább.

– Hmm… – A férfi megvakarta az állát, és elgondolkodva nézegetett engem.

– Egy feltétellel…

– És mi az? – kérdezte Elwood fáradtan.

– A titkárnőm felmondott, és három hónap múlva lenne egy fontos értekezletem, amire nem mehetek el titkárnő nélkül, de még fél évig nem vehetek fel újat. Ha a hölgy eljön velem Londonba, megegyeztünk.

– Rendben – bólintott Daniel rögtön.

– Tessék??? – Borzadva meredtem Elwoodra. Ezt nem teheti meg velem…

Megvonta a vállát.

– Akkor megegyeztünk.

* * *

Magamba roskadva baktattam Elwood oldalán. El kell mennem? Azzal a férfival??? Elwood komolyan beleegyezett ebbe? Ó szent isten! Hova kerültem én?!

– Mi a baj, Emma? – szólalt meg, miközben kinyitotta az ajtót.

Te vagy a bajom, te szemétláda!

– Semmi.

– Akkor jó. Remélem, tudja, hogy az üzlet a legfontosabb.

– Hát persze… Mindent a pénzért…

– A maga ötlete volt – vont vállat.

– Én ebbe nem egyeztem bele! – ellenkeztem. – Maga mondott rögtön igent.

– Maga is igent mondott volna…

– Nem! Én nem mondtam volna.

– Ez az üzlet, Emma. Szokja meg!

– Maga felhasznált engem, hogy megvehesse azt a kibaszott céget?!

– Először is: finomabban! Másodszor: nem így történt. Gondoljon bele. Elmehet Londonba, és még ki tudja, hová. Ez nem vonzza magát?

Te vonzol engem, de ez most más téma…

– Nem! Én szeretek itt lenni. Nekem ez az otthonom. Itt… nőttem fel. Nem akarok elmenni, sem most, sem három hónap múlva.

– De eztán visszajön – tárta szét a karját.

– Nem akarok elmenni – suttogtam elcsukló hangon.

– De elfog!

Ez az ember gonosz – hasított belém. Egy szívtelen dög. Egy jégcsap! Egyáltalán nem olyan ember, mint amilyennek megismertem. Felhasznált, hogy olcsón vásárolhassa meg azt a nyamvadt céget…

– Vigyem haza?

– Nem, köszönöm, haza találok. – Azzal sarkon fordultam, és szó nélkül ott hagytam.

* * *

– Komolyan ezt tette? – hüledezett Tia.

Este volt és az udvaron ültünk két taco társaságában.

– Igen ezt! Nem mondtad, hogy ilyen kegyetlen jégcsap! – dorgáltam. – Képes elküldeni a világ túlsó végére, csak hogy másfél millióval több maradjon neki… Igaz, hogy az én ötletem volt a három és fél milcsit, de erre nem számítottam!

– Még nem csinált ilyet… Vagy vész helyzet volt… Vagy csak nem csíp téged.

– Akkor rúgjon ki!

– Persze, de akkor kereshetne új titkárnőt. Mellesleg van itt neked valami. – Gyorsan felállt, és beviharzott a szobájába. Pár pillanat múlva egy tablettel tért vissza.

– Ez a tiéd. Eddig fateromé volt, de vett másikat. Kicsit ütött kopott, de remélem jó lesz. Még fülhallgató is van hozzá.

– Tia, neked elment az eszed…!

– Tudom, tudom. Nem fogadhatod el, mert túl nagy ajándék, blablabla. A tiéd. És nem kérek kommentárt.

Szó nélkül átvettem tőle a készüléket. Fájt a szívem, de nem mondtam semmit. Egy nap ezért az ajándékért még megölöm Tiát.

– Holnap bemész dolgozni, vagy sztrájkolsz?

– Persze, hogy bemegyek. Lenne választásom? Kell a pénz, Tia. És a Jégcsap jól fizet… Mindegy, mit kell ezért tennem – sóhajtottam.

– Jégcsap??? – nevetett fel. – Ez lesz az új beceneve?

– Ne nevess! Az. Egy hideg, kőszívű ember. Jégcsap.

Nevetve megcsóválta a fejét.

– Ez akkor is szemétség volt Elwoodtól. Megérdemelné, hogy új titkárnőt kelljen hajkurásznia. 

– Nem adom fel az első nap után. Ezt tőled tanultam. Megmutatom neki, hogy én is képes vagyok valamire.

– Néha szeretem, hogy olyan makacs vagy. És ezt most megfogja érdemelni.

Bár gyűlöltem a bosszút, mindent meg akartam tenni a siker érdekében.

– Menjünk aludni! Holnap akarom kezdeni a hadjáratot, és ahhoz pihennem kell.

– Aludj jól, Em. – Adott egy puszit, és besasszézott a szobájába a tacojával.

Én is felálltam és vittem magammal az új kedvencem, és a tacot.

   A gondolataimba merültem, miközben pizsamát vettem, és bebújtam az ágyba. Daniel Elwood egy elképesztően dögös pasi. Tehetséges, befolyásos, de egy bunkó seggfej. Nem érdemel többet annál, amit ad. Bármennyire is szexi, megérdemli, amit majd kapni fog tőlem… Hadd kóstolja meg a saját mérgét… Csakhogy fogalmam sem volt, mit fogok tenni… Az is lehet, hogy szimplán csak jól fogok teljesíteni, hogy ne tudjon belém kötni. Ez is jó megközelítés, de nem elég…

   Sóhajtva lehunytam a szemem. Majd holnap kitalálom…