2015. február 1., vasárnap

Hellfire

– Beszéltem Lidiával – mondta.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
– Akkor most már tudod, miért mondtam, amit mondtam. – A szívem összeszorult a gondolatra, hogy Ian megtudta az igazságot.
– Nem egészen – felelte. Sötét szeme csillogott, mint az éjszakai égbolt. – Lidia nem volt hajlandó elmondani, amit el kellett volna, mert attól fél, ha kiejti a száján azt a szót, ő is megbolondul.
– Miféle szót? – néztem rá csodálkozva. Lidiára pillantottam, aki épp a körmét reszelgette, és tüntetően hátat fordított nekünk.
– Jó kérdés. De ha tippelnem kellene, azt mondanám, az a szó a… – olyan halkan ejtette ki, hogy nem hallottam.
– A mi?
– A…
– Ian, nem hallok semmit – fakadtam ki.
Mosoly terült szét az arcán, amitől olyan jóképű lett, hogy majdnem eltátottam a szám. Felém hajolt, egy laza simítással eltűrte a hajam, és a szája lágyan súrolta a fülem. Megborzongtam, mikor megéreztem hűvös leheletét a bőrömön.
– Boszorkány – suttogta.
– Nagyon vicces – suttogtam vissza, és felé fordultam, hogy elküldjem melegebb éghajlatra, de… olyan közel volt hozzám, hogy a hirtelen fejmozdulatomtól a szánk egyetlen, rövid pillanatra összeért. A puha simítástól mintha elektromosság áradt volna szét a testemben. Elrántottam a fejem. Lágy bizsergést éreztem az ajkamon, és megborzongtam. A szívem kétszer gyorsabban kezdett el verni, a gyomromban kis pillangók repkedtek. Alig tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy az ajkamhoz nyúljak, és végighúzzam rajta az ujjam, mert akkor elárultam volna magam. Milyen puha ajkai vannak…
Megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle a gondolatot. Halk kuncogást hallottam, és tudtam, kitől származik. Nem mertem ránézni, ismét attól rettegtem, hogy olvas a gondolatimban. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése