2015. február 8., vasárnap

Hellfire - részlet

– Föld hívja Lunát! – Alex csettintett az ujjával előttem, hogy visszarántsa a gondolataimat. – Egy holdkóros is megirigyelne téged.
– Bocs – motyogtam, és megráztam a fejem. A gondolataim az előző éjjeli álom körül forogtak, képtelen voltam koncentrálni.
– Tudom, hogy történt valami, amit nem mondasz el nekem. – Alex fenyegetően meglengette előttem a mutatóujját.
Sietve körbepillantottam az osztályban. Korán volt még, senki sem volt a teremben. A folyosóról behallatszott az érkező diákok zsivaja, és a káromkodásuk, ahogy szidták az esőt.
Pedig már megszokhatták volna, hogy itt mindig esik – gondoltam.
– Lunaa!
Kelletlenül felé fordultam. Látva Alex izgatott-dühös arcát belemart a gyomromba az idegesség. Tudtam, hogy nem kellene foglalkoznom ezekkel az álmokkal, és általában így is tettem, mégis ez a mostani valahogy egészen más volt… Mintha az álom valóság lett volna, mikor felébredtem, szinte éreztem az orromban a Hellfiret pusztító tűz füstjét…
– Basszus, Luna! Mondj már valamit! Olyan fejet vágsz, mint aki szellemeket látott… vagy árnyakat. – Alex elsápadt, az arcára kiült a megértés. – Megint?
– Nem – ráztam meg a fejem, hogy megnyugtassam.
– Akkor? – Idegesen toppantott a lábával.
Lehunytam a szemem, és megmasszíroztam az orrnyergem. Alex tudta, hogy vannak furcsa, nagyon valóságos álmaim, de soha nem meséltem el neki bővebben. Nem akartam, hogy ez miatt is aggódnia kelljen, éppen elég volt neki, hogy mindig engem kellett kirántania az árnyak karmai közül…
   Kinyitottam a szemem, mélyet sóhajtottam, és részletesen beszámoltam neki az álmomról.
– Gondolod, hogy… – kezdte, mikor befejeztem.
– Valóság volt? – fejeztem be helyette. – Nem tudom, Alex. Még soha nem álmodtam a szüleimmel.
– Ez nem jelent semmit. – Alex egy ideges mozdulattal beletúrt szőke hajába. – Gondoltál már arra, hogy az igézőknek, és a angyaloknak talán több köze van a családodhoz, mint ahogy azt gondoltad?
– Álmomban anyáék igézők voltak – feleltem. – Olyan volt… Nem is tudom. Mintha kívülről néztem volna az eseményeket. De mégsem. Az egész álomban anyám cselekedeteit követtem végig, azt nem láttam, hogy apa, vagy bárki más mit csinál. Mintha a lényeg az volna, hogy anya… amit anya csinált. – Egyszerűen nem tudtam kimondani azt a szót.
– Hogy anyukád megölt egy angyalt – mondta Alex.
– Egy bukott angyalt – pontosítottam.
– Mi van, ha ez valami üzenet? – Alex arca elkomorodott, mintha valami rossz emléket idézne fel. – Azt mondod, nem te dönthetted el, mit tartasz szemmel. Az álom irányította az eseményeket, és azt is, hogy te mit láthatsz. Pontosan úgy, mint az árnyak. Ott vagy, érzékeled a közelségüket, ők meg is tudnak érinteni téged, irányítanak… De te nem tudsz szabadulni tőlük, ha csak egymagad vagy, és megérinteni sem tudod őket. Mi van, ha… ha az álmokat az árnyak keltik?
Rábámultam. Erre még sosem gondoltam, de logikusnak tűnt. Lehet, hogy Alexnek igaza van? Mi van, ha tényleg az árnyak hozzák létre azokat az álmokat? Talán ez megmagyarázná azt is, miért zaklatnak már évek óta… Üzenni akarnának? De… mit?
– Vörös jelzés. Túlságosan gondolkodsz – bökött oldalba.
– Csak… lehet, hogy igazad van. Még sosem kutattam az árnyak kilétét… Lehet, hogy igazuk van másoknak, és tényleg bolond vagyok. – Alex már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de én gyorsan folytattam. – De mi van, ha ez több? Sosem kérdőjeleztem meg az igézők, és az angyalok létezését. A családom ezzel foglalkozott évszázadokon át. Mi van, ha az árnyaka is hasonló lények? Talán ők is olyanok, mint az angyalok, vagy az igézők. Valakik, akiknek az a feladatuk, hogy figyelmeztessenek?
– Ahhoz túlságosan sokat ártottak neked, hogy ennyire ártalmatlannak állítsd be őket – mondta Alex. Nem látszott rajta az együttértés.
– Mert mindig ellenálltam… Az első alkalomtól fogva arra törekedtem, hogy elűzzem őket. Ellenálltam nekik. De mi van akkor, ha… ha nem kellene?
– Mit akarsz ezzel mondani? – vonta össze a szemöldökét.
– Lehet, hogy hiba volt ellenállni – mondtam lassan, miközben megformálódott bennem a terv. – Hagynom kellene, hogy tegyék, amit akarnak. Hogy átadhassák az üzenetet.
– Nem! – Alex olyan hirtelen csattant fel, hogy összerezzentem. – Luna, azok az izék éveken át kínoztak téged. Fájdalmat okoztak. Soha semmi jó nem sült ki abból, ha megjelentek.
– De te mondtad, hogy…
– Csak egy feltételezés volt.  Te is tudod, hogy nem gondoltam komolyan.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése