2015. február 21., szombat

Hellfire 6. fejezet


6. fejezet
"… mert ami értelmet ad az életnek, értelmet ad a halálnak is…"

Sötét, szinte tapintható csend nehezedett a szobára. Mély volt, és fullasztó, még a levegő is meghűlt tőle körülöttem. Félelem szorította össze a gyomrom, s a döbbenettől pár percig fel sem fogtam, mit látok a tükörben. A szívem vadul dübörgött a fülemben, és minden más hangot elnyomott. A félelem és a düh, amit az árnyak látogatása után szoktam érezni most tízszeres erővel tört rám.
Dermedten álltam az egész alakos tükör előtt, saját magamra meredve, de a lány, aki előttem állt, mintha nem is én lettem volna. A szemei hatalmasak, félelemtől csillogtak, az ajkai elnyíltak a halk zihálástól, a bőre falfehér, és a haja… a hajában egy tincs teljesen megőszült! A lány, aki velem szemben állt, öregedni kezdett.
Lehetetlen, hogy ez én legyek! – gondoltam tagadóan. Én nem… nem őszülhetek! Ez nevetséges, és őrültség. Még a tizennyolcat sem töltöttem be, a francba is! Ennek semmi értelme.
– Ez nem… – hangosan is ki akartam mondani, de a szavak a torkomon akadtak. Az igazság, a csúf, kegyetlen igazság úgy üvöltött a képembe, hogy mondhattam én akármit, az sem másította meg.
– Te jó ég… – suttogta Alex.
– Nem, ez… – megráztam a fejem, hátha ezzel kiűzhetem belőle a gondolatokat, vagy eltűntethetem a fehér tincset. – Ez nem lehet. – Nyeltem egyet. A világ hirtelen zsugorodni kezdett, összeomlani készült körülöttem. Levegő után kaptam, de a rám törő pánik elszorította a torkom. Úgy éreztem, hirtelen az egész talajt kihúzták a lábam alól, és egyetlen centire vagyok a szakadéktól, amibe akármikor belezuhanhatok.
– Alex… – elengedtem a tincset, ami aztán lágyan hullott vissza a többi közé, de a fehérsége úgy virított a sötétfürtök között, mint a jelzőlámpa. Hátat fordítottam a tükörnek, mert attól féltem, még jobban kiborulok, ha tovább nézem. – Mondd, hogy… – Nem tudtam, mit akarok kérni tőle, mert ő épp annyira tudta volna letagadni a nyilvánvalót, mint én. – Mond, hogy nem igaz. – Lehunytam a szemem. – Vagy mondd, hogy tudod, mi ez.
Alex pillantása az arcomról a hajamra csúszott, és attól, amit a szeméből kiolvastam, nem lettem nyugodtabb.
– Alex…!
Felállt, átvágott a szobán, és megállt előttem. Kezét a hajamhoz emelte, majd felemelte a sorvadó tincset, hogy aztán olyan alapossággal szemlélje meg, mintha egy új kutatás eredménye lenne.
– Teljesen megőszült… a tövétől a végéig – suttogta elképedve, a szemén aggodalom suhant át.
Lehunytam a szemem. Ha látom az arcát, az csak ront a helyzeten. Még a végén elhányom magam.
– Ha saccolnom kellene, azt mondanám… Olyan hetven évet öregedett.
– Hogy érted ezt? – pattant fel a szemem.
– Ez itt épp úgy néz ki, mint Margaret dédnagynénikémé, amikor nyolcvan volt. A hajad ugyebár a korod előrehaladtával kezd őszülni. Ez itt pont úgy néz ki, mint egy nyolcvan, plusz, mínusz néhány éves emberé.
– És az akkor mit jelent? – a hangom hisztérikusan csengett, szinte rá sem ismertem.
– Fogalmam sincs. – Alex szeme összeszűkült, hogy elrejtse az aggodalmat a szeméből. De túl jól ismertem.
– Tudom, hogy tudod! – mondtam szinte vádlón. – Mondd el, Alex… Mit gondolsz, mi ez?
Alex szeme elsötétült, és ettől nem lettem nyugodtabb.
– Hülyén fog hangzani, de arra tippelek, elszívták belőled az életet, és ez indította be az öregedést. És abban is biztos vagyok, hogy ez nem természetes. – A szeme veszélyesen megvillant. – Tudod, mire gondolok.

Az eső hangosan kopogni kezdett az ablakon, megtörve vele a szoba mély, nyomasztó csendjét. Alexszel egymásra meredve álltunk, mindkettőnknek ugyanaz járt a fejében.
– Az árnyak – nyögtem. Olyan erővel tört rám a felismerés, hogy majdnem hanyatt estem.
– Igen – bólintott Alex. A szemén láttam, hogy túl határozott ahhoz, hogy vitába szálljak vele. Igaz volt.
– De azok nem képesek fizikailag bántani…
– A tested nem is sérült meg – mondta. – De belül valami elkattant.
– De ezt nem befolyásolhatják! – mondtam. – Senki nem képes eldönteni, hogy ki, mikor öregedjen. Még az árnyak sem!
De mi van ha mégis? Mi van, ha az árnyak képesek erre? És ha erre képesek, akkor még mi másra?
Alex arcára gondterhelt kifejezés ült ki. Tudtam, hogy bíznom kellene benne, de ez nevetséges volt.
– Már sejtettem korábban is… – Alex hátrált két lépést, és leült az ágyra.
– Micsoda?!
Megrázta a fejét.
– Alex, mit sejtettél? – kiáltottam rá, de közben tudtam, hogy amit hallani fogok, nem fog tetszeni.
– Az első alkalommal – kezdte, és nekidőlt a falnak – mikor találkoztunk egyáltalán nem voltál önmagad. Nem védekeztél, mert nem tudtál, vagy mert nem akartál… Pontosan úgy néztél ki, mint most. Miután az árnyak elmentek, fáradt voltál, nehezen vetted a levegőt, és nem tudtad, hol vagy. Akkor is az történt, ami most. Hagytad, hogy bántsanak.
A szemem előtt felrémlettek a képek arról a napról, amikor megismertem Alexet. Csak tizenkét éves voltam, egy gyerek. Az árnyak úgy tűntek elő a semmiből, ahogy szoktak, én pedig túl kimerült voltam ahhoz, hogy ellenálljak. Már nem emlékeztem, mi történt korábban, ami elvette az erőm, de arra igen, hogy egyszerűen képtelen voltam bármit is tenni.
– Akkor még fiatal voltál, nem volt mit elszívniuk belőled. De most, hogy már idősebb vagy…
Felemeltem a kezem, hogy elhallgattassam.
– Kérlek, mondd… hogy ez csak egy elmélet. Hogy nem vagy biztos benne, és biztosa van más magyarázat! – keményen Alex szemébe néztem, de nem találtam meg benne, amit kerestem. – Alex, nem öregedhetek… ez fizikai képtelenség!
Alex pillantása ellágyult, de az aggodalom továbbra is ott lángolt a felszín alatt.
– Tudsz más magyarázatot?
Nem tudtam, ahogy ő sem. Mert akármennyire is logikátlan volt, nem létezett másik magyarázat.
– Mennyi időm van hátra? – suttogtam. Jobb, ha minél előbb megtudom, és beletörődöm.
Alex pillantása ezúttal megkönnyebbült, és mintha reményteli lett volna.
– Ha az elméletem nem csal, addig, amíg nem adod meg magad újra, nem lesz baj. Nem mintha sokat értenék hozzá – folytatta gyorsan, mikor látta, hogy közbe akarok vágni –, de a legelső alkalommal, mikor ez történt, a hatás pár nap alatt elmúlt. Talán ha továbbra is küzdesz, az árnyak nem lesznek képesek elszívni belőled az életet, és akkor a folyamat is lelassul.
Összevontam a szemöldököm.
– Ennyi? Csak akkor öregszem, ha megadom magam?
Alex megrázta a fejét, pár szőke tincs a szemébe hullt.
– Nem, nem hiszem, hogy ilyen egyszerű… – Töprengve meredt maga elé.
– Miért nem mondtad eddig? – kérdeztem halkan, és leültem mellé az ágyra.
Alex felpillantott.
– Mit?
– Ezt az öregedési elméletet… – a hangom elcsuklott egy pillanatra.
– Amilyen idegbeteg csaj vagy, agyvérzést kaptál volna – bökött oldalba. Meg akarta törni a feszültséget, de nekem csak egy halvány mosolyra futotta.
– Remélem, tudod, hogy ezt nem csinálhatod többé.
Hitetlenkedve ráztam meg a fejem.
– Épp két perce tudtam meg, hogy az árnyak kiszívják belőlem az életet. Úgy gondolod, megismételném? – nevettem fel minden vidámság nélkül.
Alex elmosolyodott, de az ő szemében sem volt nyoma vidámságnak. Nem tudtam, hogy azért, mert még mindig titkol valamit, vagy mert ő sem biztos ebben az elméletben. Ha volt valami, amit mindketten utáltunk, azok a rejtélyek voltak…
Tudtam, hogy ki kellett volna borulnom… Üvöltenem, csapkodnom, hátha az megold mindent. De volt valami, ami meggátolt benne. Magam sem tudtam, mi az, ami józanészt csempészett belém, de örültem neki. Talán valamiféle tagadási állapot volt ez, nem tudtam, de jobban éreztem magam így.
Mert mégis mi mást kellett volna tennem? Én szúrtam el, nem más, nekem is kellett helyrehoznom. Nem akadhattam ki valamin, ami a saját hibámból történt.
Nem hagyhattam, hogy az árnyak tönkretegyenek, még akkor sem, ha ez lett volna a könnyebb út. A tombolás itt már nem segített, nem egy ötéves kislány voltam, aki hisztivel eléri, hogy az anyja megvegye neki a fagyit. Elmúltak azok az idők. A tagadás nem törli el a tényt, hogy az árnyak lassan kiszipolyoznak.
De egy valamit tudtam. Harcolnom kell. A szüleim és a nővérem is harcoltak azért, amiben hittek, és ha valamit megtanultam, hát az az, hogy harc nélkül eleve egy vesztes vagyok. Nem adhattam fel, mert ők se tették. Az árnyak csak akkor fognak eltűnni, ha elűzöm őket! És kerül, amibe kerül, de el fogom űzni őket!
– Menjünk a könyvtárba! – pattantam fel hirtelen.
– Tessék?
– Nem fogom hagyni, hogy az árnyak végezzenek velem. Megtalálom a módját, hogy elűzzem őket. Segíts – kértem.
A tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódott, és a saját magabiztosságom láttam tükröződni az övében.
– Menjünk!

* * *

1305. október 4.

Gregor új felfedezést tett. Az éj leple alatt, mikor a bukottak családjaink életére törtek, megölt egyet közülük. Évezredeken át hittük, hogy a Menny teremtményeinek elpusztítása lehetetlenség. Ma azonban újraéledt a remény. A lehetőség, hogy az angyalok elpusztítása lehetséges, olyan fegyvert ad a kezünkbe, mellyel örökké elűzhetjük őket városunkból. Megváltoztat mindent, amiben eddig hittünk. Többé már nem legyőzhetetlenek…


1306. augusztus 9.

A bukott angyalok több mint tizenkét holdforduló óta nem léptek városunk területére. De nem nyugtat meg a csend és a nyugalom. Mind úgy érezzük, kardként lebeg felettünk a bukott paraziták haragja, amiért elpusztítottuk egy társukat. Keserű hírek ezek, s napról-napra növekszik a félelem, senki sem tudja, mitévő legyen.
A fegyver, mellyel képesek lehetnénk elpusztítani a bukott angyalokat, Gregor tulajdonában van. De őt több mint négy napja nem látta senki…

1307. február 3.

Gregor egyre különösebben viselkedik. Tegnap este átmentem hozzá, de a felesége nyitott ajtót, és azt követelte, menjek onnét. Az arcán félelem ült, és nyúzottság, talán több napja nem is aludt.
Gregor már három éve dolgozik a fegyveren, és naponta szolgál újabb jó hírekkel, ám azt a fegyvert még nem látta senki…

1308. november 21.

Gregor elárult minket…



Képtelen voltam tovább olvasni. A szemeim már jojóztak, a papírokon lévő elnyújtott, hanyag írás összefolyt a szemem előtt. Az előttem heverő kopott, tépett könyvecske George Turner naplója volt. Az asztal egyik fiókjának legalján találtam rá, és azt reméltem, találok benne valami hasznosat. De George csak a bukott angyalok elpusztításával foglalkozott, semmi mást nem találtam a naplójában.
Alexszel a könyvtárban ültünk a hosszú, oroszlánlábú asztal mellett, és egyik könyvet a másik után olvastuk, de mind hiába: egyik sem említett semmit, ami az árnyakhoz hasonlított volna. A hellfirei történelemben egyetlen egyszer sem tapasztaltak még olyan lényeket, mint az árnyak… Mert ha tapasztaltak volna, azt leírták volna, nem?
– Ennek semmi értelme – csaptam be a könyvet jóval éjfél után. Megdörzsöltem a szemem, és az állam a kezemre támasztottam, nagyokat pislogva próbáltam eloszlatni a hívogató álom sötétségét. – Egyetlen szót sem említenek semmilyen füstszerű jelenségről, vagy bármiről, ami hasonló az árnyakhoz. Mintha nem is léteznének.
Alex álmosan pislogott rám, a szeme alatt már megjelentek a sötét karikák. Állát egyik öklére támasztotta, másik kezével egy könyvet lapozott, de nem hiszem, hogy sokat látott belőle; a szemei majd’ lecsukódtak.
– Talán még senki ne-e-em találkozott velük – mondta egy ásítás közepette. – Talán az árnyak eddig mindig elérték a céljukat, valahányszor ott jártak valakinél. Talán mind belehaltak.
Végigfutott a hátamon a hideg.
– És még csak le sem írták, mi történt velük? Mármint… emlékszem az első alkalomra, mikor itt jártak. – Az emlék hatására mintha egy jégkocka csúszott volna le a torkomon. – Nem volt kellemes, de nem bántottak. Úgy értem… nem jöttek a közelembe, nem értek hozzám. Távolabb húzódtak, mintha figyelnének. Csak egy évvel azután, hogy látni kezdtem őket értek hozzám először. Ha mással is előfordult már valaha ilyen, miért nem írta le a naplójában?
– Indulj ki magadból – mutatott rám. – Te sem vezetsz naplót arról, hogyan kínoznak meg nap mint nap. Te sem kötöd mások orrára, ők miért tették volna?
– De ők mások voltak – mondtam elbizonytalanodva. – Nézd csak meg George-ot! Minden egyes lélegzetvételéről naplót írt. Nézd meg az őseimet! Annyi naplót találsz itt, hogy az kitenné Hellfire egész lakosságát. – De én magam is éreztem, mennyire gyenge érvek ezek.
Alex a fejét rázta.
– De ők a bukottakról írnak. Az elnyomóikról. Más az, ha egy veszély az egész népedet fenyegeti, és más az, ha csak téged. Más az is, ha csak te látod őket.
– Vagy talán még sosem látta őket senki. – A hajamba túrtam, és hátradobtam a vállam mögé.
Alex szeme követte a mozdulatot, és tudtam, mit néz.
– Valamit csinálnom kell vele – sóhajtottam. – Így nem mehetek ki az utcára. Mi lesz, ha Lydia meglátja? – Még a gondolattól is elszörnyedtem. – Nem adom meg neki a szaftos pletyka témát!
– Fesd be – ajánlotta, miközben becsukta a könyvet, ami előtte hevert. – Nem a legjobb megoldás, de elrejti addig, amíg ki nem találjuk, mit csináljunk.
Az ajkamba haraptam.
– Segítségre van szükségünk, Alex. Valakire, aki tudja, mit csinál.
– Mr. Fox?
Bólintottam.
– Nem is tudom, Luna. – Alex beletúrt szőke hajába, a szeme összeszűkült az aggodalomtól.  – Bírom az öreget, de tény, hogy szenilis kicsit. Mit tudhat ő erről?
– Többet, mint mi, az biztos. Egy próbát megér – mondtam.
Ha volt valaki, aki tudta, mit kell tenni, az Adrian Fox volt. De hát Alex nem tudhatta, amit én: nem tudta, hogy Mr. Fox Tanácstag volt. És sem ő, sem én nem tudhattuk, mit is jelent ez pontosan, de hogy ő több válasszal tudott szolgálni, mint a könyvek, az biztos. Ő lehetett az egyetlen esélyem.
A szabálytisztelő, jó kislány énem rögtön tiltakozni kezdett: nem mondhattam el Alexnek, amit Foxtól megtudtam, mert ha jól vettem ki a szavait, nem akarná, hogy bárkivel megosszam. Nem akarná, hogy elmondjam, a bukott angyalok hellfire-i uralma alatt ő a titokban működő Tanács tagja volt.
De Alex a legjobb barátod – súgta egy hang. Ő bízik benned.
Megdörzsöltem az orrnyergem. Ha Alexnek nem mondhatom el, akkor kinek? Nem, ez így nem igazságos. Alexnél biztonságban van a titok, és megérdemli, hogy tudjon róla.
Mély lélegzetet vettem, és szóról-szóra elmeséltem neki, amit Mr. Foxtól megtudtam.

* * *

Ha bántam már meg valamit az életben, az az volt, hogy megadtam magam az árnyaknak.
A kezem a mosdókagyló két oldalára támasztottam, úgy szemléltem immár frissen festett hajam a tükörben. Nem találtam az enyémhez hasonló színt, így a hajam most pár árnyalattal sötétebb volt, de az a tincs így is mintha kirikított volna a többi közül.
Vajon mi történt volna, ha Alex nem lép közbe? Vajon mostanra az árnyak teljesen kiszipolyoztak volna? Észrevette volna egyáltalán valaki, hogy eltűntem?
Lehajtottam a fejem, és mély lélegzetet vettem.
Alex biztosan. És vajon milyen magyarázatot találtak volna a halálomra? Érdekelt volna bárkit is egyáltalán annyira, hogy kinyomozza?
Felemeltem a fejem, és farkasszemet néztem a tükörképemmel. A tükörbeli Luna arca most sápadt volt… akár a hold. A szeme tompán csillogott, és a haja… nos a haja furcsán sötét volt szokatlanul sápadt arcához képest – de az a tincs legalább ismét olyan színű volt, amilyennek lennie kellett.
– Mégis hogy lehettél ennyire meggondolatlan? – kérdeztem a tükörképemtől.
Az felvonta a szemöldökét, de nem felelt – még jó, mert talán szívrohamot kaptam volna.
Hátat fordítottam a tükörnek. A lámpa hirtelen pislákolni kezdett, pár pillanatra kialudt, majd visszagyulladt… aztán végleg kihunyt. Kintről hangos csattanás hallatszott, majd az ég hangosan megdörrent, egyidejűleg egy villám cikázott végig az égen. Kirázott a hideg.
– Hahó! Alex, te vagy az? – De nem lehetett ő, hisz kora reggel hazament – én magam küldtem haza.
Sietve kinyitottam az ajtót, és a folyosó végére mentem, hogy felkapcsoljam a villanyt… de az sem gyulladt fel. Idegesen kapcsolgattam fel-le, de nem engedelmeskedett. A folyosó sötét maradt.
Valami lágyan megérintette a vállam. Felsikítottam, és megpördültem. Hunyorogva hátrálni kezdtem, de túl sötét volt ahhoz, hogy bármit láthassak.
Halk suhogást hallottam a hátam mögül, majd egy sötét árnyék suhant végig a falon. A sikoly belém szorult, a falhoz lapulva meredtem a félhomályba, de folyosó teljesen üres volt.
Egy fekete villanás a balomon, majd az addigiaknál sokkal erősebb, pattogó elektromos töltések töltötték be a levegőt. Csípték a bőröm, még a szőr is felállt a karomon.
Itt voltak. Az öt alak bejutott a házamba.
Ellöktem magam a faltól, és futásnak eredtem. Valami keményen nekicsapódott a falnak mögöttem, aminek következtében vörös szikrák hullottak szerteszét. Ösztönösen a fejem felé emeltem a karom, és szinte kidöntöttem az ajtót.
Lentről éktelen kutyaugatás hallatszott, majd a házat földrengés szerű dörgés rázta meg. Elveszítettem az egyensúlyom, és előrebuktam.
– Démon! – sikítottam. Felugrottam a földről, és szó szerint nekirontottam a falnak. Megrántottam a fáklyát, mire a falban egy aprócska nyílás keletkezett. Nem fordultam hátra, hogy lássam, ki, vagy kik üldöznek, gyorsan átléptem a nyílás másik oldalára, reflexszerűen megrántottam a láncot, ami bezárta az átjárót, majd rohanni kezdtem a keskeny folyosón. A szívem a torkomban dobogott, és úgy éreztem, sosem érem el az alagút végét. A járatban teljes sötétség uralkodott, de ismertem már, mint a tenyeremet.
A lábam alatt megremegett a talaj, a mennyezetről potyogni kezdett a vakolat. A járat enyhén lejteni kezdett, a következő pillanatban pedig megláttam a vasláncot. Megrántottam, és meg sem vártam, hogy az átjáró feltáruljon, kipréseltem magam a vékony nyíláson, és…
A nappalim lángokban állt. A padlótól a plafonig a tűz mindent elborított, a füst sűrűn gomolygott, a levegő pattogott az elektromos feszültségtől. A szemem elé kaptam a kezem, mert a füsttől máris könnyezni kezdtem. Egy fekete árny suhant el mellettem, a nyomán újabb tűzcsóva gyúlt, elzárva előlem az utat a kijáratig. Démon kétségbeesett nyüszítését hallottam valahonnan, de aztán hirtelen elhallatott.
– Démon! – sikítottam, de ahogy a füst leszökött a tüdőmig fuldokolni kezdtem. – Démon! – krákogtam újra. A kezem a szemem elé emelve átvetettem magam a tűzoszlopon. Narancssárga és vörös volt minden, a forróság elviselhetetlen volt, és a tűz úgy falta a bútorokat, mint éhes ragadozó a zsákmányt. A szemem könnyezett, a tüdőm tele volt füsttel, és már lélegezni is alig bírtam: a hamutól elnehezült levegőben minden lélegzetvétel küzdelemnek tűnt, de nem állhattam meg.
A legjobb barátom… Könyörgöm, csak Démont ne! Átugrottam a fotelen, de mielőtt elérhettem volna a kandallóhoz, ahol Démont sejtettem, a whiskys szekrény felrobbant, én pedig a fülsiketítő robbanás közepette átrepültem a szobán.
Izzó kín hasított a testembe, a fülem tompán dübörgött, de már nem hallottam a bútorok ropogó zaját, vagy a tűz nyaldosó hangját; egyáltalán semmit. A fülem már csak valami tompa, süket bódulatban érzékelte a körülöttem tomboló tűz veszedelmes hangjait – talán félig megsüketültem a robbanástól. Mindenütt vöröset láttam, a kép szétfolyt előttem. Szerettem volna sikítani, ha másért nem, hát hogy halljam a sajt hangom, vagy hogy a koponyámat belülről feszítő vibrálásokat kiadjam magamból.
Minden érzékemet elveszítettem, csak egy ösztön maradt bennem: meg kell védenem a házam.
A lángok a bőrömet nyaldosták, a füst csípte a szemem, az elektromos feszültségtől pattogott a levegő, és félő volt, hogy a lángok hamarosan engem is meggyújtanak. Nem tudom, hogyan sikerült feltápászkodnom, hisz minimum meg kellett volna halnom.
– Démon! – nyögtem.
A kezem sértetlen volt, annak ellenére, hogy az előbb több mint harminc üveg whisky robbant fel, és lökött át a szoba túlsó végére. Dühös káromkodás jött Démon felől, majd egy fekete suhanás, és az ajtó hirtelen kicsapódott.
Abban a pillanatban, hogy az ajtó feltárult, és a fekete árny kisuhant rajta… a tűz eltűnt. Majdnem orra buktam, de időben sikerült megkapaszkodnom a fotelben, ami az előbbi tűz ellenére teljesen sértetlen volt.
Felkaptam a fejem, zavartan körbenéztem, de a nappalim épp olyan volt, mint azelőtt.
Zihálva markoltam a fotelt, a szememmel újra meg újra végigfutottam az előszobán. Sehol egy égés nyom, vagy füst szag. A halántékom lüktetni kezdett. Hisz láttam… éreztem a tüzet! Azonban most végignézve az előszobán az egész tűz dolog őrültségnek tűnt.
De hát láttam, amit láttam! Láttam a fekete árnyékot is, ami végigsuhant a házon, és felgyújtotta a nappalimat! Hallottam a káromkodást is, és az elektromos energiát sem csak képzeltem. Olyan erő sugárzott belőle, amit még sosem éreztem.
Panaszos nyöszörgés hallatszott a kandalló felől, és egyidejűleg egy fekete bucka mozdult meg az egyik fotel mögött.
Talpra vergődtem, botladozva Démonhoz mentem, majd térdre rogytam mellette. A kezemmel a szőrébe túrtam, sérülés nyomait kutatva. Démon lehunyt szemmel feküdt, halkan zihált, de nem tűnt betegnek, és sérülést sem láttam rajta. A megkönnyebbüléstől sírva fakadtam, és úgy vetettem rá magam, hogy szegényt szinte a padlóba gyömöszöltem.
Démon… az én Démonom… ha bármi baja esett volna, azt soha nem bocsátom meg magamnak.
Démon felemelte a fejét, fekete szemei csillogtak. Bűntudatosan nyüszített. A hallásom úgy tűnt ismét hibátlanul működött.
– Nem tehettél semmit – suttogtam, és megvakartam a fejét.
Felemeltem a saját kezem, de sem a ruhám, sem a karom nem pörkölődött meg, még csak egy horzsolás, vagy fekete elszíneződést sem találtam. Tökéletesen rendben voltam, ahogy körülöttem minden más is.
Hirtelen felkaptam a fejem.
Hosszú pillanatokig bámultam a whiskys szekrényt. A kandallóban ugyan nem ropogott a tűz, és meleg sem volt, de nem ezért rázott ki a hideg. A szekrény teljes épségben állt az ajtó melletti sarokban. Pedig tisztán emlékeztem a robbanásra, és az erejére, ami átlökött a szobán. De ha valódi lett volna, abba bele kellett volna halnom, nem?
Lassan visszafordítottam a fejem Démon felé, aki most érdeklődve figyelt.
– Mit vihettek el? – kérdeztem szinte automatikusan.
Körbenéztem a tökéletesen tűzmentes nappaliban, de minden a helyén volt. Bár őszintén kételkedtem benne, hogy bármit is el akartak volna vinni.
Szerencsére Alex nem volt itt… Lehunyt szemmel hálát adtam, amiért korán reggel hazaküldtem.
Démon megbökte az oldalamat az orrával, majd a lábával piszkálni kezdett valamit a földön. Egy vékony, ezüst nyaklánc feküdt ott, egy nagy, giccses, fordított kereszt alakú medállal. Összevont szemöldökkel emeltem fel, hogy közelebbről is megvizsgáljam.
Ahogy megforgattam, észrevettem egy leheletnyi vékony vonalat, ami épp középen húzódott. Valami volt benne. Elengedtem Démont, és megpróbáltam felnyitni, de a medál makacsul ellenállt.
– Ezt ők ejtették el? – kérdeztem hangosan, bár senki sem felelhetett a kérdésemre.  A zsebembe süllyesztettem a láncot, majd újra körbenéztem. A nappali a legkisebb jelét sem mutatta, hogy pár perccel ezelőtt itt tombolt a tűz.
Felkaptam a kabátom és a kulcsom, átvágtam a nappalin, és becsaptam magam mögött az ajtót.

– Hogy mi történt?  – Alex úgy nézett rám, mint aki nem tudja eldönteni, hogy ő örült meg vagy én.
– Csss! – Riadtan körbenéztem az osztályban, de még csak egy-két ember volt bent, ők is félig aludtak.
– Egészen biztos vagy ebben, Luna? – húzta össze Alex a szemöldökét.
Lehunytam a szemem, és megmasszíroztam a halántékom, hogy kiszorítsam felőle a fájdalmat.
– Egészen. Mikor kiléptem az átjáróból, a nappali lángokban állt. Láttam egy árnyékot is, vagyis valaki volt még rajtam kívül a házban. És szerintem az öt alakból volt az egyik, akikkel kedden találkoztam. Felismertem az energiájukat. De aztán az egész hirtelen… eltűnt. Mintha meg se történt volna. A bútorok, minden, ami előtte szénné égett teljesen sértetlen volt. – Elhallgattam. Hirtelen úgy kezdtem látni a történteket, ahogy Alex láthatta: őrültségnek és hallucinációnak.
– És ez azután volt, hogy elmentem?
Bólintottam, de közben jeges érzés kúszott a torkomba.
– Luna, ez… – kezdte, de aztán elhallgatott. A hajába túrt, az arcára furcsa érzelmek ültek ki.
Tudtam, mit akart mondani: hogy valószínűleg hallucináltam.
Elfordítottam a fejem, nem akartam, hogy meglássa az arcomon a csalódottságot. A torkom elszorult, de nem hibáztathattam, amiért nem hitt nekem; még akkor sem, ha ettől úgy éreztem, összecsapnak a fejem felett a hullámok.
– Sejted, ki lehet az az öt alak? – szólalt meg végül.
Megráztam a fejem. Ha tudnám, már a nyomukba eredtem volna. Még akkor is, ha ezzel megöletem magam.
– Nem – mondtam végül. – Ők viszont ismerik Iant.
– Cruzt? – kerekedett ki Alex szeme.
– Mi van velem? – csendült az ismerős, rekedtes hang a vállam felett, majd a mellettem lévő szék megnyikordult, és Ian leült rá.
– Semmi – morogtam, és lehajoltam a táskámért, hogy elővegyem a töri cuccom. Alex időközben felállt, és a saját helyére ment, nehogy az arckifejezésével eláruljon minket.
– Vártalak tegnap – mondta halkan Ian, amikor Alex elment. A fejem nagyot koppant az asztal lapjába, amikor döbbenten megpróbáltam felegyenesedni. Megdermedtem az asztal alatt. Összeszorítottam a szemem, és az ajkamba haraptam. A francba! – szitkozódtam magamban. Tegnap a szökőkúthoz kellett volna mennem…
Felegyenesedtem.
– Közbejött… valami – feleltem, de nem néztem rá.
– Szólhattál volna.
– Nem tudom a számod – mondtam, de tisztában voltam vele, milyen silány kifogás ez.
– Rémesen rosszul hazudsz. – A hangjában ezúttal düh lappangott. – Azt hittem, leszálltál erről a megvédős dumáról.
Felnéztem, és beleütköztem Ian sötét, dühös tekintetébe. Nem mertem bevallani neki, hogy a tegnap esti események után teljesen kiment a fejemből, hogy találkoznom kellett volna vele… így inkább úgy tettem, mintha szándékos lett volna.
– Akkor nem ismersz eléggé – vetettem oda. El akartam fordulni tőle, de hirtelen Ian már ott is volt előttem, az arca olyan közel az enyémhez, hogy az orrunk szinte összeért. Sötét szemeiben láttam a tükörképem, és láttam benne a harag villanását is. Tekintetem az ajkára esett és akaratlanul is eszembe jutott, amikor a szája súrolták az enyémet, és a légzésem felgyorsult. Felemelte a kezét, és a fülem mögé simított egy tincset. Összeborzongtam az érintésétől.
– Tudod, eleinte még aranyos volt, hogy meg akartál védeni, de egy bizonyos pont után ráun az ember.
A hangja teljesen kifejezéstelen volt, csak a szeme égett úgy a haragtól, és akaratlanul is belém nyilallt a bűntudat. Vívódtam, mit feleljek. Ian volt az első, aki nem hitt a pletykáknak, és bár nem tudtam, miért, vagy mit lát bennem, ami miatt nem hiszi el, a világért sem vallottam volna be neki, mennyire kedvelem emiatt.
– Sajnálom – suttogtam végül. Ezúttal ez a szó tényleg őszinte volt, mert úgy éreztem, ha Ian megszűnne hinni nekem, óriásit csalódnék.
Elfordítottam a fejem, mert Ian olyan átható pillantással nézet rám, mintha a lelkemig látna. Bántott, hogy talán megbántottam, de igyekeztem kiszorítani ezt az érzést, és valami másra figyelni.
Alex felé fordítottam a fejem, és szórakozottan néztem, ahogy a kedvenc elfoglaltságát űzi: Lydiát piszkálja. Lydia és Alex büntetésből kerültek össze, mert Mr. Fox megelégelte, hogy Alexszel a hátsó padban állandóan magán eszmecseréket folytattunk az adott témáról. Így, hogy már nem volt kivel megtárgyalnunk az anyagot, kénytelenek voltunk odafigyelni, és Foxszal megbeszélni, ami szerinte sokkal célravezetőbb megoldás, mint végigdumálni az egész történelem órát.
Valami hangosan koppant mellettem, mire felkaptam a fejem.  Mr. Fox a táblánál állt, és sebesen írt, miközben mély hangján magyarázott. Észre sem vettem, mikor jött be.
– A holtak túlvilági létére nincs bizonyíték, nincs élő ember, aki beszámolhatna, mi következik a halál után…
– Nahát, ki gondolta volna – jegyezte meg savanyúan Lydia.
– Ironikusan értette, te zseni. – Alex vetett rá egy lesújtó pillantást, amitől mosolyognom kellett.
– … A holtak világa igen sötét, és titokzatos – folytatta Fox, ügyet sem vetve Lydiára. Ellépett a táblától, és megmutatta rajzát: egy kör alakú ábra volt, a perem mentén megfejthetetlen szimbólumokkal.
– Talán annyira mégsem – szólalt meg mellettem Ian. Hátradőlt a széken, kezét a tarkójára kulcsolta, az izmai kirajzolódtak a fehér ing alatt. – A holtak vágya, hogy visszatérhessenek az élők közé, és ezért nem félnek áldozatokat hozni. – Ian gyakorlatiasan beszélt, szemét Mr. Foxra szegezte, a tekintetében láttam, hogy érdekli ez a téma. – Akárkit képesek az uralmuk alá vonni… – nagyon lassan felém fordította a fejét, a szeme felizzott, és mikor a tekintetünk találkozott, az ajka halvány félmosolyra húzódott –, és zaklatni.
Küzdöttem az arcizmaimmal, nehogy elárulják, mennyire megdöbbentettek a szavai.
Tudja.
Ian szeme parázslott, az ajka megrándult, elfojtva egy mosolyt.
– A holtak nem képesek kapcsolatot teremteni az élők világával – szólalt meg Alex, megszakítva a kínos pillanatot.
– Ne vegyél rá mérget – mondta neki Ian szárazon, de még mindig engem nézett.
– Alexnek igaza van – mondta Mr. Fox, de a tekintetében riadalom csillant, ahogy Ianre nézett. – A holtak világa nagyon veszélyes. Aki pedig kapcsolatba akar lépni velük, nagy árat fizet. Egy élő csak alkuk árán csikarhat ki bármit a holtakból, de ilyen alkut kötni egyenesen öngyilkos merénylet.
– Ki akarna alkut kötni a holtakkal? – vonta össze Alex a szemét.
Fox a tábla felé fordult, és egyetlen nevet írt fel rá.
Ximena.
Megborzongtam a név hangzásától. Mind Foxra bámultunk, és vártuk a magyarázatot. A tanár letette a krétát, majd felénk fordult, és egyenként végignézett rajtunk.
– A holtak sok mindenre magyarázatot adhatnak, sok mindent megadhatnak az élőknek. Olyan hatalom van a birtokukban, amiről az élők nem is álmodhatnak. Ők már megjárták a mi világunkat, majd ott ragadtak a sajátjukban. Áthozták magukkal az Igét a mi világunkból, és összegyűjtötték a Sötét Mágiát a sajátjukban. Olyan dolgokat képesek végrehajtani, amit egy egyszerű igéző el képzelni sem tud… – Fox megrázta a fejét, és az asztala mögé sétált. – Soha véget nem érő idejük van arra, hogy ezt az erőt egyesítsék, és gyakorolják. És amikor egy ember segítséget próbál kéri tőlük, ők habozás nélkül a rendelkezésükre állnak… de minden döntésnek ára van. – Fox elhallgatott, és ránk nézett. – Házi feladat: nézzetek utána Ximenénak, és írjátok le a történetét.
– Gondolom a következő az lesz, hogy áthív egy holtat a túlvilágról, hogy tartson nekünk kiselőadást – ciccentett Lydia, és abbahagyta az SMS-ezést.
Fox égnek emelte a szemét.
– Csupa zagyvaságot beszél, ti pedig még el is hiszitek! Mind bolondok vagytok!
– A fejed az, amiben sok a zagyvaság – mondta neki Alex. Körözni kezdett a szemével, és ide-oda ingatta a fejét, mint valami elmebeteg. Prüszköltem a nevetéstől, és még Ian is elmosolyodott.  Lydia sértődötten elfordult tőlük.
– Nos, mint mondtam, a holtak világa sötét, és nem épp egy kellemes hely, éppen ezért próbálnak visszajutni ide…
– De amíg a fal áll, a holtak a túlvilágon maradnak – mondta Ian.
Felé fordítottam a fejem.
– Fal?
– A fal, ami mi világunk, és a holtaké között húzódik – bólintott Fox. – Egy igéző emelte évezredekkel ezelőtt, hogy ott tartson valakit, aki jobb, ha halott marad.
– Egy fal, ami elválasztja az élőket a holtaktól? – vontam fel a szemöldököm.
– Egy fal, ami visszatartja a holtakat a bosszútól – pontosított Fox.
– Miféle bosszú? – kérdezte Alex.
Fox átható pillantása egy pillanatra találkozott az enyémmel, de amit benne láttam, nem nyugtatott meg.
– Ez nem lesz benne az év végi vizsgában – vigyorodott el, és visszafordult a táblához.
Összehúztam a szemöldököm. Nem jellemző Mr. Foxra, hogy kitér a válasz elől.
– Miért akarnának a holtak bosszút állni? – folytattam.
Ian térde az enyémnek ütközött.
– A holtak többsége erőszakkal távozik el – nézett rám.
– Lehetséges, hogy a haláluk okozóján akarnak bosszút állni? – tette fel a kérdést Alex.
– És mi van, ha a fal leomlik?
Mind Foxra néztünk, aki viszont mindenre nézett, csak éppen ránk nem, látszólag legszívesebben visszavonna mindent, amit mondott.
– Akkor a Földön elszabadulna a pokol.

Óra után megkértem Alexet, hogy ne várjon rám. Minél előbb beszélni akartam Foxszal.
– Segíthetek, Luna? – Fox épp bekattintotta az aktatáskáját, amikor az asztala mellé léptem.
– Igen – kezdtem tétován. – Mr. Fox… A holtak képesek visszatérni a halálból, hogy az embereket kísértsék? – Tisztában voltam vele, hogy már a kérdés is elég őrülten hangzik, de kellett valami, amin elindulhatok. Fox előadása alatt valami szöget ütött a fejemben; az árnyak leginkább a Fox által leírt bosszúálló szellemekre hasonlítottak. Bár, hogy miért akarnának rajtam bosszút állni, az még kérdéses volt.
Fox feltette a táskát az asztalra, és csak utána nézett rám.
– Ha a mai előadásról akarsz kérdezni, sajnálom. Annál többet, amit elmondtam, nem mondhatok.
– Nem erről van szó – ráztam meg a fejem. – Az érdekel, hogy lehetséges-e, hogy a holtak valamiféle alakban visszatérjenek… Mint egy lenyomat, ami az emléküket, a régi életüket őrzi.
– A két világ közti fal mindenféle kapcsolatot meggátol.
– De ha például rés támad a falon? – próbálkoztam.
Fox sötét pillantást vetett rám.
– Az a fal vagy áll, vagy leomlik. Nincs rés.
Oké – gondoltam. Próbáljuk máshogy.
– Mr. Fox, hallott valaha olyan lényekről, amik fájdalmat okoznak az embereknek, de miután eltűnnek, semmi sérülés, vagy nyom nem utal arra, hogy ott jártak? A testük – már ha van – füstszerű, és fekete, mint az éjszaka.
– Az árnyakra gondolsz – mondta lassan.
Kettőt pislogtam. Biztos csak rosszul hallottam – nyugtattam magam.
– Azokról a lényekről akarsz beszélni, akik bántanak téged – folytatta.
Döbbenten tettem egy lépést hátra. Ezt meg mégis honnan tudja? Soha senkinek beszéltem az árnyakról Alexen kívül. Hellfire lakói is csak annyit tudtak, hogy időközönként rohamaim lesznek, és furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok történnek körülöttem. De az árnyakról Alexen kívül senki sem tudott.
– Maga…
– Tudok róla – bólintott Fox.
– Honnan? – suttogtam, és még egy lépést hátráltam. Kicsoda ez az ember, hogy olyan dolgokat is tud, amiket senki más?
– Tanácstag voltam – emlékeztetett. – Tudnom kellett az ilyen dolgokról.
– Ez nem válasz! – csattantam fel. – A Tanács nem tudhat róla! Én soha…
– De bizony tudnak! – felelte epésen. – Előttük nincs titok, Luna. Bármit is hittél eddig róluk, gondold át újra. A Tanács azóta tud az… árnyakról, ahogy te nevezed őket, mióta megjelentek.
– És nem tettek semmit? – A hangom hisztérikus csengése kibillentett az egyensúlyomból. Egy olyan szervezet, mint a Tanács, ami az Igézők védelmére jött létre, vagyis mindent tud a városban folyó eseményekről, miért nem talált még ki valamit? Miért nem segítettek rajtam, ha egyszer tudták, mi történik? Keserű epe gyűlt a torkomba, úgy éreztem, a világom, amiben hittem kicsúszik a talpam alól. Ők végig tudták, és nem érdekelte őket.
– Hidd el, Luna, ha…
– Mik ezek? – vágtam közbe. – Mit akarnak tőlem?
– Az árnyak, ahogy te nevezed őket, a Sötét oldal csatlósai – sietett a válasszal. – Ha jelen vannak valaki életében, az azt jelenti, hogy terveik vannak vele. – Fox sötét szeme komoran vizslatott. – Nem tudjuk pontosan, mik ezek és mit akarnak, de hidd el, hogy dolgozunk rajta.
– Képesek fájdalmat okozni, elültetni bennem a saját gondolataikat, hogy elhiggyem, én akarom megtenni ezeket. De miután eltűnnek, se rémisztő gondolatok, se sérülés – mondtam. – Egészen a legutóbbi alkalomig.
– A legutóbbi alkalomig…? – húzta össze Fox a szemét.
Magamban hangosan káromkodtam. Már nem tudtam, bízhatom-e Foxban, hisz annyi éven át végig tudta, mi történik velem, de csak hagyta, hadd folytatódjon. Így nekem sem állt szándékomban elújságolni neki, mi történt tegnap. De ha benne nem, kiben bízhatok? Valószínűleg volt magyarázata a történtekre, és nekem tudnom kellett!
– Tegnap délután az árnyak ismét megjelentek – mondtam halkan, és a fekete aktatáskát bámultam. – Alexnek volt egy elmélete… úgy gondolta, hogy az árnyak talán át akarnak adni egy üzenetet, és…
– Rátérnél a lényegre, Luna? – csattant fel Fox. Dühös volt a hangja, de nem azért, mert untatta, amit mondtam. Pontosan tudta, mit tettem, és azt akarta, hogy végre kimondjam.
– Nem védekeztem ellenük – suttogtam. Fox sötét, szürke szeme úgy kavargott, mint a vihar, és láttam a felszín alatt fortyogó dühöt.
– Ez nagy butaság volt, Luna. Az árnyak nem hírnökök, ők nem üzennek. A legsötétebb lények közé tartoznak, kiszívják az életet az emberekből.
Nyeltem egyet, és az ajkamba haraptam.
– Tudom.
 – Bántottak?
Pár másodpercig fontolgattam, hogy talán itt az ideje hallgatni, de már amúgy is sokat tudott rólam. Tudta, hogy butaság volt hagyni, hogy az árnyak bántsanak, így azt is tudnia kellett, mi a következménye, és hogy hogyan lehet elüldözni őket. Nem titkolózhattam előtte.
Bólintottam.
– Miután elmentek a hajam… – mély levegőt vettem, hogy leküzdjem a gombócot a torkomon.  – Egy tincs teljesen megőszült. Mintha sokkal hamarabb kezdtem volna el öregedni.
Fox mélyet sóhajtott és elengedte a táskáját. Arca gondterhelt volt, homloka ráncba szaladt, és ahogy az ablakon át beáradó lágy fény megcsillant ősz haján, sokkal idősebbnek és fáradtabbnak tűnt.
– Történt még valami, miután az árnyak elmentek?
– Közben. Alex szerint vért hánytam. – Kirázott a hideg, bár a teremben kellemes meleg volt. Összefontam a karom a mellemen.
Fox hideg tekintettel nézett le rám.
– Soha többé nem hagyhatod, hogy uralmuk alá vegyenek, megértetted, Luna?
Bólintottam.
– Segítsen elűzni őket! Bárhogy!
Fox most először nem nézett egyenesen a szemembe.
– Én sem tudom a válaszokat, amiket keresel, Luna – rázta a fejét fáradtan. – Csak egy, egyetlen ember tudhatja, de az jobb, ha ott marad, ahol van.
– A fal túloldalán…
– Csak egy igéző nyithatja ki, de ezzel megkockáztatja, hogy mindenki, aki ott van, átjöjjön a mi oldalunkra.
– És ha a fal leomlik, átmehetek? – Érzelemmentes arccal néztem fel rá.
– Át.
Kifújtam a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy bent tartottam.
– De, Luna! – Felém hajolt, arca szinte centikre volt az enyémtől. – Annak a falnak a helyén kell maradnia, különben felborul az Egyensúly.
– Az Egyensúly?
– A földön lévő minden lény a Természet része. A Természetet pedig az Egyensúly szabályozza, és vele a mi életünket is. Ha a holtak utat találnak vissza, az Egyensúly felborul, és az súlyos következményekkel fog járni.
– Miféle következményekkel?
A táska nagy huppanással leesett az asztalról, de Mr. Fox rögtön utána kapott.
– Ne feszengesd a határokat, Luna! – felegyenesedett, és kemény megrovással nézett a szemembe. – Van, ami jobb, ha ott marad, ahol van. Találunk megoldást, hogy elűzzük az árnyakat, de addig ki kell tartanod!
Egymagam úgysem tudnám kinyitni az átjárót – gondoltam, de inkább megtartottam magamnak.
Mr. Fox fogta a táskáját, és mielőtt kitalálhattam volna, mit feleljek erre, már el is ment mellettem, és becsukta maga mögött az ajtót.

* * *

– Cruz elég pipa rád. – Alex összegyűrte a csokis papírt, majd a kuka felé fordulva csont nélkül bedobta.
Megvontam a vállam, és beleharaptam a pizzámba. Valójában nagyon is bűntudatom volt, de több dolog is akadt, ami elvonta a figyelmem Ianról. Először is ott volt a tűz a nappalimban. Erről nem beszéltem Mr. Foxnak, ugyanis az is épp elég gondolkodni valót adott, ami ma megtudtam tőle. Nem hiányzott, hogy azt is közölje, megőrültem. Egyszerre egy dolgot akartam kideríteni. Nagyjából biztos voltam benne, hogy a tűz az öt alak műve, de arra nem találtam magyarázatot, hogy mit kerestek az otthonomban, és mit akartak tőlem.
– Te is tudod, hogy nem szarod le úgy, mint ahogy mutatod.
Felnéztem a pizzámból, és kérdőn felvontam a szemöldököm.
– Ezzel meg mit akarsz mondani?
– Hogy kedveled őt azért, mert neked hisz, nem a Lydia féléknek, mert nem is érdekli, ki mit mond rólad, mert nem tart bolondnak, és mert tudom, hogy bűntudatod van. – Ezt mind egy szusza hadarta el, és a mondat végén mély levegőt vett.
Lesütöttem a szemem, és a ketchupot kezdtem el tanulmányozni a pizzán.
– Pedig semmi okod nincs rá – folytatta.
Nekidőltem a falnak, és ismét beleharaptam a pizzába, hogy ne kelljen válaszolnom. Egy használaton kívüli teremben ültünk, Alex egy tábla csokit készült elpusztítani, én pedig megpróbáltam leküzdeni a pizzát összeszorult torkomon.
– Le kellene szállnia rólam – morogtam. – Tudja, hogy mivel jár, ha…
– Jaj, hallgass már el! – fakadt ki Alex, és lecsúszott a pad tetejéről. – Ne játszd meg a szegény mártírt, aki mindenkit ellök magától, mert a végén senkid sem marad! – mondta szigorúan. – Tudod, légy erős, ne add fel, meg hasonló baromságok.
Belenevettem a pizzámba. Alex lelkizései viccesek voltak, főleg, hogy utálta az érzelmek túlcsordulását.
– Akkor mondd meg, mit kellene tennem, nagyfiú – vigyorogtam rá.
– Ne kerüld el, ne legyél vele bunkó… legyél jó kislány – tárta szét a karját.
Felnevettem, mire a tálca lecsúszott az ölemből, de a csattanást elnyomta a folyosó hangszórójából feltörő hang.
– Minden tanuló haladéktalanul menjen az osztálytermébe! A tanárokat megkérjük, hogy ne hagyják magukra a diákokat, és ne engedjék őket az iskola falán kívülre.
A hang elhalt, Alex és én pedig egy pillanatra összenéztünk… majd felpattantunk és kirohantunk a teremből. Nem csak mi tettünk így, a diákok kiözönlöttek az ebédlőből, és mind az udvar felé tolongtak. A folyosók megteltek emberekkel, mind egymást lökdösve siettek a kijárat felé, mielőtt a tanárok észbe kapnak. Hamar kitört a káosz, és a figyelmeztetés ellenére a tanárok nem tudták megfékezni a felhevült sereget, akik mindenáron ki akartak jutni. Félre löktem az előttem rohanó embereket, és Alexszel a nyomomban elsőként rohantam ki az ajtón.
De abban a pillanatban, hogy átléptem a küszöböt, azt kívántam, bárcsak inkább bent maradtam volna. Ledermedtem az ajtóban, Alexnek kellett errébb taszítania, nehogy a sereg áttaposson rajtam.
Sikítások, döbbent nyögések és hördülések hangzottak fel, amikor mindenki kitolult az ajtón.
A parkoló közepén egy nő feküdt, mellkasában egy harminc centis pengével, az arcán még a támadás döbbenete ült.
Mrs. Dark holtan feküdt az iskola parkolójában.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése