2015. február 5., csütörtök

Beléd temetkezve

Daniel két napja nem jött haza. Mikor visszaértünk, kitett a lakásánál, és azóta színét sem láttam. Összesen kétszer hívott fel, és akkor sem szolgált jó hírekkel. Harrynek sikerült értékes információkat megtudni a cég belső munkálatairól. Daniel borzasztó pipa volt, és azt sem engedte, hogy dolgozni menjek. Kedd óta a lakásban ültem, és vártam a fejleményeket. Nem akartam ellenkezni vele, mert most már tényleg volt oka az aggodalomra.
   Szombaton azonban nem bírtam tovább, bementem az irodába. Nem volt gyakori, hogy Daniel hétvégén is dolgozik, de persze nem is számítottam arra, hogy haza jön. 
   Mikor beértem, azzal kezdtem, hogy főztem neki egy kávét, mert sejtettem, hogy hulla fáradt lehet. Utána rögtön az irodájához mentem, bekopogtam, majd mikor egy halk tessékkel válaszolt, beléptem.
– Emma!? Mi a francot keresel itt? Nem megmondtam, hogy maradj otthon?
– Hoztam neked kávét – mondtam, ügyet sem vetve szívélyes fogadtatására.
Sóhajtva hátradőlt a székben. Szép arca fáradt és elkínzott volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak, az inge csálén állt, a haja kócos volt.
– Idd meg a kávét. Szörnyen nézel ki.
– Mégis hogy néznék ki, Emma? – tört ki belőle. – Négy napja nem mentem haza, Harry eltűnt és fogalmam sincs, mihez fog kezdeni azzal az információval, amit megszerzett. A tetejében pedig még miattad is aggódnom kell, mert nem vagy képes a seggeden maradni, pedig igazán megkönnyítenéd vele a dolgom. És ha azért jöttél, hogy engem kritizálj, akár haza is mehetsz.
Vártam pár másodpercet.
– Befejezted? – kérdeztem reménykedve. – Tudom, hogy ideges vagy és aggódsz, de légy szíves ne rajtam vezesd le. Azért jöttem, hogy megnézzem, mi van veled. Aggódtam.
– Miattam aggódtál?
– Talán csak neked szabad aggódnod?  Négy napja nem jöttél haza.
– Telefonáltam – mondta fáradtan.
– Az nekem nem elég – csattantam fel. Fáradt pillantással nézett rám. Arrébb toltam az iratait és felültem az asztalra.  Felé nyújtottam a kávét.
– Idd meg! – utasítottam. Elvette a bögrét, és belekortyolt a kávéba.
– Hmm… – morogta. – Nagyon finom.
– Ettél te ebben a négy napban valamit?
Egy pillanatra elgondolkodott.
– Nem hiszem…
Döbbenten néztem rá. Hogy bírta ki evés nélkül? Az egy dolog, hogy én kibírom, mert én ehhez vagyok szokva, de Daniel egyáltalán nem…
– Most azonnal rendelek neked valamit – mondtam és leugrottam az asztalról.
– Emma! – szólt utánam, és előre dőlt. – Ne hagyd el az épületet, így is elég kockázatos volt, hogy ide jöttél.
Bólintottam, és magára hagytam.
Felhívtam a közeli éttermet, rendeltem ebédet Danielnek, majd szóltam az őröknek, hogy engedjék fel őket.
   Fél órát vártam, mire megjött a futár. Rögtön mentem vissza Danielhez, hogy még meleg legyen, mikor megeszi. Leültem vele szembe az asztalhoz, és néztem, ahogy jóízűen eszik. Akaratlanul is mosolyogtam. Úgy evett, mint aki egy hete nem kapott enni.
– Miért nézel így? – kérdezte tele szájjal.
Még jobban mosolyogtam.
– Olyan… aranyos vagy, mikor eszel – mondtam.
Felvonta a szemöldökét.
– Aranyos!?
Felnevettem.
– Ne aggódj, minden másik alkalommal egy jégcsap vagy.
– Nem is tudom, melyik a rosszabb.
– Te is tudod, hogy jégből van a szíved… Ezzel nem mondok újat.
– Talán csak te látod így – mondta és bekapott egy szelet húst.
– Akkor ez azért van, mert nem mutatod meg, milyen vagy valójában.
– Megrémülnél attól, aki valójában vagyok – mondta lassan.
– Ha te beszélsz a múltadról… én is elmondok ezt-azt – ajánlottam, de, csak mert tudtam, hogy úgyis nemet mond.
– Akkor inkább tartsd titokban – bólintott.
– Daniel, miért van az, hogy mindenki más tudhatja, csak én nem? Én követtem el valamit? Velem van a baj?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése