2015. február 4., szerda

Beléd temetkezve

– Lehet, hogy nem is ér vissza – mondtam színtelen hangon. Már bántam, hogy arra kértem Roset, hogy hívja ide.
– Ó, fogadok, már valaki felhívta.
Szinte végszóra kicsapódott az ajtó, és Daniel rontott be az irodába, nyomában Stephannal. Tekintete Harryről rám villant, végigpásztázott, hogy nem esett-e bajom.
– Daniel. – Harry arcán újra megjelent az az átkozott mosoly. – Éppen jókor. Már azt hittem, el sem jössz.
– Kotródj innen, Brown – sziszegte Daniel és tett felém egy lépést, hogy eltakarjon Harry szeme elől.
– Látom, még mindig pocsék vendéglátó vagy. – A mosoly nem tűnt el az arcáról, sőt, úgy láttam, tetszik neki a helyzet.
– Stephan, hívd a biztonságiakat!
– Csak ne olyan sietősen – Harry továbbra is mosolygott, hangjában nyoma sem volt félelemnek, vagy idegességnek –, Vagy búcsút inthettek Emmának.
Stephan felém kapta a fejét, Daniel pedig megmerevedett.
– Mi a francra készülsz? – Daniel hangjából sütött a düh, de tisztán kihallottam belőle a félelmet. Tudta, hogy Harry bármire képes.
– Emma tegnap délután testi erőszakot alkalmazott ellenem. – A szeme alatti lila duzzanatra mutatott, és láttam, hogy Stephan elfolyt egy vigyort. – Ha egyetlen biztonsági is megjelenik az ajtóban, rögtön feljelentem Emmát, és elhihetitek nekem, onnan többé nem hozzátok ki.
Stephan arcáról rögtön leolvadt a vigyor. Daniel meg sem mozdult, csak a hátát láttam, de az is olyan feszes volt, mint az acél.
– Habár – vakarta meg Harry az állát – lehet, hogy Emma még örülne is neki. – Rám pillantott. – Elvégre viszont láthatná a bátyját.
Halálos csend lett. Stephan újra rám nézett. Semmi nem tudtam leolvasni az arcáról, de azt tudtam, hogy rájött, ebből semmi jó nem fog kisülni.
 – Mi…? – Daniel hangja csak halk suttogás volt. Azt tudta, hogy van egy bátyám, de azt soha nem mondtam el neki, mi történt vele.
– Te nem is tudod? –  Harry arcán most őszinte csodálkozás volt. – Emma bátyja tizennyolc éves kora óta börtön van. Ő és a te drága Emmád betörtek az otthonomba.
A csend olyan mély lett, hogy valósággal nyomta a dobhártyámat. Daniel lassan megfordult, és rám nézett. Az arcán… nem is tudom, mi ült. Csalódottság? Meglepettség? Összerándult a gyomrom a félelemtől. Ne… Nem akartam ezt. Stephan arca reflexszerűen felém rezzent, és láttam rajta, felfogta, miért jött ide Harry.
– Emma ötéves kora óta az utcán nevelkedett. – Harry hangja kegyetlen ostorként csapott közénk. Daniel csak engem nézett, a szeméből ki tudtam olvasni, hogy nem akar hinni Harrynek.
– Az édesanyja örökbe adta egy családhoz, mert a férje nem akarta felnevelni. De Emma neveletlen kislány volt, ezért a nevelő anyja kitette. A bátyja pedig szolidalizált vele – mondta könnyeden, mosolyogva. Ez az igazság kegyetlen változata volt. A könnyeim olyan gyorsan törtek elő, hogy nem volt időm megállítani őket. Honnan tudja? Honnan tud rólam ennyi mindent?
– Emma… – Daniel arcán megbotránkozás ült. A tekintete a szívembe markolt, és annyira fájt, hogy féltem, nem fogom tudni elviselni.
– Sajnálom… Annyira sajnálom… El akartam mondani. De annyira féltem, hogy… hogy el fogsz ítélni…

– Az ítélkezés egy normális reakció – folytatta Harry. – Emma egész élete azzal telt, hogy mások házába tört be, élelmet, és ki tudja, mi mást lopott még tőlük. – És még mindig nem volt elég. Összeszorítottam az ajkaim. Danielt néztem, ő pedig engem. Láttam Stephant is, aki alig bírta visszafogni magát, annyira dühös volt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése