2015. január 11., vasárnap

A Sötétség rabjai - részlet

Kicsengetéskor Fede nem tűnt el az osztályból, mint ahogy szokott. Sőt, fel sem kelt a székéből. Elpakoltam a könyvem és a tolltartóm, arra számítottam, hogy ő is így tesz majd, de még akkor sem mozdult, mikor már a vállamra vettem a táskám.
– Tudod, ha nem állsz fel, nem tudok kimenni – vetettem oda, de tudtam, hogy oda sem fog figyelni. Hunyorogva felpillantott rám, a szája sarkában enyhe mosoly játszott. De nem mozdult.
– Légy szíves, kellj fel, és engedj ki.
Vigyorogva hátradőlt a székben, kinyújtotta a lábát, és rám villantotta zöld szemét.
– Ha annyi menni akarsz, menj!
Dühösen néztem rá. Most hülyét akar csinálni belőlem? Hát abból nem eszik!
Egyik lábammal átléptem rajta, és megkapaszkodtam, hogy ne essek hasra. Átemeltem a másikat is, de ekkor megmozdította lábát úgy, hogy majdnem átestem rajta. Elkapta a derekam és visszarántott, de ennek az lett a vége, hogy az ölében kötöttem ki.
– Mit csinálsz? – tiltakoztam.
Fede a derekamon hagyta a kezét, nem engedte, hogy felkeljek.
– Engedj el, elkésem.
Fogalmam sem volt, mi az ördögöt művel. Négy hétig hozzám se szólt, most pedig itt ülök az ölében, sejtelmes pillantása alatt.
– Kétlem, hogy a töri óra jobban vonzana téged, mint én.
Tátva maradt a szám.
– Egy láda trágya is jobban vonz engem, mint te.
Szélesen elvigyorodott.
– Akkor miért álmodsz rólam?
Olyan vörös lettem, mint egy szép nagy rák.
– Te honnan… – Eltátottam a szám. – Te csináltad. Miattad álmodom… olyanokat.
Az olyanokat, a csókokat, az öleléseket, és a simogatásokat takarta.
Olyan vidáman mosolygott rám, ahogy még soha. Két kis gödröcske jelent meg az arcán, én pedig akaratlanul is elgondolkodtam, milyen lehet megcsókolni őket.
– Nem tiltakoztál – mutatott rá. – Ha tippelnem kellene, azt mondanám, még élvezted is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése