2014. december 24., szerda

2014. december 10., szerda

A Sötétség rabjai - részlet

"(...) A nyomozó újabb sóhajt hallatott, ami egy cseppet sem tetszett nekem.
– Hol lakik? Haza viszem.
Öt perc múlva a rendőrautó befordult a San Pedróra.
– Itt a névjegykártyám. Hívjon, ha újra felbukkanna. – Átnyújtott egy kis kártyát, én pedig a zsebembe süllyesztettem. Kiszálltam a kocsiból, és remegő lábakkal az ajtó felé botorkáltam. De még a kapuig sem jutottam el, mikor hirtelen megtorpantam. A ház előtt ugyanis egy másik rendőrautó parkolt. A lámpák égtek, de a kocsiban nem ült senki.
– Mi a…
Becsaptam magam mögött a kaput, és futva indultam el az ajtó felé. Az előszobában égett a villany, és az ajtó félig nyitva volt. Megmagyarázhatatlan félelem tört rám, miközben belöktem az ajtót, és azon fohászkodtam, hogy semmi baj ne legyen.
– Anya? Miért… – de nem fejeztem be a kérdés, mert rögtön választ kaptam rá. Az előszobában két rendőr állt.
Rögtön elöntött a vakrémület, abban a pillanatban, hogy megláttam anya sápadt arcát, és remegő kezét.
A két rendőre néztem.
– Mi folyik itt?
A magasabbik idegesen egyik lábáról a másikra hintázott, de a mellette álló higgadt volt… túl higgadt.
– Miss Crusader – kezdte az alacsonyabb, a hangja hivatalosan csengett.
Az édesapjáról van szó.
A gyomrom idegesen megrándult.
– Tessék? Ezt nem értem… – Anyára pillantottam, aki szintén magyarázatot várva állt, de az ő arca félelmet tükrözött, mintha már előre tudná, mi fog következni…
– Ma délután Mr. Crusader autóját egy árokban találták meg, darabokra zúzva… – A nyomozó anyára pillantott, és megváltozott a testtartása.
Megtántorodtam, meg kellett kapaszkodnom az ajtókeretben, hogy ne essek össze. Apa… jaj ne! Nem, nem az nem lehet… Páni félelem cikázott végig a testemen, és a rettegés megbénított.
– De… de ő jól van ugye? – Megnyugtatást várva pillantottam egyik rendőrről a másikra. Jól kell, hogy legyen, igen. Jól van!
Az egyik rendőr engem, a másik anyámat nézte, akinek láthatólag földbe gyökerezett a lába, nem volt képes felfogni, amit hall.
Jól van, ugye? – ismételtem. – Bevitték a kórházba, és azért jöttek, hogy értesítsenek… – A szemem egyik férfiról a másikra pattogott. – Válaszoljanak már! – a hangom hisztérikusan csengett, de fogalmam sem volt, miért. – Hol van? Melyik kórházban? Oda kell mennünk…
Anyára néztem, de ő üveges szemmel meredt rám, talán nem is látott.
– Melyik kórházban van? – ismételtem meg a kérdést. Hallottam, hogy zihálok, de nem érdekelt. Miért nem válaszolnak már? Mire várnak? Oda kell mennem. Látnom kell apát. Tudnom kell, hogy jól van.
– Egy kamionos hajtott bele az édesapja autójába, és lökte az árokba – folytatta az alacsony. A tekintetét rám emelte, a szemében tisztán kivehető sajnálattal. – Az édesapja nem élte túl a balesetet.
A világ abban a pillanatban megbillent, mintha valaki belerúgott volna, a szemem előtt elhomályosodott a kép. Az idő hirtelen befagyott, megállt, és nem folyt tovább. Az a mondat is megállt a levegőben, súlyosan nehezedve a jelenlévőkre, de értelme nem volt.
Nem élte túl… nem élte túl…
Az agyam dübörgött, a szám néma kiáltásra nyílt, de a félelem, ami belém hatolt értelmetlen volt.
Nem élte túl…
Nem! Ez nem azt jelenti… Tagadóan ráztam a fejem, ellenkeztem, mert ezt kellett tettem.
– Hazudnak! – tört ki belőlem. Mintha homokot nyeltem volna, fájt a beszéd, alig jött ki hang a torkomon. – Hazudnak – ismételtem. Vádlón néztem a két rendőrre, és tagadóan ráztam, a fejem. Hogy viccelhetnek ilyesmivel? Hogy tehetik ezt egy családdal? Mégis hogyan képesek ilyen rezzenéstelen arccal a szemünkbe hazudni?
Forró, emésztő düh öntött el, és a legszívesebben mindkettőt ott helyben pofon vágtam volna.
– Életben van… Jól van… kell… muszáj… – értelmetlen szavakat motyogtam, hitegettem magam, hogy ez csak egy vicc, és hogy mindjárt vége lesz.
– Részvétem, Miss…
– Nem! – üvöltöttem. – Nem! Maga csak ne kívánjon részvétet! Az apám él, csak… csak… – elharaptam a mondatot, mert nem tudtam, hogy fejezhetném be. Nehezemre esett beszélni, a torkom égett, nem is értettem, miért törtem magam. Hisz igazam volt. Apa jól van. Csak történt egy kis baleset, és bevitték egy kórházba… De hamarosan haza jön… Igen, haza kell jönnie…
Nehézkesen anyára fordítottam a tekintetem… Tőle vártam megnyugtatást. De amit akkor anya szemében láttam, az sokkal súlyosabb, fájdalmasabb volt a rendőrök szavainál. Anya szeme szilánkosra tört, az arcára ráfagyott a félelem, és mikor a tekintetünk találkozott… minden szertefoszlott.
A szoba eltűnt, minden fekete űrré változott, a komor arcú rendőrök ködfelhőbe burkolóztak, és az egyetlen, ami megmaradt a tátongó, fojtogató sötétség köztem, és anya között.
Nem élte túl…
A kezem ökölbe szorult, az ajkaimat összepréseltem, de mindez nem segített…
Hazudnak – gondoltam kétségbeesetten Hazudnak… Mindketten… Anya is hazudik, az egész csak színjáték…
Tovább kellett mennem, tovább kellett hinnem, és remélnem, hogy apa jól van, hogy mindez csak egy rossz tréfa, mert attól a perctől kezdve, hogy már nem hiszek, minden eltűnik… Vége lesz, örökre, és visszavonhatatlanul.
Csak a remény maradt, a remény, hogy vége lesz, hogy valaki majd előugrik egy kamerával, és nevetve kiabálja, hogy csak tréfa volt.
Kapaszkodtam az utolsó szál reménybe, ami még megmaradt, és vártam, vártam, hogy apa hazaérjen… ilyenkor már itthon szokott lenni… Hol késik?
Körbenéztem, segítségért fohászkodva… De már nem volt, aki segítsen.
Nem élte túl…
Elment…
Vége…
Hangos, kegyetlen kiáltás szakadt ki belőlem, és meggörnyedtem a hirtelen támadó kíntól. Valami megreccsent, és égő fájdalom hasított az öklömbe.
Átvert… átvert engem…
Én mindig itt leszek, kicsim – hallottam a hangját. Rám számíthatsz.
Igen, annyiszor hallottam tőle ezt, annyiszor mondta kiskoromban, mikor féltem. És minden hazugság volt… Csak pillanatnyi megnyugtatás, hogy ne sírjak, és ne féljek… Hazudott… átvert, és tudta ezt.
Tudta, hogy egy napon majd elmegy, és itt hagy engem, tudta, hogy nem fogja tudni betartani az ígéretét…
De miért…? Miért ilyen korán?
   Valaki hangosan sikítozott, mintha gyilkos kínokat élne át, de én nem törődtem vele. Nem láttam semmit, nem hallottam semmit, nem is volt már semmi…
   Miért, apa, miért hazudtál nekem? – sikítottam magamban. Ha most itt lenne, megvádolnám, kiabálnék vele, és soha többé nem hinnék neki…
De nem volt itt, és nem is lesz már soha…
Hazudott nekem… épp nekem, aki a legjobban bíztam benne… Átvert, pedig tudta, hogy csak ő és anya vannak nekem…
A lelkemből leszakadt egy darab, egy darab, ami az övé volt…
Bízz bennem, Katie. Veled maradok – suttogta.
Nem! – sikítottam, és valami hangos reccsenéssel vágódott a falnak.
Hazug vagy! – ordítottam. – Hazudtál… Gyűlöllek… Gyűlöllek… – a hangom elcsuklott, a lábam megremegett, és összecsuklottam. A padló hűvös érintése nem segített, a lelkemben tomboló tűz felemésztett mindent, és annyira fájt, hogy azt hittem beleroppanok.
– Miért? – suttogtam halkan. – Mondd meg, miért?
Így kellett lennie, Katiesuttogta apa. Felemeltem a fejem, és apa mosolygósarca nézett velem szembe.
A lelkemben örömtűz lobbant, az arcomon szétterült a mosoly. Felé nyúltam, hogy átöleljem, hogy megmondjam neki, mennyire haragszom rá. De mielőtt hozzáérhettem volna, ő köddé vált.
Csak egy káprázat volt – döbbentem rá.
Ő többé nem fog rám mosolyogni, és nem fogja elűzni a kételyeim…
Abban a pillanatban sosem érzett kín hasított a mellkasomba, egy kés szakította fel a húst, és vitte magával azt a kis dobogó akármit, ami mintha összeaszódott volna. Vérzett, lüktetett, és azt hittem, belehalok a veszteségre, abban reménykedtem, hogy valamiféle megnyugvás következik, de a semmi még váratott magára.
Tolongó képek sora öntötte el az agyam, filmek, képek, emlékek, és a kín tetéződött, vonaglottam tőle, és inkább belehaltam volna, minthogy még egy percig tovább el kelljen viselnem.
Nem is hittem, hogy képes vagyok még több kínt elviselni, hisz ez lehetetlen… Legyen már vége, valaki mulassza el…
Itt vagyok, Kate, nem lesz semmi baj…
 – Ne! – üvöltöttem, és felpattantam. Ráztam a fejem, a fülemre szorítottam a kezem, hátráltam, menekültem előle.
A testem rázkódott az elfojtott zokogástól, de nem hagyhattam, hogy a könnyeim előtörjenek. Nem engedem meg…
Sarkon fordultam, kényszerítette a lábaim, hogy mozduljanak, vigyenek előre, és a felrohantam a szobámba. Becsaptam magam mögött az ajtót, azt hittem, így kint rekesztem a sok hazugságot, az átveréseket, de tévedtem.
Forró könnyek égették az arcom, a kezem lüktetett, bár fogalmam sem volt, miért. De már nem is tudtam semmit…
Vége van.
Mindennek.
Az idő megállt, többé már el sem indul, befagyott, és örökké ilyen marad. Nem is maradt már semmi, amiért tovább folyhatott volna, hisz minden, aminek értelme volt meghalt… vele.
Össze akartam szedni maga, hogy le tudjak feküdni az ágyra. Aludni akartam. Elmenekülni. Véget vetni ennek… Mindennek…
Elmulasztani a fájdalmat…
   De mielőtt letehettem volna a fejem, egy apró cetlin akadt meg a tekintetem, girbegurba fenyegetéssel:

TE LESZEL A KÖVETKEZŐ!

Ő volt az.
A gyilkosom.
Megölte az apámat, elvett tőlem mindent, és most engem is megfog ölni.

A kín hullámokba árasztott el, menekülni próbáltam előle, fent tartani a fejem, de végül az legyőzött, és én megadtam magam neki."