2014. november 6., csütörtök

Részlet

(...) Egyik szerda délelőtt az angolterem folyosóján ültem, amikor Federico leült mellém.
– Szia.
Felnéztem, és megajándékoztam egy szomorú mosollyal. Nem volt kedvem megkérdezni tőle, hogy mit akar, elvégre úgysem kapnék kielégítő választ.
– Mi a baj?
– Minden – suttogtam.
Pár pillanatig nem felelt, majd hirtelen kinyújtotta a kezét, és felemelte az állam úgy, hogy kénytelen legyek a szemébe nézni.
– Sajnálom, ami az édesapáddal történt. – A hangjában most először hallottam együttérzést.
Elhajtottam a fejem, és a kezemet kezdtem bámulni. Nem tudtam, mit kellene mondanom.
– Gondolj arra, hogy jó helyre került. Neki a legjobb hely járna.
Felnéztem. Összevont szemöldökkel figyelt, az ajkán most nem a szokásos gonosz vigyora volt.
– Én ebben nem hiszek – feleltem lassan. – Nem hiszek a mennyországban.
Felvonta a szemöldökét, a szeme huncuton megcsillant.
– Mindenki hisz valamiben.
– Csak én nem ebben – morogtam.
– Akkor miben?
Félrebiccentettem a fejem, amolyan „Komolyan kérdezed?” pillantást vetve rá.
– Ezt nem egy olyan emberrel fogom megbeszélni, aki ki akar nyírni – mondtam epésen. Nem akartam megbántani, de a mondat előbb csúszott ki a számon, minthogy meggondolhattam volna. Federico szája ismét arra a gonosz félmosolyra húzódott, amit annyira utáltam.
– Ne aggódj, aranyom, ha te meghalsz, egészen biztos nem a mennybe jutsz.
Éreztem, hogy a szemem dühösen megvillan.
– Mert te aztán biztosan tudod, ugye? – csattantam fel. – Amióta csak ismersz, azzal fenyegetsz, hogy megfogsz ölni. Kettőnk közül vajon melyikünk fog a pokolra jutni?
Lassú vigyor terült el az arcán.
– Szerinted én attól félek, hogy a pokolra jutok? – vonta fel egyik szemöldökét. – Tévedsz. Te viszont… – lustán végignézett rajtam, majd az ajka feljebb görbült. – Nem épp úgy festesz, mint akinek minden álma a pokolba kerülni.
Az ajkam megremegett, de még időben kapcsoltam, és nem mondtam ki, amit ő viszont nagyon is jól tudott.
– Te félsz a pokoltól. Nem hiszel benne. De félsz tőle.
– Tévedsz! – jelentettem ki, de a hangom cseppet sem volt olyan elszánt, mint ahogy szerettem volna.
– Nem hinném – halkította le a hangját. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése