2014. november 13., csütörtök

A Sötétség rabjai - részlet

Fede kérdőn félrebiccentette a fejét.
– Kutakodtál apád dolgozószobájában?
– Majd elmesélem – bólintottam, és visszafordultam a fa alá, ahol már csak egy hosszú, ezüstszínű doboz feküdt – az én ajándékom Fedének. Érte nyúltam, és izgatott mosollyal az arcomon Fede kezébe nyomtam a dobozt.
– Ez a tiéd – suttogtam.
– Én már kaptam ajándékot – ellenkezett, de a szeme felragyogott, mint mindig, mikor örült valaminek.
– Az a születésnapod volt – ráztam a fejem.
– Blanca egybe szokta adni az ajándékokat.
– De én nem Blanca vagyok – böktem meg a mellkasát. – Nyisd ki!
Elengedte a derekam, és egyik kezével felemelte a doboz fedelét. Abban egy vékony, ezüst szemekből álló lánc feküdt, egyetlen medál nélkül. Találtam hozzáillőt, persze, de még attól is féltem, hogy ezt felveszi-e egyáltalán. Fede nem hordott semmiféle ékszert, így a lehető legjellegtelenebb – mégis legszebb – láncot kerestem meg neki. Kicsit nyálas volt ugyan, de nem törődtem vele.
– Nem tudtam, hogy tetszeni fog-e, így nem nagyon mertem megvenni… – magyaráztam, de a következő pillanatban a lánc már a kezemben is volt.
– Megtennéd, hogy felteszed? – vonta fel egyik szemöldökét. Összevont szemöldökkel tanulmányoztam az arcát, de a mosolya mindent elárult.
Igyekeztem nem vigyorogni, miközben felcsatoltam a láncot. Fede megtapogatta, majd felpillantott rám.
– Köszönöm – suttogta.
Te gusta? – vigyorogtam.
Viszonozta a vigyort, és egyidejűleg az ajka lecsapott az enyémre.
Sí, querida, me gusta.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése