Olvastad már? Ne hagyd ki!

Hellfire 15. fejezet

15. fejezet A Fox által kiszabott egyhetes pihenő már a második nap végére katasztrófának bizonyult. Senki nem hitt nekem, mikor az...

2014. november 13., csütörtök

A Sötétség rabjai - részlet

Fede kérdőn félrebiccentette a fejét.
– Kutakodtál apád dolgozószobájában?
– Majd elmesélem – bólintottam, és visszafordultam a fa alá, ahol már csak egy hosszú, ezüstszínű doboz feküdt – az én ajándékom Fedének. Érte nyúltam, és izgatott mosollyal az arcomon Fede kezébe nyomtam a dobozt.
– Ez a tiéd – suttogtam.
– Én már kaptam ajándékot – ellenkezett, de a szeme felragyogott, mint mindig, mikor örült valaminek.
– Az a születésnapod volt – ráztam a fejem.
– Blanca egybe szokta adni az ajándékokat.
– De én nem Blanca vagyok – böktem meg a mellkasát. – Nyisd ki!
Elengedte a derekam, és egyik kezével felemelte a doboz fedelét. Abban egy vékony, ezüst szemekből álló lánc feküdt, egyetlen medál nélkül. Találtam hozzáillőt, persze, de még attól is féltem, hogy ezt felveszi-e egyáltalán. Fede nem hordott semmiféle ékszert, így a lehető legjellegtelenebb – mégis legszebb – láncot kerestem meg neki. Kicsit nyálas volt ugyan, de nem törődtem vele.
– Nem tudtam, hogy tetszeni fog-e, így nem nagyon mertem megvenni… – magyaráztam, de a következő pillanatban a lánc már a kezemben is volt.
– Megtennéd, hogy felteszed? – vonta fel egyik szemöldökét. Összevont szemöldökkel tanulmányoztam az arcát, de a mosolya mindent elárult.
Igyekeztem nem vigyorogni, miközben felcsatoltam a láncot. Fede megtapogatta, majd felpillantott rám.
– Köszönöm – suttogta.
Te gusta? – vigyorogtam.
Viszonozta a vigyort, és egyidejűleg az ajka lecsapott az enyémre.
Sí, querida, me gusta.

2014. november 8., szombat

BT rajongóknak. :)

"– Jól van, Miss Cailli?
Komolyan elgondolkodtam a kérdésen. Jól vagyok? Fájt a mellkasom, mintha ketté akart volna szakadni, Daniel arca lebegett előttem, szemében a megbotránkozással. Nem, nem voltam jól.
– Igen…
– Mi történt az előbb? Csak annyit láttam, hogy Brown elhagyja az épületet.
– Mr. Elwooddal akart beszélni… – Megvontam a vállam. – Gondolom, nem sokra jutottak.
– Vigyázzon azzal a férfival, Miss Cailli. – Scott hangja kemény csattant. – Bármire képes.
 – Tudom, Scott. – Mélyet sóhajtottam, hogy leküzdjem a sírást."

2014. november 6., csütörtök

Részlet

(...) Egyik szerda délelőtt az angolterem folyosóján ültem, amikor Federico leült mellém.
– Szia.
Felnéztem, és megajándékoztam egy szomorú mosollyal. Nem volt kedvem megkérdezni tőle, hogy mit akar, elvégre úgysem kapnék kielégítő választ.
– Mi a baj?
– Minden – suttogtam.
Pár pillanatig nem felelt, majd hirtelen kinyújtotta a kezét, és felemelte az állam úgy, hogy kénytelen legyek a szemébe nézni.
– Sajnálom, ami az édesapáddal történt. – A hangjában most először hallottam együttérzést.
Elhajtottam a fejem, és a kezemet kezdtem bámulni. Nem tudtam, mit kellene mondanom.
– Gondolj arra, hogy jó helyre került. Neki a legjobb hely járna.
Felnéztem. Összevont szemöldökkel figyelt, az ajkán most nem a szokásos gonosz vigyora volt.
– Én ebben nem hiszek – feleltem lassan. – Nem hiszek a mennyországban.
Felvonta a szemöldökét, a szeme huncuton megcsillant.
– Mindenki hisz valamiben.
– Csak én nem ebben – morogtam.
– Akkor miben?
Félrebiccentettem a fejem, amolyan „Komolyan kérdezed?” pillantást vetve rá.
– Ezt nem egy olyan emberrel fogom megbeszélni, aki ki akar nyírni – mondtam epésen. Nem akartam megbántani, de a mondat előbb csúszott ki a számon, minthogy meggondolhattam volna. Federico szája ismét arra a gonosz félmosolyra húzódott, amit annyira utáltam.
– Ne aggódj, aranyom, ha te meghalsz, egészen biztos nem a mennybe jutsz.
Éreztem, hogy a szemem dühösen megvillan.
– Mert te aztán biztosan tudod, ugye? – csattantam fel. – Amióta csak ismersz, azzal fenyegetsz, hogy megfogsz ölni. Kettőnk közül vajon melyikünk fog a pokolra jutni?
Lassú vigyor terült el az arcán.
– Szerinted én attól félek, hogy a pokolra jutok? – vonta fel egyik szemöldökét. – Tévedsz. Te viszont… – lustán végignézett rajtam, majd az ajka feljebb görbült. – Nem épp úgy festesz, mint akinek minden álma a pokolba kerülni.
Az ajkam megremegett, de még időben kapcsoltam, és nem mondtam ki, amit ő viszont nagyon is jól tudott.
– Te félsz a pokoltól. Nem hiszel benne. De félsz tőle.
– Tévedsz! – jelentettem ki, de a hangom cseppet sem volt olyan elszánt, mint ahogy szerettem volna.
– Nem hinném – halkította le a hangját.