2014. március 30., vasárnap

Hír

Kedves Olvasók!

Nem tudom mennyire rossz hír ez, de úgy döntöttem, hogy most egy időre szüneteltetem a Hellfiret. Azt szeretném, hogy legyen egy ép történetem, amit be tudok küldeni egy kiadónak, úgyhogy most teljes erőmmel A Sötétség rabjaira fogok koncentrálni. De ígérem, nem fog sokáig tartani, és hamarosan olvashatjátok tovább a Hellfiret. :)


2014. március 2., vasárnap

Hellfire 4. fejezet


4. fejezet

– Nagyon köszönöm, hogy vigyázol Tessára, Luna. – Mrs. Taylor épp a kabátját rángatta magára, miközben a kislánya ott lógott a nyakán.
– Semmiség, Mrs. Taylor – legyintettem, és az ölembe kaptam Tessát. Tíz éves kora ellenére meglepően könnyű volt. Hosszú haja göndör fürtökben meredezett szanaszét, épp, mint az anyjáé, de a szeme nem barnán, hanem zölden csillogott.
– Átjön ma egy kislány, hogy Tessával játsszon. Nagyjából vele egyidős, és nagyon udvarias. – Aggodalmasan pillantott rám.
Ó. Arról nem volt szó, hogy két egyforma korú gyerekre kell vigyáznom.
– Nem garantálom, hogy semmi gond nem lesz. – Két pattogó, tízéves gyerek még az én képességeimet is meghaladja.
Mrs. Taylor csilingelve felnevetett. – Annyi baj legyen! Pár váza még belefér. Úgyis olyan rusnyák… – Nevetve felkapta a táskáját, majd Tessa felé hajolt, és nyomott egy puszit az arcára. – Sietek vissza. – Az én arcomra is adott egy puszit, mire lángvörös lettem. – Köszönöm, Luna. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled.
– Siessen, el fog késni!
Rám villantotta ezer wattos mosolyát, és már el is tűnt. Mosolyogva megcsóváltam a fejem. Mrs. Taylor sok szempontból olyan, mint egy gyerek.
– Luna, éhes vagyok – húzogatta meg a Tessa az ingem ujját.
Égnek emeltem a szemem. Amíg az anyja itthon volt, bezzeg nem volt éhes.
– Mit ennél?
– Palacsintát – vigyorgott rám.
– Palacsintával nem lehet jól lakni. Van rántott hús a hűtőben – ajánlottam fel.
– Palacsintát! – Csípőre tette a kezét, és kihívóan csücsörítette a száját.
– Palacsintát… – morogtam, és átvágtam vele a tágas előszobán. Tessa aztán tudta, mivel lehet elrontani egy tizenhét éves, hullafáradt lány kedvét.
A konyhában már otthonosan mozogtam. Annyit jártam ide, hogy úgy ismertem a házat, mint a tenyerem. Mrs. Taylornak elég változatos ízlése volt, és ezt a ház berendezése is mutatta. A konyha modern, huszonegyedik századi bútorait agyoncsapta az előszoba régies, már-már középkori elrendezése. A ház több részében is el volt rejtve egy-egy olyan tárgy, ami arra utalt, hogy Mrs. Taylor éppúgy rajong a város történelméért, mint én.
Még szinte neki sem álltam a palacsintának, mikor csengettek. Tessával versenyt futottunk az ajtóig – természetesen hagytam nyerni. Bár már tíz éves volt, még mindig képes volt leverni a hisztit, ha valami nem úgy alakult, ahogy ő akarta.
– Lexi – kiáltotta, és bevonszolta a kislányt az ajtón.
Egy fekete hajú lány állt a küszöbön, a szeme sötét, mint az éjszaka, és olyan aprócska volt, hogy szinte ki se látszott a földből.
– Alexis? – kérdeztem összezavarodottan.
– Szia, Luna. – Alexis rám mosolygott, amitől egy fürtös kis angyalkára emlékeztetett. – Te fogsz ránk vigyázni?
– Mint látod – vontam meg a vállam. – Egy órára viselkedjetek rendesen, hogy megcsinálhassam a palacsintát. – Ezt főként Tessának mondtam.
– Imádom a palacsintát. – Alexis arca felderült.
– Hát persze. Mindenki szereti a palacsintát – forgatta Tessa a szemét sokat tudóan. Megragadta Alexis kezét, és bevonszolta a szobájába. Még pár pillanatig utánuk meredtem, és csak akkor indultam el a konyhába, mikor magukra zárták az ajtót. Gondolataimba merülve kivettem egy mélytálat a szekrényből, azon járt az eszem, vajon ennek a kislánynak van-e valami köze Ianhez. Vagy csak puszta véletlen, hogy azonos a vezetéknevük? Máshol talán véletlen… – gondoltam. De Hellfireben nem.
Ezzel gyakorlatilag meg is válaszoltam a kérdésemet.
Mikor befejeztem, és megtöltöttem a palacsintákat, bevittem a két lánynak. Megkönnyebbülten láttam, hogy még nem tört el semmi, és remekül szórakoztak. Ez egy igazi csodának számított Tessánál. Hozzászoktam az átlag két hiszti rohamhoz egy este.
Rögtön rávetették magukat a tányérra, én pedig mosolyogva figyeltem, ahogy egyik palacsintát a másik után pusztítják el.
– Lassabban! Meg fog fájdulni a hasatok.
– De hát olyan finom – mondta Tessa teli szájjal.
Nevetve letöröltem a szájáról a palacsinta maradékát.
– Menjetek játszani, a többit megeszitek később.
Nem kellett kétszer mondanom, rögtön visszatértek a társasjátékhoz. Leültem melléjük a rózsaszín szőnyegre, és figyeltem a játékot. Alexis állt nyerésre, de Tessa nem sokkal volt lemaradva. Reméltem, hogy ő nyer, mert ha nem, nagy cirkusz lesz.
– Beszállsz, Luna? – kérdezte Tessa, miközben azt figyelte, hogy dobja el a kockát Alexis.
– Talán majd a következő körben – mondtam, hogy ne mondjak kifejezetten nemet.
Alexis eldobta a kockákat. Két kettest dobott, ami azt jelentette, hogy megnyerte.
– Ez nem ér! – fakadt ki Tessa.
Alexis kuncogva hátravetette hosszú, fekete haját. Tessa felé fordultam, hogy megvigasztaljam, mikor mozgást láttam a szemem sarkából. Alexis bábuja hirtelen megmozdult, lassan csúszni kezdett a táblán, anélkül, hogy bárki hozzáért volna, és megtette a négy mezőt, amíg el nem érte a célvonalat. Ott megállt, és újra mozdulatlanná dermedt. Kifutott a vér az arcomból, döbbenten pislogva néztem le a lányra. Alexis arcán semmi nem árulkodott arról, hogy megdöbbentette volna, hogy a bábuja életre kelt. Halványan mosolyogva fogadta döbbent arcom, majd lesütötte a szemét, és fogott egy palacsintát. Tessa mindebből semmit nem vett észre, tovább folytatta a hisztit.
– Biztos, hogy csaltál!
– Ezt meg hogy csináltad? – suttogtam, hogy csak Alexis hallja. Láttam az arcán, hogy pontosan tudja, miről beszélek – mégis hazudott.
– Micsodát? – Nagy szemei ártatlanul tágultak ki.
– Pontosan tudod, miről beszélek. A bábu. Hogy mozdítottad el, anélkül, hogy hozzá értél volna?
– Ezt nem hiszem el, nem nyerhettél te! Biztos, hogy csaltál valahogy.
– Tessa, hallgass már el! – Alexis villámló szemekkel meredt Theresára, apró keze ökölbe szorult. Tessa abban a pillanatban elhallgatott, mintha lenyelte volna a nyelvét. Egy pillanatig kerekre tágult szemekkel meredt Alexisre, majd lehajtotta a fejét, robotszerűen felvett egy palacsintát, és rágni kezdte. A duzzogása semmivé foszlott, úgy bámult előre, mint aki megfeledkezett mindenről.
– Hogy csináltad? – ismételtem meg a kérdés.
– Megfogtam és odébb tettem.
Összeszűkült szemmel meredtem rá. Ő is egy újabb palacsintáért nyúlt, majd majszolni kezdte. Hazudott, és még hülyének is nézett. Valami nincs rendben ezzel a kislánnyal… És én nem akartam, hogy Tessa közelében legyen!

Mrs. Taylor tizenegy körül ért haza. Alexis addigra már hazament, Tessa pedig lefeküdt aludni. Egész végig olyan furcsán viselkedett… Nem szólt semmit, csak tette, amit mondok, pedig máskor órákba telt, mire bedugtam az ágyba. Vajon még mindig duzzogott, amiért Alexis megnyerte a játékot?
– Minden rendben volt? – suttogott Mrs. Taylor, és becsukta Tessa szobájának ajtaját, miután ellenőrizte, hogy tényleg alszik-e.
– Persze. Olyanok voltak, mint a kis angyalok.
– Ennek örülök. – Megkönnyebbültnek tűnt, de észrevettem a különös érzelmet, ami át suhant az arcán.
– Mrs. Taylor…
– Igen, drágám?
– Ki ez a kislány? Alexis?
Nem felelt rögtön. Letette a táskáját, és a kabátját a székre, majd leült, és csak utána válaszolt.
– Néhány hónapja bukkant fel a helyi nevelőintézetben, és azt kérte, találjanak neki családot. Csak a keresztnevét mondta meg, és annak a családnak a nevét vette fel, ahová került. Az igazi édesapja már nagyon régen elhunyt. – Volt valami abban, ahogy azt mondta, nagyon régen. – Az édesanyjának akkor már volt két fia, és mikor a férje meghal a nő újra férjhez ment, de nagyjából mikor Alexis megszületett, ő is meghalt.
– Honnan tud ennyi mindent róla? – vontam össze a szemöldököm. Őszintén sajnáltam Alexist, de nem voltam benne biztos, hogy rászolgál a sajnálatomra.
– Egy ideig az intézetben dolgoztam. Utána néztem egy-két dolognak. A kislány nagyon rejtélyes, semmit nem hajlandó elárulni magáról. Nem lehet a családja nyomára sem bukkanni, azt sem tudjuk, mit történt a bátyjaival. Talán megviselte a szülei korai halála, ezért nem beszél. – Mrs. Taylor csücsörített az ajkával. – Ettől eltekintve szerintem nagyon kedves.
Hát persze – gondoltam epésen. Kedves, amikor épp nem bábukat mozgat anélkül, hogy hozzáérne.
– Ezek szerint Alexis nem Hellfireből való… Lehet tudni, hol született?
Az lehetetlen, hogy egy tíz éves kislány ismeretlen múlttal rendelkezzen…
– A gyámügyisek már próbálták kideríteni… De semmi nyoma a családjának.
– Hmm… – Oké, tehát valami tényleg nagyon nem stimmel azzal a lánnyal.
– Menj haza, Luna. Biztos nagyon fáradt vagy már. – Átnyújtotta a béremet, én pedig műmosollyal az arcomon elköszöntem, és amilyen gyorsan csak tudtam, hazamentem.

* * *

Villámlott az ég, tűzcsóvák röpködtek, az emberek fejvesztve menekültek a csatatérről. De egy halandó sem menekülhet el a felsőbb hatalom elől. Hellfire lángokban állt, a káosz eluralkodott, innen már nem volt menekvés. Az igézők ezúttal ellenálltak a bukottak elnyomásának. A háború kitört, és már nem volt senki, aki megállíthatta volna.
Daniella és Aaron Turner a csatatérré változott Hellfiretől távol, egy sötét zugban rejtőztek, várva a megfelelő pillanatot.
– Hamarosan meg kell érkezniük – mondta halkan Aaron. Homloka ráncba szalad az aggodalomtól, hogy talán a tervük kudarcba fullad.
– Talán mégse jönnek el – szólalt meg mellette Daniella. – Lehet, hogy elszámítottuk magunkat.
Aaron idegesen megmarkolta az övén lógó Krist, és a romba dőlt Hellfiret figyelte. Ha nem jönnek el, a pusztítás értelmetlenné válik, és az emberek hiába haltak meg. Nem is beszélve az igézőkről.
– Ők arkangyalok. Meg kell jelenniük, hogy megállítsák a háborút, vagy megszegik a törvényeiket. – Aaron igyekezett megnyugtatni feleségét, holott ő maga is kételkedett benne, hogy a célpontok megjelennek ezen az éjszakán. Eddig még soha nem volt példa arra, hogy az arkangyalok hagyták volna, hogy egy forradalom kirobbanjon, és Aaron kezdett attól tartani, hogy talán rájöttek, mit terveznek. Az arkangyalok inkább hagyták meghalni a bukottakat, mintsem hogy ők pusztuljanak el. Pedig egy angyalt szinte lehetetlen megölni. Főleg akkor, ha az angyal még nem bukott meg.
– Ha mégsem… – Daniella hangja elcsuklott. Bár sosem hajtotta gonosz szándék, tudta, mi a kötelessége. Ha most elbuknak, a Tanács végez velük…
– Megfognak, Ella. – Aaron a nő vállára tette a kezét, majd megnyugtató csókot nyomott az arcára. Egyikük sem volt biztos a sikerben, de mindketten képesek lettek volna a végsőkig harcolni. Egy dolgot azonban Aaron biztosan tudott – nem fogja hagyni, hogy a feleségének vagy a kislányaiknak akár egy haja szála is meggördüljön. Ha kell, örökre menekülni fognak.
– Aaron, nézd! – Daniella a sötét égboltra mutatott. A felhők megnyíltak, és földöntúli fény árasztotta el a várost.
Megérkeztek.
Nem evilági hang töltötte be a levegőt, és Aaronnak be kellett fognia a fülét. Az arkangyalok hangja gyilkos erővel hat egy igéző tudatára. Képes eltántorítani azt a döntésétől, vagy rávenni bármire. És fájdalommal jár. Aaron azonban tudta, hogy amint az arkangyalok a földre érnek, a fájdalom megszűnik.
Hellfire egy pillanat alatt változott földi pokollá. A maradék fény is eltűnt, és a világ sötétbe borult. A háború nem állt le, az igézők nem voltak hajlandóak feladni, még akkor sem, ha túlerővel álltak szemben.
– Induljunk – suttogta Aaron. Daniella bólintott. Itt az ideje, hogy elpusztítsák az angyalokat, és az igézők felszabaduljanak. Ha most megölik őket – ami nem lesz egyszerű –, a Tanács nem fog többet kételkedni bennük, és nem kell többet elnyomásban élniük.
Csak egy igéző képes arra, hogy hangtalanul közlekedjen. És csak egy angyal képes mindezt meghallani. Daniella és Aaron leereszkedtek a dombon, igyekeztek minél kevesebb zajt csapni, nehogy valaki felfigyeljen rájuk. Bár ennek elég kevés esélye volt…
Hellfire komoly pusztításokat szenvedett, emberek százai haltak meg, hogy aztán a vérük felszabadítsa az igézőket. Hisz amíg az igézők nem lehetnek szabadok, addig az emberek sem. Aaron mindig is úgy gondolta, hogy egy halandó halála sokkal kisebb veszteség, mint egy igézőé. Daniella azonban teljesen más véleménnyel volt erről. Ő úgy vélte, egy halandó ember is ugyanolyan fontos, mint egy igéző, hisz ha nincsenek a halandók, nem létezhetnének az igézők sem.


Az utcákon vér folyt, a házak lángokban álltak, mindenegyes centiméteren halott emberek feküdtek. Hangos sikolyok hallatszottak mindenütt, a pánik szinte tapintható volt, s a levegőben rothadó hús szaga terjengett. A bukottak felgyújtották a házakat, elfogták a kisgyerekeket, és az asszonyokat, a férfiakat pedig megölték.
– Váljunk szét, Aaron – kiabált Daniella. Végigsüvítettek Hellfire utcáin, keresve a célpontjukat, de így semmire nem mentek.
– Nem hagylak egyedül – rázta a fejét Aaron. A gondolat, hogy magára hagyja feleségét, borzasztó volt. Erős nő volt, és rendkívül találékony, de nem hagyhatta egyedül…
– Aaron, muszáj. – Daniella megállt, megragadta férje kezét, mit sem törődve a körülöttük zajló háborúval. – Nem lesz semmi baj.
Aaron, magához rántotta Daniellát, és keményen megcsókolta.
– Bármi történjék, ne hagyd magad megöleti – kérte. – Vigyázz magadra!
Daniella bólintott. – Szeretlek.
Aaron még utoljára megérintette felesége arcát, majd elsüvített. Daniella az ellenkező irányba indult, és mindent megtette, hogy ne gondoljon arra, mi történik, ha elbukik a háború. Felszökkent az egyik omladozó ház tetejére, és ott folytatja útját. Többen is észrevették, hogy siet valahová, és igyekeztek a nyomába eredni, de Daniella ügyesebb volt mindegyiknél, és lerázta őket. Egyik házról a másikra ugrálva kerülte ki a feléje suhanó tőröket, míg végül megpillantotta az egyik keresett célpontot.
Sötét ruhája miatt szinte teljesen beleolvad a környezetébe, vörös szeme azonban elárulta.
Blakely.
Daniella felugrott a támadáshoz, de akkor éles fájdalom hasított belé. Egy tőr fúródott az oldalába, a fájdalomtól elvétette az ugrást, és mielőtt bármiben megkapaszkodhatott volna, a földre zuhant.
És a vadászat megkezdődött.
Amint Daniella földet ért, már fel is pattant, éppen időben, mert egy újabb tőr suhant el a füle mellett. Kirántotta magából a pengét, és megfordult. Egy sötéthajú bukott állt előtte, izzó szemekkel. Daniella rögtön felismerte a nőt.
Ariadne volt.
– Megölted a férjem, te mocskos áruló. Megöllek!
A nő elmosódott Daniella szeme elől, és a következő pillanatban már a földön feküdt. Lábát gyorsan összekulcsolta Ariadne hátán, és egy rántással oldalra dobta. Ariadne felpattant, előbb, mint Daniella, és mellbe vágta. A nő több mint tizenöt métert repült hátra, majd egy ügyes forgással lábra érkezett. Blakely felé kapta a fejét, de a férfi már nem volt sehol. Hátraarcot csinált, hogy elmeneküljön Ariadne elől, és megtalálja Blakelyt. De nem jutott messzire, az angyal utolérte, és Daniella hallotta, ahogy a nő utána veti magát; de ezúttal ő cselekedett előbb. Mikor meghallotta a suhogás hangját, ahogy Ariadne a levegőbe emelkedett megfordult, és olyan erővel taszította el magától, hogy a nő hanyatt esett. De szinte rögtön fel is pattant, kezében egy tőr volt, talán az, amivel előtte megállította Daniellát, és nekirontott. Ella elkapta a kezét, de az erősebb volt, és az egyik falhoz szorította. A tőr alig pár centire volt a szívétől.
  Megöllek, te áruló – zihálta Ariadne.
  Csak ne olyan hevesen. –  Daniella próbálta eltolni magától a nő kezét, de az sokkal erősebb volt nála. Felrántotta a lábát, és hasba rúgta Ariadnet, mire az kétrét görnyedve elengedte. Daniella nem tétovázott, kicsavarta a kezéből a tőrt, majd egyetlen mozdulattal a szívébe döfte.
Éles sikítás hagyta el Ariadne torkát, majd a földre rogyott, és nem mozdult többé. Daniella meredten állt felette, figyelte, ahogy a teste lassan semmivé foszlik. A tőr, amivel megölte opált tartalmazott, csakis ezért volt képes elpusztítani az angyalt.
– Anyaa! – Fájdalmas kiáltás hasított a levegőbe, és egyidejűleg, megjelent három, még teljesen kifejletlen angyal. A legidősebb – talán húsz lehetett – kezében fogta kishúgát, aki még egy éves sem volt. A második, szintén egy fiú, tizennyolc lehetett, térdre rogyott az anyja hűlt helye mellett.
Daniella elborzadva meredt a három gyerekre, akik a lassan felfelé szálló füstöt figyelték.
– Ian, gyere el onnan! – szólt rá az idősebb, és a tekintete Daniellára villant. Megragadta öccse vállát, és magához rántotta. Védelmezően karolta át két testvérét, és egy gyenge mentális fallal próbálta meg megóvni őket. Egyenesen Daniella szemébe nézett, a hangjából csepegett a düh, és a megvetés.
– Miért csak áll ott? Öljön meg minket is! Mire vár még? Vagy talán nem találja elég méltónak, hogy gyerekeket öljön? – A fiú hangja gúnyosan csengett.
Daniella szíve összerándult a három, immár árva gyerek láttán. A középső fiú is felpillantott, a tekintete elszánt volt, jobban, mint a fivéréé.
– Megölte az édesapámat. És most megölte az édesanyámat is. –  A fiú – Daniella nagy rémültére – elővett egy vörös kövekkel díszített kést, és megvágta vele a kezét. A vérét a földre csepegtette, a fiú pedig és folytatta. – Itt, ezen a szent helyen, ebben a háborúban, a testvéreim jelenlétében megesküszöm magának, hogy addig nem nyugszom, amíg holtan nem látom.
– Ian! – A bátyja kivette a kezéből a kést, de a fiú még ezzel sem elégedett meg.
– Jól jegyezze meg! Nem fog nyugodni tőlem, sem maga, sem a családja!
A bátyja átkarolta öccse vállát, egy utolsó pillantást vetett Daniellára, majd eltűntek. Ő pedig csak állt ott, a háború kellős közepén, és tudta, a fiú be fogja tartani az ígéretét. Hisz egy angyal soha nem szegte meg az ég alatt kötött, vérrel pecsételt szerződést. Daniella nem félt a bosszútól, csak attól a bűntudattól, amit majd érezni fog.
Mert ezen az éjjelen nem egy bukott angyalt pusztított el. Egy édesanyát ölt meg, akinek három gyermeke most már örökre egyedül marad.
És ki tudja, mi lesz azokból a gyerekekből.