2014. február 5., szerda

Hellfire 3. fejezet


3. fejezet
Dermedten ültem a motoron. Síri csend volt, csak az eső kopogása törte meg a fullasztó némaságot. Semmi nem mozdult, mintha megfagyott volna a levegő. A kezem rászorult a kormányra, idegesen figyeltem, vajon megmozdulnak-e. De az alakok ugyanolyan dermedten álltak, mint én, és csak bámultak rám – legalábbis gondolom, hogy rám, az arcukat ugyanis nem láttam. Átfutott az agyamon, hogy gázt adok, és elütöm őket, de mi van, ha nem akarnak bántani? Vagy, ha a kicsike nem indul el…?
Ő tudni fogja, hol van Ian.
Úgy rezzentem össze, mint akit áramütés ért. A szavak, mintha egyenesen a fejemben szólaltak volna meg. Merthogy senki nem mondta ki őket… hangosan.
Honnan tudhatná? Csak egy egyszerű kislány.
Megremegett a kezem a kormányon. Egyetlen száj sem mozdult, egyetlen hang sem hangzott el, mégis olyan tisztán hallotta, mintha a fülembe ordították volna őket.
Egyszerűnek nem mondanám. Érzem rajta Ian szagát.
A pánik kezdett elhatalmasodni rajtam. Ki az az Ian? Ráfeszítettem a kezem a kormányra, felkészülve a legrosszabbra. Behunytam a szemem, hisz ők úgyse láthatták.
Nyugi, Luna – mondtam magamnak. Csak túl fáradt vagy. Ennyi az egész.
Szerintem ártalmatlan a lány. Hagyjuk elmenni.
Gondolatok! Felpattant a szemem, ahogy a felismerés fejbevágott. Ezek gondolatok. Ennek az öt alaknak a gondolatai, ahogy… beszélgetnek.
Én ugyan nem megyek sehová. A lányon ott van Ian szaga. Akár ártatlan, akár nem, tudja, hol van. És el fog vezetni hozzá.
A középső hirtelen megmozdult. Csupán egyetlen lépést tett felém, de nekem ennyi is elég volt. Teljes erőmből a pedálra tapostam, és a kicsike kilőtt. Az eső éles szilánként csapódott a bukósisaknak, a dübörgése elnyomta a motor felbőgő hangját. Az öt alaknak rontottam, bármi áron át akartam jutni rajtuk, de mielőtt nekik mentem volna, szétszóródtak. Nem álltam meg megnézni, hogy követnek-e, egyenesen a ház felé tartottam. Alig két perc múlva oldalra rántottam a kicsike kormányát, befaroltam a féltető alá, és leugrottam a motorról. Épp csak addig lassítottam le, míg kihalásztam a szatyrot a csomagtartóból, és nem törődve a sárba ragadó cipőmmel, átrohantam az udvaron, és feltéptem a ház ajtaját. Rögtön be is csaptam magam, kulcsra zártam, majd zihálva a földre rogytam. A kezembe temettem az arcom, és igyekeztem úrrá lenni a zihálásomon.
Én tényleg nem vagyok normális. – Ez volt az első ép gondolatom, miután végre rendet tudtam tenni a fejemben.
Nyeltem egyet. Olyan dolgokat hallani, amik nem hangzanak el, nem éppen a legépeszűbb dolog. Mert az emberek nem tudnak mások gondolataiban olvasni. De akkor… azok vajon, hogy kommunikáltak? Mert nem szólaltak meg, az biztos, még csak egymásra sem néztek. Akkor mégis hogyan? És én miért hallottam őket? Mert én aztán tutira nem vagyok gondolatolvasó – az sok esetben megkönnyítettem volna az életemet, ilyen képességről biztos tudnék.
A fülemet nyalogató Démon vonta el a figyelmem. Épp akkor pillantottam fel, mikor lekuporodott mellém, és a fejét az ölembe hajtotta. A jelenléte némileg megnyugtatott, így simogatni kezdtem a fejét, hogy kifejezzem a hálám.
– Ha tudnád, milyen hosszú napom volt – morogtam, hogy megtörjem a rám telepedő csendet.
Démon helyeslően morgott.
– Hoztam neked enni – mondtam és felálltam. El akartam terelni a figyelmem, de sajnos a kutyaetetés nem vált be. Démon rögtön rávetette magát az ételre, én pedig szórakozottan néztem, ahogy szétszórja a tál körül a húsdarabokat.
Vegyük át újra – gondoltam, közben pedig elindultam fel a lépcsőn. Az árnyakat már lassan tizenkét éve láttam, és ők az elején még épp úgy megrémítettek – nem mintha most nem így lenne –, mint most ezek a hangok. De végső soron nem gondoltam, hogy bolond vagyok. Eddig legalábbis… A végén még kiderül, hogy gondolatolvasó vagyok – gondoltam epésen. Ugyan mit számít még egy elmebaj, legalább párban lesznek.
A könyvtárban magamra zártam az ajtót, bár sejtettem, hogyha valaki be akar jönni rajta, úgy is befog.
 A könyvtár a legszebb, legtágasabb helyiség volt az egész házban. Nagyobb volt bármelyik szobánál, a falak nagyjából hét méter magasak voltak, körben faltól-falig könyvespolcok álltak, melyek egészen a mennyezetig nyúltak. Egy masszív, piszkos aranyszínű erkély futott végig a polcok mentén, ami két részre osztotta őket, így mindenhez hozzáférhettem. Egyetlen létrát lehetett mozgatni körbe a fal mentén, de nem szívesen használtam, mert félő volt, hogy összerogyik alattam. Többtízezer könyv lehetett itt, de nem egyszerű, hétköznapi könyvek voltak ezek. A legtöbbet bársonyba vagy bőrbe kötötték, a gerincükön smaragdzöld vagy vérvörös felirat állt. Némelyiken nem is volt írás, és volt olyan is, ami számomra ismeretlen nyelven íródott. Egyszer találtam egy teljesen üres könyvet is, amit lapozgatni kezdtem, és a papír szétmállott az ujjaim között.
A szoba közepén egy oroszlánlábú íróasztal terpeszkedett, a lapján aranyszegély futott végig, a fiókok kilincse rézből készült, azokban pedig régi jegyezetek voltak, amik a tizenkettedik és a tizennyolcadik század között íródtak. A perzsaszőnyegeken régi, mélyvörös fotelek pihentek, és egy kis ablak a szoba egyik sarkában épp az udvarra nézett. Kislányként szerettem ott ücsörögni, lapozgatni a furcsábbnál furcsább könyveket, vagy csak nézni, ahogy apám dolgozott az ültetvényben. Anyám varrt is nekem egy plédet, amit beterített az ablakhoz, nehogy megfázzak – a pléd még tizenkét év elteltével is ott feküdt, bár mostanra már elnyűtt, néhol el is szakadt.
Gyorsan kivertem a fejemből a szüleimet, helyette a létrához mentem, és óvatosan felmásztam az erkélyre. Tudtam, hol kell keresnem az 1552-es háborúról szóló könyveket, és rögtön hozzá is láttam, hogy megírjam a házim.
A kutatás nem kötötte le eléggé figyelmem, a gondolataim elkalandoztak. Ki lehet Ian? És hogy értette az az öt alak, hogy rajtam van a szaga? Gondolkodjunk logikusan: ha rajtam van a szaga, ami már önmagában is elég furcsa kifejezés, akkor mindenképp találkoznom kellett vele, vagyis ismerem. Csakhogy semmiféle Iant nem ismertem. Akkor hát ennyit a logikáról.
A szorongás lassan kezdett őrjítővé válni, és feladtam, hogy a házira koncentráljak. Utáltam az egész helyzetet, de főleg azt, hogy úgy tűnt, mégis csak igaza volt azoknak, akik bolondnak neveztek.
Kislányként sokkal jobban zavart, hogy más vagyok. Szerettem volna átlagos lenni, mint a többiek a városban. A játszótéren tölteni az egész napomat a barátaimmal, hagyni nekik, hogy megszöktessenek a házból, mikor szobafogságban voltam, szülinapi bulit szervezni… Teljesen átlagos dolgok, mégis távol álltak tőlem. Játszótér… ha a szülők megláttak engem anyával, vagy a nővéremmel, rögtön kiürült a tér, barátaim pedig sosem voltak, mert a szülők ráparancsoltak a gyerekekre, hogy ne menjenek a közelembe.
Pedig ez csak az én átkom volt. Csak engem kísértettek az árnyak, másokat nem bántottak.
Nem hittem senkinek, aki őrültnek nevezett. Az árnyak kiszámíthatatlan időközönként jelentek meg, bántottak és üldöztek, de tudtam, hogy valódiak. Ők meg tudtak érinteni engem, ahogy én is őket. Nem látomások voltak, amit csak látok, de nem érek el. Igaziak voltak.
Most azonban kénytelen voltam igazat adni azoknak, akik bolondnak neveztek. Az árnyak egy dolog, de ha valaki hangokat hall, az már több a soknál. Értelmes ember nem hallotta volna őket.
Becsaptam a könyvet, ami épp előttem volt, a lapjai közül por szállt fel. Az asztalra könyököltem és próbáltam összeszedni magam. Ez még nem olyan rossz – győzködtem magam. Nem rosszabb az árnyaknál, tehát meg tudok birkózni vele.
Halk kaparászást hallottam az ajtón, és leeresztettem a kezem. Elmosolyodtam, majd beengedtem Démont, aki rögtön rám vetette magát.

* * *

Fuldokoltam. Felpattant a szemem, és a torkomhoz kaptam, de nem jutottam levegőhöz. Sötét volt, és nagyon meleg… égetően meleg. Éles fájdalom hasított a fejembe, és csillagokat láttam. Ne! Alex! Hol van Alex? A fejemre szorítottam a kezem, mély levegőt vettem, de a fájdalom nem enyhült. Hallottam az árnyak susogását a fejemben, ahogy engedelmességre akartak kényszeríteni. A tüdőmet satuba fogták, az érzékeim megszűntek, csak a fájdalom lüktetett múlhatatlanul a csontjaim között. Küzdöttem ellenük, próbáltam visszanyerni a tudatom, de hiába. Alex nem volt itt, és az árnyak eluralkodtak rajtam.

* * *
Tűz volt. Húsz méterre Jane Charlestől a régi Grayson ház lángokban állt. A lány megkövülten állt, bámulta a házat, de szinte fel sem fogta, mit lát. A lángok éhesen nyaldosták a birtokot, elpusztítva mindent, ami csak az útjukba került.
És William Grayson bent volt.
– Kisasszony, jöjjön – sikított a szobalány. Arca kormos volt, halálra váltan meredt a tűz martalékévá vált házra.
Jane agyán egy pillanat alatt futottak át a gondolatok. Will a házban van… Ha nem siet, szerelmét a lázadók által gyújtott tűz fogja elvinni. A gondolat fájdalmas döntésre késztette, és a ház felé iramodott. Nem maradt sok ideje. A szobalány utána kiáltott, de Janet addigra már elnyelte a gomolygó szürkeség. A füst mindent elborított, és Jane érezte, hogy elkésett. Marokra fogta hosszú szoknyáját, hogy az ne állja útját, és köveket, kidőlt fákat átugorva rohant a ház felé – a kedvese felé.
Nem hagyhatja őt meghalni… Nem győzhetnek a lázadók…
Sikítások, ordítások hasítottak a levegőbe, a családok mindent hátrahagyva menekültek a kapuk felé. Körös-körül fellobbant a tűz, s ezek fénye botladozó, rémülten menekülő embereket világított meg. A lázadás leverte Hellfiret. A katonák elfogták a nőket és a gyerekeket, a férfiakat pedig megkínozták. Káosz uralkodott a városban, de Jane csak a házra tudott figyelni.
Recsegés hallatszott, majd leszakadt az egyik gerenda, és agyonnyomott egy sikoltozó öregembert. Jane bármennyire is segíteni akart, rajta már nem tudott, így egyenesen tovább rohant. Átvetette magát a tűzoszlopon, mit sem törődve a ruháját nyaldosó lángokkal és a tömény füsttel.
– Will! – sikította a lány.
Csak ház recsegését hallotta, és az embereket, akik az éjszakában sikoltoztak. Hallotta szobalányát is, aki a nevét kiabálta. Hát nem érti, hogy nem hagyhatja itt Willt? Nem érti, hogy meg kell mentenie? Ő sosem hagyta volna cserben, és Janenek sem állt szándékában.
A füst egyre sűrűbb és fullasztóbb lett, de Jane nem adta fel. Semmi mástól nem rettegett jobban, minthogy elveszítheti Willt. Azt pedig nem akarta átélni.
Ám mikor megpillantott egy ernyedt testet az egyik gerenda alatt, tudta, hogy elkésett.
– Will! – tört ki belőle a süvöltő sikítás. A fájdalom ott csengett az égő házban, de rajta kívül senki nem hallhatta. William nem mozdult többé, már ő sem halhatta menyasszonya kínzó zokogását, neki nem kellett végignéznie, ahogy a füst és a tűz megöli szerelmét. Jane lerogyott mellé, zokogva rázni kezdte a testét.
– Will, ne… Könyörgöm, ne… Megígérted, hogy feleségül veszel. Ne hagyj itt! Will… – Deszkák, kövek és téglák zuhantak le, a ház összedőlni készült. Janet körbekerítette a tomboló tűz, de nem tudott és nem is akart már kimenekülni. A lelkét nyomó fájdalom nem hagyta mozdulni. Szeméből zubogtak a könnyek, és már nem félt a haláltól. Egy utolsó csókot lehelt Will telt ajkaira, kisimította szeméből a szőke tincseket, és ernyedt testére borult.
Az ősi Grayson ház darabokra omlott, betemetve vele mindkettejüket.

* * *

Hirtelen ébredtem. A szoba szürke félhomályba burkolózott, és egy pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy még mindig álmodom-e. Az orromban éreztem a tömény füstöt, a fülemben még ott csengett a menekülők kiáltozása.
Nem ez volt az első alkalom, hogy ezt álmodtam. Valójában az ötödik alkalom után már abban sem voltam biztos, hogy tényleg csak álom volt-e… A tűz forrósága, a sikolyok, Jane fájdalma minden alkalommal olyan valóságosnak tűnt, hogy azután is éreztem és hallottam, hogy felébredtem.
Sóhajtva kikászálódtam az ágyból, és a szekrényhez botorkáltam. Gyorsan öltözködtem, igyekeztem odafigyelni, mit veszek fel, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne gondoljak semmire. Tényleg semmire.
Útban az előszoba felé meghallottam a szokásos dübörgést a padlás felől – ami annyit jelentett, hogy késésben voltam. Valószínűleg sose leszek képes időben felkelni.
Gyorsan szedtem a lépcsőfokokat, mert a tarkóm bizseregi kezdett, és elfogott az érzés, hogy valaki figyel. Ilyenkor nagyon örültem, hogy van egy házőrzőm, aki azt is észreveszi, ha egy légy berepül az ablakon.
Az előszobában megszidtam Démont, amiért megint a fotelben feküdt, majd felvettem a kabátom és kiléptem a hűvös, sáros udvarra.
Hidegebb volt, mint tegnap. Bár most nem esett az eső, a köd sűrű volt, és a szél is fújt. A kabátomba burkolózva próbáltam meg beindítani a motorom, és kicsit sem lepődtem meg, mikor ez nem sikerült. Legalább négyszer kellett próbálkoznom, mire a kicsike végre elindult, de addigra már lefagyott a kezem. Be kellene szereznem egy kocsit – gondoltam, aztán rájöttem, hogy a bébiszitterkedéssel keresett pénzem sokszor még arra sem elég, hogy fizessem a számlákat. Ha kocsit akarok, új munkát kell találnom. De vajon ki adna munkát egy elmebetegnek? Az sem volt épp szokványos, hogy Mrs. Taylor megengedte, hogy vigyázzak a kislányára.

* * *

A csengőszóval egy időben estem be a terembe. Az első dolog, amin megakadt a szemem, Cruz volt. Ma fekete pólót viselt, hozzáillő fekete farmerral és bakanccsal. A haja rakoncátlanul a szemébe hullt, elfedve fekete szemeit. Ismét az én asztalomnál ül, karját lazán összefonta a mellén, és a széken hintázott. Mély levegőt véve átsiettem a padok között, nem szóltam hozzá, nem is néztem rá miközben leültem mellé. A szemem sarkából láttam csak, hogy figyeli minden mozdulatom, de igyekeztem tudomást sem venni róla.
– Szia – köszönt halkan.
– Szia – feleltem, és kitettem a töri könyvem a padra, de közben magamon éreztem a pillantását.
– Egy pillanatig arra számítottam, megint kioktatsz arról, miért nem kellene melletted ülnöm. – Hallottam a mosolyt a hangjában.
– Nem fogom ismételgetni magam – vetettem oda fel sem nézve. – A te bajod, ha nem fogadod meg a tanácsom.
– Az a tanácsod, hogy kerüljelek el, mert bolond vagy? – vonta fel a szemöldökét. Az ő szájából tényleg nevetségesen hangzott.
– Nagyjából.
– Ha megengeded, szeretném én eldönteni, kit tartok bolondnak, és kit nem. És mivel szerintem te nem vagy az – széttárta a karját és elmosolyodott – nincs miért megfogadnom a tanácsod.
Felé fordultam, és keményen a szemébe néztem.
– Amit tegnap láttál, az semmiről sem győzött meg? – Keményen csattant a hangom, és vádlón meredtem rá.
– Meg kellett volna győznie valamiről? – emelte meg finoman egyik szemöldökét.
– Hihetetlen vagy – közöltem, és ismét a könyvem felé fordultam.
– Nem te vagy az első, aki ezt mondja – húzta félmosolyra a száját.
Erre csak a szememet forgattam.
– Sokkal kellemesebb hatást tudnál elérni a férfiak körében, ha nem akarnád állandóan megmondani nekik, mit gondolnak, és mit nem.
– Tudom, hogy mit gondolsz, anélkül is, hogy kimondanád.
– Talán gondolatolvasó vagy?
A gyomrom összerándult.
– Ehhez nem kell gondolatolvasás – sandítottam fel rá.
Egész testével felém fordult, a szeme úgy fürkészte az enyémet, mintha onnan akarta volna kiolvasni a választ. – Ha én mást is gondolok, mint amit te állítasz, akkor sem számít. A részletek ismerete nélkül az ítélkező válik elítélendővé, nem gondolod?
Tágra nyílt szemmel meredtem rá. Ezzel hatalmasat nőtt a szememben.
– Köszönöm.
Halványan félmosolyt villantott rám, majd visszafordult a tábla felé.
– Annyira zavar, hogy nem tudom a keresztneved – mondtam gyorsan, kihasználva az alkalmat.
Pár pillanatig csend volt. Cruz továbbra is a táblát nézte, és úgy éreztem, egy kicsit feszeng.
– Ian – felelte végül.
A név úgy sújtott le rám, mint a villámcsapás.
„Ő tudni fogja, hol van Ian.”
„Érzem rajta Ian szagát.”
Kifutott a vér az arcomból, a hátam libabőrös lett a felismeréstől. Azok az alakok… ő róla beszéltek. Őt akarták megtalálni.
Ian felvont szemöldökkel nézett rám, mintha azt kérdezné: „Most mi van?”
Mosolyt erőltettem az arcomra, mintha azt mondanám: „Semmi.”
Csak véletlen – mondtam magamnak. Előfordulnak ilyen véletlenek.
Előfordulhatna – javítottam ki magam, és gondolatban megcsóváltam a fejem. De nem Hellfireben. Itt nincsenek ilyen véletlenek. Levettem a szemem Ianről, és a táblát kezdtem fixírozni, hogy ne kelljen a szemébe néznem.
Ian Cruz – ízlelgettem a nevét. Illett rá. Rövid és szexi – mint ő maga.
– Jó reggelt – harsant Mr. Fox vidám hangja. Az osztály mormogott valamit, lehetett akár köszönés is, de inkább nyögésnek hangzott. Mr. Fox ránk nézett, és a mosolya még szélesebb lett.
– Mr. Cruz, Miss Turner, jöjjenek, tartsák meg az előadást.
Ian előreengedett, és míg a táblához mentünk végig magamon éreztem a pillantását. A füzetem a kezemben volt, de tudtam, hogy semmi olyat nem írtam le, ami már ne hangzott volna el. Voltak titkok, amiket meg kellett őrizni, amiről nem lehetett beszélni, és remélem, hogy Ian is így gondolja.
Nála azonban nem is voltak jegyzetek, fejből fújta az egészet – csak kicsit másként, mint ahogy én ismertem.
– Nos hát, Ian – csapta össze Mr. Fox a tenyerét. – Mit mondanak az angyalok a háborúról?
Ian ajka megrándult.
– Hogy nem Gabriel a felbujtó. – Nekitámaszkodott az asztalnak, és lenézett rám. – Szerintem Gabrielnek valójában semmi köze nem volt ehhez. A bukottak használhatták őt fedősztoriként, vagy esetleg az igézők, de nem tudom elképzelni, hogy szerepe lett volna ebben a háborúban.
– Akkor hát mi volt az ok? – kérdezte Mr. Fox.
– Gondolkoztam a nőn is, akit Luna említett, de megint csak azt mondanám, hogy ez badarság.
– Kételkedsz bennem? – néztem rá kihívóan.
– Nem benned, hanem az ismereteidben.
– A kettő ugyanaz – vágtam vissza. – Vladimirnek volt egy felesége, aki se nem angyal, se nem igéző nem volt. A nő pedig elárulta az igézőket azzal, hogy a bukottak mellé állt, habár ő maga egyik sem volt.
– Ez még nem elég indok egy háborúra – vetett ellent.
– Szerintem mindkettőtöknek igaza van abban, hogy nem lehetett Gabriel a felbujtó – szólalt meg Alex. – Mi értelme lenne annak, ha egy arkangyal megöl egy bukottat? Az arkangyalok megvetik őket, ez igaz, de végső soron egy faj, és a vér erős kötelék.
– Mondasz valamit – bólint Mr. Fox. – Akkor leszögezhetjük, hogy a Gabrielről keringő legendák csakis legendák. Mi mást találtok a nőről? – Itt egyenesen rám nézett, de Ian megelőzött a válasszal.
– Szerintem ő csak egy eszköz volt, hogy Vladimir megkezdhesse a háborút.
– Vagyis egyetértesz velem abban, hogy a nő átállt a másik oldalra?
– Sosem mondtam, hogy nem így van – nézett rám. – De inkább tartom lehetségesnek, hogy Vladimir csaliként használta a nőt a háború megkezdésére, minthogy egyszerű féltékenységből ölt volna. Nézz vissza a két faj többi háborújára! Igazi okaik voltak kardot rántani.
– De ha Vladimir azért indít háborút, mert elrabolták a feleségét, az mondvacsináltnak tűnik, és nem vették volna komolyan – értettem egyet.
Ian bólintott. A francba, tényleg igaza volt.
– De ha az igézők beküldenek egy kémet, egy embert az angyalok közé… valakit, akin az angyalok nem érzik meg a hazugság bűzét, olyan információkhoz jutnak, amik győzelemre vezetik az igézőket.
– De a nő lelepleződött – mondtam. – És a kémkedés már lehetett ok.
– De ez nem elég – felelte Ian. Elgondolkodva simított végig az állán. – Akkor a bukottak egyszerűen megölik. Amiért persze Vladimir rájuk támadhatott, de az öngyilkos menet lett volna, mert a bukottak számítottak erre.
– Akkor a nő mégiscsak áruló volt – néztem a szemébe.
– Olyat tudott, amiért a bukottak megtámadhatták az igézőket.
– De miért? – kérdeztem. – Miért állt volna át egy ember? Mit ígérhettek neki cserébe az információért?
Ian sötét tekintete elárulta, hogy nem tudja, de nagyon szeretné megtudni.
– Nagyon értékes lehetett, ha miatta a halálba vezette a férje népét. Merthogy aznap éjjel kis híján kiirtották az igézőket.
– Vladimir azért akarhatta visszaszerezni a nőt, mert tudta, mire készül. Tudhatta, hogy a nő tudott valamiről, amit ellenük fordíthat.
– De mit?
A tekintetünk összeforrt, és nem is vált szét, míg Mr. Fox meg nem köszörülte a torkát.
– Ez máris több, mint amit eddig tudtunk, de még így is édeskevés. – Ő aztán ért hozzá, hogy vegye el az emberek kedvét. – Térjünk rá arra, ami a háború közben történt.
Elszakítottam a tekintetem Ianétől, és kettőt pislogtam, mintha nem tudnám, miről beszél.
– Arról nem találtam semmit. – Nemes célból hazudni nem bűn, igaz? – Nem sok nyomát találták a háborúnak, amin el lehetne indulni.
– Valójában nem is az számít, mi történt, hanem hogy miért – mondta Ian.
– Na és mi van azzal az elmélettel, hogy a háború nem Hellfireben zajlott? – szólt közbe gyorsan Alex.
– Ez nem tűnik valami logikusnak – mondta Mr. Fox, de nem nézett ránk. A papírjait rendezgette, amitől csak még inkább magára vonta a figyelmünket. – Elvégre az 1552-es háborút Hellfire legnagyobb háborújaként emlegetik – folytatta. – Kétlem, hogy Hellfire területén kívülre esett volna.
– De ha az igézők támadtak az angyalokra, mert vissza akarták szerezni a nőt, mielőtt az még a vesztüket okozza, akkor ők elmentek egészen a bukottak táboráig – mutattam rá.
– De ha a bukottak megelőzték őket, ami valószerűbb, hiszen a nő áruló volt, vagyis még azelőtt kitálalt, hogy Vladimir észrevette volna az eltűntét, akkor ők jöttek Hellfirebe.
– A bukottak állítólag Hellfire alá építették a városukat, így tartva őket az uralmuk alatt, vagy épp így rejtőztek el az orruk elé – mondtam.
Ian elhúzta a száját.
– Szerintem pedig az igézők építették a városukat a bukottaké fölé, hogy elzárják előlük a kijáratot.
– Nem értem, mi az egész lényege – mondta Lydia savanyúan. – Mást sem hallgattunk egész eddig, mint elméleteket. Tegyük fel, de csak tegyük fel, hogy érdekel ez az egész angyalos, igézős marhaság. Mégis mi értelme elméleteket gyártani egy olyan háborúról, aminek hozzánk semmi köze?
– Ez a történelem, Miss Carnett. Ha nem tanulja meg, megbukik a vizsgán, és kezdheti újra.
Alex vigyorogva figyelte Lydia savanyú képét.
– Nos hát – fordult ismét felénk Mr. Fox. – Köszönjük a… beszámolót. Bár be kell vallanom, kicsit többre számítottam, de sebaj.
Abban a pillanatban, hogy leültem a helyemre, egy papírgalacsint láttam felém repülni, és kivételesen az én ölemben landolt.

Hol maradtak a véres részletek? Lehetett volna izgalmasabb is.

– Véres részletek? – suttogta Ian. Rémülten takartam el a papírt, mire felnevetett.
– Gondolod, hogy a családom csak ennyi mindent talált majdnem háromszáz év alatt? – vontam fel a szemöldököm.
A szája felkunkorodott.
– Most bújik elő a csontváz a szekrényből.
– Szerintem a tiédben is lapul valami – feleltem, mintegy félvállról, felmérve a szavaim hatását.
A vigyora kiszélesedett.
– Az élet akkor izgalmas, ha rejtegetnivalód van. Ez különbeztet meg a többi halandótól. – Vagy beképzeltem, vagy az utolsó mondat tényleg csöpögött az iróniától.
– Szóval beismered, hogy rejtegetnivalód van? – szegeztem neki a kérdést.
Ha nem lenne, nem tudna ennyi mindent az igézőkről és a bukottakról. Ezt már levontam az egész beszélgetés kezdetén.
– Ahogy neked és Alexnek is. Még Foxnak is. Mi másért titkoltátok volna el a véres részleteket, ahogy a barátod mondta? – kacsintott rám.
– Te mennyit tudsz? – a kérdés kicsúszott a számon, mielőtt meggondolhattam volna.
– Gondolod, hogy a töri óra a legmegfelelőbb hely arra, hogy ezt megbeszéljük?
– Foxot nem érdekli, ha nem figyelünk. Ha nincs Lydia, semmi következménye nem lesz.
Közelebb hajolt és suttogóra fogta a hangját, mint valami összeesküvő.
– Mi ez a nagy ellenségeskedés közted, és az iskola között?
Megrántottam a vállam.
– Bolondnak tartanak. De ezt te is tudod.
– Engem a lényeg érdekel: hogy miért?
– Hidd el, nem hiányzik neked az én elmebajom – húztam mosolyra a szám.
– Ezt már mondtad – emlékeztetett.
– Ha tényleg annyira érdekel, kérdezd meg Lydiát, ő boldogan elmeséli neked.
– Már mondtam – forgatta a szemét, és a székemre kulcsolta a karját. – Tőled szeretném hallani.
– Nem mindig kapjuk meg, amit akarunk. – Ezzel lezártnak tekintettem a témát.

Ebédszünetben egyedül ültem az egyik folyosón, és egy szendvicset majszolgattam. Az evés azonban nem tudta lekötni a figyelmem. A gondolataim vissza-visszatértek Ianhez és az alakokhoz.
„Érzem rajta Ian szagát.”
A logikám sziklaszilárdan megállta a helyét. Ha érezték rajtam a szagát, akkor a közelében kellett lennem, és az egyetlen Ian, akit ismertem, ő volt. A következő kérdés akkor az: mi dolga Iannek ezekkel az alakokkal? Mert ha veszélyben van, és másra nem tudtam gondolni, talán figyelmeztetnem kéne. De ha zűrbe keveredett, akkor abba én nem szeretnék belefolyni.
közelebb hajolt és suttogóra fogta a hangját.
– Lenyűgöző volt, amit töri órán csinált – csendült egy kellemesen rekedtes hang. Ian leült mellém a padra.
– Mit csináltam?
– Még senkit nem hallottam ilyen átéléssel beszélni egy háborúról.
– Engem csak az érdekel, ami kiváltotta – feleltem. – Hogy mi történt, arról nem akarok tudni.
– Tudod, hogy mikor azt mondtam, nem számít, mi történt a háború alatt, csak az, hogy miért, annak valójában az ellenkezőjét gondolom? – kérdezte. – Nem számít, mi vezet odáig, hogy két fél halálig küzdjön, csak az, hogy mit tesznek meg a győzelemért. Az számít, mi történik a csatamezőn. A szörnyűség és a borzalom nem fejezik ki mindazt, ami ott történik. Mikor látod, hogy megölik a társaidat a szemed láttára, vagy mikor kisgyerekek testén rohansz át, és tudod, hogy még el sem kezdtek élni, nem számít, mi vezetett odáig. Végső soron sosem számít.
Ian fekete tekintete égette az enyémet, és nem tudtam mit mondhatnék, mert ha ebből a szempontból közelítjük meg, igaza volt.
– Úgy beszélsz, mintha pontosan tudnád, mi folyik odakint.
– Adj hálát, hogy te nem tudod. – A hangja komor volt, az arca kifejezéstelen.
Zavartan néztem rá, mert nem akartam elhinni, amit mondott.
– Mégis kinek? Nekem nincs istenem – vicceltem, hogy megtörjem a nehéz csendet.
Ian szája sarkában mosoly bujkált.
– Csak viccelsz.
Teljesen komolyan néztem rá, hogy értse: nem vicceltem.
– Nincs istened? – most rajta volt a csodálkozás sora. – Se Budha, se Allah, se Isten, senki?
A fejemet ráztam.
– Ian, én egy olyan városban nőttem fel, ahol ha valaki kiejtette a száján, hogy angyal, kardot rántottak. Az Isten itt szitokszónak számít.
– Döbbenetes – vigyorgott. – Mire nem képes a babona.
– Ezt meg hogy érted?
– Mit csinálsz ma este?
Összevontam a szemöldökömet. Ennek meg mi köze Istenhez?
– Ismerek egy helyet, ami épp neked való – folytatta.
Pislogtam.
– Nem lehet. Délután bébiszitterkedem.
– Holnap?
– Talán – mondtam.
– Kezdetnek ez is megfelel.