Olvastad már? Ne hagyd ki!

Hellfire 15. fejezet

15. fejezet A Fox által kiszabott egyhetes pihenő már a második nap végére katasztrófának bizonyult. Senki nem hitt nekem, mikor az...

2014. február 5., szerda

Hellfire 3. fejezet

3. fejezet

Dermedten ültem a motoron. Síri csend volt, csak az eső kopogása törte meg a fullasztó némaságot. Semmi nem mozdult, mintha megfagyott volna a levegő. A kezem rászorult a kormányra, idegesen figyeltem, vajon megmozdulnak-e. De az alakok ugyanolyan dermedten álltak, mint én, és csak bámultak rám – legalábbis gondolom, hogy rám, az arcukat ugyanis nem láttam. Átfutott az agyamon, hogy gázt adok, és elütöm őket, de mi van, ha nem akarnak bántani? Vagy, ha a kicsike nem indul el…?
Ő tudni fogja, hol van Ian.
Úgy rezzentem össze, mint akit áramütés ért. A szavak, mintha egyenesen a fejemben szólaltak volna meg. Merthogy senki nem mondta ki őket… hangosan.
Honnan tudhatná? Csak egy egyszerű kislány.
Megremegett a kezem a kormányon. Mintha az agyam egy távoli zuga beszélt volna hozzám… Csak éppen hangosan, tisztán érthetően, mintha valaki a fülembe kiabálta volna a szavakat.
Egyszerűnek nem mondanám. Érzem rajta Ian szagát.
A pánik kezdett elhatalmasodni rajtam. Ki az az Ian? Mik ezek a hangok? Ráfeszítettem a kezem a kormányra, felkészülve a legrosszabbra. Behunytam a szemem, hisz ők úgyse láthatták.
Nyugi, Luna – nyugtattam magam. Csak túl fáradt vagy. Ennyi az egész.
Szerintem ártalmatlan a lány. Hagyjuk elmenni.
Gondolatok! Felpattant a szemem, és olyan páni félelem öntött el, amihez hasonlót még soha nem éreztem. Ezek gondolatok. Ennek az öt alaknak a gondolatai, ahogy… társalognak.
Én ugyan nem megyek sehová. A lányon ott van Ian szaga. Akár ártatlan, akár nem, tudja, hol van. És el fog vezetni hozzá.
A középső hirtelen megmozdult. Csupán egyetlen lépést tett felém, de nekem ennyi is elég volt. Teljes erőmből a pedálra tapostam, és a kicsike kilőtt. Az eső éles szilánként csapódott a bukósisaknak, a dübörgése elnyomta a motor felbőgő hangját. Az öt alaknak rontottam, bármi áron át akartam jutni rajtuk, de mielőtt nekik mentem volna, szétszóródtak. Nem álltam meg megnézni, hogy követnek-e, egyenesen a ház felé tartottam. Alig két perc múlva oldalra rántottam a kicsike kormányát, befaroltam a féltető alá, és leugrottam a motorról. Épp csak addig lassítottam le, míg kihalásztam a szatyrot a csomagtartóból, és nem törődve a sárba ragadó cipőmmel, átrohantam az udvaron, és feltéptem a ház ajtaját. Olyan örvény kavargott a fejemben, mint a hellfirei óceánban 1492-ben. Becsaptam magam mögött az ajtót, kulcsra zártam, majd zihálva a földre rogytam. A kezembe temettem az arcom, és igyekeztem úrrá lenni a zihálásomon.
Én tényleg nem vagyok normális. – Ez volt az első ép gondolatom, miután végre elállt az örvény a fejemben. Nyeltem egyet. Olyan dolgokat hallok, amiket nem volna szabad… Az ember nem tud olvasni mások gondolataiban… De… akkor… azok vajon, hogy kommunikáltak? Mi volt ez az egész, ami alig pár perc alatt történt? És én miért hallottam?
Valaki megnyalta a fülem. Épp akkor pillantottam fel, mikor Démon lekuporodott mellém, és nyalogatni kezdte a kezem. Megnyugtatónak éreztem a jelenlétét. Simogatni kezdtem a fejét, hogy kifejezzem a hálám.
– Ha tudnád, milyen hosszú napom volt – morogtam, hogy megtörjem a rám telepedő csendet.
Démon helyeslően morgott.
– Hoztam neked enni – motyogtam és felálltam. El akartam terelni a figyelmem, de sajnos a kutyaetetés nem vált be. Démon rögtön rávetette magát az ételre, én pedig szórakozottan néztem, ahogy szétszórja a tál körül a húsdarabokat.
Vegyük át újra – gondoltam, közben pedig elindultam fel a lépcsőn. Az árnyakat már lassan tizenkét éve láttam, és ők akkor még épp úgy megrémítettek – nem mintha most nem így lenne –, mint most ezek a hangok. Így visszagondolva az egész olyan volt, mintha egy társalgás zajlott volna le a fejemben. Kirázott a hideg a gondolatra. A végén még kiderül, hogy gondolatolvasó vagyok – gondoltam epésen. Ugyan mit számít még egy elmebaj, legalább párban lesznek.
A könyvtárban magamra zártam az ajtót, bár sejtettem, hogyha valaki be akar jönni rajta, úgy is befog.
 A könyvtár a legszebb, legtágasabb helyiség volt az egész házban. Nagyobb volt bármelyik szobánál, a falak nagyjából hét méter magasra nyúlt fel. Körben faltól-falig könyvespolcok álltak, melyek egészen a mennyezetig nyúltak. Egy masszív, piszkos aranyszínű erkély futott végig a polcok mentén, ami két részre osztotta őket, így mindenhez hozzáférhettem. Egyetlen létrát lehetett mozgatni körbe a fal mentén, de nem szívesen használtam, mert félő volt, hogy összerogyik alattam. Többtízezer könyv lehetett itt, de nem egyszerű, hétköznapi könyvek voltak ezek. A legtöbbet bársonyba vagy bőrbe kötötték, a gerincükön smaragdzöld vagy vérvörös felirat állt. Némelyiken nem is volt írás, és volt olyan is, ami számomra ismeretlen nyelven íródott. Egyszer találtam egy teljesen üres könyvet is, amit lapozgatni kezdtem, és a papír szétmállott az ujjaim között.
A szoba közepén egy oroszlánlábú íróasztal terpeszkedett, a lapján aranyszegély futott végig, a fiókok kilincse rézből készült, azokban pedig régi feljegyzések voltak, amik a tizenkettedik és a tizennyolcadik század között íródtak. A perzsaszőnyegeken régi, mélyvörös fotelek pihentek, és egy kis ablak a szoba egyik sarkában épp az udvarra nézett. Kislányként szerettem ott ücsörögni, lapozgatni a furcsábbnál furcsább könyveket, vagy csak nézni, ahogy apám dolgozott. Anyám varrt is nekem egy plédet, amit beterített az ablakhoz, nehogy megfázzak – a pléd még tizenkét év elteltével is ott feküdt, bár mostanra már elnyűtt, néhol el is szakadt.
Gyorsan kivertem a fejemből a szüleimet, helyette a létrához mentem, és óvatosan felmásztam az erkélyre. Tudtam, hol kell keresnem az 1552-es háborúról szóló könyveket, és rögtön hozzá is láttam, hogy megírjam a házim.
A kutatás nem kötötte le eléggé figyelmem, a gondolataim elkalandoztak. Ki lehet Ian? És hogy értette az az öt alak, hogy rajtam van a szaga? A szorongás lassan kezdett őrjítővé válni, és feladtam, hogy a házira koncentráljak. Dühös voltam, de főleg magamra. Utáltam az egész helyzetet, de főleg azt, hogy úgy tűnt, mégis csak igaza volt azoknak, akik bolondnak neveztek.
Kislány koromban sokkal jobban zavart, hogy más vagyok. Szerettem volna átlagos lenni, mint a többiek a városban. Barátokat akartam, de soha senki nem játszott velem, mert a szüleik rájuk parancsoltak, hogy ne menjenek a közelembe. Pedig ez csak az én átkom volt. Csak engem kísértettek az árnyak, másokat nem bántottak.
Senkinek nem hittem el, mikor azt mondták, megőrültem. Az árnyak kiszámíthatatlan időközönként jelentek meg, bántottak és üldöztek, de tudtam, hogy valódiak. Ők meg tudtak érinteni engem, ahogy én is őket. Nem látomások voltak, amit csak látok, de nem érek el. Igaziak voltak.
Most azonban kénytelen voltam igazat adni azoknak, akik bolondnak neveztek. Az árnyak egy dolog, de ha valaki hangokat hall, az már több a soknál. Értelmes emberrel nem hallotta volna őket.
Becsaptam a könyvet, ami épp előttem volt, és félretoltam. Az asztalra könyököltem, a kezembe temettem az arcom, próbáltam összeszedni magam. Ez még nem olyan rossz – győzködtem magam. Nem rosszabb az árnyaknál, tehát meg tudok birkózni vele.
Halk kaparászást hallottam az ajtón, és leeresztettem a kezem. Elmosolyodtam, majd beengedtem Démont, aki rögtön rám vetette magát.

* * *

Fuldokoltam. Felpattant a szemem, és a torkomhoz kaptam, de nem jutottam levegőhöz. Sötét volt, és nagyon meleg… égetően meleg. Éles fájdalom hasított a fejembe, és csillagokat láttam. Ne! Alex! Hol van Alex? A fejemre szorítottam a kezem, mély levegőt vettem, de a fájdalom nem enyhült. Hallottam az árnyak susogását a fejemben, ahogy engedelmességre akartak kényszeríteni. A tüdőmet satuba fogták, az érzékeim megszűntek, csak a fájdalom lüktetett múlhatatlanul a csontjaim között. Küzdöttem ellenük, próbáltam visszanyerni a tudatom, de hiába. Alex nem volt itt, és az árnyak eluralkodtak rajtam.

* * *

Tűz volt. Húsz méterre Jane Charlestől a régi Grayson ház lángokban állt. A lány megkövülten állt, bámulta a házat, de szinte fel sem fogta, mit lát. A lángok éhesen nyaldosták a birtokot, elpusztítva mindent, ami csak az útjukba került.
És William Grayson bent volt.
– Kisasszony, jöjjön – sikított a szobalány. Arca kormos volt, halálra váltan meredt a tűz martalékévá vált házra.
Jane agyán egy pillanat alatt futottak át a gondolatok. Will a házban van… Ha nem siet, szerelmét a lázadók által gyújtott tűz fogja elvinni. A gondolat fájdalmas döntésre késztette, és a ház felé iramodott. Nem maradt sok ideje. A szobalány utána kiáltott, de Janet addigra már elnyelte a gomolygó szürkeség. A füst mindent elborított, és Jane térezte, hogy elkésett. Marokra fogta hosszú szoknyáját, hogy az ne állja útját, és köveket, kidőlt fákat átugorva rohant a ház felé – a kedvese felé.
Nem hagyhatja őt meghalni… Nem győzhetnek a lázadók…
Sikítások, ordítások hasítottak a levegőbe, a családok mindent hátrahagyva menekültek a kapuk felé. Körös-körül fellobbant a tűz, s ezek fénye botladozó rémülten menekülő embereket világított meg. A konföderáció leverte Hellfiret. A katonák elfogták a nőket és a gyerekeket, a férfiakat pedig megkínozták. Káosz uralkodott a városban, de Jane csak a házra tudott figyelni.
Recsegés hallatszott, majd leszakadt az egyik gerenda, és agyonnyomott egy sikoltozó öregembert. Jane bármennyire is segíteni akart, rajta már nem tudott, így egyenesen tovább rohant. Átvetette magát a tűzoszlopon, mit sem törődve a ruháját nyaldosó lángokkal és a tömény füsttel.
– Will! – sikította a lány.
Csak ház recsegését hallotta, és az embereket, akik az éjszakában sikoltoztak. Hallotta szobalányát is, aki a nevét kiabálta. Hát nem érti, hogy nem hagyhatja itt Willt? Nem érti, hogy meg kell mentenie? Ő sosem hagyta volna cserben, és Janenek sem állt szándékában.
A füst egyre sűrűbb és fullasztóbb lett, de Jane nem adta fel. Semmi mástól nem rettegett jobban, minthogy elveszítheti Willt. Azt pedig nem akarta átélni.
Ám mikor megpillantott egy ernyedt testet az egyik gerenda alatt, tudta, hogy elkésett.
– Will! – tört ki belőle a süvöltő sikitás. A fájdalom ott csengett az égő házban, de rajta kívül senki nem hallhatta. William nem mozdult többé, már ő sem halhatta menyasszonya kínzó zokogását, neki nem kellett végignéznie, ahogy a füst és a tűz megöli szerelmét. Jane lerogyott mellé, zokogva rázni kezdte a testét.
– Nem, Will, neee… Könyörgöm, nee… Megígérted, hogy feleségül veszel. Ne hagyj itt! Will… – Deszkák, kövek és téglák zuhantak le, a ház összedőlni készült. Janet körbekerítette a tomboló tűz, de nem tudott és nem is akart már kimenekülni. A lelkét nyomó fájdalom nem hagyta mozdulni. Szeméből zubogtak a könnyek, és már nem félt a haláltól. Egy utolsó csókot lehelt Will telt ajkaira, kisimította szeméből a szőke tincseket, és ernyedt testére borult.
Az ősi Grayson ház darabokra omlott, betemetve vele mindkettejüket.

* * *

Hirtelen ébredtem. A szoba szürke félhomályba burkolózott, és egy pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy még mindig álmodom-e. Az orromban éreztem a tömény füstöt, a fülemben még ott csengett a menekülők kiáltozása.
Nem ez volt az első alkalom, hogy ezt álmodtam. Valójában az ötödik alkalom után már abban sem voltam biztos, hogy tényleg csak álom volt-e… Olyan valóságosnak tűnt minden alkalommal, még Jane fájdalmát is éreztem, mintha én veszítettem volna el Williamet.
Sóhajtva kikászálódtam az ágyból, és a szekrényhez botorkáltam. Gyorsan felöltöztem, arcot mostam, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne gondoljak semmire. Tényleg semmire.
Útban az előszoba felé meghallottam a szokásos dübörgést a padlás felől – ami annyit jelentett, hogy késésben voltam. Valószínűleg – gondoltam epésen – sose leszek képes időben felkelni.
Gyorsan szedtem a lépcsőfokokat, mert a tarkóm bizseregi kezdett, és elfogott az érzés, hogy valaki figyel. Ilyenkor nagyon örültem, hogy van egy házőrzőm, aki azt is észreveszi, ha egy légy berepül az ablakon.
Az előszobában megszidtam Démont, amiért megint a fotelben feküdt, majd felvettem a kabátom és kiléptem a hűvös, sáros udvarra.
Hidegebb volt, mint tegnap. Bár most nem esett az eső, a köd sűrű volt, és a szél is fújt. A kabátomba burkolózva próbáltam meg beindítani a motorom, és kicsit sem lepődtem meg, mikor ez nem sikerült. Legalább négyszer kellett próbálkoznom, mire a kicsike végre elindult, de addigra már lefagyott a kezem. Be kellene szereznem egy kocsit – gondoltam, aztán rájöttem, hogy a bébiszitterkedéssel keresett pénzem sokszor még arra sem elég, hogy fizessem a számlákat. Ha kocsit akarok, új munkát kell találnom. De vajon ki adna munkát egy elmebetegnek? Azon is csodálkoztam, hogy Mrs. Taylor megengedte, hogy vigyázzak a kislányára.

* * *

A csengőszóval egy időben estem be a terembe. Az első dolog, amin megakadt a szemem, Cruz volt. Ma fekete pólót viselt, hozzáillő fekete farmerral és bakanccsal. A haja rakoncátlanul a szemébe hullt, elfedve fekete szemeit. Ismét az én asztalomnál ül, karját lazán összefonta a mellén, és a széken hintázott. Mély levegőt véve átsiettem a padok között, nem szóltam hozzá, nem is néztem rá miközben leültem mellé. A szemem sarkából láttam csak, hogy figyeli minden mozdulatom, de igyekeztem tudomást sem venni róla.
– Szia – köszönt halkan.
– Szia – feleltem, és kitettem a töri könyvem a padra.
– Egy pillanatig arra számítottam, hogy megint kioktatsz arról, miért nem kellene melletted ülnöm. – Hallottam a mosolyt a hangjában.
– Egyszer már megtettem, nem fogom ismételgetni magam – vetettem oda fel sem nézve. – A te bajod, ha nem fogadod meg a tanácsom.
– Az a tanácsod, hogy kerüljelek el, mert bolond vagy? – vonta fel a szemöldökét. Az ő szájából tényleg nevetségesen hangzott.
– Nagyjából.
– Ha megengeded, szeretném én eldönteni, kit tartok bolondnak, és kit nem. És mivel szerintem te nem vagy az – széttárta a karját és elmosolyodott – nincs miért megfogadnom a tanácsod.
Felé fordultam, és keményen a szemébe néztem.
– Amit tegnap láttál, az semmiről sem győzött meg? – Keményen csattant a hangom, és vádlón meredtem rá.
– Meg kellett volna győznie valamiről? – emelte meg finoman egyik szemöldökét.
– Hihetetlen vagy – közöltem, és ismét a könyvem felé fordultam.
– Nem te vagy az első, aki ezt mondja – húzta félmosolyra a száját.
A szám megrándult, de visszatartottam a mosolyt.
– Sokkal kellemesebb hatást tudnál elérni a férfiak körében, ha nem akarnád állandóan megmondani nekik, mit gondolnak, és mit nem.
– Tudom, hogy mit gondolsz, anélkül is, hogy kimondanád.
– Talán gondolatolvasó vagy?
A gyomrom idegesen megrándult.
– Ehhez nem kell gondolatolvasás – sandítottam fel rá.
– Rosszul lettél – mondta lassan, és egész testével felém fordult. A szeme úgy fürkészett, mintha a lelkemig akarna látni. – Ha én mást is gondolok, nem számít, mert a részletek ismerete nélkül az ítélkező válik elítélendővé, nem gondolod?
Tágra nyílt szemmel meredtem rá. Ezzel hatalmasat nőtt a szememben
– Köszönöm – suttogtam.
Cruz meglepettnek látszott. – Ugyan mit?
– Hát… ezt.
Halványan félmosolyt villantott rám, majd visszafordult a tábla felé.
– Annyira zavar, hogy nem tudom a keresztneved – mondtam gyorsan, kihasználva az alkalmat.
Pár pillanatig csend volt. Cruz továbbra is a táblát nézte, és úgy éreztem, egy kicsit feszeng.
– Ian – felelte halkan. – Ian Cruz.
A név úgy sújtott le rám, mint a villámcsapás.
„Ő tudni fogja, hol van Ian.”
„Érzem rajta Ian szagát.”
Kifutott a vér az arcomból, a hátam libabőrös lett a felismeréstől. Azok az alakok… ő róla beszéltek. Őt akarták megtalálni.
– Mi a gond? – vonta fel egyik szemöldökét, és végre rám nézett. – Nem tetszik a nevem?
Megráztam a fejem, hogy a vér az arcomba.
– Csak… azt hiszem, hallottam már rólad valahol.
– Előfordulhat – felelte, és az arca bezárkózott.
Előfordulhatna – javítottam ki magamban. De nem Hellfireben. Itt nincsenek ilyen véletlenek. Előrefordultam, én is a táblát kezdtem fixírozni, hogy ne kelljen a szemébe néznem.
Ian Cruz… Úgy éreztem illik rá. Rövid és szexi. Mint ő maga.
– Jó reggelt – harsant Mr. Fox vidám hangja. Az osztály mormogott valamit, ami nem hangzott túl lelkesnek. Mr. Fox ránk nézett, és a mosolya még szélesebb lett.
– Mr. Cruz, Miss Turner, jöjjenek, tartsák meg az előadást.
Ian előreengedett, és az alatt a pár másodperc alatt, míg a táblához mentünk végig éreztem a hátamon a pillantását. A füzetem a kezemben volt, de tudtam, hogy semmi olyat nem írtam le, ami már ne hangzott volna el.  Voltak titkok, amiket meg kellett őrizni, amiről nem lehetett beszélni, és remélem, hogy Ian is így gondolja.
Nála azonban nem is voltak jegyzetek, fejből fújta az egészet – csak kicsit másként, mint ahogy én ismertem.
– Az 1552-es forradalom, mint azt az előző órán is elmondtam, nem azzal robbant ki, hogy Gabriel ölte meg a bukott angyalok vezetőjét. És nem is egy embernő miatt történt.
– Akkor mi miatt, Ian? – kérdezte Mr. Fox.
– Tény, hogy a legendákban szó van egy ember nőről, akit Luna is említett, de ezek csak halvány utalások, amiket nem szabad biztosra venni.
– Kételkedsz bennem? – néztem rá kihívóan.
– Nem benned, hanem abban, amit elmondtál.
– A kettő egy és ugyanaz – vágtam vissza. – Nem a vak világba beszéltem, mikor azt mondtam, hogy a háború egy olyan nő miatt robbant ki, aki se nem angyal, se nem igéző, csak egy egyszerű ember. Az a nő elárulta Vladimirt, nem pedig elrabolták. Igen, tényleg nem Gabriel ölte meg a bukottak vezetőjét. – Vágtam egy fintort, mert nem tetszett, hogy igazat kellett adnom neki. – Vladimir volt, hogy visszaszerezze kedvesét, aki azonban addigra már az ellenség felesége volt…
– Úgy, hogy a bukottak vezetőjének mellette még ott volt az első felesége is?!
– Nem volt furcsa abban az időben a többnejűség – szólalt meg Alex. – Mindkettőtöknek igaza van abban, hogy nem lehetett Gabriel a felbujtó. Mi értelme lenne annak, ha egy arkangyal megöl egy bukottat? Igaz, hogy megvetik egymást, de akkor is egy faj.
– Mondasz valamit – bólint Mr. Fox. – Miért szítana háborút egy arkangyal?
– Mert nem ő volt a háború okozója – mondtam fáradtan.
– Semmi értelme annak, amit mondasz – mondta Ian, és rám pillantott. A szemében különös fény csillan, és tudtam, hogy élvezi a dolgot. És az igazat megvallva, én is élveztem. Az osztályban csak mi négyen voltunk, akiknek volt valami fogalmuk a dologról – Iannek, Mr. Foxnak, Alexnek, és nekem –, és mérhetetlenül élveztem ezt a beszélgetést.
 – Miért ölt volna meg Vladimir egy bukott angyalt azért, mert elrabolt a kedvesét, akit nem is szeretett?
– Vladimir nagyon szerette a feleségét – vetettem ellent.
– Szerintem ez csak egy ok volt, hogy megkezdhesse a háborút.
– Vagyis egyetértesz velem abban, hogy a nő átállt a másik oldalra?
– Sosem mondtam, hogy nem így van – mentegetőzött. – Csak hogy elég elképzelhetetlen, hogy valaki megöljön mást azért, mert elrabolt a feleségét, akit nem is szeretett.
– De igenis szerette!
– Ezzel nem megyünk semmire – sóhajtott fel Mr. Fox. – Térjünk rá arra, ami a háború közben történt.
Pislogtam, és olyan ártatlan arcot vágtam, amilyet csak tudtam.
– Arról semmi sincs. Soha nem is volt. Még azt sem tudni biztosan, hol zajlott.
– Vannak elméletek, miszerint Hellfire városán kívül – fordult felém Ian. Ismét egymással beszéltünk. Sötét szeme csillogott, én pedig kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Lehet, hogy ő többet tud, mint én?
– Én erről nem tudok, de nem tűnik valami logikusnak. Elvégre az 1552-es háborút Hellfire legnagyobb háborújaként emlegetik. Kétlem, hogy Hellfire területén kívülre esett volna.
– A könyveid, és a család jegyzetei nem említenek semmit? – A hangja nem volt sértő, komolyan érdeklődött.
– Semmit nem találtam. De előfordulhat, hogy egy olyan régi könyvbe tették a jegyzeteket, amiknek semmi közük nem volt egymáshoz. Volt már rá példa.
Ian elgondolkodva vakargatta az állát.
– Köszönjük a… beszámolót – szólalt meg Fox. – Bár be kell vallanom elég gyér volt. Ennyit az előző órán is meg tudtunk beszélni.
– Nem is értem, mi ennek a lényege – pufogott Lydia. – Egy rakás marhaság az egész.
Mr. Fox ügyet sem vetett rá, az asztalhoz sétált, felvette a tankönyvét, mi pedig visszamentünk a helyünkre.
Egy papír galacsin repült felém, és kivételesen az én ölemben landolt.
Hol maradtak a véres részletek? Lehetett volna izgalmasabb is.
– Véres részletek? – suttogta Ian. Ijedten takartam el a papírt, mire felnevetett.
– Gondolod, hogy a családom csak ennyi mindent talált majdnem háromszáz év alatt? – vontam fel a szemöldököm.
– Sejtettem, hogy többet is tudsz – bólintott Ian. – Ahogy én és Alex is. De jobb, ha megkíméljük őket a véres részletektől, ahogy a barátod fogalmazott – kacsintott rám.
– Te mit tudsz? – kérdeztem, miközben lekörmöltem a választ Alexnek, és visszadobtam a papírt.
– Gondolod, hogy a töri óra a legmegfelelőbb hely arra, hogy ezt megbeszéljük?
– Foxot nem érdekli, ha beszélgetünk. Előző órán is csak ezért ültetett el, mert Lydia nem tudja befogni a száját.
– Mi ez a nagy ellenségeskedés közted, és az iskola között? – suttogóra fogta a hangját.
Megrántottam a vállam. – Bolondnak tartanak. De ezt te is tudod.
– Csak azt nem, hogy miért – mutatott rá.
– Hidd el nekem, nem hiányzik neked az én elmebajom – húztam mosolyra a szám.
– Ezt már mondtad – emlékeztetett.
– Ha annyira érdekel, kérdezd meg Lydiát, ő boldogan elmeséli neked.
– Már mondtam – forgatta a szemét, és közelebb hajolt hozzám, érdeklődve fürkészett. – Tőled szeretném hallani.
– Sajnálom – suttogtam, és elhúzódtam tőle, ezzel lezártnak tekintve a témát.

Ebédszünetben egyedül ültem az egyik folyosón, és egy szendvicset majszolgattam. Az evés azonban nem tudta lekötni a figyelmem. A gondolataim vissza-visszatértek Ianhez és az alakokhoz. Tényleg lehet valami kapcsolat köztük? Vagy valaki teljesen másról beszéltek?
„Érzem rajta Ian szagát.”
Az egyetlen Ian, akit ismertem, ő volt… Mi van, ha bántani akarják? Lehet, hogy figyelmeztetnem kéne? De végül is ez nem az én dolgom… Lehet, hogy valami zűrbe keveredett, akkor pedig magára vessen.
– Mi az oka, hogy mindig egyedül vagy? – csendült egy kellemes, rekedtes hang. Ian leült mellém a padra, és érdeklődve figyelt.
– Mondtam már, hogy engem itt nem sokan kedvelnek.
– Én kedvellek.
– Csak ezt ne hangoztasd nagyon mások előtt – jegyeztem meg, de az ajkam mosolyra húzódott. valami furcsa okból, jól esett, amit mondott. – Ne akarj olyan lenni, mint én.
– Ha választanom kellene, akkor azt választanám, hogy olyan legyek, mint te.
– Fogalmad sincs, mit beszélsz – suttogtam megbotránkozva. – Ilyet nem akarhatsz.
– Mond el, mi folyik itt!
– Nem szokásunk újoncokat beavatni – somolyogtam, és oldalba böktem. Dallamosan felnevetett.
– Ez azt jelenti, hogy sose fogok semmit megtudni? – biggyesztette le az ajkát, és tudtam, hogy viccel. A szemében a kihívás vágya csillogott, csakhogy mintha ő maga is rejtegetett volna valamit.
– Hát… ez jár mindenkinek, aki nem ide tartozik.
– Te talán idetartozol? – kétkedve felvonta a szemöldökét, és ismét tudtam, hogy nem sértésnek szánta.
– Nem hiszem – vallottam be. – Illetve… nem érzem magam idevalónak… – Milyen furcsa… erről még soha senki nem kérdezett, és nehéz volt rá válaszolni.
– A családod mindig itt élt?
– Úgy tudom – bólintottam. Vajon miért érdekli?
– Ez megmagyarázza, miért tudsz olyan sokat Hellfireről – felelte, mintha olvasott volna a gondolataimban.
– Csak sokat olvasok – magyaráztam. – Van otthon egy könyvtáram, gyakorlatilag erre specializálódott. – Megvontam a vállam, becsomagoltam a szendvicsem. – De ahány könyv, annyi változat.
– Ha gondolod, én mesélhetek neked.
– Te honnan tudsz ennyit? – kaptam a témán.
– Az én családom is itt élt. Voltak rokonaim, akik szintén sokat kutatták Hellfire történelmét.
– Sok régi család kutatta. Mégis több a homályos rész, mint a tiszta – mondtam elkeseredve. – És nem csak az 1552-es háborúból… Azt sem tudni biztosan, ki és miért építette a várost.
– Talán utána nézhetnénk. Engem is érdekel a dolog.
Az ajkamba haraptam. Ez azt jelentené, hogy Iannek együtt kell mutatkoznia velem…
– Mi a baj?
– Nem akarom, hogy miattam bajba kerülj… – mondtam halkan.
– Elhiheted, hogy a legkevésbé sem érdekel mások véleménye. – Teljesen őszintének tűnt, nekem mégsem tetszett.
– Majd fog, amikor a diákok szülei megkeresnek, és azt üvöltözik, hogy bolond vagy, és tartsd távol magad a gyerekeiktől.
Ian összehúzta a szemöldökét.
– Ilyeneket mondtak neked?
Bólintottam.
– Nem akarsz beszélni róla?
A fejemet ráztam, mire felsóhajtott.
– Nem érdekel, mit gondolnak – ismételte. – Kedvellek, és nem mások fogják eldönteni, kivel beszélhetek és kivel nem.
– Fogadd meg a tanácsom – kértem. – Ne mutatkozz velem. – Már felállni készültem, de megfogta a kezem. Az érintése lágy rezgéseket keltettek a bőrömben. Furcsa volt, de nem kellemetlen.
– Ma délután ráérsz? Tudnék mesélni néhány dolgot Hellfireről.
Pislogtam. Azt akarja, hogy maradjak vele?
– Nem lehet. Délután bébiszitterkedem.
– Holnap? – Halvány reménykedést hallottam a hangjában.
– Talán – mondtam. 
Ian, bármennyire is kedvesen viselkedett, idegen volt.
– Kezdetnek ez is megfelel.